Önismeret

Önismeret

Olyan megismerés, amelyben a megismerő személy és a megismerés tárgya azonos.

Már a természetes erkölcsi élet föltételezi a helyes önismeretet, ezért volt az ókori görögök axiómája: gnóti szeauton ('ismerd meg magadat'). A lelki életben az önismeret a tökéletesedés kiinduló pontja és állandó kísérője. Nem egyszerű ténymegállapítás, hanem erkölcsi ítélet, mely a tapasztalatok alapján a bűnök kerülésére, a víciumok irtására, jótettekre és az erények (alázatosság, türelem, megfontoltság, békesség) megszerzésére és gyakorlására sarkall. A reális önismeret az igazság föltétel nélküli megismerésének vágyából születik, és megkívánja a rendszeres önvizsgálatot, lelkivezetést, szorgalmat, készséget a hibák fölismerésére és belátására. Az igaz önismeretből fakad a helyes önbecsülés és önbizalom.

Az önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezi egymást, a kettő nincs egymás nélkül. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek épülnie kell, a teremtett lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy a teremtmény Istentől kap ajándékba mindent (képességek, tehetségek, kegyelmek). A természetfölötti élet is a valós önismeretre tud igazán épülni.

Az önismeret a felebaráti szeretet mintája (főparancs), mert a másik ember megismerésének, megértésének és elfogadásának alapja. Mivel az igaz önismeretből az ember tudja, hogy minden jó „onnan fölülről való”, ezért az önismeret  az imádságos életnek is állandó gyarapítója. Kibontakozásához nagy segítséget ad a szentgyónás és a lelkivezetés. Jelképe a tükör.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2016, január 4