Rádióműsor - 2012. december 26. - 8. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2012. december 26-ai műsor (8. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/35627

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 8. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

"Minden reggel egy kissé megszületünk, minden nap egy kissé élünk, minden este egy kissé meghalunk." - Paul Keppler püspök gondolataival kívánok áldott, békés ünnepet valamennyiüknek.
A mai műsorunk is ennek jegyében, az Afganisztánból küldött gondolatokkal indul, majd az azt követő riportban az árvák karácsonyán készített interjúkat hallhatják.

Takács Tamás, vezető katolikus tábori lelkész Afganisztánban rögzített gondolatait hallják.

- Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek – ki tudja hányszor állította Jézus követői elé példaképként a gyermekeket –, akik őszinte kíváncsisággal fordulnak a világ felé, akik bizalommal képesek várakozni a számukra fontos személyre, akik még önfeledten tudnak örülni. 
Amikor egy Fülöp-szigetekről származó kispap életében először vett részt az általunk jól ismert, elfogadott, és talán már túlságosan is megszokottá vált karácsonyi szentmisén, utána így nyilatkozott: - Nálunk egy temetés is vidámabb, mint nálatok a karácsony. Nem volt bántó szándék ebben a kijelentésben, mégis elcsendesedtek a jelen lévők, mert ha igazán belegondoltak, időnként tényleg elhomályosítja a kötelező formák tömkelege, a valamikori gyermekkor örömteli várakozását. A várakozás vége a levegőben lóg. Egybemosódik az ünnepi előkészülettel, és a találkozással. Az evangélium szerint Mária útnak indult, mert hordozta magában a kincset, akit féltett, de aki olyan örömmel töltötte el, hogy azt már nem tudta magában tartani.
Boldog vagy, mert hitted hogy beteljesedik. Mennyi szenvedés kísérte ezt a boldogságot? Mi is tapasztaljuk életünkben, hogy a hitben egyszerre van jelen a kiszolgáltatottság és a biztonság, a titokzatos ismeretlen, és a reményteli találkozás öröme. Ez a boldogság nem pályaudvar, ahová megérkezünk, hanem az utazás egyik módja. Egy afganisztáni advent idején megkérdeztem az egyik társunktól, szerinte itt a misszióban mi a legerősebb érzés a karácsonnyal kapcsolatban? A válasz egyszerű volt, és rövid: a hiány. Akik bármi oknál fogva kizökkennek az előkészületekből, egyrészt jobban értékelik az a keveset, ami még megmaradt nekik a régi idők ünnepléseiből. Másrészt ezt a hiányérzetet egy kicsit közelebb hozzák magukhoz, és ez az érzet közelebb viszi őket is, az ünnep külsőségektől mentes lényegéhez. 
Ha a körülmények mások is voltak, az ünnepet és a vele együtt járó érzéseket 1915-ben egy hadapród, az olasz frontról haza küldött levelében, a következőképpen fogalmazta meg: - Karácsony estéje van. Hazai hangok ütik meg a fülünket. A kürtös kiáll a vár udvarának közepére, és az imához szóló kürtjelet fújja. Csend van. De bármilyen is közöttünk a nyomorúság, a szegénység, bárhogy is fáj a szívünk, a katonák mégis ünnepelnek, mégis belevisznek ebbe a sivár középkori várba valami melegséget, valami megnevezhetetlen szépséget, szívet. A csendes éjszakában idehallik a betlehemesek rekedt éneke. A szobából világosság szűrődik ki, ott mindenki levelet ír. Mindenki egyformát ír. Ez az egyforma érzés kösse össze azokat, akiket a szolgálat amúgy is összefűz azokkal, akik a távolban várnak rájuk. S legalább az elcsendesedés pillanataiban ne felejtsük el azt, aki miatt ünneplünk. Ezért elsősorban nem kellemes, inkább áldott és a körülményekhez képest boldog karácsonyt kívánok nektek, akik itt vagytok körülöttem a táborban, konténereitekben beszélgetve, vagy éppen az őrtoronyban gondolataitokkal összezárva, és mindazoknak, akik a távolból is velünk ünnepelnek, mert hozzánk tartoznak. Úgy legyen.

Jó, jó, jó, nem kell tőlem félni, én csak az után érdeklődöm, hogy szokott telni a karácsony nálatok? Te vagy a legkisebb, mutatkozz be légy szíves!
Te vagy a?

- Kitti. 
Te vagy a Kitti.
- Feldíszítjük a fát is, meg a házat. 
A házat is föl szoktátok díszíteni? Hogyan? Égőkkel?
- Meg csillagokkal az ablakot.
És a Jézuskától mit kértél most karácsonyra?
-Hajstúdiót, csak azt nem kaptam meg.
De még kaphatsz, szenteste még odébb van, nem Kitti?
- De.
És nagyon szeretnéd? Mit szeretsz legjobban játszani?
- A barbiekat.
Barbie-kat. Sok barbied van?
- Igen.
És akkor miket játszol vele?
 - Óvónőset..., anyu segít. 
Csak nem óvó néni szeretnél lenni?
- De.
Hát akkor biztos egy nagyon jó óvó néni lesz belőled.

Fiatalembert kérdezem: Téged hogy hívnak?
- Adrián. 
Adrián, te itt most kaptál ajándékot ugye, te is kaptál...mit kaptál?
- Saints Row-t, meg egy legot.
Szeretsz legózni?
- Igen.
Iskolás vagy, ugye?
- Igen. 
Mivel szeretsz leginkább foglalkozni?
- Matek.
A matekot nem sokan szeretik. Mi a jó a matekban, engem hogy tudnál meggyőzni? Mert én nem szeretem a matematikát. Miért jó?
- Könnyűek a kiszámolások. 
Te mit kértél a Jézuskától?
- Kértem két legót, meg egy Xbox-os játékot.

Téged pedig úgy hívnak hogy?
- Dominik.
Dominik, te mint a legnagyobb, neked egy picikét – hogy is mondjam – oda is kell figyelni a tesóidra. Mondjuk anyunak be szoktál segíteni?
- Igen, néha. Rosszalkodnak, akkor rendet teszek köztük.
Hát gondolom olyan sokat nem rosszalkodnak?
- Nem. Meg, takarítom a szobámat.
Te hanyadikos vagy?
- Hatodikos.
Mivel szeretsz leginkább foglalkozni?
- Az autókkal.
Nem gondolkodom rosszul, ha azt gondolom hogy valami autót szeretnél karácsonyra?
- Egy autós játékot.
Hát talán meglesz.

Édesanyjához fordulok. Hogyan telnek általában a karácsonyok?

- Szomorúan általában. De hát megpróbálom ugye a gyerekeket azért úgy nevelni, vagyis hát karácsonykor hogy azért apjuknak a képe az kint van. Ugye azt megpróbáljuk úgy, hogy apa biztos itt van valahol. De hát ugye ő, mint kisebbik ezt nehezen viseli, mert még ő akkor kicsi volt.

Mikor veszítették el?

- 2008 júniusában.

Nagy önnek a felelőssége, mint most családfőként.

- Igen, három gyereket kordában tartani azért nem egyszerű dolog.

Hogyan szervezi az életet? Vagy vannak-e segítségei?

- Nincs, egyedül vagyok velük. Úgyhogy a reggelünk az ilyen rohanós. Akkor utána haza megyek, és utána napi teendők, utána meg megyek értük, sőt még a külön órák is, ugye amik vannak. Megpróbálom egyedül megoldani.

A gyerekek, azért ahogy haladnak előre a korban gondolom csak besegítenek majd…

- Persze………azért rá tudom bízni, ha gyorsan el kell intéznem valami dolgot, akkor a kettő kicsit rá tudom bízni. És akkor mondom, mindjárt jövök: akkor jó anya, siessél! De azért el kell intézni a dolgokat!

Nehéz pillanatok mondjuk a szenteste pillanatai.

- Igen, az nagyon nehéz. Akkor egyedül vagyunk, ugye nem megyünk sehova, meg anyuék sem jönnek. Az nagyon nehéz. Nem mondom, hogy ilyen nagyon vidám lenne. A fát azt együtt feldíszítjük, és utána az ajándékok, a vacsora…de ilyen csendesen.

Vargha Tamás a Honvédelmi Minisztérium Parlamenti Államtitkára.

- A gyermekek, akik ma itt vannak velünk, elvesztettek mindnyájan valakit. Valakit, aki nagyon-nagyon fontos volt számukra az életben. De az ő veszteségük azt gondolom mindannyiunk vesztesége. Hiszen mindannyian elvesztettünk egy embert a mi nagy közösségünkből, a honvédség nagy közösségéből. Még nagyobb szeretettel és odafigyeléssel kell fordulnunk ezek felé a gyerekek felé, hiszen az édesapa természetesen pótolhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen. De ugyanolyan széppé, bensőségessé kell hogy varázsoljuk az ő karácsonyukat, mintha itt lenne az édesapa. Aki természetesen lélekben itt van velünk együtt, és fentről figyeli a gyermekét.

Dr. Orosz Zoltán altábornagy a Honvéd Vezérkar főnök helyettese.

- Én úgy gondolom, hogy fontos azt hangsúlyozni, mint ahogy Vezérkar Főnök úrral ezt folyton, és rendszeresen hangsúlyozzuk is, hogy Magyar Honvédség akármilyen irányból közelítem meg, egy nagy család. Hiszen azok, akik esküt tesznek a haza védelmére, legyen szó hivatásos állományról, szerződéses állományról, önkéntes állományról, ahogy mondani szoktuk az eskü egy életre kötelez, és az életünkig szolgálunk. Egy család a hétköznapokban is számon tartja szeretteit, azokat is, akik már nem lehetnek a család körében. Ugyanezt teszi a Magyar Honvédség is. Nem felejti el azokat a katonatársakat, bajtársakat, akik szolgálatteljesítés közben életüket adták a hazáért, a feladatért, feladatteljesítés közben. És kötelességünk a Magyar Honvédség rendelkezésére álló lehetőségek közepette és erejéig, hogy az elhunyt, eltávozott katonatársak hozzátartozóira, szeretteire odafigyeljünk, és a lehetőségeknek megfelelően, jelképesen támogatni tudjuk őket.

Paskai László bíboros, nyugalmazott Esztergom-Budapesti érsek.

Atya, itt most olyan családokat fogadtak vendégül, akik elveszítettek egy nagyon fontos családtagot. Többek között a beszédében azt a karácsonyt idézte, amikor elveszítette ön is az édesapját. Mit mondana azoknak, akik hallgatnak, egy-egy szerettüket elveszítették vagy a régmúltban, vagy a közelmúltban. Hogyan tegyék teljessé a hétköznapokat?

- Meg tudom ismételni azt, amit itt megemlítettem. Bennem is az volt, hogy a jó Istenben kell bízni. Nem azt kell nézni, hogy mi hiányzik, vagy a másiknak mije van, hanem nekem mit kell tenni. S a jó Istenben lehet bizakodni. Jó néhány évet már megéltem, de merem azt mondani: ebbe nem csalatkoztam.

Bíboros úr, jó egészséget kívánok, Isten áldja meg!

Először arra kérlek, hogy mutatkozz be!
- Kiss Luca.
Először is nagyon boldog névnapot szeretnék neked kívánni. Másrészről pedig szeretném rögtön megkérdezni, milyen ajándékot kaptál? 
- Kaptam két társasjátékot, az egyik az Honfoglaló játék, a másik meg lego társasjáték. 
Jó ajándék.
- Igen, nagyon jó.
Mit vársz még különben a Jézuskától odahaza?
- Nem tudom, nekem minden jöhet. 
Hanyadikos vagy?
- Harmadikos.
Kedvenc tantárgy?
- Környezet.
Miért éppen az?
- Mert szeretek a környezetről beszélni, meg érdekel engem.
Az is lehet Luca, hogy valami környezettel kapcsolatos szakmád lesz, hivatásod?
- Nem tudom, szerintem nem. 
Nem? Miért mosolyogsz?
- Mert igazából én divattervező szeretnék lenni.
Divattervező, hoppá. Az is szép szakma.
- Igen. 
Akkor kritikusan nézed a ruhákat, hogy ki hogy van fölöltözve itt is, azt megtekintetted mindenkinél?
- Nem nagyon.
Karácsony az hogyan telik nálatok, meséld?!
- Először is én nagyon szeretem feldíszíteni a karácsonyfát. Aztán mindig én segítek a nagymamámnak főzni a karácsonyi ebédet és a vacsorát. 
Miket? Mi a kedvenc? 
- Én szeretem a lazacot, az nagyon jó. Anyáék szeretik a halászlét, de azt nem nagyon szeretem, úgyhogy azt nem szoktam nagyon enni. 
Jó, akkor most adj egy kis tanácsot, hogyan kell jól elkészíteni a lazacot?
- Én úgy szeretem, hogyha nincs rajta fűszer, csak egy nagyon picike.
Milyen fűszer?
- Én azt nem tudom, hogy mivel szokták.
De hogy fűszer legyen az biztos.
- Igen. 
Meghozza az ajándékokat a Jézuska, akkor a tesóval játszotok gondolom? 
- Igen.
Jól kijöttök egymással?
- Igen. 
Veszekedést, azt úgyse vallanád be? 
- Van veszekedés.
Inkább anyát kérdezhetném erről, ugye?
- Igen. 
Köszönöm szépen.

Édesanyjához fordulok.
- A karácsony a legszomorúbb. Igazából hétközben mindig vannak feladatok, munkák, iskola, lefoglal minket. És ilyen hullámzó a gyerekeknek a, ehhez a, édesapjuk elvesztéséhez a gondolatuk, meg a kis érzéseik, de az karácsonyra sokkal rosszabb, mert akkor azért szomorúan indul. Persze megpróbáljuk vidámmá tenni. Nekem kell most egy személyben lenni a családfőnek is. Apa nem lehetek, de megpróbálok mindenféle dolgot megtenni, hogy a gyerekek ne érezzék a hiányát. 

Érettebbé válnak a gyerekek is? Jól látom ezt?

- Igen, főleg a kisfiam, aki öt éves volt, amikor elvesztette az édesapját. Sokkal-sokkal komolyabban fordul dolgokhoz, meg nem mindig könnyed, hanem vannak rossz időszakai. És most, hogy kamaszodik, 12 éves, azért egyre gyakrabban előfordul ez nála. A kislányom három éves volt, amikor elvesztette az édesapját. Sajnos azokat az emlékképeket, amik ilyen belülről jövő emlékképek, azokat már nem tudja felidézni. Azokat már szépen lassan elveszítette az emlékképeket, és bármit tettünk ezt nem tudtuk megakadályozni. 

Én úgy gondolom, hogy egy katona feleségnek mindig kell ezzel számolni. Most ez lehet, hogy ilyen közhely szerű mondat a számból, de hát azért persze ez nem egy ilyen egyszerű. De azt viszont tudom, hogy az ön férje nagyon jó katona volt, és a tűzszerészek között is egy nagyon jó szakember.

- Igen, gyakorlaton halt meg. Tehát ez a felfoghatatlan és abszurd az egészben, hogy nem volt esélye sem arra, hogy bármilyen döntést meghozhasson. Tehát a sors nem adott arra lehetőséget, hogy döntsön rosszul vagy jól. Hiszen a napi tűzszerész munkája az abból állt, hogy döntéseket hozott. Hanem ez egy olyan élethelyzet volt, hogy nem tudott semmilyen döntést hozni. És azért nagyon nehéz ezt az egészet felfogni és elfogadni, mert ettől nagyon szomorú a története, hogy egy gyakorlaton kellett… egy utolsó ellenőrzés során történt ez a robbanás. Amikor még mielőtt kezdődött volna a gyakorlati oktatása a hallgatóknak, előtte leellenőrizte a pályát ahol már tizenharmadszor csinálta ugyanezt. Tehát előtte tizenkét alkalommal ugyanígy csinálta és a tizenharmadik alkalommal viszont egy olyan eszköz volt beépítve a gyakorlat során, amiben volt éles anyag. Amit ő nem tudhatott. 

Nem szeretném nagyon fölszakítani ezeket a sebeket, de gondolom azok az ön szempontjából azért voltak nehéz pillanatok, mert egyrészt tartást kellett mutatni a gyermekek előtt.

- Igen, így van, és a kisfiam az nagyon érdekes…tehát a halálát követő pár nap múlva oda jött hozzám az Ákos. Édesapja kedden halt meg, és pénteken odajött hozzám, és azt mondta öt évesen: Anya, kérlek soha többet ne sírjál! Ugye én is olyan vagyok mint apa, mosolygós, vidám. Kérlek anya, mindig csak mosolyogjunk és ne sírjunk. Tehát ő már öt évesen ezt kérte tőlem. És akkor a nappalok pedig ilyenek, hogy nem lehet sírni, vidámnak kell lenni. 

Ezt úgy értelmezem, hogy a hétköznapokban azért egymást lendítik át a nehézségeken? Akár épp a gyerekek is?

- Igen, igen. Így van. Tehát sokat segítenek ők is, igen. És vannak nehezebb időszakok, aztán utána túljutunk rajta. Tehát ilyen hullámzó nagyon a gyerekeknek a hangulata ebben a tekintetben. Van, amikor kimondottan rossz nekik, hogyha édesapjukról beszélnek. Nagyon fájdalmas.

Nem tette még túl magát, látom a szeméből. 

- Hát nem, nem könnyű. Nem könnyű ezt megtenni. Illetve nem is, nem tudom, hogy ezt lehet-e egyáltalán. 

Mi a legnehezebb? Akkor, amikor a gyerekek szemébe kell nézni? 

- Én annak nagyon örülök, amikor látom a Lucát és a fiamat is látom, akkor nagyon sok minden, tulajdonságukban, jellemben, viselkedésben látom a Robit. Én ennek nagyon örülök.

Az édesapát.

- Igen, igen. Tehát az egy nagyon boldog dolog, pillanat. Nem, az amikor egyedül maradok a gondolataimmal, az amikor a gyerekek lefekszenek este és akkor utána átgondolom a napot, vagy valami problémát meg kell oldani…

De biztos vagyok benne, hogy ilyenkor beszél Robihoz, a férjéhez.

- Igen, nekem sokszor segít egyébként. Gondolkodom mi legyen, és akkor úgy érzem, hogy segített a döntésben.

Kedves hallgatóink! Hálásan köszönjük, hogy hallgatnak bennünket, tegyék ezt a következő esztendőben is.
"Egyetlen nap lehet drága gyöngy is, és száz esztendő is lehet értéktelen. Ne feledjük, az idő önmagában nem érték. Értékes csak akkor lesz, ha helyesen használjuk fel." A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3. E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2012, december 26