Rádióműsor - 2013. szeptember 04. - 36. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2013. szeptember 04.-ei műsor (36. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/39901

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 36. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Az önismeret legegyszerűbb módja a napi lelkiismeretvizsgálat. Ilyenkor nem csak azt kérdezem mit tettem, hanem azt is: miért? A helyes önismeret és önkritika megóv a felfuvalkodástól, de megóv a lelket bénító kisebbrendűségi érzésektől is. Sok ember nagy baja, hogy saját lehetőségein túl akar emelkedni.” - Jakob Koch gondolataival köszönti önöket a mai adás szerkesztője, Fodor Endre.

 

A mai műsorban az idei Kecskeméti Repülőnapra tekintünk vissza, és példaként állítjuk valamennyi hallgató elé azokat az egykori és mai pilótákat, akik önfegyelmet, mértéktartást, lelkiismeretes munkavégzést tanúsítanak többek között a repülő hivatás során.

Adásunk második részében Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetét folytatjuk, amelyet Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában hallanak majd.

A Gripenek is bemutatót tartanak, nemsokára ön is vadászgép pilóta lesz. Csanálosi Zsolt hadnagy úrral beszélgetek.

Hogy kerültél a repüléshez?

- Úgy kerültem a repülés közelébe, hogy 2009-ben végeztem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bólyai karán, mint had és biztonságtechnikai mérnök és a repülő fedélzeti rendszerek szakirányt fejeztem be. Ott lettem a repülés szerelmese, mivel ott megtanultam gyakorlatilag a belső rendszereit a vadászrepülőgépeknek meg a helikoptereknek - ugye az alapvető rendszereit -, és úgy gondoltam akkor, ha már belülről elkezdtem kitanulni a technika működését, akkor milyen lehet az a gyakorlatban. Gondoltam, hogy megpróbálom megmérettetni magam és jelentkezek a pilótaképzés programra. Ez meg is történt, 2008-ban jelentkeztem. 2008 őszén el is küldtek a Kecskeméti Repülőkórházba, ahol átmentem sikeresen a három napos elég kemény, szigorú orvosi vizsgálatokon. 2009-ben augusztus 20-án a tiszti avatásom után be is kerültem a Szolnoki Kiképző Repülő Század JAK-os állományába, ahol megkezdtem a JAK52-es típuson a repülő felkészítést, amit megelőzött 12 ejtőernyős ugrás.

Legtöbb pilótának gyermekkori álma, hogy repülőgép vezető legyen. Milyen volt az első felszállásod? Milyen érzések keringtek benned, amikor a gépben ültél a kifutópályán?

- Én nekem ugye semmilyen civil úgymond repülési tapasztalatom nincsen, én soha nem repültem még csak utasszállítón se előtte. Az első felszállás az vegyes érzelmeket keltett bennem, mert gyakorlatilag volt az emberben egy természetes félsz is. Aztán maga az adrenalin, ami ilyenkor elönti az embert és hát a kíváncsiság, ami így keveredett bennem. Aztán amikor előre nyomtuk a gázkart, felszálltunk, behúztuk a futóművet és megszűnt a rázkódás, a rezgés, a vibráció, akkor már teljes mértékben megnyugodott az ember és élvezhető volt nagyon.

Fiadnak fogod tanácsolni a pilóta szakmát?

- Tanácsolni mindenképpen fogom, viszont kényszeríteni ugye nem lehet senkit rá, nem is szabad. Ha ezt a pályát választja majd, akkor mindenképpen támogatni fogom és elmondom a tapasztalataimat, átadom azt a tudást, amit én megszereztem és örülni fogok mindenképpen.

Mi a tapasztalatod a jelenlévőkről, a civilekről? Ők hogyan viszonyulnak a pilótákhoz? Az előbb láttam, ahogy egy kisfiú rajzolt az egyik kollégádnak...

- Igen. Ez az első olyan repülőnap, amikor itthon vagyok a Kanadai képzés óta és hát nem tudom, úgy találom, hogy az emberek nagyon élvezik, hogy a pilóták közelében lehetnek. Kérdésekkel bombáznak minket, a gyerekek tátott szájjal követnek minket. Nekik is rajzolunk, meg közös fényképeket készítünk. Alapvetően szerintem ez egy nagyon jó dolog, hogy közelebb hozza a pilótákat így a társadalomhoz, meg átlátják a gyerekek és felnőttek is, hogy milyen munka zajlik itt és milyenek a hétköznapok, mi az amivel mi foglalkozunk.

Mit jelent neked a Magyar Légierő pilótájának lenni?

- Mindenképpen megtiszteltetés és kihívás. Ez egy hivatás, tehát ennek élni kell. Nagyon nehéz dolognak gondolom, sok-sok kiképzés, sok-sok tanulás, sok-sok gyakorlás vár még ránk. Ugye tudjuk, hogy a harcászati repülésnek az a célja, hogy az országot védelmezzük, tehát ebben a tudatban állunk mi itt a betonon. Így is gondoljuk a szakmánkat, így is fogjuk fel, amellett, hogy nagyon jó dolog repülni és élvezzük minden pillanatát.

Négy év alatt változott valamit a személyiséged? Kihatással volt ez a hétköznapi életedre, hogy egy nagyon drága, nagyon korszerű és nagyon fejlett repülőgépet vezetsz?

- Igen, ez egy óriási felelősség. A technikát mindenképpen tisztelni kell, és nem szabad se a technika se a saját határainkat túlfeszíteni. Ezt meg kellett tanulni. Tehát ebből a szempontból megkomolyodik az ember. Nagyon sokszor elmentünk Kanadában is a kanadai légierő két típusával a szóló repülésre, kiengedtek minket az oktatóink. Ott is ugye több millió dolláros repülőgépekről van szó. Ezeket, meg magunkat is épségben szeretnénk lehozni. Ezt meg kell tanulni. Kordában tartani az agresszivitásunkat, magát a technikát tisztelni kell, paramétereket betartani. S ehhez valamilyen szinten önfegyelem kell, mert azért veszélyes szakmáról van itt szó.

- Lázár Csaba főhadnagy vagyok a Dongó Századnál vagyok beosztásban, mint repülőgép vezető. Tavalyelőtt végeztem kint Kanadában, most jelenleg a Gripen átképzésre várok, ami jövőre esedékes Svédországban. Én a Nemzetvédelmi Egyetemen végeztem, mint légiforgalom irányító, és ott másodévben hallottam a tiszti képzésről és megfordult a fejemben, hogy megpróbálom. Mivel itt nagyon komoly egészségügyi kritériumok vannak, emiatt soha nem álmodoztam erről, mert nem gondoltam, hogy sikerülhet. És akkor végül is így alakult, hogy sikerült és azóta már nagyon szeretem is. Ez minden vágyam, hogy ezt csináljam és remélem, amíg tudom, ezt csinálhatom.

Évente van komolyabb egészségügyi szűrés. Hány évig lehet vadászpilóta valaki?

- Évente van egy komplett egészségügyi szűrés, illetve félévente van egy kisebb szűrésünk. Ez egyéntől függ, de körülbelül olyan 45-48 kor közötti szakasz, amikor fizikálisan már nincs ott a pilóta, hogy ezt tudja csinálni.

- Tóth Máté százados vagyok, 86. Szolnok Helikopter Bázis Repülőfelkészítési Főnökség, oktató. Az én édesapám repülőgép szerelő volt, tehát ott fertőződtem meg valahol szerintem olyan három éves korom körül. Mindig vitt magával a repülőtérre, de természetesen az első egyedüli is mindig megmarad az embernek. Sőt mondhatom azt, hogy bármely típussal, amikor elengedik az embert egyedül először, az egy mérföldkő.

Milyen érzés először repülni?

- Tényleg leírhatatlan. Igazából ugye az ember addigra már föl van készítve, de van mögötte már azért típustól függően pár repült óra oktatóval. Az első egyedüli  természetesen, az egy nagyon maradandó és hihetetlen nagy szabadság élmény. Tudja az ember, hogy ugyanúgy be kell tartani a szabályokat, de azért mégis ahogy egyedül van, csak magára számíthat. Egy különleges érzés. Tisztelni kell a gépet, a szabályokat, amit a mi szakmánkban azért sok esetben vérrel írnak. Az egy jó oktatónak a dolga, hogy ösztönözze a növendékét, de azért kordában is tartsa.

Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki kiváló pilóta legyen?

- Mindenképpen kell elhivatottság és bizonyos készségek, képességek. S ezért is van a mi vegyes kiképző repülőszázadunk Szolnokon. Ez az egyik fő feladata, hogy ugye szűrjük, válogassuk a jelölteket. Mondhatnám azt, hogy bárkit meg lehet tanítani repülni, ami majdnem igaz. Nagyon repidő függő, tehát itt nálunk inkább az a lényeg, hogy bizonyos kereteken belül képes-e azokat a szinteket hozni. Tehát magyarul kideríteni, hogy azok a kvalitások, képességek megvannak-e benne, ami egy professzionális pilóta pályához szükséges.

A repülőnapon Hende Csaba honvédelmi miniszter, a honvédelmi kitüntetés első osztályát adományozta Frankó Endre nyugállományú repülő főhadnagynak és Szentiványi János nyugállományú repülő alezredesnek.

- Egy repülő ember az a repülés szeretetétől meg van bolydulva hogy úgy mondjam, és úgy érzi, hogy erre a pályára született. És amikor arra adódik alkalom, hogy bizonyítson is valamit, tehát katonaként, híven a katonai esküjéhez teszi a dolgát, ami a kötelessége, akkor nem számít az, hogy tízszeres-húszszoros ellenséggel szemben kell helyt állnia, mert tulajdonképpen a hazáját, a magyar embereket védelmezi. Sokszor megkérdezték tőlünk civilek: - És nem féltél? Dehogynem. Mindenki fél, mert tulajdonképpen az emberi szervezetbe be van építve az, hogy féljen, féltse az életét. Aki elég akaraterővel rendelkezik, az úrrá tud lenni ezen a félelmen. Tisztelettel kell az összes elhunyt bajtársak előtt is, az emlékük előtt is fejet hajtani, mert a félelmeink ellenére is tettük a kötelességünket, és híven szolgálatuk a hazánkat, a magyar nemzetet.

Az idei Nemzetközi Repülőnapon Konkoly Dávid készített interjúkat.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetét folytatjuk, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenc olvas föl.

-  Egy alezredes is velünk jön. Kár, hogy nem kérdeztem meg a nevét. Ha valaha filmet készítek az aktív tisztekről, különösen a törzstisztekről /tisztelet a néhány kivételnek/, hát ezt az operettfigurát felhasználom valami Upmann-kapitány, álhős, Don Kihote keverékű szereplőnek. Elfeledkeztem minden háborús látványról és hangulatról, mikor láttam, mennyire berezelt annak a hírnek a hallatára, hogy elirányítanak bennünket, és nem Északra megyünk. Olyan ribilliót csapott, mintha az egész orosz hadsereg csak a mi vonatunkat támadta volna meg. Próbariadót akart elrendelni. Értetlenül álltam a katonai fegyelemről eddig hallott és tapasztalt jelenségek és a két nap hangulata között. A robbanás felszakította Lembergtől Északra a vasúti hidat. Kidobott egy német páncélmozdonyt. A csomagkocsi itt van velünk. Tele van lyukkal az oldala és a teteje.

Sokat állunk Psemyszlben. A régi külső erődök földnyomai, az új lengyel-német háború emlékei, a rombadőlt, ágyúval összelőtt házak, különösen a pályaudvar környékén jól láthatók. Próbáltam kimenni a hősi temetőbe. De lebeszéltek róla, mert senki sem tudja, meddig állunk. Szerettem volna megnézni a régi magyar hősök sírját. Sajnos, mikor utoljára voltam, szégyelltem magamat, mennyire nem törődünk a hőseinkkel. Még ma is emlékszem nevekre. Nem tudom miért, de a Gyalókai név ötlik most eszembe. Este 6-kor Jaroszlávban vagyunk. Psemyszltől északra 40 km-re van. Ugyanaz a kép: mindenütt üszök, rom, kihalt táj. Rongyos emberek, részeg katonák, szellemeskedő spicces tisztek.

Velem van egy bumfordi tábori lelkész: Zsellér Gábor, váci egyházmegyés. Most van próbaszolgálaton, mert aktív akar lenni. Eddig csak evett, aludt, vegetált és butákat kérdezett. Szép kilátások kifelé. Ez tényleges lesz! Hát igaz: ott jól beválik. De mit rombol a tisztességes magyar parasztlegények lelkében a többi, eddig ismertekkel együtt. Ő legalább tiszta lelkületű. Egész nap bumliztunk. Psemyszl után már biztosra veszik az öregebb katonák, hogy Lublinban kiszállunk. Talán éjjel érünk oda. - Az éjjelből reggel 1/2 6 lett. Olyan különös, hogy vasárnap se nem misézhettem, se nem hallgathattam. Felajánlom szeretteimért, katonáinkért, és egy kicsit Henrikért, aki később elhagyta a papságot.

Február 14.

Hajnalban megérkeztünk Lublinba. Mihelyt kivilágosodott, elmentem megnézni a várost. Van fellegvára, egyébként olyan Szeged-féle város. A katedrális tőszomszédságában jól láthatók a bombák nyomai. Még 3-4 helyen láttam nagyobb bombázásnyomokat. A püspöki templom nagyon elhanyagolt. Szegény lengyelek! A hithű lakosságnak sem ideje, sem anyaga, sem pénze nincs, hogy rendben tartsa.A közeli jezsuita templomban próbáltam misézni. De a gyóntatószékben ülő jezsuita latin-német keveréknyelven tudtomra adta, hogy a helyi katonai parancsnokság engedélye nélkül nem lehet. Nem akartam bővebb magyarázatot adni a betoji páternek sem az ő gyáva viselkedésükről /hiszen valami zárt helyiségükben misézhettem volna/ sem a piszok németekről, akik nem kötötték engedélyhez, hogy eljöjjek háborúba. Egyszerűen el kellett jönnöm. Pukkadjatok meg! Találtam egy másik templomot. A sekrestyéjében szakállas fráter volt: kapucinus. Mondta, hogy várjam meg a miséző gvardiánt. A szakállas manó láthatóan örült, a mellette levő gyerekek is körülöltöztettek. Döngő csizmámat figyelték, és mondogatták: Wengerszki brave Leute – ilyen keverék nyelven. - Ma miséztem életemben először úgy, hogy előtte ettem.

Már annak idején a cserkészkörutaim alatt is feltűnt, hogy milyen vacakul beszélnek latinul az itteni papok. 12,40-kor elindultunk Kelet felé, Chelmbe. Fél négykor már ott is voltunk. Nincs tovább irányítás. Segítsetek magatokon! Egy rossz konflissal bementem a hadosztályparancsnokságra. Ott adták meg a további parancsot: Tovább Lubomlon át Kovelbe.Benn a parancsnokságon megkérdezte egy zászlós, vajon protestáns lelkész vagyok e. Nem tudom, miből gondolta. A velem levő soproni bányász, Kraker Alfréd őrmester megmondta, hogy katolikus és bencés. Erre felderült az arca, és rögtön újságolta, hogy itt az Egon rendtársam.

Kerestem, de megmondták, hogy kinn van támponton. Mit tudtam én, hogy mi az a támpont. Zöldfülű lévén megkérdeztem, erre jót nevettek. Mondtam, én csak azt tudom: támpont a jobbszárny, igazodj. Na aztán később keservesen megismertem ezt a műfajt is. Egon estére visszajött. Mivel vissza kellett mennem az állomásra, csak írást hagytam neki. Igen, de kinn megtudtuk, hogy csak reggel 6-kor mehetünk tovább. Visszamenni hozzá teljes sötétben, gyalog, egészen más uton. /Azt hiszem, szegény háromkirályok jobban ismerték a más utat, mint én. Keserves botorkálás volt. Egy szegény lengyel annyira mutatta a helyet /hiába tiltakoztam/, hogy végül a légvédelmiekhez kerültem. Onnan egy legény jött velem a parancsnokságra. Egonnal nagyon megörültünk egymásnak. Bemutatott Kálmán vezérőrnagynak, aki pápai diákunk volt. Meghívott vacsorára, Egon pedig bevitetett a szobájukba egy vaságyat. Nagyon kedvesen, szívesen fogadott. Jól lemosakodtam, már két napja hiányoltam ezt. Még lapot is írtunk közösen a Pannonhalmi perjelnek Valeriánnak, és még másoknak.

Kedves hallgatóink! Észrevételeiket, gondolataikat, véleményüket, az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímre várjuk. S ha már a mai adásban a pilóták hivatásukról beszéltek, ehhez kapcsolódóan választottam az idézetet.

„ Minden embernek saját története van és hogy ez a történet jóra, vagy rosszra végződik-e nem a tehetségeinktől függ, hanem az akaratunktól.”

További szép napot, kellemes rádiózást kíván valamennyiüknek a szerkesztő, Fodor Endre.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

 
Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2013, szeptember 4