Rádióműsor - 2014. március 12. - 61. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2014. március 12.-ei műsor (61. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/42931

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 61. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Sok ember fog ki- és besétálni az életedbe, de csak az igaz barátok hagynak lábnyomot a szívedben.” Eleanor Roosevelt gondolataival köszöntöm hallgatóinkat, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban a katonai hivatásról, más szempontból, a feleség szemszögéből mondja el majd véleményét interjúalanyunk, akit a Katonaözvegyek Országos Konferenciáján kértük, hogy mondja el gondolatait.
Ha emberségességet tapasztalnak katonatársaink, már elfogadják a tábori lelkészek munkáját. E hivatásról, a lelkészi szolgálatról vall majd egyik tábori lelkészünk. Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását hallják majd adásunk befejező részében.

Egy katonacsalád gyermekeként talán nem volt véletlen, hogy katona férje lett a most megszólaló katonaözvegynek, akit a Katonaözvegyek Országos Találkozóján szólaltattunk meg.

Vargha Tamás parlamenti államtitkár.

- Önök, katonáink özvegyei végezték a példamutató és nélkülözhetetlen szolgálatot a háttérben. Lehetővé tették a magas színvonalú és lelkiismeretes munkát, ami jellemzi a katonai hivatást. Otthont teremtettek, gyerekeket neveltek, dolgozó nők voltak saját hivatással, foglalkozással; határon túli szolgálat idején vállalták a magányt is, míg végül valóban egyedül maradtak.

Major Lászlóné, katonaözvegy.

- Itt laktunk a Szabadság hegyen és itt dolgozott az Országos Légierő Parancsnokságon a férjem. Majd egy hadosztály alakult és ekkor költöztünk Veszprémbe. Veszprémben is klubtag vagyok. A légierősöknél halt meg nyolc éve a férjem, és a Légierő Parancsnokságtól is szép tiszteletadást kapott. A honvédség saját halottjának tekintette. A férjem repülős volt, amikor még menyasszonya voltam ötvenben, akkor még Lulunak hívták azt a repülőgépet, amellyel megsturcolta a házunkat Mindszenten, ahol születtem, mert én alföldi vagyok. A bátyáim is katonák voltak a Horthy rendszerben, tehát katonacsaládból származom. Három testvérem volt, sajnos a legidősebb megjárta Recsket is, mert horthysta tiszt volt. A másik bátyám, aki szintén repülős volt Székesfehérváron van eltemetve.

Konkoly Dávid interjúját hallották.

 

Ha a katonatársak elfogadják a személyemet, akkor könnyebben elfogadja azt, akit én képviselek, a jó Istent, a hitet, az egyházat. Kálinger Roland századossal, tábori lelkésszel, Rozsé atyával beszélgettem.

- A tábori lelkész legfontosabb feladata, hogy mindig ott legyen a katonával. Ott legyen akkor, amikor a katona sportol, ott legyen akkor, amikor a katona gyakorlatozik, ott legyen, mert bármikor szükség lehet a tábori lelkészre. Ez nem feltétlenül egyházi szolgálat vagy szentségek felvétele. Egy beszélgetés. Egy mély lelki beszélgetés a katona problémájáról.

Ön a hivatásában találkozott nagy kihívásokkal?

- A kihívások száma, a nagy feladatok száma sokkal sűrűbb volt, mint kint a civil életben. Talán azért, mert a feladatok, amiket ezek a katonák elvégeztek illetve amilyen környezetben elvégezték a feladatokat, azok is nagyobb kihívások voltak, mint a civil életben egy általános munkahelyen, gyárban vagy mezőgazdaságban dolgozni. Voltak kihívások és hála Istennek eddig ezek a kihívások mindig úgy oldódtak meg, hogy nagyobb sérülés, lelki törés nem származott belőle.

Miért vágyódik valaki „kintről”, a civil életből a honvédségbe, mondjuk akár éppen azért, hogy katonák lelki életét táplálja?

- A katonaság egy zárt közösség és egy nagycsalád. Egy zárt közösségbe tartozni és egy zárt közösséggel elérni azt, hogy engem befogadjanak az egy komoly feladat. Ebben részben segít az egyenruha, mert rajta is az az egyenruha van, ami rajtam és így már egy kapocs megvan. A kihívás pedig, annak ellenére, hogy az én hivatásom a papság és nem lövész szakon vagy tüzér szakon végeztem, elfogadtatni a katonával azt, aki én vagyok, elfogadtatni azt, amit képviselek. Hogyha a katona elfogadja az én személyemet, akkor könnyebben elfogadja azt, akit én képviselek, a jó Istent, a hitet, az egyházat. Azt hiszem, hogy ez a célja és ez volt az a kihívás, amire amikor beléptem a seregbe, akkor vállalkoztam.

Kit kell, hogy lásson a katona az ön személyében? Az embert, a katonát vagy a lelkipásztort?

- A sorrend az az ember, a pap és végül a katona. Ugyan a Magyar Honvédség egyenruháját hordjuk, de bajtársaim, katonatársaim is tudják, hogy mi nem katonának születtünk. Éppen ezért ezt a sorrendet állítottam föl. Először embernek kell lenni, és hogyha emberi hangon tudunk beszélni, meg tudjuk szólítani a katonát, emberségesen tudunk vele viselkedni, akkor kíváncsi arra, hogy te pap vagy. Milyen papnak lenni? Milyen az Istent szolgálni, milyen a te Istened? Beszéljél róla! Hogyha ez a kettő megvan, emberséges vagyok s elfogadta azt, hogy pap vagyok, akkor elfogadják azt is, hogy a tábori lelkészek ugyan katonák, de talán mégsem annyira értenek a lövészethez, mégse annyira értenek a fegyverekhez, a különböző katonás dolgokhoz, de ebben ők segítenek és így kölcsönösen segítjük egymást. Én abban, amiben egy pap tud a katonának, ő pedig abban, amiben egy katona tud a papnak segíteni.

Ami talán azért nem is lehet egyszerű, mert ez egy nyíltságot feltételez, egy nyitottságot feltételez az ön szavaival élve egy zárt közösségben.

- Igen, és ez a nyíltság és nyitottság ezek leginkább a katonák kérdéseiben nyilvánulnak meg. Ők nem kertelnek, nem olyan tisztelettel fordulnak az emberhez, ahogy egy falusi vallásos templomba járó közösség fordul az emberhez. Ők nyíltan nekiszegezik az embernek a kérdéseiket, legtöbbször nem kertelve a kényes kérdésekre is rákérdeznek. Hogyha egy tábori lelkész nem nyitott ezekre a kérdésekre vagy megpróbál kibújni a kérdések alól, azt megérzik a katonák és úgy katonásan esetleg az lesz az eredménye, hogy a lelkész úr nem egyenes, nem nyitott, nem őszinte, nem hallgatjuk meg, hogy mit mondd. De hogyha a lelkész úr egyenes, őszinte és a kényes kérdésekre is tud válaszolni a katonáknak, akkor egy idő után továbblépnek és meghallgatják azokat a dolgokat is, amik már nem a felszínhez, hanem az élet mély részeihez tartoznak hozzá.

 

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Folytatjuk a kötet felolvasását, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Április 6.

Ma olyan nehéz szívvel álltam a műtőben, mint eddig soha. Most már megszoktam, hogy mindent objektíven tudok nézni és nem a szívemen át. De ma ez lehetetlen volt. A Szpanowicze ulicából, az én kedves cigánylaposomból behoztunk a vonat kocsiján 5 gyermeket. Négy oroszt, és egy lengyelt 5-8 éves korig.
Ahogy megyek az utcán, előttem poroszkál egy magyar szekér. Egyszer csak kézigránátok potyognak ki a szekér aljából. A gyerekek pillanat alatt felkapták és eldobták. Szerencsére nem robbant fel. Ekkor néztem oda az egyik újra eldobta. Mire lengyelül odakiáltottam: Hagyd! De abban a pillanatban felrobbant a kézigránát. A négy fiú sikongatni kezdett, a legtávolabb álló kis szöszi ötéves kisleány a járdán összeesett. Azonnal elsősegélyt kaptak, és behoztuk hozzánk. Odaszaladtam az összeesett kislányhoz, ölbe kaptam és valósággal rohantam a doktorokhoz pihegő kis testével. Csendesen, aléltan sírdogált. Remegett, alig hallhatóan nyögött útközben. Amikor egy kicsit erőre kapott, ki akart jutni a karjaimból. Teljesen magamhoz öleltem, hogy a szilánkok ne mozduljanak el benne. Kimerülten elalélt. Így tettem a kötöző asztalra. Mikor odaértem, észrevettem, hogy több helyen véres vagyok én is. De ki törődik ilyen helyzetben ilyennel! A csizmám szárába kaptam egy miniatűr szilánkot. Pillanatok alatt változott az orvosok viselkedése, mintha mindegyikben előtört volna a rejtett édesapa, a nővérekben pedig a láthatatlan édesanya. - Még sohasem láttam náluk zavartságot. Szinte eltűnt a szakmai gondolkodás egyetlen percre, és mintha a tehetetlennek látszó apai-anyai érzés kezdett volna felülkerekedni. De csak pár perc volt így. Azonnal megindult az orvosi gondolkodás.
A négy fiú elfogadható állapotban volt. A kis Lucia, Luszinka teljesen kivérzetten került a kötöző asztalra. A lába erősen szilánkos. A legveszélyesebb a kis hasikóján két bemeneti nyílás. Vért kapott az édesanyjától. Erre jobban lett, de hányni kezdett. A doktor rögtön meg akarta operálni. Kornél ellenezte, mert még nagyon gyenge, hashártyagyulladástól félt. Hosszú vita fejlődött ki az orvosok között. Szeretem az ilyen vitákat, ha szenvtelenek és logikusak. Először egyoldalú volt a vita, mert az egyik az érzésére, alapította a véleményét. Végül a belgyógyászok engem kértek meg, beszéljem le a doktort, amíg a hashártyagyulladás előjelei ki nem tapinthatók. Kicsit nagyképűen talán úgy mondhatnám, hogy eldöntöttem a vitát. Belementek, hogy félóránként vizsgálják meg a kicsit. Közben Julianna nővér el nem mozdult mellőle. 2-kor hoztuk be őket. Hat lett, mire mindennel végeztünk, 8-kor műtét. Az egyik doktornak lett igaza: egy kis lencsényi szilánk három helyen átfúrta a beleket és megakadt. Vita lett az altatással is. Kornél nem akarta vállalni. Furcsa, de mégis úgy lett, ahogy akartam: Kornél altatott. Annyit imádkoztam operálás alatt. Szegény édesanyját addig kinn vigasztalták ruszin ápolóink. Alig volt benne élet a fájdalomtól. Hangosan imádkozott oroszul: Majá malenykaja Luszinka, bozse moj. Szegény kis Luszinkánk, Istenem! Mikor még a kötözőben ott volt mellette, csak ennyit mondott egyre jobban elhaló hangon: Nye placs, nye placs! Azaz ne sírj, ne sírj! Piszkált, hogy miért nem mondja hozzá a végén az i-t, az imperativusz végződését. Kimentem, megkerestem az orosz nyelvkönyvemben. Akkor láttam, hogy mi az oka. Most hallottam először ezt a szót. És még nem ismerem jól az orosz nyelvtant. Édes kicsi szöszi Luszinka, bocsáss meg, hogy fájdalomtól pihegő kicsi tested mellett feltámadt bennem a nyelvészkedő ember. Istenem, gyógyítsd meg az édes kis Luszinkát. Eszünkbe sem jutott, hogy egy "kis partizán" valójában a beteg. Doktoraink mindent megtesznek érte. Még 11-kor is folyton injekciózták. A nővérek kávét meg teát főztek a virrasztásunkhoz, hogy a "kisleányunk" meggyógyuljon. Édes kicsi Luszinka, ilyen mélyen bejutottál a szívünkbe.

 

„Életed értelme nem a cél, hanem a vándorlás.” – Márai Sándor gondolataival köszönöm meg figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást, szép napot. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, március 12