Rádióműsor - 2014. március 19. - 62. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2014. március 19.-ei műsor (62. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/43042

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 62. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.” – Paulo Coelho író gondolataival köszönti önöket a szerkesztő Fodor Endre, és kíván tartalmas időtöltést a mai műsorunkhoz.

 

A Honvéd Férfikart hallják majd nagyböjt lévén visszafogott dalművekkel. Az a Honvéd Férfikar mutatkozik be, amely Európa egyetlen hivatásos férfikórusa. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, amelyet ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsol majd önöknek.

 

Adásunkban már többször hallhatták az interjúink, riportjaink között a Honvéd Férfikart. Ezúttal a német romantika legszebb férfikar műveit hallhatták az érdeklődők a hangversenybérlet sorozat záró koncertjén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. A Honvéd Férfikart Magyar Örökség díjjal is jutalmazták. A koncertet megelőző pillanatokban az eseményre készülődve készítettem a beszélgetésünket Strausz Kálmánnal, a Honvéd Férfikar Liszt-díjas karnagyával.

A cím, a sok elismerés azért kötelezi önöket arra, hogy mindig nívós produkcióval álljanak elő. Hogyan lehetséges mindig emelni azon a bizonyos lécen?

- A lécen az élet emel szerintem, mert ha most visszaemlékszem, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt mi volt a jó, mi számított magas színvonalnak, az ma körülbelül a középtájat ütné meg. Természetesen kivételek, mint mindig mindenben, akkor is voltak. Ma pedig az általános nívó magas és még egy gond van, hogy az élet olyan mértékig gyorsult, és ez a művészeteknek nem feltétlenül előnyös. Így aztán a felkészülési idők rövidülnek, tehát nagyon észnél kell lenni, hogy az ember mit csinál. Azon kívül pedig figyelni kell mind a hazai, mind a nemzetközi piacot, hogy ott mi számít ma jó értelembe vett, nem bulvár értelembe véve, trendinek. Mi számít igazán színvonalasnak, mert az embereknek a hangzásigénye a hangzásképe örökké változik. Az évtizedenként, de lehet, hogy ötévenként megváltozik.

Mostanság talán éppen a hagyományos, a klasszikus értelemben vett zeneszerzők művei modern felfogásba kerülnek a közönség elé.

- Én remélem, hogy ez valóban idővel csendesedni fog. Szóval a klasszikus zenét, azt olyan jól megírták a szerzők, hogy nem kéne hozzányúlni. Ez egy kicsit önbecsapás, hogyha kicsit jazzesítjük, rockosítjuk, akkor biztos sokkal több embernek fog tetszeni. Ezt egyébként komolyzenész kollegáim is osztják nagyon sokan, hogy: - Ó hát akkor majd sokkal többen jönnek koncertre. Én ebben nem hiszek, nem látom az eredményét. Én nem hiszek abban, hogy ha a komoly „fajsúlyos”, zenéket elkezdünk könnyíteni, akkor azt többen hallgatják, és biztos bejönnek és meghallgatják Wagner Istenek alkonyát. Ez egy tévedés.

Zenét szerető, és mint zenét gyakorló ember is kérdezem, anno amikor kórusban énekeltem, mindig előfordult az, hogy a hölgyek többségben voltak. Szóval nehéz találni ma jó férfihangokat?

- Nem könnyű. Ennek az okát elsősorban az elmúlt évtizedekben elcsekélyesedett iskolai ének oktatásban kell keresni, ma már kórust se lehet könnyen találni. Mondok egy példát. A Honvéd Férfikarral és a Budapesti Stúdió Kórussal énekeljük a Nemzeti Színházban a Jeanne d’Arc sorozatot, amit Vidnyánszky Attila rendezett, és abban van egy gyerekkórus is. Most nem akarok senkit megsérteni, egyetlen egy gyerekkórussal foglalkozó kollegát vagy kolleganőt sem, de meg tudom számolni egy kezemen, hogy az oda szükséges színvonalon, ma Budapesten hány gyerekkar képes teljesíteni. Míg ez azért ezelőtt húsz évvel nem volt kérdés. Csak az volt a kérdés, hogy abból a nyolcvanból istenigazából melyiket érdemes kiválasztani. Ez súlyosan aggasztó. Arra emlékszem, hogy a Budapesti Ifjúság Kórus karnagyaként a 80-as években, akkor még úgy tisztelték leánykori nevén, hogy KISZ Együttes Központi Énekkara, ott 140 gyerek énekelt és ebből 120 borzasztóan jól képzett volt. Ez azt jelentette, hogy akkorra érett be az a vetés, amit az énekzenei általános iskolák jelentettek. Ugye ott minden nap volt énekóra, volt kötelező karének 2-3-szor biztos egy héten, és bizony, ha csak a felső tagozatosokat nézem, akkor négy év alatt elképesztő utánpótlás nevelődött ki. Ez ma már abszolút nincs, és most már ott tartunk, hogy a hivatásos énekkaroknál is egyre szűkebb a felvehetőknek a listája.

Egy férfikar esetében mi adja meg az igazán színvonalas produkciót? Az, hogy jól kijönnek azok az énekhangok vagy pedig az, hogy jó ütemben, jókor lépnek be a kórusnak, a karnak a tagjai, vagy éppen a dinamikáját jól visszaadja a karnagy révén a férfikar? Szóval mi a nyitja?

- Mindez így együtt. Alapként kell egy jól képzett hang. Kell emellé egy komolyzenei jártasság, tehát itt értem alatta a lapról olvasást, összhangzattant, szolfézsképzést, zeneelméleti képzést mögé, e nélkül ez nem megy. Ugye említettem az előbb, hogy mennyire fölgyorsult az élet, hogy ez már olyan lassú, hogy ezzel nem lehet a mai világgal lépést tartani. Aztán amit itt felsorolt, a dinamika, a pontos ritmus, a pontosan intonált hangok, ez mind egyszerre kell és akkor ez még nem minden. Talán a legfontosabb az expresszivitás, a kifejező erőnek a megléte, mert ha ez nincs, akkor mindez a jó tulajdonság gyakorlatként fog csak megvalósulni, amire nem hiszem, hogy a közönség nagyon igényt tartana.

Most itt ülünk a koncert előtti pillanatokban, ilyenkor látom, hogy mindenki öltözik, a próbán már túl vannak, beénekeltek. Mennyire izgalmas az előkészület ön számára?

- Minden alkalommal izgalmas. Én most már ezt több évtizede csinálom, és azt kell mondjam, hogy jobban izgulok egy fellépés előtt most, mint ezelőtt 30 évvel.

De min?

- Azon, hogy az ember azt a felelősséget ma már nagyon jól kiismerte ennyi idő alatt, hogy rajta mi múlik, és hogy mit kell tegyen, hogy ez működjön. Míg 20 évesen az ember ide nekem az oroszlánt is attitűddel él, persze mindent szeretne dirigálni, és hályogkovács módjára csapkod a levegőben. De ma már pontosan tudom, én legalábbis azt gondolom, hogy mennyiféle dolognak az összjátéka kell ahhoz, hogy ez igazán jól működjön. Ferencsik János mondta egyszer, hogy próbálhatok én sokat is meg keveset is, a sok próba se garantálja azt, hogy az előadás nagyon jó lesz. Viszont amikor fölállok a dobogóra és beintek, akkor már tudom milyen lesz a koncert, de akkor már késő. Na, most persze lehetőleg olyan állapotba, olyan kondícióba kell hozni egy énekkart és persze az embernek saját magát is, hogy nagyon kicsi legyen az esély arra, hogy ez na adj Isten hibákkal sikerüljön csak. Szándékosan nem mondtam, hogy ne sikerüljön, mert azért az nem nagyon szokott előfordulni. Bár az is benne van a pakliban. Ez egy roppant izgalmas művészet, rengeteg embernek az összmunkája kell hozzá és bizony az nem egy könnyű feladat. Tehát egyszerre koncentrálni, az hogy a megbeszélt dolgok, a megbeszélt dinamikák eszébe jussanak mindenkinek, aki ott velem szemben énekel. És mondok még valami vicceset: Nekem is eszembe jusson. De ami még érdekesebb, hogy a sok megbeszélt és elpróbált dolgon az embernek támad valami új intuíciója, akkor azt a vele szemben álló társa képes-e lekövetni. Ezt lehet érezni, hogy valamikor az ember úgy dirigál, hogy most nagyon oda kell figyelni a közlekedés rendészeti feladatokra. Tehát kiinteni, beinteni, pontosan jelezni mindent és nincs helye az improvizációnak.

Abszolút nincs?

- Olyankor csak nagyon kicsi az esély rá és a lehetőség. A gyönyörök gyönyöre a zenében, hogyha az ember azt érzi, hogy ma olyan hihetetlen kontaktus van az előadói apparátusban, hogy ma, most lehet. Ez olyan, mint amikor az ember álmában elrugaszkodik a szikláról és repülni tud. Ennél szebb szerintem nincs.

Remélem ez vár ránk, jó hangversenyt kívánok. Köszönöm a beszélgetést.

- Köszönöm szépen.

Német romantikus művekből állította össze repertoárját a Honvéd Férfikar, amelynek hangversenyén rögzítettem az imént hallható interjút. Strausz Kálmánt, a Honvéd Férfikar karnagyát hallották, a beszélgetésünket meg-megszakítva pedig a koncertbe engedtünk bepillantást. Közreműködött Szilasi Alex zongoraművész. A Honvéd Férfikar egyébként a Honvéd Táncházzal és a Színész Szólista Tagozattal 2007 őszétől Honvéd Együttes Művészeti Nonprofit Kft. néven az Emberi Erőforrások Minisztériuma fennhatósága alatt működik, de továbbra is szerződésben rögzített műsorszolgáltatási kapcsolatban a Honvédelmi Minisztériummal.

 

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Bőzsöny Ferenc folytatja a kötet felolvasását.

- Április 7.

Luszinka reggel újra vért kapott. Mikor a végén kardiazolt adtunk neki, epilepsziás rohama lett. Egyik doktor azt hitte, rögtön meghal, de Kornél megnyugtatta. Ki is bírta a kislány, és jól lett utána.
Szegény édesanyja ma már nagyon nyugtalan, ideges. Nem csoda, hiszen egész éjjel fenn volt. Folyton imádkozott, kezét tördelte, zokogott, megnyugodott, majd újra kezdte. Szánalom volt nézni. A végén már félelmében még a nyugtató injekciót sem akarta elfogadni. De aztán amikor látta, hogy mindent megtesznek az érdekükben, ráállt. A ruszin ápolók igazán szívből fordítottak minden szót, amit az édesanyának mondtunk. Majd megszakadt a szívem, mikor a sok kínzásban a kis Luszi egyik kezével az édesanyját kapta el, már amennyire elkapásnak lehet mondani azt a gyenge mozdulatot, amit még tenni tudott, a másikat meg nekem nyújtotta. Úgy vert a szíve, mint valami kis riadt galambé. 12 óra felé már a verejték kezdte ellepni. Folyton rosszabbodott az állapota. A doktorok mindent megpróbáltak. Ennek ellenére három órakor, nagypénteken, meghalt.
Édesanyja és nagynénje ráborult, és zokogva, sikongva siratta el. Hogy mit mondtak, persze nem értettem. De azt láttam és hallottam, hogy tipikus néphagyománynak vagyok első tanúja. Siratták, rituális mozdulatokkal gesztikuláltak, visszatérő recitativóban beszéltek, kitörtek, elpilledtek, újra kezdték, simogatták a kicsi halottat, égre tekintettek, újra ráborultak, behunyt szemmel furcsa torokhangon felcsukló szavakat ismételtek.
Mi pedig ott álltunk. Bizony valamennyien sírtunk. Aztán az édesanyát kellett keltegetni, mert bizony egészen elalélt. Mikor magához tért, tolmács útján megköszönt mindent. Simogatta a kezünket. Alig tudtuk elkapni, hogy ne csókolja meg. Bezzeg a nagynéni nem így! Jó szláv szélsőséges érzelemkitöréssel hála ide, hála oda, olyan szidalmakat zúdított ránk, mint valami gyilkosokra: Elpusztítottuk a Luszinkát. Persze, mert orosz. Ő tudja, hogy meg lehetett volna menteni. Olyan orvosságot adtunk neki, amit nem bírt ki. És hasonlókat mondott még. Kocsin elvittük haza a holttestet. A nagynéni még a kocsin is dohogott. De az édesanya láthatóan szidta és csitította.
Az édesanya meghívott, hogy menjek el, ha fel lesz ravatalozva. Meg is tettem. A szobában semmi más nem volt csak a ravatal. Mindent kihordtak. A fejnél emelkedettebb volt a deszka. Hófehér lepedővel volt letakarva valami láda. Csupa-csupa virág volt az egész. Nem is tudom, honnan szedtek ennyi virágot ilyen időben. És a sok virág között ott feküdt hófehér ruhában, kicsi virágkoszorúval a fején, összetett kézzel a mi édes kis Luszinkánk.
Másnap egy ortodox pappal együtt temettem el. Mennyi-mennyi ember jött el a temetésre. Sírt az egész falu, velük együtt mi magyarok is. Minden sebesültünk, aki csak bírta eljött a temetésre.

 

„A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.” - Azt hiszem, méltán igazat adhatunk Claude Achille Debussy zeneszerző gondolatainak, amelyet talán a mai műsorunkat hallgatva is bizonyítva látnak. Megköszönöm az önök figyelmét abban bízva, hogy tartalmasnak ítélték mai műsorunkat és elköszön önöktől a szerkesztő, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:

Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:

berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, március 19