Rádióműsor - 2015. december 2. - 138. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2015. december 2-ai műsor (138. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/54454

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 138. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de Ő azt mondta: Nem. 
Azt mondta, hogy a büszkeségemet nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt. 
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt felelte: Nem. 
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke. 
Nem kapni, megszerezni kell.”
– Henri Viscandi gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

• Az Inter arma caritas mai adásában folytatjuk majd Bíró László katolikus tábori püspök gondolatait, Ferenc pápa egyik homíliáját elemezve.
• Folytatjuk a katolikus tábori lelkészeket bemutató riportunkat, interjúsorozatunkat, ezúttal Horváth Kornélt mutatjuk be önöknek.
• Az adventi gondolatokat Kálinger Roland, Rozsé atyától hallják majd.

 

Bíró László katolikus tábori püspök, az MKPK családügyi referensének gondolatai.

- A Szentatya homíliájában a következőket mondja: Ádám, minként az olvasmányban hallottuk, a paradicsomban élt, nevet adott minden teremtménynek, s ezáltal uralmat gyakorolt felettük, ami megmutatja az ő vitathatatlan és páratlan felsőbbrendűségét, de ennek ellenére egyedül érzi magát, mert „ nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá”, és megtapasztalta a magányt. A magány az inkommunikációból fakad mindig. Ádám nem talált társat igazán, mert az állatokkal nem tudott kommunikálni. A házasságban is így alakul ki a páros magány. A magány, a magány drámája ma is sok férfit és nőt sújt. Gondolok azokra az öregekre, akiket még szeretteik és saját gyermekeik is magukra hagytak. Gondolok az özvegyekre, azokra a férfiakra és nőkre, akiket elhagyott a feleségük vagy a férjük, arra a sok-sok emberre, akik tényleges úgy érzik, hogy egyedül vannak, hogy nem érti és nem hallgatja meg őket senki. Gondolok az elvándorlókra és menekültekre, akik háborúk és üldöztetések elől menekülnek; azután a megszámlálhatatlan fiatalra, akik a fogyasztás, a „használd és dobd el”, a kiselejtezés kultúrájának áldozatai. Mi is ez a használd és dobd el a mai társadalomban? Ma a globalizált világ ellentmondásosságában élünk, ahol sok luxuslakást, felhőkarcolót látunk, de egyre kevésbé látjuk az otthon és a család melegét; rengeteg ambiciózus tervünk van, de kevés az időnk, hogy éljünk azzal, amit már megvalósítottunk. Tehát mindig habzsolunk. Mindig többet akarunk és még azt sem emésztettük meg, ami már mögöttünk van. Ez a csapda. A szórakozás számtalan kifinomult formája mellett egyre üresebb az ember szíve; millió élvezet, de kevés szeretet; rengeteg szabadság, de kevés önállóság... Erre mondja a pápa, amit tavaly talán már idéztem, hogy ahol nincsen belső öröm, ott külső vidámság után mennek az emberek, de a külső vidámság nagy örömtelenséget hagy maga után. Mindig belül kell megtalálni az örömet. Az egész vallásosság a belső örömnek egy mélyebb szféráját akarja mutatni nekünk, csak alig kóstolunk bele. Egyre nő azok száma, akik egyedül érzik magukat, azoké is, akik önzésbe, búskomorságba, romboló erőszakba, a gyönyör és a pénzisten rabszolgaságába zárkóznak. A magány tulajdonképpen legmélyebben mindig az Istenkapcsolat megszakadása. Ma bizonyos értelemben Ádám tapasztalatát éljük át: az óriási hatalmat nagy magány és sebezhetőség kíséri; és a család ennek a tükörképe. Tehát látszólag egyre több tudásunk van, de egyre nagyobb a sivárság. Ez az életünk. Az emberek egyre kevesebb komolysággal törekednek arra, hogy szilárd és szeretetben termékeny kapcsolatot létesítsenek, olyat, amely kitart egészségben és betegségben, jólétben és szegénységben, jó- és balsorsban. Ez hiányzik ma. Tulajdonképpen a fogyasztói mentalitás „Használd és dobd el”, átmegy a kapcsolatainkra, barátságra, szerelemre, házasságra. Használjuk egymást és ez ellen küzdeni kell, mert észre se vesszük és átmegyünk egymás használatába. Tehát tudjuk, hogy egymást mire használjuk, nagyon megalázó ez. A tartós, hűséges, lelkiismeretes, stabil és termékeny szeretetet egyre jobban kigúnyolják és elavult dolognak tartják. A kérdés, hogy mi konzervatívak vagyunk, vagy egyedül mi vagyunk a jövő őrzői? Ha te a katolikus házasságot akarod követni, akkor te maradi vagy, még ott tartasz. Ez ma a közhangulat. Szegény katolikusok... még sajnálnak is bennünket. Csakhogy ki építi a jövőt? Hol van a jövő? Ebben a sehonnai, gyér világban, sivatagban, vagy ott, amit ti is próbáltok itt tenni? Ez a kérdés. Úgy tűnhet, hogy éppen a legfejlettebb társadalmak azok, ahol a legkisebb a születési arányszám, és a legmagasabb az abortusz, a válás, az öngyilkosság, a környezeti és társadalmi szennyezés aránya. Így ecseteli a Szentatya korunk magányát. Tehát a magány drámája már ott van a bibliai elbeszélésben, az Ádám-Éva históriában. Ez ma is éppúgy jelen van. 

 

Kálinger Roland, Rozsé atya gondolatait hallják advent első vasárnapján.

Tisztelt Parancsnoki Állomány!

Az adventi készülődés két jellegzetes eleme a Rorate szentmise, amit a közkedvelt adventi énekből kapott, illetve az adventi gyertyagyújtás. Mind a két elem a sötétség és a világosság párharcára épül. Hajnali szentmisében a sötétségből lépünk ki a fényre a szentmise végén, mivel a szentmise kezdetén még téli sötétség van, a szentmise végére kivilágosodik. Az adventi koszorún is szombat este gyújtják meg a gyertyát, amikor a sötétséget azzal a parányi gyertyalánggal próbáljuk megtörni. Isten választott népének a prófétákon keresztül megígérte a szabadítót, a Messiást, és a zsidó nép történetét ez a Messiásvárás határozta és határozza meg mind a mai napig. Mi keresztények, Jézus Krisztus személyében megkaptuk és felismertük a Messiást. Minden adventben az ő eljövetelére emlékezünk s egyben második eljövetelét várjuk. Könnyű dolgom van, mert katonáknak kell beszélnem a várakozásról és a készületről. Mi is hányszor várjuk az elöljárót és készülünk a fogadására. Az Istenre való várakozás, az ő eljövetelére való készület, nagyon hasonló az elöljáró fogadására: rendbe tesszük környezetünket, összeszedjük gondolatainkat, felöltjük az ünneplő ruhát és nagy türelemmel várakozunk, hiszen ahogy az elöljáró érkezését, úgy Krisztus eljövetelét sem siettethetjük. Egy feladatunk van, hogy éberen várakozzunk. Ezért kelünk fel a hajnali misére, ezért gyújtjuk meg az adventi gyertyát. Más párhuzamot is vonhatunk az Úr eljövetele és egy elöljáró érkezése között. A feladatszabás fontos része a találkozásnak. Advent első vasárnapján a Szentleckében ezt a feladatszabást kapjuk Szent Páltól: Gyarapodjunk és gazdagodjunk a szeretetben egymás és mindenki iránt. Advent első hetének üzenete, hogy a rosszat csak jóval, a gyűlöletet csak szeretettel lehet legyőzni. Ezzel a feladatszabással kívánok mindenkinek áldott adventi várakozást, hogy követve égi elöljárónkat, Krisztust, általa eljuthassunk az örök hazába!

 

Vajon miért választja valaki a papi hivatást? Kísértésnek van-e kitéve és egyáltalán felkészült-e hivatására az, aki papnak áll? Horváth Kornélt mutatja be Marosi Antal. 

Mire emlékszem Horváth Kornél szobájából? Fradi zászlóra, aztán olyan mintha Vietnámban lennék, fonatos székre, katonaládára. Pipafüst már nincs, leszokott a dohányzásról, azt mondja. Most mindebből, amit én elmondtam, akkor is meg most is az jut eszembe, hogy egy olyan fiatalember, aki éppen a saját útját keresi, és ami a hangulatához, a misszióhoz, ahova ment vagy jött vagy szeretne eljutni azt összegyűjtötte, de még nincs letisztulva. 

- Egyetértek ezzel, mert 11 éves korom óta kollégiumban élek, ahol nem lehetett a szobát a saját ízlésemre formálni, ezért most kihasználom ezt a lehetőséget és valóban ahol járok, akár külszolgálaton, akár külföldön egy-egy nyaralás vagy munka miatt, hozok haza olyan emléket, amit kirakok a falra vagy bármi mást, ami nekem megtetszik. Másnak ez semmit nem jelent, nem értékeli, de nekem az egy jó emlék.

Ha már itt tartunk, akkor érdekes lehet, hogy mi fontos a maga életében? Hagyjuk a használati tárgyakat, a ládát meg a Fradi zászlót. Mi az, ami fontos egy fiatal lelkész életében?

- Nekem nagyon fontos az, hogy szeretem, amit csinálok. Emiatt roppant szerencsésnek érzem magam. A családom is nagyon fontos.

A család is szereti, amit csinál? Vagy azt mondják, hogy hú fiam, nem erre gondoltunk.

- Amikor itthon vagyok Magyarországon nagyon szeretik amit csinálok, amikor külszolgálaton vagyok, akkor azért féltenek. 

Mennyire került távol a civil élettől, ha lehet így mondani? Ugye most lelkész, szigorú szabályok vannak. Nem tudom mennyire, de ez egyfajta távolságot jelent a civil élettől, a bulitól, a kluboktól, stb.

- Azokat a kötelező fogadalmakat, amiket le kellett tenni, azon kívül semmi hátrányát nem érzem a papi életnek. Nekem nagyon sok civil ismerősöm van. Én a mai napig eljárok futballmeccsekre, nem élek remete életet, hanem igyekszek akár katonákkal, akár civilekkel, de köztük lenni, mint pap. 30 évesen lettem pap, a szeminárium után, nem kértem rögtön a szentelésemet, hanem hat évet dolgoztam úgymond a civil életben. Már akkor is egyenruhás voltam, csak a büntetés végrehajtás szolgálatában. Szóval én már felnőtt fejjel mértem fel, hogy mi az, amiről le kell mondanom, mi az, amit be kell vállalnom ahhoz, hogy pap lehessek. Nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok, de mindenhol, mindenben vannak nehéz pillanatok, amik jelentkeznek.

Mi az, ami átsegíti az embert a nehéz pillanatokon? Az, hogy megfogadtam az adott szavam vagy a hitem? 

- Minden benne van, az adott szavam, a hit is, a jókedv is, az, hogy az ember tudja, hogy miért mondd le dolgokról. Egy házas embernek is le kell mondania az életben dolgokról, tehát nincs olyan ember, aki úgy tudna élni a földön, hogy nincsen lemondása. A kérdés, hogy ki hogyan éli ezeket meg? Én erre készültem, én ezt tudtam, engem ez nem ért meglepetésként. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor a jókedv segít: Istenem hát ez van, megfogtam az eke szarvát. Nem nézek vissza: felszálltam erre a hajóra, lehetek én akármilyen rosszul, amíg a hajó partot nem ér, az óceán közepén nem léphetek ki belőle. 

Mondja, hogy hat éven keresztül készült erre a hivatásra. Mi történt, miután teltek az évek, egyik a másik után? Egyszer csak eldöntötte, hogy megérkezett, ezt szeretné csinálni? Vagy mi történt?

- Ez hosszú lesz. Gimnazista koromban egy katolikus gimnáziumba jártam Győrbe. Harmadévben kaptunk egy fiatal papot osztályfőnöknek. Én addig is jártam már misére, addig is tagja voltam Ráckevén a plébániai közösségnek, az IFI csoportnak. Nem állt ez tőlem távol. Kálmán Imre atyának hívják a volt osztályfőnökömet, fiatal volt, vagány volt, nagyon jókedvűen csinálta az ő papi életét és elkezdtem azon gondolkodni, hogyha ezt lehet így is, akkor nekem is az egyházon belül kéne a jövőmet elképzelni. Jött az érettségi, jelentkeztem Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára nappali tagozatra, ahova felvettek. Szimpatikus volt a reverenda látványa, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha én is viselhetném, szolgálhatnám Istent papként. Teltek az évek, hol jobban éreztem Isten hívását, hol kevésbé, de mindig benne volt ez az agyam leghátsó rejtekében. Jött az ötödév, a diplomázás ideje, nem dőlt még el bennem ez a kérdés, de tudtam azt, hogyha most nem megyek el szemináriumba papnövendéknek, nem próbálok meg ennek a kérdésnek utána járni, akkor talán soha nem fogok. Ezért jelentkeztem az egyházmegyémben papnövendéknek. Mivel civilként én már a tanulmányokat elvégeztem, ezért nekem rövidebb ideig kellett volna bent lennem a szemináriumban, de szentelés előtt eljöttem, mert ott voltam 26 évesen és nem éreztem magam elég elhivatottnak és elég idősnek egy egész életre szóló döntésnek a meghozatalára. Ekkor otthagytam a Szemináriumot, el kellett kezdenem valamit dolgozni, mert a szüleim már nem támogattak, teljesen jogosan. Ezután, adódott egy lehetőség, hogy menjek el a Tököli Büntetés-végrehajtási Intézetbe dolgozni. Ez az érzés, hogy egyház, Isten, papság, nem hagyott békén. Elkerültem Sopronkőhidára a fegyházba, aztán Sopronba. Az az atya volt az egyik plébános, aki nekem osztályfőnököm volt Győrben. Elkezdtem hétköznaponként is járni misére, majd egyre többet ott voltam a plébánián, beszélgettünk, segítettem neki, elkezdtem ministrálni és elkezdtem újra azon gondolkodni, hogy vissza kéne jönni az egyházba, vissza kéne jönni papnak. Igen ám, de milyen papnak? Tudtam, hogy annál nyughatatlanabb természetű vagyok, hogy egy plébánosi élet kielégítő legyen számomra. Mindenféleképpen valami extrémebbre vágytam, s akkor gondolkodtam azon, hogy elmegyek egy olyan szerzetesrendhez, akik világvégi tájakra mennek a dzsungelbe, meg esőerdőkbe, ott fölépítenek egy kunyhót és ott térítik az őslakosokat. Gondoltam, hogy ez nekem tetszene, de a szüleim nem díjaznák. Egy szerencsés véletlen folytán láttam egy tábori lelkészt, akin egyenruha volt és azt mondtam, hogy nekem ez kell. Rá két hét múlva már jelentkeztem Budapesten Berta Tibor ezredes, általános helynök úrnál és Bíró László püspök úrnál, hogy szeretnék az ő csapatukhoz tartozni. Így elindult a pappá szentelésem, 2011. június 11-én szenteltek föl papnak és a büntetés-végrehajtástól 2012. szeptember 1-vel vett át a Magyar Honvédség. 

Akkor egy évig még börtönőr-pap volt?

- Fél évet dolgoztam úgy, hogy nappal börtönőr voltam, este miséztem és utána el is költöztem már ide Budapestre. 

Mikor lesz kész egy pap? Amikor tud esketni, temetni, keresztelni? Szóval mikor lesz kész egy pap?

- Soha. A magyar nyelv szépen mondja, hogy a jó pap holtig tanul, és amikor meghal egy pap a sírkövére azt írják, hogy tanulmányait befejezte. Én a mai napig könyvből és papírból dolgozok, mert a liturgiát és a szentségeket olyan komolyan kell venni, hogy akinek tényleg nincs olyan erős magabiztossága, az jobb, ha nézi. Minden nap hozhat olyan helyzeteket, amiről az ember nem is hallott még. Az élet a legjobb forgatókönyv író. Olyan sztorik vannak, a szentgyónásokban olyan dolgokkal fordulnak hozzám is fiatal papként, hogy idős atyáktól nem lehet ilyeneket hallani, mikor tanítanak minket. Pedig ők is nagyon sok mindent tapasztaltak már. Szerintem egy pap az nincs kész soha. 

Jézust is megkísértette az ördög. A papot is biztos megkísérti. 

- Minden egyes nap. Emberek vagyunk. A pap is megbotolhat, de föl kell állni. A jó Isten nem tesz több terhet az ember vállára, mint amit el tud viselni. Ha megbotlik mégis, mert nehéz az a teher, akkor küld neki segítőt, mint Jézusnak Cirenei Simont, amikor a keresztet cipelte. Én nagyon aggályos lelkiismeretű ember voltam. Örök dilemma volt az, hogyha az ember követ el bűnt, akkor hogyan lehet menni áldozni, hogyan lehet misézni. Papként különösen kell figyelni arra, hogy az ember tiszta legyen és nekem a ráckevei plébános, Brezina Károly mondta, hogy vannak szent kötelességek és hogyha az ember felszáll egyszer egy hajóra, ami átviszi őt Amerikába, akkor lehet akármilyen tengeribeteg, lehet akármennyire rosszul, lehet akármilyen zöld a feje, nem szállhat ki az óceán közepén, hanem végig kell azt az utat csinálnia. Ez egy olyan mondat volt számomra, amikor azt éreztem, hogy ebből lehet erőt meríteni a jövőre nézve. 

Ezek szerint Brezina Károly, ha jól emlékszem a névre, volt az, akit küldött a jó Isten, úgy, hogy egy életre ott maradt...

- Remélem, hogy igen. Én bízom benne, hogy egy életre. 

 

Henri Viscandi gondolataival kezdtem mai adásunkat, ezzel zárom és köszöni meg a szerkesztő, Fodor Endre az önök figyelmét. Meghitt adventi készülődést kívánok!

„Kértem erőt... 
És adott Isten nehézségeket, melyek erőssé tesznek. 
Kértem bölcsességet... 
És adott problémákat, hogy megoldjam azokat. 
Kértem bátorságot...
És adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket. 
Kértem, adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmeket...
És adott Isten lehetőségeket, kapcsolódni a kegyelemhez.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK 
AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, december 2