Rádióműsor - 2015. február 18. - 101. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2015. február 18-ai műsor (101. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/50589

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 101. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked. Hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.” - E nagyböjti imával köszönti önöket a szerkesztő, Fodor Endre. 

Az Inter arma caritas mai adásában többek között arról beszélünk, hogy kit nevezünk hősnek, de Bíró László katolikus tábori püspök nagyböjti gondolatát is hallják, s Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását is folytatjuk. Tartalmas perceket kívánok!

 

Markovics Milán Mór katolikus tábori lelkész a hős fogalmáról elmélkedik.

- Mi is a hős? Mi is annak kapcsolata hívőkkel és nem hívőkkel? A hős egy személy, aki valami nagyobb egészért hoz áldozatot. Ugyanakkor a hős valakinek ellenség, manapság akár terrorista, másnak viszont szabadságharcos, a jó ügy vitéze. Ráadásul nem csak a tér, vagyis az országok, nemzetek, hanem az idő is sokszor ellentmondásossá teszi a hős képét. Aki egyszer áruló volt, mint például Jeanne d’Arc, hogyan válhatott szentté? A hős tehát relatív. Van-e egyáltalán abszolút hős? A kereszténység szentjei például Isten hősei, hősi fokon gyakorolták az erényeket. Ők lennének az abszolút hősök? A szentek mindig egy adott korra adtak hősies választ, így időtlenségük hősiessége így sem abszolút. Szent király például, akinek kezéhez vér tapadt nem valószínű, hogy a mai világunkban megfelelő választ jelentene. Saját korukban és kultúrájukban azonban azt tették, amit akkor meg lehetett tenniük. Egy valaki volt, aki időtlen hősiességről tett tanúbizonyságot: Jézus Krisztus. Ám ő is a mi nyelvünkön szólt és ebben az értelemben ő sem függetlenítette üzenetét az időtől. Nem véletlen, hogy az emberi közösséget, a keresztény közösséget elsősorban nem angyalok irányítják, vezetik, hanem hús-vér emberek, papok. Ők azon idő és kultúra részei, amiben mások is élnek. A szentek és bűnösök között ők is szentek, és ők is bűnösök. Ugyanúgy emberek, ahogy Isten fia, Jézus Krisztus is emberré lett érettünk. Sokszor és sokan könnyedén használják ezt a szót: hős. Hős az, aki tudva, akarva, beleegyezve vagy belenyugodva egy a helyzet adta átlagosnál jóval nagyobb áldozatot vállal egy önmagánál nagyobb cél érdekében. Miért nevezzük hősnek például azt a katonát, aki valami nagyobb cél érdekében sérült meg? Talán nem is akarta a harcot, és aki szolgálata letelte után egyszerűen haza akart térni. Miért hős és miért nem csak áldozat? Véleményem szerint azért, mert a hős nem magát a hősiességet akarja, vagy nem csak abba nyugszik bele, hogy ő hős lesz, hanem a körülményekbe, amelybe a sodródott. Sőt ha magáért cselekszik is csupán, de ezzel egy nagyobb egészért teszi, akkor is hős.

 

Bíró László katolikus tábori püspököt nagyböjti időszakban most az önfeláldozásról hallják.

Krisztus életét feláldozta az emberekért. Ma hogyan lehetünk önfeláldozóak?

- Egyik kortársunk így fogalmaz: „Ma már a szeretet is én központúvá lett.” A szeretet minőségét azon mérjük le, engem mennyire tesz boldoggá és a másik emiatt örök bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban él mellettünk. Meddig vagyok képes boldoggá tenni őt, mikor fog elejteni engem? Jézus nem én központú szeretetet hirdet, te központút. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. De van Jézusnak egy másik mondása, amiből a húsvét „allelujája” fakad. Azt mondja: Életemet magam adom oda és nem úgy veszik el tőlem. Boldoggá csak az a szeretet tud tenni, az az önátadás, amit én magamból fakadóan teszek. Ha úgy kell ellopkodnia életem párjának az életemet, akkor ő is boldogtalan lesz meg én is. Én hiszem azt, hogy az ember értelmével is el tud odáig jutni, hogy az értelmes élet az te központú élet. A tábori püspök, a tábori pap nem a fegyvereket szolgálja, hanem az embert szolgálja. Az egyháznak azon ősi elvét valósítja, hogy az egyháznak ott kell lennie, ahol az emberek vannak. Nagyon sokat idézem azt az igazságot, hogy a tábori lelkész a katonák világában a lét egy másik dimenziójának a jele. A katona másokért élő ember. Arra vállalkozik, hogy életét adja övéiért, ha kell. Másokért élni tudó ember csak úgy tud lenni valaki, ha tovább lát a fizikai valóságnál. Vannak olyan értékek, amiért érdemes élni és ezek az értékek túl vannak a megtapasztalhatón, kézzel foghatón. A tábori lelkész ennek a megfoghatatlannak, ennek a tapasztalaton túlinak a jele egy sajátos társadalomban.

 

Jó múltkorában Böjte Csaba a Stefánia szalon vendége volt, ahol többek között a gyermekek befogadásáról, gyermeki szeretetről is beszélt. E gondolatokból hallanak most részletet.

- Árva gyerekeket nevelek és én azt tapasztaltam, hogy ezek a gyerekek félnek, szoronganak, mikor hozzánk jönnek, türelem kell hozzájuk, hogy fölzárkózzanak. Annyi szép, kedves történetem van, amikor megtapasztaltam, hogy igen, a gyereket integrálni kell. Például a Lacika történetét nagyon szeretem. Biztos itt a nagyvárosban is vannak olyan helyek, ahol a kiskorú, csellengő gyerekeket ideiglenesen leültetnek. Déván is van egy ilyen hely, ahol bizony rácsok vannak ajtón, ablakon. Szoktam bejárni ilyen helyre is. Egyszer találkoztam egy 13 éves fiúcskával, aki egy szót nem tudott románul. Mivel senki nem tudott magyarul és meghallotta, hogy én magyarul beszélek, elkapta a ruhámat és azt mondta, vigyem el innen akárhová magammal. Utána érdeklődtem és kiderült, hogy az anyukája lány korában szülte, odaadta a nagymamának, hogy nevelje aztán elfeledkezett róla, mert újból férjhez ment, lett még három gyereke. Szóval ő élte a maga szép, kedves életét a fiúcska pedig növekedett. A nagymama várta, hogy az anyuka majd elviszi az iskolába, de az évek csak teltek. 12-13 éves volt Lacika, amikor a nagymamája meghalt, jöttek a rokonok és hazavitték. Laci érezte, hogy kitörő örömmel azért nem fogadják őt. Megint csak nem lehetett beíratni iskolába, mert a tanév már elkezdődött. Nem is nagyon foglalkoztak vele, aztán Laci unalmában innen-onnan egy-egy biciklit elemelt, persze ennek meglett a következménye, többször nyakon verték érte. Aztán úgy gondolta, hogy az anyai szeretetből neki pont elég volt. Az örökség ráeső részét ő néhány fülbevalóval, kávéfőzővel, ezzel-azzal kiválasztotta és útra kelt a nagyvilágba. Na, hát merre csellengett, merre nem azt én nem tudom, de végül Déván horogra került. Nem voltak papírjai, nem tudta a román nyelvet, nem volt a vonaton jegye és ezért berakták a hűvösre Lacikát. Persze ez ilyen gyerekeknek való, de ugyanúgy egy zárt hely. Megkérdeztem ide adják-e nekem Lacikát? A válasz az volt, hogy hogyne, vigye! Sokan nem hiszik, de olyan is volt egyszer, felhívtak, hogy van 25 gyerek az árvaházban, nem viszem-e el őket? Lacikát is hazavittem, útközben beszélgettünk és kiderült, hogy egy betűt nem tud leírni. A sor elejére rajzoltam egy o betűt s ő egyet sem tudott mellé rajzolni. Hiába volt tizenhárom éves, mást nem lehetett vele csinálni, mint berakni az első osztályba. Kilógott a sorból, ő olyan nagyfiú volt, a többiek pedig kicsik. Gondolom a kis maflák szórakoztak Lacikával, mert olyan nagy kajla volt és még írni sem tudott, pedig ők már tudtak három betűt is. Laci úgy érezte, hogy egy seprűnyéllel a tekintélyét helyre tudná állítani, mentsük, ami menthető. Lett nagy cirkusz, kiabálás, sikítozás, mire hívtak engem, hogy oldjam meg. Bementem a terembe, a sarokban állt Laci, körülötte öt fiú, sok lúd disznót győz alapon. Odamentem s megöleltem Lacikát. Elkezdte ütni a hasamat és azt mondta engedjem el, mert ő úgyis elmegy innen. Mondtam neki, hogy el lehet menni innen, le is út, fel is út, de meddig s hova? Simogattam közben a vállát, látszott gondolkozott, hogy tényleg hova lehetne mennie? Aztán rájött, hogy eléggé zsákutca ez. Olyan keservesen kezdett el ez a gyerek sírni, mint amikor a macska körmei között vergődik egy kis veréb vagy egy egérke. Ekkor mondtam, gyere Laci és bemutatom a többi gyereket. Itt van a Tibike, két éves korában került ide, van egy anyukája, de eddig még nem jelentkezett és karácsonykor sokat szokott sírni. Szépen sorjában mindenkit bemutattam. Elmondtam, hogy a gonosz léleknek nincs keze, ő nem tud megütni titeket, és nyelve sincs, rosszat sem tud mondani rólatok, de azt szeretné, hogy te add a kezedet neki kölcsön, hogy általad üssön, vagy általad rosszat mondjon. Mondtam, gyertek gyerekek, fogjuk meg egymás kezét és határozzuk el, hogy mi a kezünket, szívünket, agyunkat, semminket nem adjuk oda a gonosz léleknek. Mi a szeretet útján szeretnénk járni. Megfogtuk egymás kezét, körbe álltunk, elmondtuk a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát és éreztem, hogy tisztul a levegő, felszakadtak a felhők. Végül mondtam, hogy fel lehet menni a lakásba és ekkor jött a nehezebb része, mert nálunk nem szabad a gyereket nyakon verni. Viszont tornáztatni azt szabad, az egészséges, úgyhogy az volt a szokás, hogy aki kisebbet nyakon üt, annak jár száz guggolás. Laci ötöt vert nyakon, az ötszáz guggolás. Azt mondta az sok és persze nekem is elég soknak tűnt. Megint patthelyzet volt. Mit lehet csinálni? Mondom, te Laci! Valaki megette a tortát ki kell fizetni a csekket. Tudod mit? Te számolj én meg csinálom! Elkezdtem szépen, egy, kettő... Azt kérdezte mit csinálok? Mondtam, ne szólj bele az én magánéletembe, inkább segítsél! Így felesbe megcsináltuk, aztán másnap alig tudtam elindulni. De olyan örömmel tudom elmondani, hogyha most itt lenne Laci és megkérdeznénk tőle, hogy ki a legjobb tíz barátja, akkor egész biztosan én is benne lennék.

 

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, melyet ismét Bőzsöny Ferenctől hallanak.

- Április 27. csütörtök

Betettek bennünket egy viskóba. Alig feküdtem le, máris arra ébredek, hogy össze-vissza csípnek a hívatlan vendégek. Átszólok a többinek, de feleletet sem kell várnom, mert mindenünnen vakarózást hallok. Olyan tömeg tetű, poloska, bolha lepett meg bennünket, hogy két hónap alatt összevéve sem éreztem vagy láttam ilyen tömeget. A banyakemence mellett nem gondoltuk, hogy éppen a meleg lesz a legnagyobb ellenségünk. Engem az emeletes ágy tetejére tettek. A gerenda mindössze 50 centire volt tőlem. Egész éjjel nyomkodtam felettem a poloskákat és pattintottam a bolhákat. Röviden: megtetvesedtem. Szép kilátás a jövőre. Minél inkább befelé megyünk Oroszországba, annál inkább kilátásunk van az ilyen jelenetekre. Hát amilyen vérszívó az egész államrendszerük, nem lehet más kicsiben sem a sorsunk.
Kinn a falu végén hivatott az új vonatparancsnok, Haromy alezredes. Már az első benyomásra látható volt, hogy különb ember mint elődje. Igaz, ezzel még semmit sem mondtam, mert jellemtelen embernél nem nehéz különbnek lenni. Majd meglátjuk. Újságolta, hogy Pannonhalmán lakik, illetve Győrszentmártonban. Első világháborúból származó golyó van a koponyájában. Hihetetlen.
Elhatároztam, hogy továbbra is gyalog megyek. Most segíts meg Istenem, sóhajtottam magamban. Innen ugyanis nagyon veszélyes az út. Az erdőbe vezető két mellékút el van zárva. Menetközben breviáriumoztam, rózsafüzért mondtam. Édesanyám temetésének napja van ma. Rengeteg tüzérségi lövedék látható felrobbant darabokban is, döglötten is. Mindenütt lövészgödrök. Jól felismerhető a sok akna és repülőbomba becsapódás. Nagy pusztítás mindenütt. Állati tetemek és holttestek szerte körülöttünk. Itt egy kar lóg a fáról, ahova a robbanás feldobta, amott kutyától vagy rókától, vadmacskától megrágott combdarab. És csupa-csupa mocsár, bűz, hullalé, színes legyek tömege, nyüvek nyüzsgése, rothadás. Pár kilométer után már fásultan és a sok visszatartott lélegzettől bukdácsolva mentem köztük. Erdő és mocsár, mocsár és erdő vagy mocsaras erdő, vagy erdős mocsár.
Végig az aknakutatókkal mentem. Érdekes nép ez a szakasz. Senki sem akar velük menni, mert csupa fegyencből áll. Nem tudom, miért lettem szimpatikus a számukra, de mindjárt az út elején odajött a vezetőjük, és megkért, menjek velük. Megkérdeztem, miért. És jött a látszólag teljesen logikátlan felelet: mert olyan jó a tisztelendő úrral együtt lenni. 

 

Köszönöm, hogy ismét velem tartottak, hogy megtiszteltek figyelmükkel és bízom abban is, hogy tartalmasnak ítélték mai adásunkat. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Ahogyan nagyböjti imával kezdtem adásunkat úgy azzal is zárom.

„Urunk, Jézus! Te meghívsz minket, hogy akaratod szerint éljünk, s engedjük, hogy te vezesd életünket. Nem ragaszkodunk tovább a magunk akaratához és elképzeléseihez, hanem átlépünk a te világodba, a hit világába. Te vagy az élet és a halál Ura. Te adod nekünk a lelki újjászületést a szentgyónásban és a testi újjászületést a feltámadásban. Hiszem, hogy megbocsátod bűneimet, és hiszem, hogy megajándékozol az örök élettel. Ámen.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT
VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK 
AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, február 18