Rádióműsor - 2015. január 21. - 97.adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2015. január 21-ei műsor (97. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/50585

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 97. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Istenem légy irgalmas hozzám, hogy én is irgalmas lehessek azokkal, akik szemben állnak velem. Te azt mondtad, hogy imádkozzunk ellenségeinkért, most engedelmeskedem neked. Arra kérlek, tégy velük úgy, mint ahogy szeretném, hogy velem cselekedjél. Add meg nekik mindazt, amit magamnak szeretnék és adj nekem erőt, hogy meg tudjam tenni mindazt, amit meg kell tennem, amit az eskü és az igazság megkíván. Ámen.”

Katonáknak az ellenségért szóló imájával köszönti önöket a szerkesztő, Fodor Endre. Mai adásunkban is a doni hős magyar katonákra emlékezünk, méghozzá arról az eseményről hallhatnak összefoglalót, amelyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottak a Budai várban. Imát mondott Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

Köszönöm önöket a rendező Honvédelmi Minisztérium valamint a Honvéd Hagyományőrző Egyesület nevében a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg 1943. évi doni hadműveletei során elhunyt katonáira emlékező rendezvény hagyományos helyszínén, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumban.

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbevont messziségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka...
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égrekelt tenger porhanyos örvényében.
A tél kivonta jégszablyáját és a világ 
négy tája felé suhintott,
és orrlikain orkánt okádó sörényes paripán
száguldott körbe, körbe.
Tizenhét nap és tizenhét éjjel
őrjöngve hullott a hó,
visított a szél, az elemek dobpergésével,
hószárnyú démonok suhogásával.
Hangok, sivítások karéneke robogott fülem mögött
az ősfélelem rejtélyes mondataival.
Már csak egyedül voltam az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, jobb, bal...
S akkor engem is szolitott a Hang, mint hajdan a sellők
Odüsszeuszt, a harcokból hazatérőt...
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elkerülhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna, és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Fiam! Fiam! Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben.
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám.
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s most
ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva is, ha 
véres tenyérrel is, indulj el fától fáig, bokortól
bokorig, ároktól árokig: kelj fel, én foglak, kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tizet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt, s vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
Ám utamba állt a pusztítás rettenete,
húzott, húzott a mélybe, de én tíz lépések seregével küzdöttem le őt.
Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése...
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóba vájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni.
Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros nyilaló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csillingelő, ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazatalálok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén,
egyre távolodva.
Ajkam még mozdul: süllyedünk, kiáltunk, süllyedünk, kiáltunk.
De már senki nem felel, csak a szél, csak a hó
Halljátok?

 

Kedves megjelentek! Felkérem Jákob János dandártábornokot, protestáns tábori püspököt a kegyeleti ima megtartására.

Tisztelt jelenlévők! A megemlékezés csendjében hajtsuk meg a szívünket és a fejünket egy rövid imádságra.

Ó seregeknek Istene, történelem szent Ura! Ahogy a beszédből hallottuk, gyászolni, emlékezni, méltóképpen fejet hajtani gyülekeztünk össze a 72 évvel ezelőtti doni áttörés emléknapján. Urunk Istenünk te látod, el nem múló fájdalommal tódul fel szívünkben a II. világháború végzetes sorsú áldozatainak emléke, akiket a mai napig gyászolunk. A kontinentális határokat nem ismerő mészárlás, szinte minden magyar családot megcsonkító, megnyomorító családtagjaiért imádkozunk. A csataterek, gázkamrák, hadifoglyok és koncentrációs táborok kegyetlen valósága mindmáig borzalommal tölti el lényünket. Katonákat, munkaszolgálatosokat, malenki robotosokat, mészárszékre terelt ártatlan civileket, ami apáinkat, nagyapáinkat, dédapáinkat, szeretteinket siratjuk. Mennyei Atyánk! Ma elsősorban azokért a hősökért emeljük föl szavunkat, hangos jajszóval, akik a második magyar hadsereg katonáiként gyenge fegyverzettel, leromlott egészségi állapotban, áldatlan időjárási viszonyok között felsorakoztak a Don partján, egy reménytelen, kilátástalan helyzetben. Azokért, akik becsületes, bátor, erőfeletti küzdelemben, hősies helytállásuk ellenére vesztek oda a harcokban, a haláltáborokban, vagy a fagy és az éhség ölelésében, azokért, akik soha nem tértek onnét vissza, akiket nem feledhet el a nemzet lelkiismerete. Hamvaik nyugodjanak ismeretlen, jeltelen, azonosítatlan vagy nevesített helyen, lelküknek hisszük, te adtál bűnbocsánatot, békességet és te fogadtad magadhoz őket. Könyörgést meghallgató Istenünk! Emlékezni vagyunk itt, múltba révedő tekintettel a családtagok, a megnyomorított, megbélyegzett túlélő bajtársak és az utódok képviseletében a gyászt képviseljük. A sírok domborulata helyett, a hadifogoly szobra előtt szíveinket megalázva, áldó imádság mellett emlegetjük fel szeretteinket. Kifejezzük egy nemzet fájdalmát, hogy szeretteink emlékét ne moshassa el sem az idő múlása, sem a közömbösség feledékenysége. Most, amikor majd elhelyezzük a kegyelet virágait, segíts mindnyájunknak erőt meríteni a halál közeli állapotban tanúsított vitézségükből, beléd vetett bizodalmukból, mint egyedüli reménységből. Kérünk, hallgasd meg a mi könyörgésünket, a te szent Fiad, Jézus Krisztus érdeméért! Ámen.

Összefoglalót hallottak a doni megemlékezésről, amelyet a Budai várban a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tartottak.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

Április 21.

Az utóbbi napokban sokszor elgondolkodtam: miért vagyunk itt? Sebesültjeink legnagyobb része az emberi butaság áldozata. Betegeink kivétel nélkül a rossz egészségügyi viszonyok miatt lettek betegek. A háborút utálja mindenki. Kivéve azt a néhány címeres gazembert, aki vagy harácsolásra használja a lehetőséget, vagy erkölcstelenkedik a kiéhezett könnyűvérű szláv nőkkel. Eredmény? Kezelhetjük őket nemi bajjal.
A partizánok azt tesznek, amit akarnak. Tiszteletet parancsol az a titoktartás, ami a lakossággal együtt megvan bennük. Mi pedig mindent kifecsegünk. Különösen, ha valamelyik magyar tiszt belehabarodik egy orosz leányba. Minden hadititkunkat megtudják. Kémeikkel, lehallgatással, és főként az ilyen személyes közléssel.
Ma is bejött egy lengyel férfi. Elmondta, hogy hetek óta figyelnek engem. Mindenkitől hallják a környéken, hogy mennyit dolgozom, és mennyi embernek hallgatom meg a panaszát, és mennyi embernek tudok segíteni. Kérdezem: kitől tudják. Csak mosolygott, és azt mondta: Ja kérem, háború van. Mindenkinek még jobban ismernie kell a barátait és ellenségeit. Most is azért jöttem, folytatta, mert szeretnénk megkérni a pátert, mondja meg a magyar barátainak, hallgassanak, hallgassanak. Az oroszok minden legkisebb titkukat is tudják. Ha többet akar tudni, jöjjön velem a szomszéd utcába, a 16-os házba. Ott van két barátom, azok mindent elmondanak részletesen.
Feltámadt bennem a veszély gondolata is, a tudni akarás is, a félelem is. A következőt határoztam:
Szólok Piniel Pepinek, a gh. zászlósnak. Derék fiú, bátor, vagány is. Elmondtam neki néhány szóval az ügyet. Ez a lengyel menjen el az ellenkező irányban, mint ahova el akar engem vezetni. Mikor visszatér a házunk elé, én közömbösen utána megyek jó néhány lépéssel. Addig az emeleti ablak sarkából lesem. Piniel tíz perc múlva benéz a szomszéd utcába. Kijövök a házból, és intek neki, hogy nincs baj. Ha egy óra múlva nem vagyok itthon, két felfegyverzett emberével utánam jön.
így is tettünk. Bementem a jelzett házba. Kihalt utca. Lélek sem volt éppen. Egyébként is, nem feltűnő, ha egy magyar katona bemegy valamelyik házba. De még nem tudom, ez a ház miféle.
A barátunk két barátja már várt rám. Első pillanatra látni lehetett, hogy ezek lengyelek, tehát tisztességes járatban vannak. Első szavam az volt, hogy ne is mutatkozzanak be. Igy tárgyilagosabb lesz a helyzet. Az első negyedórában annyi mindent mondtak el rólunk, hogy majdnem elfelejtettem kimenni Pepihez. Az bizony már azon a ponton volt, hogy ha nem jövök még egy percig, bejön az embereivel. De nem kellett hazamennie, mosolyogva intettem neki az utca sarkára. Így is tettünk.
Itthon Kálmán elpanaszolta problémáját. Mi lesz velük? Sajnos, megmondtam neki is, hogy még mindig nem bízom a házasságukban. Pedig örülök, hogy végre olyan férfi-nő közeledést látok, ami nem kaland. Kálmán kaphatna műveltebbet, de tisztességesebbet, tisztábbat, hűségesebbet nemigen. Jót mulattak, mikor egymás előtt elújságolták, hogy mindkettőnek én voltam eddig is a bizalmasa. Kálmánt most is gyakran lehűtöm, mert dühében túlszalad a célon. Végtelen becsületes, de nagyon naiv. Igen erős jóbarát kellene melléje. Közben Júlia is bejött. Kért, hogy most utoljára mondjam el a véleményemet róla. A végén azt kérdezte, miért nem mondtam meg neki már eddig is. Egyszerű: elvem az, hogy senkinek a bizalmát nem erőszakolom, különösen nem nőkét.

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, 
harcokban, bűnökben, szennyekben
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.”

Babits Mihály Miatyánk című versének kezdősoraival köszönöm meg a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádióhallgatást! További szép napot, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT
VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK 
AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, január 21