Rádióműsor - 2015. július 1. - 117. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2015. július 1-ei műsor (117. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/51975

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 117. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Ki hegyre megy, annak kardok közt kell járni,
S odafönt a csúcson keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel, kit Isten keresztel;
De nem babérággal: tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle fog szívébe vágni...
Mégse engedj, Uram, félúton megállni!”

Puszta Sándor Ki hegyre megy című versének soraival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Az Inter arma caritas mai adásában többek között majd Bíró László katolikus tábori püspököt hallják, abból az alkalomból, hogy a Katolikus Tábori Lelkészek Napját tartották, s köszöntötték a katonákat Budapesten a Katolikus Tábori Püspökségen.
• Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetét is folytatjuk.

 

Kapisztrán Szent János a tábori lelkészek védőszentje, 1386. június 24-én született. Élete utolsó szakaszában a hősies önfeláldozás Magyarországhoz kapcsolta életét, a magyar rendek először 1452-ben hívták Magyarországra Isten igéjének hirdetése végett. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Ő maga elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét. Nemcsak a seregek összegyűjtésében volt fáradhatatlan érdeme, hanem a harcban is. A keresztesek legázolták a török hadállást, elfoglalták az ágyútelepeket, a szultán maga is harcolt, de a keresztesekkel szemben nem tudott ellenállni. Elestek legkedveltebb vezérei a szultánnak, elhunyt a janicsárok színe java, maga a szultán is sebet kapott. Másnap, amikor hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekül, könnyezett és így kiáltott fel örömében: - Ez az a nap, amelyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta! Amikor a győzelem híre Rómába ért, a pápa örök emlékezetül elrendelte Urunk színe változása ünnepét augusztus 6-ára és szokássá tette a déli harangszót. A Katolikus Tábori Lelkészek Napját tartották, amelyen Marosi Antal Bíró László katolikus tábori püspököt kérte interjúra.

A püspök számára mi a meghatározó, mi a konstans?

- A tábori lelkészi püspöki hivatás nagyon szép feladat. Az egyháznak alaptörekvése ott lenni, ahol az emberek tartózkodnak. Ezért nem vagyunk egyházmegyének nevezett egyházmegye, hanem Ordinariátus, mert az egyház szeretné megkülönböztetni magát a területileg meghatározó intézménytől.

Önök laktanyákban gondolkoznak, laktanyákba mennek el az emberekhez.

- A Tábori Püspökség tulajdonképpen személyekben gondolkodik, nem is laktanyákban. Ahol magyar katona van, ott a Tábori Püspökségnek joghatósága van, legyen az Cipruson, Sínai-félszigeten vagy éppen most Irakban. Sokszor megkérdezik tőlünk, hogy hogy szolgálhatja a pap a fegyvereket? A pap nem a fegyvereket szolgálja, a pap embereket szolgál. Ez is egy identitást adó valósága az életünknek. 

Például egy ilyen különleges helyzetben, mint az Irakban szolgáló katonák helyzete, mennyiben ad több munkát a lelkészeknek?

- Van egy ilyen ősi elve a keresztény gondolkodásnak, hogy természetesre épül a természetfölötti. Tehát akihez küldve vagyunk az az ember. Ha van neki már Krisztust követő múltja, akkor könnyebben szót értünk egymással, ha nincsen, akkor is szót értünk egymással, mert a közös nevező mindenfajta misszióban a nagybetűs ember. Aki ellen harcol a katona, az ugyanannak az Istennek az arca, képmása, mint ő maga.

Ezt az ellentmondást, hogy lehet föloldani egy katonában?

- Nagyon szépen megnyilatkozik ez, ahogyan előírja a régi etika, hogy hogyan kell bánni a legyőzött ellenséggel, a fogvatartott ellenséggel, a sebesült ellenséggel.

Hogy lehet egy katonával földolgoztatni, hogy kimész és meg fogsz ölni valakit?

- A magyar katona nem ölni megy, a magyar katona missziót teljesít, ő a béke missziójának az embere. Rá lőhetnek, de ő biztos nem fog lőni kezdeményezően. Ha önvédelemre van szüksége, akkor persze megteszi a magáét, mint ahogy minden normális ember is védi magát vagy szeretteit, hogyha sötét erők támadnak azokra.

Szó esett ebben az ünnepi beszédben az identitásról, a püspök identitása érdekelne.

- Éppúgy ember vagyok, mint bárki más, éppúgy katolikus pap és püspök vagyok, mint bárki más. Nekem a dolgom az, hogy ezeket a papokat, akik tulajdonképpen az ember szolgálatára vállalkoznak sajátos helyzetben, mélyítsem az ő vállalkozásukban, hogy tényleg a béke őrei legyenek és az elesett embernek a fölemelői legyenek. Nagyon érdekes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben, mint amilyen a külföldi misszió is, a katonák megtalálják a papot. Ha nincs is neki vallási múltja, valahol ebben a szorult helyzetben előjön az emberekből a lélek, amely vágyódik a végtelenre, és megsejti abban a kiességben ott a konténerek világában egy-egy ilyen katonai táborban. Megsejti a léleknek a valóságát és a pap tényleg az, aki szolgálja a kapcsolatot Isten és ember, ember és a saját családja, az ember és a katonatársa között. Tehát amit én teszek, az semmi más, mint a kapcsolatok erősítése papjaim között. A kapcsolat misztériumát megélni, ez ma a széteső társadalomban egy nagyon fontos feladat. Az individualizmus és az egoizmus tombolása közepette élni a találkozás, a kapcsolat misztériumát. Ezt szeretném szolgálni. 

Ezt hozta magával otthonról, identitásról beszélünk tulajdonképpen egyfolytában, vagy valahol ez úgy jött magától?

- Hozom. Visszaemlékezve a paraszti kultúrára, rácsodálkozom az őseimre, akik mentek ki a szőlőbe és odaszóltak a másikhoz: - Hova, hova? Pontosan tudta hova megy, azt is tudta, hogy miért megy az illető, ott volt a vállán a kapa. Nem is azért kérdezte, hanem föl akarta venni vele a kontaktust, a kapcsolatot. A régi ember az én gyerekkoromban, nem ment el szó nélkül a másik mellett. Nem ment el köszönés nélkül, nem ment el anélkül, hogy meg ne szólította volna, szóba ne elegyedett volna vele. 

De hogy tette magában helyre, amikor kisöpörték a padlást otthon vidéken? Az 50-es években elvittek mindent. 

- Apámék nagyon derűsek voltak, ennek dacára is a kapcsolatok léteztek és kimondták az emberek egymás felé, hogy ne búsuljanak, mert amíg nekem van, neked is lesz és ez olyan biztonságot adott. Attól, hogy voltak olyan emberek, akik kiszolgáltak egy elnyomó diktatúrát, egy igazságtalanságot, attól még a parasztember nem lett magányos, nem engedte el annak a kezét, aki engedte, hogy megfogják.

Hogyha most el kéne számolni a 41 éves papsággal, mi lenne az, amire büszke?

- A jó Isten nagy ajándékának tekintem azt, hogy szemükbe nézhetek az embereknek. Akárhova visszamehetek az előző helyeimre, nem kell lecsuknom a szememet hogyha, találkozok valakivel, nem kell átmennem az úttest másik oldalára. Igyekeztem mindig ugyanaz maradni, mint akinek a jó Isten meghívott és teremtett.

Még akkor is, amikor ahogy mondja lepedofilozták nem is olyan régen Budapesten, 2015-ben?

- Persze, ilyenkor azért vagyok boldog, hogy nem vagyok az. Miért haragudjak rá? Nem ő a hibás, egy szerencsétlen áldozat. Nem én vagyok az áldozat, ő maga. Egy szerencsétlen, a valóságot eltorzító médiának az eredménye egy ilyen ember. Sajnálom.

Csak tehetnek róla a papok is, hogy ez a kép alakult ki?

- Szoktuk mondani, hogyha egy van ilyen, az is szomorú, de azért hála Istennek, tudomásom szerint még statisztikák is vannak erről nyugaton, hogy a papi társadalom az, ami leginkább még mindig védett ettől. Csak a sajtó úgy állítja be, mintha csak a papok lennének ilyen nyomorúságban.

Szó nélkül otthagyta az embert, aki ezt mondta magának?

- Pontosan. Most miért haragudjak? Én sajnáltam, ezt a három fiatalembert. Sajnálom a naivitásukat, a félrevezethetőségüket, de hát az egész életem ilyenek között telt el. Amikor a marxizmus diktatúrája volt, mennyi mennyi félrevezetett tanítóval találkoztam, aki nem is mert még csak köszönni sem az utcán, mert pap vagyok. Ez hozzátartozott mindig a mi életünkhöz. Egy szerencsétlen történelmi korszak után vagyunk, amikor programszerű volt az, hogy a múltat végleg el kell feledni, el kell szakadni tőle. Meg is tettek mindent, hajszolták az embereket hétvégén is a munkába, építették a bölcsődéket, csakhogy elszakadjon a gyermek a nagymamától, aki a nemzeti, családi, vallási gyökereket ismerte. Nagy nyomorúság volt ez a mi magyar társadalmunkban. Gyökér nélkül nincsen fa. Ha valaki feledi a saját gyökereit, a saját múltját, akkor a jövőjét vágta el.

Amikor püspökké avatták akkor elvállalta vagy megkapta, hogy a családokkal foglalkozzon? Katolikus tábori püspök, és egyébként pedig a katolikus egyházon belül a család és az ifjúság a szakterülete, ha lehet így mondani.

- Kifejezetten rám bízott szakterület az a család, az ifjúsággal való munkálkodás valahogy csak rám ragadt. Elfogadnak a fiatalok és szívesen szolgálom őket. A család és ifjúság gondozása is ugyanezt jelenti. Segíteni az embereket abban, hogy akár vertikális, akár horizontális irányban megtalálják a kapcsolatot. Senki sem tud izoláltan létezni. Az ember az alapvető függését, az Isten függését tudja elfelejteni és ez nagyon nagy károkat okoz benne meg az egész társadalom életében is. Amit szeretnék tenni akár ebben, akár abban a mezben, mindig ugyanaz. Szolgálni a kapcsolatot a házasságban, szolgálni a kapcsolatot a szülő-gyerek világában, szolgálni a kapcsolatot a különböző gondolkodású, nézetű emberek között. 

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

Május 12.

Olyan váratlan volt a támadás, hogy szinte mindenki megbénult. Ha nem lenne tragikus, és nem menne vérre, azt mondhatnám, végre valami, aminek alapján látom, miért helyeztek ide bennünket. A sebesülteket alig lehetett megnyugtatni. Volt olyan is, aki nem bírt magával, és kiugrott az udvarra. A legerélyesebben kellett rákiáltanom, hogy azonnal menjen vissza. A pajta sem védett sokat, de legalább valamit. Hiszen ahány golyót kapott, mind átment a deszkán. Csak a gerenda fogta fel őket, de alig néhányat. Csillapítót osztottam közöttük. Nyugtattam őket, velük adtam hálát. Ó, most egyik sem káromkodott, hanem ki csendben, ki hangosan imádkozott.
A szokásos jelenet volt most is. Volt, aki megbénult ezekre a percekre. Na, nem fizikumában, hanem az egész valójában. Ki pedig élte azt az imádságos életét, amit csendben eddig is élt. Ezek az utóbbiak adták a jó példát a többieknek. Ezek nyugodt hangú imádsága többet ért mindennél. Csak mikor már az utolsó gépágyú ugatás is elnémult, jött ki rajtuk az izgalom.
Azt vettem észre, hogy néhányan gondosan állítgatják a gépkocsikat az úthoz legközelebbi területre. Meg is jegyeztem néhány nagyszájú, hősködő előtt: Érdekes, most minden parancs nélkül milyen gondosan készítik elő a kocsikat. Vajon mire? Úgyis tudtam, de kíváncsi voltam a válaszukra. Nagy nehezen kibökték, hogy sosem lehet tudni, mikor kerül sor hirtelen menekülésre!?!
Menekülésre?- kérdeztem. Hát mi lesz a többivel? A sebesültekkel, az emberekkel, a felszereléssel? Hát igen, igen, dünnyögték. Ismét megismertem néhány igazi hőst.

Május 13.

Kimentem a környező elhagyott tanyákra. Szerettem volna az emberektől egy szép ikont venni. De mindenütt csak elhagyott házak, putrik, kunyhók. Piszok, rongytömeg, kézimalom, néhány cédula Ahogy félig-meddig megértem, zálogcédulák, illetve nyugta kölcsönadásról. Néhány helyen házőrzőnek ott maradt a napon sütkérező cica. - Mindenük ott maradt, ami nem fért rá valami kis kézikocsira. Három órát kaptak a németektől, hogy összeszedjék motyójukat. Nem csodálkoztam a rendetlenségen. De a nyomoron, a szegénységen, a piszkon annál inkább. Minden házba bementem. Azt akartam megnézni, van-e nyoma valami jólétnek. De csak a regényekben ismert orosz szegénységgel találkoztam. Közben az erdőből előkerült néhány emberük. Ez mindennapos jelenet: visszajönnek az elásott holmikért. Vagy kilesik, ha a németek /sajnos, esetleg magyarok / nincsenek ott, akkor visszalopják valami apróságukat. Ahogy meglátták a lovamat, visszaugrottak az erdőbe. Rájuk szóltam oroszul, hogy jöjjenek oda hozzám. Kézzel-lábbal magyaráztam, mutogattam a hajtókámon levő keresztet. Ez, meg a nyakamban lógó kereszt megnyugtatta őket. Elmentem velük az erdei telephelyükre. Ott kalibákat ácsoltak maguknak. Ebben egyébként nagyon ügyesek. Valamennyien mesterei az ilyen építkezésnek. Látszik, hogy évszázadok finomították kezük mozdulatait. Egy-egy jóízlésű és kitartó szorgalmú paraszt vagy halász messze kimagaslik az átlagból. Számomra teljesen érthetetlen ez az elképzelhetetlen színvonal alatti állapot. Ennyi tüdővészest eddig együttvéve nem láttam, amennyi itt található. Úgy köpték előttem a vért, mint más a szotyola héját.
Rögtön meg lehetett ismerni a fiatalok között, hogy ki a leglelkesebb partizán. Mihelyt megláttak, azonnal eltűntek, és izgatott hangon magyaráztak az öregeknek. Az egyik öreg aztán csak bólogatással válaszolt a kérdésemre. Azt kérdeztem ékes turgenyevi és tolsztoji nyelven: Gyagya, anyi partizani, pravda? Bácsi, ő partizánok igaz? Erre csak bólogatott. De előbb óvatosan körül nézett, hogy látják-e. 

 

Köszönöm, hogy velünk tartottak, tegyék ezt egy hét múlva is, akkor jelentkezünk a legfrissebb Inter arma caritas adással. Említettem, hogy Kapisztrán Szent Jánosra, védőszentjükre emlékeztek a tábori lelkészek. Szokásos idézetem ezúttal az ő gondolatai. 

,,Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!''

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT
VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK 
AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, július 1