Rádióműsor - 2016. január 20. - 143. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2016. január 20-ai műsor (143. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/55177

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 143. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél” – vallja Victor Hugo. Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

Az Inter arma caritas mai adásában szép zene kap szerepet valamint Nádasi Alfonz gondolatai. 

Bőzsöny Ferenc, Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatja, miközben a Veszprém Légierő Zenekart hallják Katona János vezetésével.

Május 27.

Ismét különösen indult a nap. Az őrség fél háromkor szól, hogy sebesültet hoztak. De mint kiderült, csak előhírnök volt, aki az egyik állásból jött valami futárszolgálatban, és útközben előre jelezte a többiek érkezést. Ötre valóban behozták szekéren a felső lábszár törésest. A robbanó golyó a jobb lábat eltörte, átment a balon is. Elláttuk a sebesülését. Megint megcsodáltam az emberek hősiességét a fájdalom tűrésében. Ez izzadt, csikorgatta a fogát, ökölbe szorítva szinte belevájta a körmeit a tenyerébe, de tűrte. Pedig nagyon is hentesmunkát kellett végezni szegénynek a lábszárán. Többször megtöröltem a homlokát, és fohászimát mondtam a fülébe. Meg sem kérdeztem, hogy katolikus-e. A végén derült ki, hogy református. De ilyen körülményben sokszorosan kiderül az is, hogy milyen jó az "Istenem, segíts meg!" fohász.
Lefeküdtünk. De alig szundítottunk el, 9-re hoztak egy gránátost. Mindene tele volt szilánkokkal. A szerencsétlenek tréfálkoztak a kézigránáttal, dobálták, pergették, mókáztak vele. A végén őelőtte esett le és felrobbant. Meg sem tudtuk számolni, hány szilánkot húztunk ki belőle. De csak a műtét után kezdtünk hozzá, mert a hasfal is több helyen sérült. Micsoda bélstoppolást kellett végezni! Tucatnyi apró szilánkot szedtem ki belőle. Szegénynek ez jobban fájt, mint a műtét. Érthető, mert nem érzéstelenítettem el, nem is lehetett volna.
Milyen jó, hogy Aranyosit tegnap meggyóntattam, szentkenetet is adtam neki. Öntudattal készült a halálra. Ma 3 órakor meghalt. A százados nagy jelenetet rendezett ismét. Hogy mertem kivitetni a "kórteremből" két órán belül az elhunytat? Dühömben azt válaszoltam: Menjen be a százados úr, és feküdjön a holttest mellé két óráig. Hiszen öklendeznek a többiek a rothadás szaga miatt. Hétkor el is temettem. Ahogy feltettük a szekérre, az emberek alig bírták. Ittlétem óta ilyen holttestet még nem is láttam. Az orvosok sem tudtak semmi magyarázatot sem adni erre a szörnyű bűzre.
Tegnap este jött Nellitől egy lap. Ezzel kapcsolatban újra elgondoltam, vajon őszinte-e az írásuk. Néha azt gondoltam otthon, hogy retorizmus a kijelentésük, mesterkélt, mert rutinjuk van hozzá. De itt kinn, most mind jobban látom, hogy őszinték, igazi jóbarátok. Máskülönben miért írnának ilyen gyakran.
Kíváncsi vagyok a holnapra, mert a főnök bejelentette, hogy egész nap bunkerásás lesz. Éppen pünkösdvasárnapra való beosztás ilyen rothadt helyen. Sem az oroszok, sem mi nem akarunk lövöldözni. Poshadunk, kuksolunk. Néha napokig mást sem tesznek az emberek a kötelező élelmiszerszállításon kívül, mint alusznak. De neki éppen pünkösdre kell tenni ilyen szükségtelen, esztelen munkát. Hát vagy megteszi, és a hangulat botránnyá lesz, erről én fogok gondoskodni, vagy megint nagyszájúságában mond valamit, amivel gyáva, aztán úgyis visszavonja.
Szomorú eset történt ma este. Megjött a parancs, hogy Buttyán Kornél belgyógyászunk máshova megy. Disznóság, hogy nem engedik haza. Igen sajnálom, mert a legjobb barát az összes közt. Az emberek is egészen megrendültek a hír hallatára. Lám, ezt teheti egy orvos, ha hivatásában marad a legembertelenebb körülmények között is.

Töredék

Ólomlábakon kullognak a percek, s mintha az idő széles mosollyal bámulna bele az összekuporodott férfi szemébe, kit a magány a két karjába fon. A lehelet sem hallik, s az idő kitárulkozva egy pillanatra elszendergett az amúgy zajos hétköznapon. A férfialak meggörnyed egy pillanatra, halk sóhaj hagyja el, mozdulatában még árnyéka sem nyújt csendes útitársat. Gondolatban őszinte szempárra tekint, bízató mosolyra lel, szinte érzi a bátorító vállon veregetést, majd határozott szavakat hallani, serkent, buzdít, célt mutat. Már szinte lép is egyet előre, majd az égre néz, lelke ragyog vissza reá, majd határozott kéz ragadja el. Összefogva minden könnyebbnek tűnik. Vasakarat edzi kitartásukat már a csúcson tekintenek alá, könnyű is volt meg már nem is, s mit számít az a sok elmaradt hegyekként magasodott akadály? Nem számít semmi sem. A megélt percek, órák, napok, hónapok az örökkévalóságig beleékelték magukat a csúcsra állított imbolygó jelen, tolakodóan dübörgő mindennapjaiba. Az emlékek. Ezek maradtak csupán. Azok csak az övéi. Így csak az övéi. Most üres minden odakünn, s kiveszett legbelül. Ólomlábakon kullognak a percek, s az idő széles mosollyal egyre csak bámul, csak bámul a férfi szemébe, kit a magány nem ereszt. Azután karját kinyújtja, keze a feszületen megnyugszik, s csókot lehel a fehérmárvány sírkőbe zárt fényképre. 

Köszönöm, hogy velünk tartottak, hogy hallgatták műsorunkat, tegyék ezt majd egy hét múlva is. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották, s Csoóri Sándor gondolataival búcsúzom: „A remény legnagyobb kétségbevonója a halál. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle.”

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK  AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu  

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, január 20