Rádióműsor - 2016. június 29. - 165. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2016. június 29-ei műsor (165. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/57983

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 165. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„A köszönet legszebb formája az őszinteség” – vallja Kosztolányi Dezső. Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Az Inter arma caritas mai adásában többek között beszámolunk majd a Lelkészek Napjáról, amelyet Kapisztrán Szent János születésnapjára emlékezve tartottak, Bíró László katolikus tábori püspököt hallják majd. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

 

A tábori lelkészek védőszentjére, Kapisztrán Szent Jánosra emlékeztek a Katolikus Tábori Püspökségen. Kapisztrán Szent Jánosra, aki 630 évvel ezelőtt született. Immár 9. alkalommal rendezték meg a Katolikus Tábori Püspökségen a Lelkészek Napját. Különösen fontos egy katona számára a kapcsolat, főleg akkor, ha misszióban teljesít szolgálatot, hiszen ilyenkor a családtól távol, fél vagy egy évig csak a társak vannak és szerencsés esetben egy tábori lelkész. E szavakkal méltatta az ünnepségen a tábori lelkészeket Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára. Az eseményen Berta Tibor ezredest, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynökét beosztásaiban végzett kiemelkedő tevékenysége és odaadó lelkiismeretes munkája elismeréséül Dr. Simicskó István honvédelmi miniszter emléktárggyal jutalmazta. A következőkben a Lelkészek Napjáról, az ünnepségről, Bíró László katolikus tábori püspököt hallják. 

- Minden alakulatnak megvan a maga ünnepe. A tábori lelkészetnek az ünnepe Kapisztrán Szent János születése napja. Érdekes a történet, mert az egyházunkban Keresztelő Szent János és Szűz Mária születése napját ünnepeljük csak, de nálunk a tábori lelkészetnél furcsán alakult a dolog, mert Kapisztrán Szent János halálának napja október 23.-ra esik, és akkor annyi ünnepség van, hogy nem tudunk hivatalosan megemlékezni erről, mint a honvédség egyik alakulata. Ezért lett áttéve Kapisztrán Szent János ünnepe, az ő születésnapjára, ami június 23. Ez egy kettős ünnep tulajdonképpen. Délelőtt magunkban voltunk családiasan, délután pedig a honvédelem képviselőivel közösen ünnepeltünk. Az Ordinariátusnak négy ezüstmisés papja van, az újjáalakulás óta ilyen még nem volt, hogy négy papkolléga egyszerre ünnepelhette negyed évszázados papi jubileumát. Ezt ünnepeltük a délelőtti szentmisében és az azt követő ebéddel. Délután megemlékeztünk a katonaszentről, Szent Márton püspökről, akiről tudjuk, hogy katonacsaládból származott. Egy tribunusnak volt a gyermeke és lovas-katonaként szolgált az itáliai császár seregében, később remete lett, majd püspök. Rá emlékeztünk egy igazán élvezetes, szakszerű, vetített előadásban. Szent Mártonban azt szeretem, hogy ő egyszerre volt a csendnek az embere és mindig visszavonult ember szeretett volna lenni. Ugyanakkor a csend mellett mindig megtalálta az aktivitást és a kettőnek az arányát. Nagyon szép az a jelenet, amikor haldoklik Szent Márton, a hívei ott vannak körülötte és mondogatják: Csak nem akarsz itthagyni bennünket? Akkor ezt fohászkodta Szent Márton: Uram, hogyha a népemnek szüksége van rám, akkor én nem utasítom vissza a munkát „Non recurso laborem”. Sok-sok püspöknek a jelmondatává lett ez. Olyan püspökszent, olyan katonaszent ő, aki egy olyan jelszó mentén élt, ami azt hiszem, hogy családos és nem családos, hívő és nem hívő embernek egyaránt jelszava lehetne. Hogy mit szolgál a mi kis ünnepünk? Ma divat a csapaterősítésről beszélni, nyilvánvaló, hogy van ennek egy belső csapatépítő jellege. Ugyanakkor sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy mindenkivel találkozunk, aki akár a minisztériumhoz, akár a honvédséghez tartozik. Azt szoktam mondani, hogy az intézmények mögött személyek vannak, a Tábori Lelkészet Napja is a személyek találkozója. Intézmények képviselői vannak itt, de egy pillanatra eltűnnek a hierarchikus tagozódások, ugyanannál a kerek asztalkánál állunk együtt, ki-ki tábornok, ezredes vagy államtitkár, együtt vagyunk. Mindenki találkozhat a másikkal, nagyon emberi együttlét. A kapcsolat mindig az, ami élteti a világot, nem a rangok. Mindig eszembe jut egy idős paptestvérem szava, hogy csontváz kell az élethez, de csontvázból nem jön az élet. A csontváz van itt, de ilyenkor nem csontként, hanem emberként és ez a találkozás nagyon szép élmény mindannyiunk számára. 

Kiemelt módon szerepelt a mai ünnepségen - hiszen államtitkár úr is említette -, a misszióban lévő katonák illetve a katonákkal lévő tábori lelkészek feladata.

- Keveset tudnak a rádióhallgatók arról, mi az, hogy misszió. Nekünk, vallásos embereknek a misszió az evangelizáció sajátos formáját jelenti, amikor mondjuk valaki egy európai országból elmegy az őserdő mélyére misszionálni az ott lakó kereszteletlen embereket. A misszió itt a katonaságnál más tartalmú szó. Van a külföldi szolgálat, amit békefenntartásnak nevezünk és ezek a katonák, akik vállalkoznak a misszióra, hogy akár Afganisztánban, akár Irakban vagy éppen Balkánon szolgáljanak, kegyetlen helyzetbe kerülnek bele. Nem a körülmények kegyetlenek, hanem az, hogy hat hónapra elszakadnak a családtól. A családtól való távollét, szenvedést okoz az itthon levőnek is, a kint lévőnek is. Ebben a kemény szolgálatban, amikor hat hónapig egy katona távol van a családjától, nagyon keresi azokat a kapaszkodókat, akik őt embernek tekintik, akik neki erőt tudnak adni. Ezért van ott a pszichológus és a pap is, de érdekes módon, attól függetlenül, hogy valaki gyakorolja-e hitét vagy sem, a pap nagyon fontos emberré válik ott kint. Egy olyan szférát jelenít meg, ami különösen is segíti az embereket az egymással való kapcsolatban, hogy a távolban is tudjon kapcsolatot tartani lélekben övéivel. Szóval ez egy nagyon fontos szolgálat és ez az a szolgálat, ami igazából a papjaimat is erősíti, itt érzik leginkább, hogy szükség van rájuk. Sokszor, mikor kint vannak a laktanyákban a papjaim, nem mindig azt élik meg, hogy szükség van rájuk. Itt viszont föltétlenül megvan a katonában és a katonapapban is, hogy rászorulnak egymásra és egy nagy kovácsolója az egységnek egy ilyen külszolgálat. A honvédelem és a katonapap közötti kapcsolat egy szép megvalósulása ez. 

Ugyanakkor gondolom, hogy az említett katonapapok számára egy nagyon komoly tapasztalás is ez a másik élethelyzet. 

- Természetesen, tulajdonképpen azt szoktuk mondani, hogy az ember lélek, szellem és test és valahol ez a hármas valósága az embernek ott, távol a családtól, kitisztul. Ahol nem élheti meg a házasságát egy katona, legyen nő vagy férfi, ott egyszer csak ráébred arra, hogy mennyi mindenből áll az ember és tényleg nem csak test, nem csak szellem, hanem lélek is. Van egy másik dimenziója a létnek. Nagyon sokszor választják azt, hogy éppen misszióban keresztelkednek meg és kezdik el gyakorolni hitüket a katonák. 

Nemrég ért véget az idei Lourdes-i zarándoklat. Egy nagyon rövid tapasztalást kérnék még öntől az idei zarándoklatról. 

- Nekem egyre szebb ez a zarándoklat. Azt szoktuk mondani, ha az ember sokadszor jár valahol, akkor az már nem érdekes. Egyszer mondtam is egy interjúban, hogy Lourdes-nak az a titka, hogy minél többször járok ott, annál érdekesebb. Ez az egyik élményem. A másik pedig az, hogy az évek során egyre több katona sejti meg, hogy mit is jelent Lourdes-ba elzarándokolni, tehát már nem egy dotált turisztikai útnak tekinti, hanem készülődik rá. Valamiképpen ott is azt élik meg az emberek, hogy egy ilyen kegyhelyen milyen közel lesz hozzá a családja. Érdekes, hogy egy katonazarándoklat egészen más, mint egy szokásos kegyhely zarándokcsoportja. A katona az katona itt is, egyenruhában van, kicsit hangoskodva nagyon szeretnek muzsikálni, vonulni. Az ember jön elő ezeken a zarándoklatokon Lourdes-ban. Én ezt élem meg, és egyre többen úgy jönnek el, hogy gondolnak szentgyónásra, szentáldozásra és nem csak testben, hanem egész lényükkel ott vannak a szentmisén, a közös imádságokon, a szentségi körmeneten. Igazán szép együtt lenni a katonákkal Lourdes-ban.

A felvételt Ferenczi János készítette.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

július 6.

Korán kezdtük a munkát. Egymás után hozták a sebesülteket. Megállás nélkül műtöttünk, kötöztünk késő délutánig. Csak este tudtam misézni.
Hoztak egy súlyos sebesültet. Kálmán üzent a protestáns lelkésznek, hogy jöjjön. Tóni legénye kivonult a teljes apparátussal: Luter-köpeny, kápolnabörönd. Igazán mondom, olyan méreg fogott el, mikor véresen gennyesen ott álltam, hogy helyet adjak lelkésztársamnak. Eszembe jutott, hogy ez a lelkészmunka nem hivatás, hanem cirkusz. Tóni sohasem jön segíteni. Azt mondja, nem bírja a vért. Hát ha nem bírja, akkor most miért jön ide? Ha pedig idejön, akkor mégis bírja a vért. Viszont akkor miért nem marad itt segíteni?
A honvéd nem akart Úrvacsorát. Erre Tóni összepakolt mindent, és elment. Újra hoztak sebesültet. Az is evangélikus volt. Újra hívtuk Tonicskát. Most már nem is jött hozzánk. Ravasz László vagy Kapi Béla püspök uraknak szeretném ezt elmélkedési témául adni a lelkészeikről.
Ennek a Tóninak csak a hasa fontos és a jó alvás. A többi nem számit. Hogy lehet az életet átaludni? Semmi más nem számít neki. Különösen akkor nem, ha a segítségre szoruló véletlenül katolikus. Csodálatos segíteni akarás, amikor műtőasztalon az az első kérdésem, hogy katolikus-e az illető vagy nem. De nem azért kérdezi, hogy segítsen, hanem a felekezeti rövidlátás miatt.
Talán a vérátömlesztésnél nem is lett volna szabad nekem vért adnom annak a református honvédnek, aki ugyancsak B csoportú, mint én? Első szóra felajánlottam. Letettem a műszert, lefeküdtem az asztalra és nyújtottam a karomat. De ez a természetes. Igazán nem jutott eszembe, mikor bennem volt a tű, hogy kinek adom. Sajnos, délután meghalt ez a honvéd. Éppen az amputálásához készültünk, bemosakodtunk. Előtte már láttuk, hogy megindult a jobb lábában a gázosodás. Olyan tapintású volt, mintha szódavizet töltöttek volna a bőre alá.
Este felbontottam a postámat. Megjött a dispozició. Köszönöm a pannonhalmi irodának, hogy rám is gondolt. Nagyon meglepett az újabb dispozició. Már akárhol lehet, akármit tehet, az mind nagyszerű. Node ugyebár, kérem alássan, lett volna csak a kedves papa paraszt vagy egyszerű ember, majd nem lett volna ő olyan rátermett már egészen fiatal kora óta.
Eddigi bencés életemben ezek a jelenségek zavartak meg egyedül. Mindent megértettem, vagy igyekeztem megérteni. De már klerikus korom óta érthetetlen ez számomra. Csak mérgelődni tudok rajta. Hát van bőr azoknak a képén, akik egy állítólagos homogén erkölcsi testületben ilyent mernek tenni?
Itt a másik, amin megakad a szemem: János, az örök napsütkérező. Ismét kilibbent a homályos, megszentelt falak közül. Alapítványi igazgató lett Budapesten. A klikk még mindig jól működik. Majd elindítja a munkát, aztán visszavonul Kirkegaarhoz és Spencerhez, felvéve a tudós álarcát. De a munkát el nem végzi, arra előre lefogadok. Ismerjük már főiskolai tanár korából. Hasalás, hasalás, nagyképű szavak és mondatok egymásutánja nagy nyögések közepette. És hozzá az a tekintélyigény, hogy "én a királyi családnál voltam".

 

A mai adás elkészítésében a Zrínyi Katonai Filmstúdió segített, nevükben is megköszönöm figyelmüket. Idézettel búcsúzom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„A gyermek akármilyen kicsi, már egy kicsit személyiség, aki saját lelkiismerettel rendelkezik. Ha úgy kezeljük a gyermeket, hogy észrevegye, saját lelkiismerete bünteti a legjobban, ezzel neveljük a legjobban.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK  AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség,1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, június 29