Rádióműsor - 2016. november 16. - 183. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET2016. november 16-ai műsor (183. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/60444

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 183. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan” – e Bibliai idézettel köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Az Inter arma caritas mai adásában hallanak majd a katonai sajtó megünnepléséről. Ezen kívül beszámolunk arról, hogy hogyan változott a katonai egyenruha és folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, ismertetését.

 

A katonai sajtó ünnepét tartotta meg a Zrínyi Nonprofit Kft. a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, az eseményről készített összeállítást hallják.

A HM Zrínyi Nonprofit Kft. idén az 1956-os Magyar Honvéd megjelenésének évfordulóján tartotta meg a katonai sajtó ünnepét a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. A megemlékezésre meghívást kapott Baktai György a hatvan évvel ezelőtt a forradalom mellé állt lap akkori szerkesztője is. Három sírdomb című 56-os írását Faragó Fanny olvasta fel.

- Hősi halottak ők hárman, hősi halottak valamennyien. Fiatal életükkel pecsételték meg azt az új, szabad országot, amelyben büszkén mondhatjuk már, hogy magyarok vagyunk, s amelyben a Németh Mártikák, Szabó Gyuszik, Klics Józsefek sírja fölött sohasem hervad el a virág.

Az egykori szerkesztő ezt követően, beszédében a hatvan esztendővel ezelőtt történt októberi, novemberi eseményekre emlékezett vissza.

- Egyre jobban belelendültünk a tevékenységbe. Megalakult a forradalmi katonai tanácsunk, nagyon komoly munkát végeztünk és azoknak a képviseletét vállaltuk fel, akiknek katonai alapjuk nem volt, tehát budapesti fiatalokét.

Az emlékezést Gróf Ferenc, a rendszerváltás utáni Magyar Honvéd első főszerkesztője folytatta. Felidézte, hogy gyakorlatilag egyetlen követelmény fogalmazódott meg a kezdeti időszakban az újságírók felé: katonákról írjanak, katonáknak. Benkóczy Zoltán a HM Zrínyi Nonprofit Kft. ügyvezetője, köszöntőjében a katonai sajtó egyik legfontosabb korszakának nevezte az 1956-os Magyar Honvéd rövid korszakát.

- A Néphadsereg szerkesztőségének szerkesztői és újságírói kétféleképp dönthettek volna azokban a napokban. A hadsereg és a pártközpont elengedte a kezüket, megszüntette a kézi vezérlést. Ennek ellenére ők folytathatták volna a hiteltelenné vált propaganda terjesztését, hiszen erre a pályára állították őket. Ők azonban a második utat választották. Keresték, kutatták, megírták az igazságot. Hatvan év múltán, talán elmondhatjuk, azzal, amit tettek, visszaszerezték a tömegek előtt a katonai sajtó, s ezen keresztül a magyar katona becsületét.

A nap folyamán a hatvanadik évforduló alkalmából a HM Zrínyi Nonprofit Kft. vezetői és Baktai György, az 1956-os Magyar Honvéd szerkesztője koszorút helyezett el a Bajcsy-Zsilinszky út és a Stollár Béla utca sarkán lévő emléktáblánál. Annál az épületnél, ahol a forradalom alatt a szerkesztőség és a nyomda működött.

 

Hogy hogyan változtak a katonai egyenruhák, azt hiszem különösen érdekes erről beszélni akkor, amikor ezt egy történész, muzeológus, Dr. Baczoni Tamás őrnagy teszi. Minek a hatására változtak az egyenruhák? Volt-e befolyása erre az adott történelmi kornak, történelmi eseményeknek? Az áttekintést, összeállítást a Zrínyi Katonai Filmstúdió készítette.

- A történetet tulajdonképpen 1948 tájékán érdemes kezdeni. Tudjuk azt, hogy itt egy társadalom átalakítási kísérlet veszi kezdetét. Ennek egyik lecsapódása az, hogy az egyenruházati rendszert szovjet mintára át akarják építeni. Ez valójában a mai tudomásunk szerint sokkal inkább a magyar dolgozók pártjának egyfajta saját ötlete volt, mint szovjet kívánalom. Hiszen, ha összehasonlítjuk a béketábor egyéb hadseregeivel, akkor kiderül, hogy ilyen jelkép dologban a szovjetek tudtak kompromisszumot kötni. Például a lengyeleknél nem is volt vörös csillag és később az NDK-ban sem. Ez őket annyira nem érdekelte, őket a gyakorlati dolgok érdekelték. 
1949-1952 között, két lépcsőben teljesen szovjet mintára átépítették az egyenruházati szisztémát. Ez mérhetetlen pénzekbe került, tehát a népgazdaságnak ez egy óriási megterhelés volt. A másik probléma pedig az volt, hogy olyan gyorsak voltak a változások, hogy például a 49 mintájú egyenruha a szabványosításig el se jutott, mert mire eljutott volna, már jött a következő, az 51 mintájú. 51-től jönnek be a szovjet vállapok. Tulajdonképpen az 50-es évek első felének magyar katonáját, gyakorlatilag már csak nagyon kevés különböztette meg a szovjetektől. Az embereket ez nagyon élénken foglalkoztatta. Egy egyszerű példát tudok erre mondani, az egyetemi ifjúság 12 pontja közül az egyik az: Magyar egyenruhát honvédeinknek! Ebből látható, hogy az egyetemistákat is nagyon foglalkoztatta az egyenruha kérdése, mert mikor megírták 12 pontjukat, ezek közül az egyik követelésük az volt, hogy a szovjet egyenruhát tüntessék el és a magyar tradícióknak megfelelőt állítsanak helyébe. Természetesen, mint minden forradalomban, azonnali egyenruha cserére nincsen lehetőség, ez praktikus okokból ugye megoldhatatlan. Nyilván az ösztönös népharag a primer jelképek ellen fordul, a sapkarózsát leveszik, a szovjet vállapokat eldobálják. Ezek azok a jelképek, amik jellegzetesek és gyorsan meg lehet tőlük szabadulni. Ad-hoc módon mi kerül ezek helyébe? Sok választás nincsen, nemzeti színű szalagdarabokat erősítenek a sapkára, a zubbonyra vagy a jelvények helyére. A másik pedig, hogy már a forradalom napjaiban kis Kossuth címereket kezdenek el gyártani műanyagból, fémből és árulják az utcán. Ugyanúgy, ahogy ma mondjuk március 15. előtt árulnak kokárdát. Ezt részben átveszik a fegyveres erők tagjai is és alkalmazzák ezeket a jelvényeket. 
A népharag az Ávósok – így hívták az Államvédelmi Hadóság katonáit – ellen fordult. Azt se tudták megkülönböztetni, hogy valaki sorozott Ávós, hiszen a belső karhatalom zászlajaiban ugyanúgy voltak sorkatonai szolgálatot teljesítő emberek, mint valóban hivatásos államvédelmisták. Mint ahogyan a korabeli visszaemlékezésekből tudjuk, például a légierő vagy a légierőhöz köthető alakulatok kékhajtókás katonáit is gyakran Ávósnak nézték. Így, aki ilyen alakulatnál szolgált, az jól tette, ha a színes hajtókáját is levette és eldobta. A másik ilyen érdekes egyenruhás történet 56-ból a Köztársaság téri pártház ostromához köthető, amikor az ott lévő államvédelmistákat előzőleg rendőr ruhába öltöztették. Pont azért, hogy a tömeg, aki a rendőröket kevésbé akarta bántani, ne tudja, hogy ezek államvédelmisták. Aztán tudjuk az eseményekből, hogy ez nem így működött, és lelőtték ezeket az embereket. Az is sokszor föltűnik 56-os képeken, amikor halott államvédelmisták meggyalázott, közszemlére tett holtestére rádobálták a vállapokat, a jelvényeket, a sapkákat. Ez is azt mutatta, hogy az egyenruha, jelkép szinten mennyire benne volt a mindennapi ember gondolkodásában és hogy ezek mennyire gyűlölt jelképeknek számítottak. Amennyire ezek gyűlölt jelképeknek számítottak, ugyanannyira próbáltak a forradalom napjaiban – említettem már a nemzeti színű szalagot, vagy a Kossuth címert –, ösztönösen visszafordulni ezekhez a régebbi dolgokhoz. Az egyik ilyen volt a Bocskai sapka, ami egy hagyományosnak tartott magyar fejfedő volt, s amit tulajdonképpen 1950-ben szüntettek meg a honvédségnél. Ennek az újratörténő bevezetése, mint általános sapka szerepkörben került előtérbe. Akinek megvolt a régi sapkája, az elővette, újra föltette a fejére vagy Kossuth címert rakott rá, és örült neki, hogy megfelel a magyar hagyományoknak. Ezeket a dolgokat próbálta meg később a vezetés is beemelni illetve a ruházati szolgálat szakemberei fölvették a kapcsolatot az állami pénzverővel és már október végén megindult a Kossuth címerek hivatalos gyártása. Ebből következik, hogy amiket ma mi 1956-os ruhaként tartunk számon, azok valójában nem a forradalomhoz köthetők, hanem már november 4-e után kerülnek a hadsereg birtokába, hiszen a forradalmi munkásparaszt kormánynál a fegyveres erők miniszterének ismert egy rendelete, amiben az egyenruhák megváltoztatásáról intézkedik. 
Az 1945 előtti, tehát még nem is az úgynevezett demokratikus hadseregnek a viseleti hagyományaira mentek vissza, hanem az 1945 előttre nyúltak vissza és tulajdonképpen a 45 előtti Magyar Királyi Honvédségnek a ruházati kiegészítőit próbálták meg visszaállítani. Ez konkrétan a súlytásozott gallérhajtókát illetve a hivatásos állománynak a vállzsinórt jelenti, sőt még a hatágú csillagokat is visszaállították a rendfokozati jelzéseken, hiszen 1950-től szovjet mintára, az addig viselt hatágú csillagot ötágú csillagra cserélték, mert a szovjeteknek is az volt. Tehát itt történik egy ilyen pálfordulás. Létrejön egy nagyon groteszkül kinéző egyenruha, mert ezek a magyaros viseleti elemek, ezen a szovjet típusú, kétzsebes, zárt nyakú - Sztálin zubbonynak is hívta egyébként a köznyelv -, egyenruhákhoz nem illettek. Megpróbálták ezt a kettőt összehozni, de nagyon groteszk módon nézett ki. Ráadásul ennek az ellátása elég lassan ment, tehát viszonylag kevés ilyen ruhadarab ismert. Általában azt tudták megcsinálni a tisztek, hogy az eldobált, vagy levett szovjet vállapjaikról a csillagokat átrakták a gallérhajtókára. Egy konkrét történet például ismert erről, Maléterné írja le, hogy amikor a férje a tököli tárgyalásra indult – ahonnan tudjuk, hogy nem jött vissza –, akkor ők otthon elővették a szekrényből az ezredesi egyenruháját, leszedték róla a vállapokat, csillagokat és átrakták a hajtókára. Innen tudjuk azt is, hogy bár Malétert vezérőrnaggyá nevezik ki, de tulajdonképpen sosem viselte a tábornoki disztinkciókat, mert ezredesként ment el Tökölre is. Ugyancsak a tököli tárgyalások egyik visszaemlékezőjétől tudjuk, hogy nemzeti színű szalagdarab volt a sapkáján és ez a szovjet tárgyalóknak is föltűnt, mert a tárgyalások szünetében odament hozzá egy szovjet tiszt és kérdezte, hogy hol vannak a vállapjai? Ő mutatta, hogy most a gallérhajtókán van a rendfokozat és elmagyarázta, hogy mi ez a szalagdarab a sapkáján. 
1956-57-ben, az átmeneti időszakban ezeknek a különféle ruháknak óriási kavalkádja volt jellemző. Érdekes módon a hadseregen belül egy darabig még nagyon nyitott szellem uralkodott, ez az 57-58 folyamán kialakított viseleti rendszer. Ez tulajdonképpen akkoriban modernnek számított. Igaz ugyan, hogy a legénységi egyenruha része, tehát az, hogy még posztó ruhát gondoltak a legénységnek, az utána elég hamar praktikusságát vesztette. Már a 60-as évek elején egy új pamutvászon gyakorló egyenruhát rendszeresítettek helyette, tehát egyszerűen a posztó ruha már a modern hadviselés követelményeinek nem felelt meg. De például az a társasági egyenruhának szánt, fazonos, nyitott, nyakkendővel viselendő, három gombos, négy zsebes, tányérsapkás viselet, amit a hivatásos állománynak találtak ki, az a 2000-es évek elejéig szolgálta a Néphadsereget és aztán a Magyar Honvédséget. Nem volt divatja múlt, tulajdonképpen sikerült elég jó kompromisszumokkal egy viszonylag modern öltözéket létrehozni. 

 

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában.

július 22.

Feltűnő volt, hogy mindenki mennyire várta a misét és főként a prédikációt. Persze, aki rémhíreket várt, az nagyon csalódott. Aki azonban hamvadó hitének utolsó maradványait kereste a hirtelen ránk szakadt veszélyben, az nagyon boldog volt. Igen sok nem katolikus is eljött. Nem is fértünk be a templomba. Az éppen átvonuló tröttyös bandának nem nagyon örültem. De legalább nem volt botrány a hamis játékuk miatt. Annál szebb volt, amikor az egyik tanító kitűnően orgonált. Persze, a Szent Vagy, Uram! énekei közül a legismertebbeket válogattam ki. Csak úgy harsogott az egész templom, meg a környéke. 
Mire evangélium után elkezdtem a beszédet, magam is olyan ihletben voltam, mint ritkán. Alapul a pannonhalmi emblémák közül az abroncsa vesztett hordót vettem. Jaj annak, aki köztünk is ilyen akar lenni. Beszédem még nem váltott ki ekkora lelkesedést, de felháborodást sem. Néhány nagyhangú morogva, hangosan nekem támadt a mise után: Mit gondolsz, lelkész úr, itt dögöljünk meg? Csak azért, mert te ilyeneket prédikálsz? Rögtön rávágtam: kérlek, nagyon szívesen átszököm az oroszokhoz. De csak azzal a feltétellel, hogy mindenki jön. Senkit sem hagyunk magára. Magam is esztelenségnek tartom az itt tartózkodást. Lelkiismeretlenségnek mindazt, amit rólunk intézkednek, mészárlásnak, amit az utolsó napokban látunk. Nemzetirtásnak, ami az egész háborút illeti. De becstelen még akkor sem leszek, ha egyedül kell maradnom az utolsó sebesülttel. Még akkor sem, - fordultam a leghangosabb felé - ha te leszel az az egyetlen sebesült. Lassan lecsitultak az emberek. Érzik, hogy milyen szörnyű ismeretlen veszélysorozat rohan felénk. Érzik velem együtt, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. 
Állandóan jönnek a sebesültek. Akin csak lehet, túladunk, hogy a hirtelen továbbvonulásnál ne kelljen senkit sem itt hagynunk. A kórház állandóan üzen, telefonál, hogy nem bírja az emberek felvételét. De mi csak küldjük. Folyton visszaüzenjük, hogy a sok naplopó inkább azzal törődnék, hogy Budapestről vagy Debrecenből több kórházvonat közlekedjék.
Tegnap este a falu végén egy partizán megölt egy németet. Megnéztem a helyet, nem messze tőlünk, olyan szérűskert féle. A partizán egy kazal mögött várt a puskájával, amikor a magános német az utca közepén ment. Ott bukott le holtan. Mire odarohantam hívásra - mert a lövés fel sem tűnt, hiszen olyan közönséges hang az ilyen -, már csak utolsó sóhajai voltak. Ma eltemettem a szerencsétlent.

 

A mai adás elkészítésében segítőtársam volt a Zrínyi Katonai Filmstúdió. Köszönöm figyelmüket, egy hét múlva jelentkezünk majd újabb interjúkkal, beszámolókkal. Addig is megköszönöm figyelmüket, további kellemes rádiózást kívánok valamennyiüknek. Záró idézetem ismét a Bibliából, a Példabeszédek könyvéből való.

„Jó szándékúak a barátottól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.”

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, november 16