Rádióműsor - 2016. november 30. - 185. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET2016. november 30-ai műsor (185. adás), mely itt hallgatható meg:  http://www.honvedelem.hu/cikk/60675

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 185. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” – Köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban felidézzük majd az első adventi gyertyagyújtáson mondott gondolatokat, adventi hangversenyről tudósítva a vezérkar köszöntőjét, s folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

 

Már hagyomány, hogy a Honvédelmi Minisztérium Balaton utcai épületében minden esztendőben meggyújtják az adventi gyertyákat. 

Berta Tibor ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség helynöke

- Nagy tisztelettel köszöntök mindenkit az eső adventi áhítatunkon, az első adventi gyertya meggyújtásakor. Az advent egy bűnbánati időszak, ezért is használjuk ezt a szép viola színt a liturgiában. Annak idején a második vatikáni zsinatig, 1962-65-ig, minden reggel – s ebben még én is benne voltam, bár a zsinat után születtem egy picivel –, hat órakor mentünk az úgynevezett hajnali vagy rorate misére. Egyszerűen jó volt oda menni. Ennek a misének volt egyfajta érdekes érzülete is, persze ebben tényleg a bűnbánat volt benne. Minden mise, minden reggel ezzel az énekkel kezdődött el: „Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum. Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est. / Ne haragudj ránk, Urunk, s ne emlékezzél többé gonoszságunkra; íme elhagyatottá lett a szentek városa, pusztasággá Sion hegye, és árván maradt Jeruzsálem, a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza. Vétkeztünk, s mint tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink mint a szélvész elsodornak minket; elrejted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.” Mindig megismétlődik a „Rorate caeli desuper, et nuber pluant iustum / Harmatozzatok égi magasok” szakasz, hogy jöjjön el valójában a megváltás és az üdvözítés. Az advent bűnbánati időszak, közösségi bűnbánati időszak. Adventkor együtt kellene valahogy elcsendesednünk és együtt kellene nagyon egyszerűen készülni karácsonyra. Ebben a sokszorosan megsebzett világunkban úgy érezzük, hogy nem lep meg minket a szeretet ünnepe. De a szeretet ünnepe nem tud meglepni bennünket, mint ahogy a szeretet sem, mert a szeretet önmagában nem létezik, azt mi "állítjuk" elő. Nagyon szépen írja Sőtér István, hogy az adventet és a karácsonyt az egyházi évben nem a naptár miatt ünnepeljük, s nem a naptár miatt lesz karácsony, hanem azért, mert az bennünk válik valóra és bennünk születik meg. 

 

A Stefánia Palota, Honvéd Kulturális Központban köszöntötte a Magyar Honvédség és a Honvédelmi Minisztérium vezetősége azokat, akik valamilyen módon segítették a Magyar Honvédség munkáját egész évben. A köszöntőt Dr. Benkő Tibor vezérezredes, honvéd vezérkar főnök mondta.

- Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az advent, nyugodtan mondhatom, hogy mindenki számára egy várva várt ünnep. Ahogy elhangzott, várakozással teli ünnep, felkészülés a szeretet ünnepére. Ez viszont egy évben egyszer adatik meg nekünk, mégis tőlem már többször hallhatták és továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy az adventi koszorún lévő gyertyák üzenete jelen van mindennapjainkban. Hiszen a hit, a remény, az öröm és szeretet ott kell, hogy legyen mindennapjainkban. A mai nap mégis egy rendkívüli esemény, ha a mindennapjainkat tekintem, mert ezen a hétvégén meg kell gyújtani az adventi koszorún első gyertyánkat, amely a hitről szól. A hitről, amely nélkül nem tudunk élni. Meggyújtjuk azért, hogy egy kis melegséget juttasson el szívünkbe ezekben az egyre hidegebb téli éjszakákban, és hogy fényt mutasson nekünk azon az úton, amelyen haladni szeretnénk, amelyen haladnunk kell. 
A következő héten pedig meg kell gyújtanunk a remény gyertyáját. Einstein azt mondta valamikor – neki pedig hihetünk –, hogy jövője azoknak az embereknek van, akiknek vannak álmaik, akik bíznak álmaikban. Elég sok katona van itt körünkben, így nyugodtan mondhatom, hogy nekünk, katonáknak vannak álmaink, álmainkban vannak vágyaink és vannak konkrét terveink. Ha Einsteinnek lehet hinni, akkor azt mondom, hogy mi nemcsak bízunk most már ezekben a tervekben, ami úton mi haladni szeretnénk, hanem hiszünk is benne. Hiszünk benne, hogy hamarosan megvalósul. 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hagy legyek egy kicsit önző most, s hagy mondjam, hogy katonáink ebben az évben is reflektorfényben voltak, természetesen a rendőrökkel és mindazokkal az emberekkel, akik ott vannak a határ mentén és végzik feladatukat, hivatásukat. Gondoskodnak arról, hogy Magyarország, a magyar nép, a magyar polgárok békében és biztonságban élhessenek, hogy nyugodtak lehessünk gyermekeink jövője felől. Ez a reflektorfényben lévő katona, tisztességgel, becsülettel végezte munkáját. Köszönet nekik és köszönet önöknek, akik ha csak emlékezettel, bíztató szóval, egy kis támogatással ott voltak mellettünk. Köszönet ezért a segítségért, ezért a támogatásért, nagyon nagy szüksége van erre a katonatársadalomnak. 
Mégis engedjék meg nekem, hogy hagy emeljem ki a családok kérdését, hiszen ez a film, amit láthattunk, a családokról szól. A katonákról szól, akik hosszú heteken, hónapokon keresztül, a határ mentén pedig már másfél éve végzik munkájukat, távol szeretteiktől, és szolgálnak az országhatáron túl. Szeretnék köszönetet mondani a családoknak, a feleségeknek, a férjeknek, a gyerekeknek, a hozzátartozóknak, akik szintén segítik katonáinkat, hogy meg tudjanak felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket velük szemben a társadalom állít. 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amikor a családról és katonáinkról beszélünk, akik határon innen és határon túl szolgálják Magyarországot, a magyar embereket, akkor gondoljunk arra egy pillanatra az adventi és szenteste a szeretet gyertyájának meggyújtása közben, hogy ennek a gyertyának a párja valahol Irakban, Afganisztánban, Afrikában, Cipruson, Nyugat-Balkánon fog fellobbanni, és azon a 28 határmenti településen, ahol katonáink védik országunkat és biztonságunkat. Szeretném, ha ez a köszönet eljutna önökhöz, a családokhoz, a hozzátartozókhoz, akik most nem lehetnek itt. Ezt a köszönetet, most már hagyományosan katonazenészeink révén szeretnénk továbbítani. Victor Hugo azt mondta, hogy a zene az, amely igazából az embert formálja és alakítja. Sokkal inkább hat az ember lelkére és szívére, mint a szó. Ezért választottuk most is, hogy katonazenészeink továbbítsák ezt az üzenetet és fogadják tőlük olyan szeretettel majd előadásukat, mint amilyen odaadással, lelkesedéssel készültek erre az ünnepre. 

 

Gulag szó alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor rendszert érjük, ahol a kommunista rezsim hazai és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat és más okból elhurcoltakat tartottak fogva és kényszerítettek fizikai munkára. A szovjet archívumok alapján végzett 1993-as adatok szerint 1934 és 1953 között összesen 1 053 829 ember halt meg a szovjet munkatáborokban, nem számítva ebbe a kiengedett, gyógyíthatatlan betegségekben később elhunyt foglyokat. November 25-e a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja. Tudósítást hallanak egy honvédségi konferenciáról.

Földi pokolként írták le a magyar hadifoglyok a szovjet munkatáborokat, amelyekben éveket kellett eltölteniük a II. világháborúban és utána. Mondta Varga János vezérőrnagy, a honvéd vezérkar főnök koordinációs helyettese a "Gulag, a magyar fegyveres testületek tagjai szovjet fogságban 1941-1955" címmel tartott konferencián a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. 

- Mivel a veszteség nyilvántartása a háború végső szakaszában akadozott, majd a legvégső egy-két hónapban gyakorlatilag megszűnt, és az addig keletkezett okmányok egy része is megsemmisült, így a hadifogságba esett magyar katonák, csendőrök, munkaszolgálatosok pontos számát nem lehetett megállapítani. A kutatások jelenlegi állása szerint a II. világháború során szovjet hadifogságba, mintegy 600 000 magyar állampolgár kerülhetett, akiknek egyharmada civil elhurcolt volt. Szovjetunióban mintegy 2000 volt azoknak a lágereknek a száma, ahová magyarok is kerültek. A fogságban sínylődők közül legalább 10 000 főt, kisebb részben még a hadműveleti területen történt letartóztatásukat követően, zömüket azonban már hadifogolytáborokból kiemelve, a szovjet törvények szerint ítélték el. 

Dr. Stark Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa

- Visszaemlékezőknek a tanúságát olvasva, az éhség az a szó, ami legjobban jellemzi a szovjet fogságban lévőket és mivel az éhezés és a rossz munkakörülmények között gyorsan legyengült a foglyok szervezete, ezért aratott körükben számos különböző ragályos betegség, aminek következtében gyakorlatilag azért kellett több tábort bezárni, mert mindenki meghalt a foglyok közül. Többen leírták, hogy akkor, amikor kiosztották az ételt, a hadifoglyok között rendszerint verekedés tört ki. Olaszok, németek, magyarok egymással verekedtek és az őrök az ilyen verekedésekbe nem szóltak bele, sőt még élvezték is, hogy a fasiszták egymással harcolnak egy kis adag kenyérért vagy forró vízért. 

Dr. Bognár Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense

- Az I. Magyar Vasútépítő Ezred hadosztályából, a 3668 emberből csak 2243-at adnak át, ez negyven százalékos veszteség. Nem háborús övezetben vannak, hanem jócskán a front mögött, mégis negyven százalékos veszteséget könyvelhetnek el. Egy Varga Kálmán nevű ember, aki ott munkaszolgálatos vagy műszaki alkalmazott volt, azt írja, hogy az emberek úgy hullottak, mint a legyek: „Amikor a században nem volt meg a száz ember, mindig a táborokból hozták az utánpótlást. Akikkel 1945. január 5-én együtt mentünk el Debrecenből, a száz közül csak heten maradtunk, akik hazajöttünk.” 

Dr. Szakály Sándor a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója

- Nagyon sokan jönnek haza 49-ben is, azok pedig itt Magyarországon folytatják azt az életmódot – bocsánat ezért a kicsit cinikus megjegyzésért –, amelyet a Szovjetunióban megszoktak. Mi több, nem egy esetben azok a viszonyok, amelyek közé kerülnek Kazincbarcikán, Tiszalökök stb., azok sokkal rosszabbak, mint ami a Szovjetunióban volt. 

 

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, ezúttal is Bözsöny Ferencet hallják.

- Beszéltem az orvosokkal, s elvegyültem az emberek közt. Rettenetesen izgultam, hogyan tudok valamiképpen is csitítólag hatni rájuk. Megvallom, engem is elfogott a belső félelem. Eleinte nem látszott rajtam, de később az egyik pesti vagány megszólalt: A tisztelendő úr is fél, hiszen remeg a hangja. Meg is vallottam becsületesen. Mondom nekik: Emberek, mindig őszinte voltam magukhoz. Remélem így ismertek eddig. Csendes fejbólogatás volt a válasz. Bizony én is félek. Olyan vad hírek jönnek, hogy ha a tizede igaz, akkor is nagy veszélyben vagyunk. De annál inkább össze kell tartanunk, annál inkább meg kell őrizni a nyugodtságunkat. Hiszen láttuk, hogy a magára maradottat hányszor koncolták fel az oroszok, míg az együttest harci alakulatnak nézték. Közbekiabáltak: De mi nem vagyunk harci alakulat. Erre a közbeszólásra eszembe jutott a mentő ötlet: Igaza van, barátom. Mindegyünknek joga van feltenni a vöröskeresztes karszalagot. Akármilyen kecskeólból jött is az orosz, erre mégis tekintettel lesz.
De hogy lássák, mennyire csak a hangom remeg, és nem a belsőm, én nem teszem fel a szalagot. Ez az utóbbi mondat egyetlen pillanat alatt meghozta a látható eredményt. Igaz, hogy órákig tartott a győzködés, de ennél a mondatnál láthatóvá lett az eredmény. Mindenki elővette a szalagját és felvette. Így telt el este 9-től majdnem éjfélig az idő.
Magam is elrendeztem a csomagomat minden esetre számítva. Ha elfognak, nem vihetek kápolnaládát, ezért kenyérzsákban tettem a legszükségesebb felszerelést. A hátizsákomba beletettem egy rend váltóruhát, a téli holmikat és egy pokrócot. Minden többi holmimat válogatás nélkül halálra ítéltem arra az esetre, ha bevetnének bennünket, ahogy a hírek jöttek. Remélem, erre az őrültségre nem kerül sor kiképzetlen emberekkel. A naplómat a kápolnaszerek közé tettem. Talán így leginkább megmenthetem. Elhatároztam, ha mégis látom a veszélyt, leeresztem a csizmámba. Ki is próbáltam, nagyszerűen odafér. Jó, hogy sűrű sorokban írtam eddig is. Alig tett ki vastagsága egy centit.

 

A mai adás elkészítésében segítségemre volt a Zrínyi Katonai Filmstúdió. Köszönöm a figyelmüket, hogy velünk tartottak, tegyék ezt majd jövő héten is. Elbúcsúzom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Máté evangéliumából vett idézettel zárom mai adásunkat.

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” 

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, november 30