Rádióműsor - 2017. április 05. - 202. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2017. április 05-ei műsor (202. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/62696

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 202. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„A kereszt útján
gyermekeim,
csak az első lépés nehéz.
Legnagyobb keresztünk
nem maga a kereszt,
hanem az, hogy félünk tőle.
Nincs meg a bátorságunk,
hogy hordozzuk,
jóllehet tudjuk
s tapasztaljuk,
hogy kikerülni
nem lehetséges;
utolér bennünket.”

Vianney Szent János „A Kereszt útján...” című versének soraival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Mai adásunkban ezúttal Szentesi Csaba őrnagy, görögkatolikus tábori lelkésszel elmélkedünk az otthonról, hazaszeretetről.
• Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

 

„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani.” – mondja Babits Mihály „Örökkék ég a felhők mögött” című írásában. Folytatjuk azt a sorozatot, amelyben tábori lelkészekkel beszélgetek azokról a témákról, amelyekkel felkeresik az alakulatokat és megosztják gondolataikat a katonákkal. Ezúttal Szentesi Csaba őrnagy, görögkatolikus tábori lelkész beszél a hazaszeretetről, az otthonról.

Akkor, amikor témaválasztás volt, hogy miről kell majd beszélni az alakulatoknál, miért éppen ezt a témakört választotta? Ez áll hozzád a legközelebb?

- Amikor előadást tartok, mindig elmondom, hogy az otthon és a hazaszeretet egyenlő a családdal. Ebből a szempontból nagyon közel áll hozzám ez a téma. Akár a kiscsaládot nézzük, amiben élünk, akár a nagycsaládot nézzük, amibe nem csak a magyar hazánk tartozik bele, hanem az anyaszentegyház nagy családja is. Mindenkor arra hegyezem ki az otthonszeretetet és a hazaszeretetet, hogy ez a mi Urunk, Jézus Krisztus nélkül, a teremtő Isten nélkül elképzelhetetlen. Természetesen nagyon sokan élnek nem klasszikus családban. Vegyük például a szerzeteseket, akik szerzetesi közösségben élnek, mint családjukban. Vagy ha a nehéz sorsú emberekre gondolunk, akik valamilyen fogyatékkal élnek, nekik is megvan az úgynevezett családi közösségük. Gondoljunk a sorstársakra, akik összetartoznak, például a honvédségre is szokták mondani, hogy egy nagycsalád, és ez tényleg így van. Ezek alapján láthatjuk, hogy különböző módon tudják megélni embertársaink a családban lévő életet és semelyik nem zárja ki, hogy tiszta szívéből hazafi legyen, hazaszerető legyen és érezze az otthon melegét.

Mitől lesz a család otthon és mitől otthon a család?

- Nagyon egyszerű a válasz és még azok is elfogadják tőlem, akik nem hívők, nem vallásosak, hogy Isten nélkül elképzelhetetlen. De természetesen idáig el kell jutni, és ha mondjuk erről beszélek, akkor nyilván ezeket a lépcsőfokokat végigjárom egy kicsit néhány gondolattal. Minden kezdet nehéz, mindent valahol el kell kezdenünk és rajtunk múlik, hogy meddig jutunk azon az úton vagy azon a lépcsősoron fölfelé. 

Mik a lépcsőfokok?

- Az első talán, hogy akarjak családban élni, hogy úgy gondolkozzak. Ne csak magamra gondoljak, ne csak a saját céljaimat akarjam elérni, hanem vegyem figyelembe a házastársam céljait, később a megszületendő gyermekeim, a felnövekvő nemzedék céljait. Ha megvan az akaratom és egyesül a családom, a kollégáim, a nagyobb család, az anyaszentegyház akaratával, akkor következik az a kérdés, hogy mit akar tőlem a jó Isten? Mit csináljak én ezen a földön? A családban, a kisebb, nagyobb közösségekben mi az én feladatom, miért hívott engem életre a teremtő Atya?

A közösség szabja meg azt, hogy milyen feladatom lesz ebben az otthoni, családi környezetben vagy pedig én magam is tehetek azért, hogy az igazi helyemet megtaláljam? Nyilvánvaló, hogy egy férfi szempontjából ott van az apa szerep, ott van a családfő szerepe, ott van a férj szerepe.

- Hadd kezdjem az elején. Amikor a feleségemmel összeházasodtunk, egy hónap múlva papszentelésem volt és már vártuk, hogy a püspök hová fog minket helyezni. Egy kis faluban, Gadnán találtuk magunkat, a Cserehát dombságban. Amikor a rokonok és barátok segítségével kiköltöztünk a parókiára, egyszer csak mindenki beszállt az autóba, hazament és ott maradtunk ketten a feleségemmel. Mondtam is ezt neki később, hogy aznap este egy kicsit megrémültem, hogy most akkor valóban elkezdjük ketten az életünket, senki nincs körülöttünk. Bár nagyon készültünk rá, sokat beszélgettünk róla, de akkor mégiscsak egy rémület uralkodott el rajtam. Persze nem kell arra gondolni, hogy rögtön rosszul lettem, újra kellett éleszteni és ügyeletet hívni hozzám, azért mégis rám telepedett ennek az egésznek, az életnek a súlya. Ez a bevezetés azért nagyon fontos, mert bátorságra van szükség, amit nem biztos, hogy mindenki birtokol. Én úgy érzem, hogy én magam gyávának születtem. Bár nagyon sok bátorságot nyertem, de azt mind ajándékba kaptam. Utána már nem feledkeztem meg azért imádkozni az Úristenhez, hogy ha már hittel megajándékozott - és ezt mindig kérni kell, hogy erősítse bennünk -, azért ajándékozzon meg bátorsággal is, mert nagyon nagy szükség van rá a családban.

A bátorság és a felelősség felvállalása kéz a kézben jár.

- Természetesen, elválaszthatatlan. Ha mint tábori lelkész gondolok a kollégáimra, a katonatársaimra, bajtársaimra, akkor ez teljes mértékben így igaz. A bátorság hiányában bizony rossz döntéseket tudunk hozni, ezért nagyon fontos, hogy az imaszándékunkban ez szerepeljen.

Azután bővül ez a közösség, bővül a család gyermekekkel és a figyelem is a gyerekekre irányul ilyenkor. De gondolom, azzal egyetértesz, hogy előnyös dolog, ha időt szán az ember a társára is. Akkor, amikor otthonról beszélek, nagyon sok olyan példát látok magam körül, hogyha nem igazán élik meg a kapcsolatukat a házaspárok, akkor miután kirepülnek a családi fészekből a gyerekek, nem tudnak mit kezdeni egymással.

- Nagyon szerencsések azok a házaspárok, akik már az elején rátalálnak a helyes egyensúlyra. Nagyon belelendültem a papi munkába, rengeteg ötletem volt, a jó Isten sok-sok talentummal megáldott és tehetséget is adott hozzá és egy idő után jelezte a kedves feleségem, hogy jó lenne, ha otthon is lennék. Sok falu tartozott ahhoz a parókiához. Később egy másik helyre mentünk, Filkeházára, ahol már tízen felül volt a falvak száma. Én reggel beültem az autóba vagy biciklire pattantam és szépen elterveztem, hogy estig mit fogok csinálni. Ebből a tervből kihagytam a feleségemet, kihagytam a kisgyermekeimet és bizony megszenvedtünk ezzel a helyzettel. A feleségemnek igaza volt, de nem hiszem, hogy csak a papoknak probléma az, akik családban élünk, hanem más hivatásban élők is bizony megszenvednek ezzel. Konkrétan az volt a kérdés, hogy inkább vagyok pap vagy inkább vagyok férj és apa? Hogy lehet ezt a kettőt összehozni, hogyan lehet egyensúlyban tartani, melyik szenved csorbát? Évek kellettek hozzá, hogy megjöjjön az eszem, hogy a feleségemmel és a megszületett gyermekeimmel bizony nagyon keveset foglalkoztam. 

Erre a felismerésre egyszer csak az ember rádöbben vagy kap olyan visszajelzéseket, amiből már arra következtethet az ember, hogy jó úton jár?

- Nekem a feleségem volt mindig is, aki nagyon kedvesen jelezte, hogy ez a dolog így nem stimmel, ez így nem fog menni hosszútávon. Sok tekintetben nehezen kapcsolok vagy sokadszor kell elmondani valamit. Ezt az Úristen is jelezte már felém, de a feleségem is kedvesen jelezte, hogy valamilyen jó stratégiát kellene kidolgozni, egyensúlyba kellene hozni ezt a két hivatást, a családot és a papságot. Az egyik, ami oldotta ezt a feszültséget, az az, hogy a feleségem papné. Ezt úgy szokták mondani sokszor – nem is nagyon tiltakozunk ellene –, hogy a papné tulajdonképpen a papnak a káplánja. Ezt mindenféle jó értelemben kell elfogadni illetve meghallani. Munkatársak vagyunk a kezdettől egészen a mai napig. Nem csak arról van szó, hogy ő kiegészíti az én munkámat vagy ő kiszolgál engem, hanem nagyon jól össze tudjuk hangolni mindkettőnk elképzelését. Hozzá kell tennem, hogy a feleségem egy klinikai szakpszichológus és nagyon sokat merítek az ő tanultságából, műveltségéből, emberségéből. Ugyanakkor nagyon jól össze tudunk dolgozni akár a kis egyházközségemről van szó, akár a katonai munkámról.

Szentesi Csaba görögkatolikus tábori lelkésszel beszélgettem. 

 

Bőzsöny Ferenc folytatja Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.
 

július 29.

Most még van egy kis időm, ezért összeírom a parancsra megsemmisített anyagok történetét, hogy a főnök későbben jellemtelen módon le ne tagadhassa. Tehát: Rogoznicán, július 25-én az ő parancsára a teljes egészségügyi raktárt meg kellett semmisíteni. Ugyanígy a teljes csapatraktárt. A takarókat, lepedőket, valamennyit lerakatta. Erre tanú az egész tisztikar és mindaz, aki a ládákból szabadon vihetett, amit akart.
Ma a már említett orvos százados bejött hozzánk és Szabó Kálmán, Lantos Elemér és Piniel József előtt azt mondta: Úgy kell mondani /mert így jelentettem/, hogy Wlodaván maradt az anyag. Nem kaptunk teherkocsit. - Rögtön tiltakoztam, de faképnél hagyott bennünket. Aljas cselekedet! Hozzáillik a többi tettéhez!
Az út viszonylag jó volt, de a rendezés az eddigi esztelenségekkel volt teli. Mint a csornai vicinális a háború alatt, minden öregfánál megálltunk. Előkerültek a térképtartók a tiszteknél. Kettő még monoklit is tett fel a megfelelő hülye féloldali arcfintor vágással. Így mélyedtek el a nagy szellemi megerőltetést kívánó térképolvasásba. Majd, mintha legalább egy hadtest támadási parancsát hirdetnék ki megfelelő vezérkari kidolgozás után, egyik felemelte a kezét, és két út közül rámutatott az egyikre. A többi szintén ránézett az útra, majd a térképre, és ugyanolyan néma nagyképűséggel intett az első integetőnek. Erre a jelenlevő oszlopparancsnokok szalutáltak, és következett a háború történetének szégyenletes szakaszában a további vonulás. – Jó néhányszor megismétlődött ez a jelenet. Ezt már ugyanígy ismerjük az előző napokról. Mindig nevetnek rajtam a tisztek, mikor minden megállásnál, mint valami kíváncsi kamasz, odafurakodom a tanakodók közelébe. Hát hogyne! Ilyen ingyen cirkuszban nincs mindig részem.
Elérkeztünk Somiankára. Itt települünk. Hallom, ahogy mondják: Ez a Miller földbirtokos majorja. Az ő intézőjénél kapunk szállást. Gyönyörűen berendezett lakást kellett itt hagynia az intézőnek. Az egyik szobában zongora is van. Mint valami őrült rohantam oda, és elkezdtem játszani. Megszűnt számomra a háború.
De észre sem vettem, hogy az úton bemerevedtek a csuklóim. Csak a zenét hallottam és nem az én merev, nehézkes játékomat.
Na ilyent sem értem meg. A belső hallás olyan élesen támadt rá a művekre, hogy mindenről megfeledkeztem. Csak akkor riadtam fel, mikor bejöttek, és különböző variációban azt kérdezték: Páter, ne játssz ilyen hamisan, honnan szeded ezeket a hangokat?
Édes Istenem, ma döbbentem rá igazán először, mi is lett a kezemből. Az orvosok vigasztalnak, hogy helyre hozzák, de nem hiszek nekik. Érzem a mozgásból, hogy olyan göcsörtös minden mozdulatom, mintha valami homokszemek ugrálnának benne az izmok között. Nem baj! Ezt is felajánlom a hazámért. Csak ez a szerencsétlen magyarság meneküljön meg! Mit számít az, hogy tudok-e hegedülni vagy zongorázni?!

 

Köszönöm, hogy ismét megtiszteltek figyelmükkel, egy hét múlva jelentkezünk újra. Søren Kierkegaard gondolataival zárom mai adásunkat, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„Isten az Égben! Taníts meg minket helyesen imádkozni, hogy szívünk megnyíljék előtted imádságban és kérésben, és ne rejtsen egyetlen olyan titkos kívánságot sem, melyről tudjuk, hogy számodra nem kedves; de ne legyen benne titkolt félelem sem, amely attól retteg, hogy bármit is megtagadsz tőlünk, ami valóban javunkat szolgálja; hogy a szorgos gondolatok, a nyugtalan értelem, a félénk szív nyugalmat találjon abban és azáltal, amelyben és ami által ez a nyugalom egyedül megtalálható; hogy mindig boldogan mondjunk neked köszönetet. Boldogan elismervén, hogy veled szemben soha nincs igazunk. Ámen.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2017, április 5