Rádióműsor - 2017. február 01. - 193. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2017. február 01-ei műsor (193. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/61672

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 193. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Légy hasonló az égen szálló madárhoz..., aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyi erejében.” – Victor Hugo gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

 

Korábbi adásunkban beszámoltunk már egy szegedi kiállításról, amelyet világháborús tábori levelezőlapokból, levelekből, képeslapokból állítottak össze. Nos, az akkor készített beszélgetésből felidézzük, vajon milyen is lehetett, amikor a lövészárkokban a katonák az otthonmaradt szeretteikre gondoltak, vagy éppen a hátországban, amikor az itthon maradottak gondoltak kedvesükre, gyermekükre vagy éppen édesapjukra. 

Kukkonka Judit a „Család és házasság a nagy háború árnyékában” című kiállítás rendezője

- A Somogyi könyvtár helyismereti gyűjteményében számos tábori levelezőlap, képeslap, fotó található meg, ami az I. világháború idejéből származik és az akkori igazgatónk, Móra Ferenc gyűjtötte össze ezeket. Ezek a bizonyos levelezőlapok családtagokról szólnak, családtagok írják a kint harcoló apához, férjhez.

Marjanucz László, a Szegedi Egyetem tanszékvezetője

- A távolban harcoló katonának az egyetlen egy információja saját szeretteiről, családjáról a levélben öltött testet. Ezért a családok közötti kapcsolattartásnak ez a formája a legáltalánosabb és legfontosabb eszköze volt az I. világháború időszakában. A levelek tartalma attól függően, hogy itthonról küldik, vagy a frontról küldik, változott. Az itthonról levelet küldők aggodalma, félelme elsősorban az, hogy esetleg a szeretett férjük, kedvesük, barátjuk, fiuk elesik. Ilyenkor az asszonyok, a feleségek, a hitvesek – van pár levél, amely ezt támasztja alá -, a maguk halálát is szinte kívánják és lényegében egy dolgot várnak az élettől, egy dolgot kérnek az élettől, hogy az Isten adja vissza szeretteiket. Ehhez a dologhoz képest az otthon esetleg fölmerülő anyagi nehézség vagy bármilyen probléma eltörpül, nem számít. A legfontosabb, hogy az Isten adja vissza azt, akit a kötelesség elszólított. 1914-ben a fronton harcolók pedig vigasztalják a családtagokat és általában a katonai teljesítményükről számolnak be. A frontról küldött levelek tartalma általában a saját sorsának, katonai cselekményeinek a rövid fölvázolása s utána érdeklődő kérdések az otthon maradottakról, rokonok sorsa felől. Ezek adják a levél tartalmának bő kereteit. Társadalmi rétegtől, iskolázottságtól függően változik az érzések kifejezési stílusa. Van egy olyan levél, amely egy nemesi származású főhadnagynak szól Przemyśl-be, és ott a feleség egy iskolázott úriasszony, a betegségéről érdeklődik, hogy reméli, hogy nem újult ki és imádkozik a világbékéért, a békekötésért, amely az egyedüli módja annak, hogy a férjét viszontlássa. A végén nem azzal zár, hogy tárt karokkal várja, hanem azzal, hogy pá, tehát egy ilyen polgári elköszönő formával.

A polgári nemesi családoknak gondolom nem esett nehezükre írni, olvasni. Viszont mi volt a helyzet a paraszti családokból származóakkal?

- Az itteni képeslapok, tábori lapok azok autográf írások, tehát eredeti kézírások. Ez azt mutatja, hogy a nép egyszerű fia, akikből a legtöbb volt a fronton, azok tudtak írni, olvasni. Legalábbis az itt kiállított számos tábori postai levelező lap mind autográf írás. Sok helyesírási hibával, tehát a mai szemnek egészen furcsa módon írják a szavakat, de az érzés kifejezését, az érzés erejét ez nem gyengíti. És ez volt a fontos, hogy üzenjen otthonra, közvetítsen a fronton harcoló felé. Ezek, hogy úgy mondjam az általános írásbeliség és olvasókészség meglétéről tanúskodnak. 

Ismerjük a háborús filmekből azokat a képeket, amikor a katona fotóját veszi elő a sisakjából vagy a zubbonyzsebéből. 

- Boldog békeidők, tehát a polgárosodás időszaka az, amikor megjelenik a pillanat megörökítésének igénye nemcsak a polgári körökben, hanem az alsóbb néposztály körében is. Ezt a műtermi fotózás jelentette elsősorban, tehát ez egy polgárosulási igény. A pillanat, a család megörökítése. Ezt a fotót vitték ki magukkal a frontra, vagy kapták levélben. Erőt merítettek belőle. 

Mit jelentett az akkori embernek egy fotó? Gondolom sokkal többet jelent, mint egy mai embernek. 

- Sokkal többet. Egyrészt a fotózáson kívül, tehát a családok tagjainak látványa és vizuális életszerűsége az más módon nem volt kivitelezhető csak a fotókon keresztül. Ez a fotó olyan érzelmi többlettel bírt, amilyen nehézséget és amilyen veszélyeket a háború rejtett magában. Tehát ez kultikus tárggyá nemesült a fronton harcoló katonák számára. Ezért is írták a fotók hátuljára sok esetben a katonák az utolsó üzeneteiket: „Az utolsó leheletemig szerettelek”. Üzentek más módon is a családnak, írtak rá végrendeleti szándékokat és elképzeléseket is.

Házasság jelentősége az I. világháborúban...

- Két módon mutatkozott meg. Az egyik, hogy sok fiatal pár a háború lehetséges következményeivel szembesülve, a hadüzenet, a behívó és a frontra vonulás közötti időszakban házasságot kötött egymással. Ezt főként azért tették meg, hogy mindkét fél bebiztosítsa magát a háború bizonytalan idejére: családom van, hazavárnak, családalapítói szándékom ezzel demonstratíve, törvényesen is kifejezést nyert. A másik pedig az, hogy a háború alatt nem volt jellemző a házasságkötés, mert nem lehetett a körülmények természete folytán sok házasságot kötni. De mégis a sebesült katonákat, a beteg katonákat, amikor hazaszállították az országba gyógyítani, fölépülni, akkor ezt a békés időszakot arra használták ki, hogy házasságot kössenek. A hadvezetés a sebesült és beteg katonák számára egyszerűsítette, megkönnyítette a házasságkötést. Súlyosabb esetekben, tehát súlyos sérültek és nagyon betegek esetében pedig szinte azonnali engedélyt adtak ki házasságra. Főként ilyen típusú vagy ilyen emberek kötöttek házasságot szeretteikkel a háború évei alatt. Volt, főleg a tisztek körében arra is példa, hogy különböző okok miatt szabadságolt katonák az itthonlétet arra használták ki, hogy házasságot kötöttek. Ilyen házasság volt Heim Géza gyalogsági századosnak a házassága, aki Doberdóban egy nagy hőstettet vitt végbe. Egy ütközet sikeres kimeneteléhez járult hozzá cselekedetével és a jutalomként kapott kitüntetési szabadságolási ideje alatt 1917-ben, fogta magát és megnősült. Az alsóbb társadalmi osztályok leveleiben továbbra is a személyes motívumok, a személyes életérzések dominálnak, ebben pedig a viszontlátásnak az igénylése és hangsúlyozása, az otthoni állapotok többnyire pozitív fölrajzolása van még az 1917-es levelekben is. Nyilván azért, hogy az itthon maradott asszony, házastárs, a fronton harcoló férjében tovább erősítse a kitartást. Nem politizáltak, tehát ezek a levelek a legőszintébb és a legbensőségesebb emberi érzéseket szólaltatják meg, hogy mennyire hiányzol te nekem, mennyire várlak és hogy nyugodt lehetsz az itthoniak felől, mert minden szépen, rendben megy. Esetleg említi, hogy a földbérlettel vagy valamivel kapcsolatosan adódtak gondok, de megoldotta. 

A tartalmas összeállítást Konkoly Dávid készítette. 

 

Kalendárium

• Először a 139 évvel ezelőtt, 1878. február 1-én született Hajós Alfréd, úszó, labdarúgó, építészre, az első magyar olimpiai bajnokra emlékezünk. Az 1896-os athéni olimpián szerezte Magyarország első és második olimpiai aranyérmét gyorsúszásban, 100 és 1200 méteren. Labdarúgásban kétszeres magyar bajnok és egyszeres válogatott volt. Az 1924-es olimpián ezüstértem nyert. A debreceni Aranybika szálló valamint a margitszigeti nemzeti sportuszoda az ő műve, utóbbi a nevét viseli. 
• 1020 évvel ezelőtt, 997. február 1-én halt meg Géza fejedelem. 
• Február 2-a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Gyertyaszentelő nevezetes nap az időjóslásban is. Általában úgy vélik, ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik, ezért gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az ablakon, mint süssön a nap – mondták. A Muravidéken úgy tartották, gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, nem tart sokáig a tél. A Dráva-szögben gyertyát szúrtak a földbe. Ha mélyen le lehetett szúrni a sárba, akkor sokáig fog még tartani a tél, úgy tartották. A Bács megyei Topolyán viszont úgy vélték, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Ismert a medvével való jóslás is, hiszen ha ezen a napon kisüt a nap és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy és még negyven napig tart a hideg. 
• 1943. február 2-án Sztálingrádnál a németek letették a fegyvert és a szovjet csapatok győzelmével befejeződött az ostrom. Friedrich Paulus tábornok vezette német hadsereg már szeptember 2-án megkezdte Sztálingrád ostromát. A város nagy részét el is foglalták, de az utcai harcok tovább folytatódtak, viszont a városközpontot nem sikerült elfoglalniuk. November 19-én kezdődött a vörös hadsereg ellentámadása. November 22-én Sztálingrádnál a szovjet túlerő bekerítette a VI. német hadsereget, így megakadályozta az előretörést Leningrád és Kaukázus irányába. Január 23-án a szovjet hadsereg visszafoglalta Voronyezst, január 31-én pedig Sztálingrádnál, Paulus serege a déli csoporttal letette a fegyvert, majd február 2-án az északi csoport is kapitulált. A sztálingrádi csata véget ért és döntő fordulatot hozott a háború menetében.
• Február 3-a balázsáldás, balázsolás napja. Szent Balázs napján, február 3-án a két gyertyával adott áldás, torokbetegség és minden más baj ellen véd. Magyarországon a XVI. századtól ismerjük a gyertyaáldás és a balázsáldás könyörgését.
• 444 évvel ezelőtt, 1573. február 4-én született Káldi György, jezsuita bibliafordító, az első teljes magyar nyelvű római katolikus fordítás készítője. 
• Február 9-e húshagyó kedd, farsang utolsó napja. Elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábú elpusztítása, elégetése vagy vízbefojtása. Nálunk egyes vidékeken a bábú neve kice. A mulatságok és a böjti időszak találkozásának jellegzetes népi játéka a Konc vajda és Cibere vajda, a farsang és a böjt tréfás háborúsága volt. A húshagyókeddi játék szereplői szalmabábok, s a legyőzött Ciberét végigvitték a falun, elégették, vízbe vetették vagy keresztüldobták a templom kerítésén, hogy elűzzék a betegséget, az éhínséget.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában.

július 25.

Két órát aludtam. Akkor felriadtam valami nagy robbanásra. A barakkból kirohantam az országútra, az alig volt innen nyolcvan méterre. Ott látom, hogy egy német ruhába öltözött kozák vagy ukrán ostorral üt egy honvédet. Szegény bakánk már se élő, se holt nem volt. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez lehetetlen. Csak nincs olyan magyar baka, aki ezt normális körülményben eltűrné? Mi lehet itt? Csak azt tudtam feltételezni, míg futottam, hogy teljesen kimerült, és azért tűri az ütlegeket.
Odaérve, rákiáltottam németül. Akkor derült ki, mikor oroszul válaszolt vissza, hogy ez azok közül van, akiket a németek beöltöztettek, mert elmenekültek az oroszok elől, és együttesen adták meg magukat azzal a céllal, hogy harcoljanak ukrán hazájukért. Amennyire becsültem őket, mikor lovaikon végigszáguldoztak előttünk, és bekanyarodva az erdőbe, felvették a harcot évszázados ellenségükkel, az orosszal, most annyira elfogott a méreg, mikor ezt láttam. Oroszul kiáltottam rá: Ne üsd! Nem hagyta abba. Hej, az apád tagadóját, még van bennem annyi erő ilyen napok után is, hogy megfékezzelek. Mivel láttam, hogy erős, és hatalmasabb, mint én, odamentem és elgáncsoltam. Mikor eldűlt, villámgyorsan összeszorítottam a nyakát, hogy veszítse el az erejét. Közben rákiáltottam a bajtársamra: Feküdj rá te is! Most aztán, mintha új erő szállta volna meg a jó magyart, akkorát huppant az ukrán hasára, hogy az a kezem szorítása ellenére elkezdett rókázni. De ez nem akadályozott meg abban, hogy néhány ökölcsapást ne mérjek rá. Ezt azért tettem, mert ahogy szánalomból elengedtem a nyakát, azonnal rúgni kezdte újra a bajtársat. Lecsendesítettem őkelmét. Mikor alázattal feltápászkodott, búcsúzóul mindketten jól ülepen rúgtuk, és útjára bocsátottuk. Még csak az hiányzik, hogy már magyar vér se legyen az ereinkben!
Egymás után hozzák a sebesülteket. A németek is ide küldik a saját embereiket, mert látják, hogy mi teljes erővel dolgozunk. Viszont most döbbentem rá, hogy ők az egész egészségügyi szervezetükkel menekülnek. Rögtön szóltam a századosnak, hogy valami általunk nem ismert nagy bajnak kell lennie, ha ezek ilyen orvul menekülnek. Most látom az országúton, hogy valami tíz-tizenkét nagy sebesültszállítójuk is rohan Nyugatra. Hiába érdeklődünk. Telefon nincs, parancs felvilágosítás nincs. A vonulók, illetve menekülők semmit sem tudnak. Mind csak azt mondja: itt az orosz. Nyom, szorít bennünket. Semmi több.
Mikor először láttam ukrán nemzeti öltözetben katonákat, hirtelen ámulatomban azt sem tudtam, hova legyek. Oroszok ezek? Nem oroszok? De ha oroszok, miért nem lőnek ránk? Ha meg nem azok, akkor kik? Pár napon belül többször is láttuk őket, ma fény derült a kilétükre. Kb. 80-100 fős csapat egyforma viseletben vágtat mellettünk. A fáma azt mondja, hogy ezek Vrangel fehér oroszai és ukránjai. De senki sem tudja biztosan. Csak egyet tudunk, hogy utálják Sztálint és remélik hazájuk megmentését. Kettőt is ápoltunk. De érdekes, egyetlen szóra sem válaszoltak. Udvariasan bocsánatot kértek, hogy nem szólhatnak.

 

Köszönöm figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. További tartalmas rádiózás, kellemes napot kívánok valamennyiüknek! A Példabeszédek könyvéből vett idézettel zárom mai adásunkat.

„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2017, február 1