Rádióműsor - 2017. június 07. - 211. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2017. június 07-ei műsor (211. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/63755

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 211. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Jézus, Isten Fia, akiben az istenség teljessége lakozik, te hívod a megkeresztelteket, hogy „evezzenek a mélyre”, bejárva az életszentség útját. Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat, hogy a Te szereteted hatalmának a tanúi legyenek a mai világban. Töltsd be őket a lelki erősség és a jó tanács ajándékával, hogy képesek legyenek az önmagukra és hivatásukra vonatkozó teljes igazság felismerésére.” – II. János Pál imádságának soraival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Mai adásunkban a hősökre emlékezünk, egy doberdói múzeumba látogatunk el.
• Folytatjuk korábbi adásunkban megkezdett beszélgetésünket az internethasználatról.
• Ezúttal is felolvassuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének egy részletét.

 

Az I. világháborús emlékeket megőrző tárgyakkal ismerkedhetnek azok, akik a doberdói múzeumba ellátogatnak, ahogyan tesszük ezt mi is egy hangképes beszámoló erejéig, amelyet a Zrínyi Katonai Filmstúdió készített. 

Gianfranco Simonit a doberdói karszton ennek a kis múzeumnak a vezetője, több mint egy évtizede lett tagja a San Martino del Carso-i egyesületnek. Ez egy harminc éve működő karszti barlangász csoport, amely a Gorizia környéki természetes üregeket kutatja. Ezen üregek feltárásakor gyakran bukkantak és bukkannak ma is I. világháborús katonák által vájt barlangokra, kavernákra. Az így fellelt tárgyak bemutatására hozták létre tíz évvel ezelőtt, 2007-ben a Nagy Háború San Martino del Carso-i Múzeumát. Gianfranco olasz születésű, mint ahogy nagyapja is az volt, de az élet furcsa dolgokat produkál.

- Nagyapám az I. világháborúban a monarchia hadseregében szolgált, miatta kezdtem el gyűjteni a korabeli tárgyakat. Nagyapám a ljubjanai 27. gyalogezred kötelékében szolgált a galíciai fronton és a nagy háború után, mikor hazatért, mesélt az oroszországi harcok alatti életéről. A szenvedély harminc évvel ezelőtt kapott el, amikor elkezdtem gyűjteni a San Martino del Carso és a Monte san Michele környékén fellelhető tárgyakat. Rögtön azok az üvegek, kulacsok és csajkák érdekeltek, amelyekből a nagy háború katonái ettek és ittak. 

Gianfranco Simonit a lakására is meghívott minket. A földszinten még semmi sem árulkodik a tulajdonos hobbijáról, de az emeletről a tetőtérbe vezető lépcsőház már roskadásig meg van rakva a nagy háború emlékeivel, tárgyakkal, újságkivágásokkal, dokumentumokkal. A tetőtér tárlóin, polcain pedig már a gyűjtőszenvedély letisztult bizonyítékai láthatóak. Az itt látható gyűjtemény mintegy ötezer, a háborús övezetből származó üvegből és számos európai illetve Európán kívüli I. világháborús hadseregek által használt kulacsokból áll. Gianfranco itt elmondta, régi kapcsolat fűzi budapesti, s rajtuk keresztül szegedi intézményekhez, szervezetekhez. E kapcsolat révén sikerült egy olyan fa San Martinoba szállítása és kiállítása, amely eredetileg a San Martino del Carso-i régi templom mellett állt, majd a szegedi 46. Honvéd Gyalogezred magyar katonái kivágták és hazavitték Szegedre. Ezt a fát az olasz egyesítés múzeumának, a legfontosabb olaszországi I. világháborús múzeumnak otthont adó Vittoriano-ban állították ki. 2015-ben rátaláltak egy másik San Martino-i fára, amelyet a temesvári Bánát Múzeum őriz. Ezt a fát is kiállították itt San Martino del Carsoban. Most egy újabb kiállításra készül Gianfranco, amely immár Magyarországon lesz. A doberdói kiállítás Szegedre látogat, a megnyitót június 1-én tartották.

 

Egy riport erejéig visszaemlékezünk a Hősök Emléknapjára. Szabadtéri szentmisét, koszorúzást tartottak a Hősök Emléknapján, Balatonfűzfőn. Az eseményen a Magyar Honvédség veszprémi helyőrségének katonái is részt vettek. A riporter Singer Éva, a felvételt az Öböl TV engedélyével hallják.

Dr. Földváry Gábor, a Honvédelmi Minisztérium jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára

- Azt gondolom, ezekből az áldozatokból kiderül, hogy ők azért adták az életüket, mert volt valami, ami az életüknél is fontosabb, az életüknél is szentebb volt. Ha körülnézünk ebben a kertben, akkor nem csak egy ma is álló templomot látunk a hátam mögött, hanem egy hét-nyolcszáz évvel ezelőtti templom romjait. Vajon mi késztette az akkori itt élőket - akik talán nem voltak többen, mint ahányan most összesen ebben a kertben itt vagyunk -, hogy kőből emeljenek egy olyan épületet, ahol összegyűlhettek hétről hétre, vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre? Vajon mi késztette őket arra, hogy energiát, fáradtságot, izzadtságot, pénzt, vagyont nem sajnálva, nem kímélve, épületet emeljenek egy közösségnek hét-nyolcszáz évvel ezelőtt?

Marton Béla, Balatonfűzfő polgármestere

- Azt a múltat, melyen a magyarság végigment, nem szabad elfelejteni. Időről időre meg kell állni azoknál az eseményeknél, amelyek ezeket az utakat kövezték. Át kell adnunk a fiatalabb generációknak, hogy a magyarság mély tudata csak a tevékenységek által válik az emberek részéve, ha csak szóban mondjuk, az nem elég. Ezért ennél a falnál nem csak egyszer gyűlünk össze egy évben, hanem például a Don-kanyar áldozatairól és a Hősök Napjáról is megemlékezünk. Több olyan rendezvény van, amely a magyarság múltját feleleveníti.

Szécsi Ferenc plébános, kisegítő tábori lelkész

- Nagyon fontos az, hogy tudatosuljon a gyerekekben, a fiatalságban, az ifjú nemzedékben, hogy az ő nagyapjuk, dédapjuk vagy még előbbi ősük életüket adták a hazáért, hiszen úgy gondolom, hogy a ma élőkből egyre jobban kezd kiveszni a hazaszeretet. Sokan nem is érzik azt, hogy ők valamivel tartoznának a hazának. Ezért is nagyon fontos a Hősök Vasárnapja. Egyrészt, hogy emlékezzünk azon elődeinkre, akik életüket adták a magyar népért, a hazáért, másrészt a következő nemzedékben is próbáljuk feléleszteni a hazaszeretetet. Ha szükség van, akkor akár ők is ilyen hősi módon, életük feláldozásával is tudják a hazát védeni. Ebben egyetértünk a katonákkal és a plébániához tartozó kistérség lakóival is, így közösen emlékezünk meg a magyar hősökről. 

 

Korábbi adásunkban elkezdtünk egy sorozatot, amelyben katonai lelkészek előadásairól esik szó. Olyan előadásokról, amelyekben érdekes témákat feszegetnek, érdekes témákkal keresik meg a katonákat a helyőrségekben. Rácz István százados, tábori lelkész előadásában a közösségi oldalak használatáról, az internethasználatról van szó. A vele készített beszélgetés első részét korábbi adásunkban hallották, ezt folytatjuk most. 

Atya, szerinted a keresztény erkölcs mit tesz lehetővé? Maradjunk még mindig a személyes tartalmak megjelenítésénél vagy éppen azoknál a kapcsolatteremtéseknél, amikor személyes tartalmat közvetítenek feléd. Te hogyan gondolkodsz ezekről? 

- Természetesen vannak olyan különböző pornográf, pletyka tartalmak, amelyek szerintem abszolút nem a facebookra vagy a nyilvános média színterére tartoznak. Épp a minap kerestek meg egy cikkel, amelyben hasonló kérdéssel foglalkozott. Olyanban már volt tapasztalatom, mikor a személyes megkeresés helyett a probléma jelzése interneten keresztül történt: Atya, keresni foglak, a családban van probléma stb. Ennyiben lezárul a dolog és a továbbiakban egy személyes megkeresésbe megy át. Ez az, amit úgy szoktunk mondani, hogy majd személyesen bővebben megbeszéljük, mert nem telefontéma. Ugyanígy itt is igaz, hogy vannak olyan dolgok, amelyek nem facebook témák. Még akkor is, ha megvan a személyes, privát üzenetküldésnek a lehetősége, akkor is érdemes élni a gyanúperrel, tehát nem biztos, hogy ott kell mindent leírni. Az előadásomban is van egy olyan pont, ami ezt egy picit taglalja, hogy ki mit oszt meg magából. Itt is tetten lehet érni a függőség különböző jeleit. Amikor a másik számára lényegtelen információval rendelkező tartalmakat osztok meg magamról, például jót ettem, jó volt a reggelem, jól esett a kávé vagy esetleg milyen fáradt vagyok, abszolút a függőség jeleire utalnak. Ha ezt az ember egy mókás vagy vicces mondatba, esetleg egy kép mellékelésével teszi meg, azon jót derülünk, de amikor másfél bekezdéses monológban teszi ugyanezt, akkor az már unalmas és természetesen az ember át is pörgeti. Sajnos tetten érhető, főleg tőlünk nyugatabbra lévő országokban, hogy családanyák, vagy idősebb, már kapcsolatban lévő hölgyek gyakorlatilag nem valós tartalmakat osztanak meg magukról. Ezzel nem csak magukat sodorják veszélybe, hanem azt is, akivel kapcsolatot próbálnak létesíteni. Saját kezdőképének beállít egy másik hölgyről készült fotót és már kapásból meg is van egy olyan profil, ami mögött gyakorlatilag egy valós személy van, de nem az, aki a profilból kiderül.

 

Hadinapló katonai háború történetekkel Nádasi Alfonz tollából. A kötet egy részletét ezúttal is Bőzsöny Ferenc tolmácsolja önöknek. 

augusztus 2.

Vigasztalanul esik. Pihenünk, tisztálkodunk. Ilyenkor derül ki, hogy milyen fáradt mindenki. Ahogy letesszük a fejünket, máris húzzuk a medvebőrt. Tudjuk, hogy helytelenül gondolkodunk, mikor örülünk a pihenőnek, mégis, az egyhelyben maradás jobban leköt bennünket, mint az, mi lesz a sorsunk. Nekünk még királyi dolgunk van sok szakasszal szemben. Tetvesednek, és zsúfoltan helyezkednek el. Nem tudnak eléggé mosni. Fertőtlenítésről szó sem lehet. Hiába kértem ezt a szerencsétlent, hogy hagyjuk itt az utolsó percig a fertőtlenítőt, de nem és nem! hagyta Egyre több és több helyről jelentenek tetveket.
A lakosság sem olyan „jajdeörülök” hangulatú velünk szemben. Sajnos, szaporodnak a nemi erőszakoskodások, a kamrafeltörések, a lopások. Ma is ide üzent a vezérkari iroda, hogy menjek be hozzájuk. Átbaktattam a megadott házba. Alig volt valaki ébren. Nagynehezen értettünk szót. "Légy szíves, páter, elmenni az alakulatokhoz, és ahogy eddig szoktad, beszélj a lelkükre. Magyarázd meg nekik, milyen szégyenletes mindnyájunkra, ha ilyeneket jelentenek róluk." Hallgattam, aztán valami suta arcfintorral és még sutább csodálkozó gesztussal magamban, szó nélkül próbáltam megfogalmazni a feleletemet. Azt akartam, értség meg milyen nehéz ez. Még pedig azért, mert ők adják a legrosszabb példát. De úgy látszik, ez a habozásom félreértést keltett. Ebben a pillanatban belépett egy őrnagy. Korábban sohasem láttam. Néhány percig némán hallgatta a bent lévők szavait. Aztán mintegy megoldásnak, hetykén odavágta: Ne papra bízzatok ilyent, az csak kegyeskedni tud. Mondjátok meg parancsban, hogy felkoncoljuk, ha valakit tetten érünk.
Na, erre én is előjöttem a zabrával. "Őrnagy úr, úgy látszik, ön szerint is azt jelenti a pléhgallér, hogy megfellebbezhetetlen igazság csak amögött lehet. Eddig jómagam is átéltem néhány olyan kemény szócsatát törzstiszttel, ahol a végső bizonyíték az ő részéről az volt: Lelkész úr, vigyázz. Hát büszkén mondhatom, hogy eddig még sohasem álltam ilyen szóra vigyázzba. És ha az őrnagy úr ezt vezényelné, most sem tenném meg. Már fenyegettek hadbírósággal, annak magam is örültem volna, mert bizonyítani lehetett volna. De mondja meg az őrnagy úr, hány olyan törzstisztet koncoltak fel, aki ellopatta a szegény orosz, ukrán és lengyel paraszt utolsó csirkéjét? Aki eltűrte, hogy a tisztjei végiggázoljanak ártatlan leányokon. Aki most is itt közöttünk /nem a mi hadosztályunkban/ lopott szőnyegen alszik. - Mit mondjak a legénységnek, mikor minderre hivatkozik, és egyedül a papnak meri nyíltan feltárni, mert nagyon jól tudja, hogy az a pap még sohasem csapta be. És az a pap eddig mindig vele volt tűzön-vízen át."
Igyekszem újra felismerni, hogy tovább is teljesíteni tudom hivatásomat, a másokért munkálkodást, a sebesültekkel, betegekkel való törődést. És nem utolsó sorban a mind jobban széthulló fegyelmű emberekben a lelket tartani. Mert ha ezt is elveszik, menthetetlen lesz a helyzetünk. Bocsánatot kértem magamban a jó Istentől, és újra nekiláttam a munkának.
Hírnök jő, s pihegve szól, hogy írhatunk haza. Ennek nagyon megörültem. Hiszen az elmúlt 18 nap olyan volt, mintha legalább is több hónapig tartó külön világban éltünk volna. Jó lesz újra együtt lenni szeretteimmel a távolból.
Reggel lapot kaptam Ciprián atyától. Írja, hogy egy társunk elhagyta a rendet. Nem tudom, mi történt ezzel az alamuszi fráterrel. Nekem eddig sem tetszett a képe. Mindig azt mondták nekem a kurzusban, hogy elfogult vagyok vele szemben. Egyáltalán nem szerettem, pedig diákkorunkban nagyon jóban voltunk. Aztán jött a sunyi tekintet, az álszemérmetesség, a tettetett visszavonultság. Azért sajnálom, nem ítélem el. Ő viszi az életét a vásárra. Isten áldja, vezérelje és térítse észre!

 

Köszönöm szépen, hogy hallgatták adásunkat, ismételjük majd műsorunkat. Legközelebb újabb interjúkkal, riportokkal egy hét múlva jelentkezem. Megköszönöm figyelmüket, Fodor Endrét hallották. Szent Patrik Úti imádságával búcsúzom.

„Uram, Jézus, járj előttem,
ha lankadok, állj mögöttem,
Pajzsomként lebegj fölöttem,
jobbról, balról segíts engem.
Mindig téged keresselek,
mindig találkozzam veled,
minden léptemben szüntelen
te, csak te jöjj szembe velem.
Te légy szavam a nyelvemen,
más szavával te szólj nekem.
Minden egyes pillantásom
mindenkiben téged lásson.
Te légy utam az utamban,
utam végén a jutalmam...
Ámen.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2017, június 7