Somfai Béla: Igazságos háború és a háború igazsága

Somfai Béla: Igazságos háború és a háború igazsága

Eredeti megjelenés: Szív, 1991, 3.sz, 131-133.old.; 4. sz, 186-89.old.

 

A Perzsa Öbölben kirobbant háborúnak legelőször azok a remények estek áldozatul, amik az előző két-három év erőszaktól mentes európai fejleményei alapján bontakoztak ki szívünkben. Az emberiségnek újra szembe kell néznie a történelem szomorú tanulságával, amit II. János Pál pápa a Világbéke Napján 1982-ben így foglalt össze: ..a keresztények tudják, hogy ebben a világban...a teljesen békés emberi társadalom sajnos csak utópia. Azok az eszmeáramlatok, amik ennek könnyű megvalósításával kecsegtetnek érveiktől függetlenül olyan reményre épülnek, amit nem lehet megvalósítani. ...Kétségtelen az az alapvető igazságosságból fakadó jog és kötelesség is, hogy...az igazságtalan agresszióval szemben szabadságuk és fennmaradásuk biztosítására a nemzetek a megfelelő és szükséges eszközöket felhasználhatják. (Origins, 11 (1982) 477. old.)

Ennek a kötelességnek a gyakorlását a keresztény erkölcsi hagyomány az "igazságos háború" szabályai közé szorította. Ezeknek célja nem az, hogy a háború lehetőségét kizárják, hanem hogy annak gonoszságát elítéljék, káros hatásait korlátozzák és a hadviselés módszereit emberibbé tegyék. Igazságos háborút csak törvényes államhatalom kezdeményezhet, de csak abban az esetben, ha azt erkölcsileg elfogadható okok (igazságtalan támadás, vagy nemzetközileg elismert jogok megsértése) kikerülhetetlenül szükségessé teszik, és ha megvan a győzelem lehetőségének józan reménye. A hadviselés erkölcsileg elfogadható célja nem az ellenség elpusztítása, sem bosszúállás, hanem az igazságos béke mielőbbi biztosítása. A hadviselés emberiességéhez az erre vonatkozó nemzetközi egyezmények betartására van szükség, elsősorban arra, hogy a hadat nem viselő lakosság biztonságát tiszteletben tartsák, és hogy az emberi életben és javakban okozott kár ne haladja meg a győzelem és béke biztosításához feltétlenül szükséges mértéket.

I.

Ennek a hagyománynak századunk háborús tapasztalataival való fokozatos összehangolásában a modern egyház pápáinak és a II. Vatikáni Zsinatnak döntő szerep jutott. A háború borzalmainak elítélése mellett XII Pius pápa még úgy vélte, hogy igazságosságának eldöntése a hatalom gyakorlóinak lelkiismeretét terheli, a katonai szolgálatot teljesítő hívő keresztény csupán az emberséges magatartás biztosítására van kötelezve. Az 1956-os karácsonyi üzenetében a pápa elítélte a támadó háború lehetőségét, de azt is hangsúlyozta hogy a jogos nemzeti önvédelmet biztosító háborúban a katolikus hívő "nem hivatkozhat saját lelkiis-meretére a katonai szolgálat megtagadásában". Így érthető az, hogy amikor a második világháborúban az osztrák Jägerstetter Ferenc megtagadta a katonai szolgálatot, arra hivatkozva hogy Hitler háborúja igazságtalan, prófetikus álláspontja nem részesült egyházi támogatásban. Püspöke arra intette, hogy az igazságos háború kérdését bízza a politikai vezetőkre, és ő maga csak családja jólétének biztosításával törődjön.

XXIII. János pápa és a Zsinat egyaránt elítélték a háború borzalmait, a tömegpusztító eszközök használatát, azok felhalmozását és a fegyverkezési versenyt. A Zsinat azonban már azt is tanította, hogy a hadviselés lelkiismertben visszautasítható és sürgette azt hogy ennek lehetőségét "...emberséges jogszabályokkal biztosítsák mindazoknak akik lelkiismeretbeli meggyőződésből visszautasítják a fegyverviselést, feltéve, hogy hajlandók más módon szolgálni a közösséget." A Zsinat a pacifista magatartás lehetőségét kifejezetten is elismerte, amikor csodálatát fejezte ki azok iránt, "akik lemondanak az erőszak használatáról és jogaik védelmére olyan eszközökre szorítkoznak, amik csak a gyengébb félnek állnak rendelkezésére". (G.S. 78,79.) VI. Pál pápa ismételten elítélte a modern háborús erőszak minden formáját, de a Populorum Progressio című enciklikájában nem zárta ki teljesen a társadalmi elnyomás leküzdésére irányuló forradalom lehetőségét. 1968-ban a Medellín konferencián adott nyilatkozatában azonban ezt az engedményt gyakorlatilag visszavonta. II. János Pál pápa ugyanakkor a társadalmi átalakulás biztosítékát nem az erőszak használatában, hanem a fokozatos fejlődésben látja. Politikai realizmusára az is jellemző, hogy a nukleáris háború elkerülésével kapcsolatban kialakult vitában az egyoldalú és önkéntes lefegyverkezés lehetőségét visszautasítva a kölcsönösen ellenőrizhető és kétoldali fokozatos fegyvercsökkentés mellett tört pálcát. Ezzel tehát erkölcsileg elfogadhatónak tekintette az atomfegyverek használatából fakadó elrettentés ideiglenes szerepét, valamint az erőegyensúly fenntartásának szükségességét is.

II.

A béke biztosítására vonatkozó sok pápai és püspökkari nyilatkozatból egyenlőre még nem kristályosodott ki egy egységes és minden kapcsolatos kérdésre következetesen alkalmazható erkölcsi tanítás. A Zsinat például elismerte a fegyverviselés lelkiismeretbeli visszautasításának általános lehetőségét, de még ma sincsen "hivatalos" egyházi álláspont az egyes háborúk igazságosságára vonatkozó lelkiismeretbeli döntés súlyára vonatkozóan. A nyolc boldogság lelkületében gyökerező pacifista beállítottság fokozódó szerephez jut az Egyház életében és egyre nagyobb figyelmet nyer az egyházi tanításban és az erkölcsteológiában is. A hagyománynak és ennek az új prófetikus magatartásmódnak az összevetéséből két megállapítást tehetünk. Az egész nemzet felelős egy háború megindításáért és a hadviselés emberséges módszereinek használatáért. Ezen kívül minden egyes állampolgárnak kötelessége az, hogy az adott történelmi és politikai helyzetet kiértékelje és az "igazságos háború" kritériumainak segítségével lelkiismeretében eldöntse, hogy az adott háborúval együttműködhet-e, vagy sem. Ezért kell tehát a most kirobbant háború igazságos-ságát nekünk is megvizsgálnunk. A koreai háború óta ugyanis ez az első alkalom, amikor a fegyveres összetűzés az Egyesült Nemzetek szankciójának eredménye.

Erkölcsi kiértékelésnek tényekre és összefüggéseik helyes megállapítására kell épülnie. Ez a követelmény azonban a feladat megoldásának a legnagyobb akadálya is. A háború első áldozatai között van ugyanis a tények cenzúra nélküli megismerésének a lehetősége is. Ezen kívül az összefüggések rövidebb vagy hosszabb lejáratú kiértékelése is befolyásolja az elfogadott tények értelmezését. Kuvait lerohanása a második világháború óta az első eset. A világbéke fenntartásának lehetősége kétségtelenül megköveteli az agresszió elhárítását, aki a történelem tanulságát figyelmen kívül hagyja, az annak tévedéseit is megismétli. A nap-jainkban kialakult világrend megköveteli az államhatárok tiszteletben tartását. Nem az agresszió igazolására, hanem annak pontosabb megértéséhez azonban távolabbi szempontokat is figyelembe kell venni. A trianoni határokhoz hasonlóan Kuvait határait is a gyarmatosító hatalmak saját érdekeik szerint húzták meg az első világháború után. Ezeknek a határoknak éppúgy köze van ehhez a konfliktushoz, mint az első világháború utáni mesterséges határoknak a második világháború kitöréséhez. A háborús győzelem ugyanis nem biztosítéka az igazságos békének. Tartós béke csak igazságos alapokra épülhet. A középkeleti ellentéteket tehát nem lehet nagyhatalmi érdekek alapján hozott korábbi döntésektől teljesen elválasztani.A történelem ismétli önmagát. Ennek további bizonyságául érdemes itt megjegyezni azt a kevésbé ismert történelmi tényt is, hogy amikor 1920-ban az irakiak fellázadtak az angol uralom ellen, Winston Churchill javaslatára a hadsereg mérges gázt használt az ellenállás letörésére, éppúgy mint hetven évvel később Sadam Hussein a kurdok ellen.

Igazságos háború feltételezi azt is, hogy a fegyverhasználat a végső és kikerülhetetlenül szükséges lépés legyen. Mivel a teljes igazság megismerésének lehetősége a háború első áldozatai között szerepel, nem lehet megállapítani azt, hogy miért vált a fegyveres összetűzés kikerülhetetlenül szükségessé, vagy hogy miért nem lehet azt jelenleg egyszerűen abbahagyni. A diplomáciai, gazdasági és pénzügyi blokád eredményességének kiértékelése vagy nem történt meg, vagy az nem vált közismertté. Így tehát számunkra gyakorlatilag eldönthetetlen kérdés marad az, hogy milyen okok tették a fegyveres össztűzést végső fokon szükségessé, és hogy az így okozott kár nem haladja-e meg az igazságos béke biztosításához szükséges mértéket. Lehet, hogy a blokád gyenge eszköznek bizonyult, de az is lehetséges, hogy a szövetség politikai akarata mutatkozott gyengének az esetleg évekig elhúzódó szankciók fenntartásához. Ebben az esetben a fegyveres konfliktust nem Irak kiéheztetésének elkerülése, hanem a szövetség esetleges felbomlásának megakadályozása tette szükségessé. Ez a szempont azonban nem rendelkezik döntő fontossággal. Ha az agresszió elhárítása szükségessé tette a külső beavatkozást, akkor a szövetség belső gyengesége alátámaszthatja a kérdés gyorsabb megoldását biztosító fegyveres erő használatát. Rövidtávon, az események közvetlen összefüggését vizsgálva Kuvait függetlenségének és szabadságának biztosítása megokolja az agresszióval arányban álló eszközök használatát. Mindent összevetve feltételezhető tehát, de nem biztos, hogy az adott körülmények között a fegyveres beavatkozásnak megvoltak a kikerülhetetlenül szükséges okai.

Hagyományos erkölcsi tanítás alapján a háború igazságossága a hadviselő felek szándékának helyességétől is függ. Az igazságos béke biztosítását és a Kuvait felszabadítását szolgáló fegyveres beavatkozást az Egyesült Nemzetek jóváhagyták. Az ennek eléréséhez szükséges stratégiai és taktikai lépések meghatározása azonban a hadvezetés feladata. Az emberéletben okozott kár korlátozása, legalább is a szövetséges oldalon, megköveteli nemcsak a Kuvaiton kívüli katonai célok lerombolását, hanem a hadiipar, a közlekedés, a hírszolgálat megbénítását, és Irak katonai erejének teljes felmorzsolását is. De a pusztítás terjedése ezzel még nem áll meg. A kémiai és biológiai fegyverek használatától való elrettentés a nukleáris fegyverek "korlátozott" használatának a lehetőségét helyezi kilátásba, valamint eddig még ki nem próbált tömegpusztító fegyverek esetleges bevetését is (fuel-air mixed bombs). Szövetséges oldalon tett nyilatkozatokból arra is lehet következtetni, hogy ezzel a katonai beavatkozással egyszer és mindenkorra véget kell vetni annak a veszélynek is, hogy Irak nukleáris fegyverek esetleges használatával zsarolhassa ellenségeit (elsősorban Izraelt). Azt is meg kell akadályozni, hogy katonai erővel létrehozott új politikai nagyhatalom jöhessen létre az Öböl térségében, ami az olajtartalékok feletti befolyásával zsarolhatná a (nyugati) világot. Sadam Hussein ugyanis Hitlerhez hasonló felelőtlen és hatalomtól elvakult őrült - legalább is a szövetséges háborús propaganda fényében. A háborút kirobbantó okok jogossága tehát nem akadályozza meg a pusztítás fokozatos és aránytalan terjedését, és a propaganda gyűlöletet szító hatásának mindkét oldalon érvényesülő hosszúlejáratú következményeit.

A győzelem lehetősége - az igazságos háború egy másik feltétele - kétségtelen. Ez azonban nem biztosítja a hosszúlejáratú béke lehetőségét. Ellenkezőleg, a győzelem maga kelthet olyan érzelmi változást az arab politikai közvéleményben, aminek a hosszúlejáratú keretei között ezt a konfliktus csak bevezetőnek tekinthető. A technológiai civilizáció a modern világ fokozatos egységesítését követeli meg. A gazdasági élet fejlődése és a kereskedelem szabadsága a vámhatárok eltörlését, közös nyelv használatát, egységesített pénzügyi politikát, könyvvitelt és politikai és jogi rendszert követel. Amint a magunk életében tapasztaljuk, a bekapcsolódás lehetősége és a vele járó anyagi és kulturális előnyök biztosításának nagyon is sok előfeltétele van. A civilizáció rohamos fejlődése ugyanakkor kikerülhetetlenné teszi az egységesedét; végső fokon ez okozta a szovjet rendszer összeomlását is. Kikerülhetetlen a még fennmaradt totalitáris rendszerek összeomlása is. A világtörténelem egy kritikus periódusában élünk, valóban egy új világrendszer születésének vagyunk a tanúi.

A mohamedán világ is igyekszik ebbe a rendszerbe bekapcsolódni, de az együttműködés már kialakult játékszabályait nem követik. A szekularizált államformát nem vallják magukénak, ennek következtében a kialakult politikai ellentéteket sok esetben a vallásos fanatizmus tüze is hevíti. Sadam Husszein maga is szent háborúról beszél. A nőket a társadalmi elnyomás különböző terheivel sújtják, a nyugati világ liberális és individualista ideológiáját visszautasítják, a társadalom demokratizálódását, a felhalmozott anyagi gazdagság igazságos elosztását, és a nyugati világ egyik legsajátosabb találmányát, a születés korlátozást hagyományaikra való hivatkozással megakadályozzák. Így a nyugat szembetalálja magát egy gyorsan túlnépesedő és egyre agresszívabbá; s nacionalistává váló blokkal. A kérdés, ami már többszáz évvel ezelőtt is felvetődött az, hogy mennyire maradhatunk közömbösek az eltérő világnézettel és életfelfogással szemben csak azért, hogy az együttműködés lehetőségét biztosítsuk. A vallásos türelmetlenség, az embertelen elnyomás a nőkkel szembeni igazságtalanság durva tényei az egyesülő világ számára egyre fontosabb lelkiismeretbeli problémává is válnak. Ezeknek a megoldására a keresztesháborúk nem bizonyultak jó eszköznek. Hosszabb távon tehát az a kérdés, hogy mennyire leszünk képesek a történelem tanulságából okulni. A rövidlejáratú probléma, a háború igazságosságának az eldöntése sem egyszerűbb feladat. Érvek mindkét oldalon találhatók, bizonyítva azt, hogy emberi konfliktusok megoldásában az erőszak használata mindig durva és többértelmű eszköz. A fennmaradó bizonytalanság arra is rámutat, hogy az erkölcsi elvek felállításában és azok értelmezésében megvan az Egyháznak a sajátságos adománya. Azok konkrét esetekre való alkalmazásában azonban az egyéni lelkiismeretre tartozik az utolsó szó. Így érthetjük meg azt is, hogy erre a kérdésre vonatkozóan egymásnak ellentmondó püspöki véleményeket találunk a sajtóban. A Szentatya maga is csak annyit mondott mindezideig, hogy háborúban nem győztesek, hanem csak vesztesek vannak. Meg kell engedni azt is, hogy politikai vezetők a helyzet pontosabb ismeretében megbízhatóbb ítéletet alkothatnak ennek a háborúnak az igazságosságáról, mint az állampolgárok. Ez a tény azonban nem ment fel bennünket az alól az erkölcsi kötelesség alól, hogy az eseményeket a jó és rossz szempontjai alapján értékeljük, és alapvető gyanúval forduljunk az erőszak minden alkalmazása felé. A lelkiismeretbeli állásfoglalás tehát fontos feladat, de még fontosabb a béke minél gyorsabb biztosítására irányuló személyes és politikai akció, valamint az őszinte és állhatatos imádság. A béke és igazság ugyanis nem emberi igyekezet eredménye végső fokon, hanem az isteni irgalom adománya. Ugyanezeket a szempontokat természetesen alkalmazni lehet a délszláv konfliktus kiértékelésére is. A konfliktus talán még bonyolultabb és az arról kialakítható kép még homályosabb. A lelkiismeretben történő állásfoglalás szükségessége azonban nem kevesebb súllyal nehezedik ránk ebben az esetben sem. A kereszténynek soha sem szabad visszariadnia attól a kötelességtől, hogy a világ gonoszságáról ítéletet alkosson, még akkor is, ha ez számára veszélyt jelent.

 

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2014, július 31