Lelkiismeret; Szabadság

 

LELKIISMERET

 

Görögül szüneideszisz, latinul conscientia

Az értelem aktusa, ítélet, mellyel a személy a egyetemes ismeretét egy meghatározott helyzetben alkalmazza.

A jelenben azáltal teszi ezt, hogy cselekvésre vagy a cselekvés megtagadására indítja az akaratot; a múltra vonatkozóan úgy, hogy visszatekintve megítéli a cselekedetet vagy magát a személyt, aki azt elkövette; a jövőre vonatkozóan úgy, hogy eligazít a további döntésekben. - A lelkiismeret az erkölcsiség alapfeltétele. Jóllehet a lelkiismeret elaltatható és megölhető, létezése nem kérdéses. A vallástörténészek és a néprajzkutatók szerint minden népnél ismert tapasztalat (akkor is, ha nincs külön kifejezésük rá), hogy a lelkiismeret szavának teljesítése belső békével, nem teljesítése belső nyugtalansággal, lelkiismeretfurdalással jár (amennyiben lelkiismeretét az ember nem ölte meg).

Mivel a lelkiismeret az értelem aktusa, s egyben vissza is hat az értelemre, a lelkiismeret művelése és fejlesztése az ember belső, lelki egészségének, szellemi erejének és intelligenciájának feltétele (önismeret).

Az Ószövetségben nincs külön héber szó a lelkiismeretre, de képekben beszélnek róla (A bölcsesség könyve17,10-ben a görög szüneideszisz szerepel). A Teremtés könyve 3,7-11 mesterien mutatja be a rossz lelkiismeretet az ősszülők bűnbeesése után a testvérgyilkos Káinban (Teremtés könyve 4,10-12), és Dávidban (Sámuel második könyve 12; 13; 50; A zsoltárok könyve 5). Gyakran használják a lelkiismeret helyett a szív kifejezést (Sámuel második könyve 24,10; Királyok első könyve 2,44Jézus, sírák fiának könyve 37,13;  A zsoltárok könyve 17,3; 51,19; . János első levele 3,13-21).  

Az evangéliumokból a szüneideszisz szó hiányzik. A lelkiismeret valósága és fogalma azonban nagyon hangsúlyosan jelen van. Jézus ugyanis a hegyi beszédtől kezdődően a belső világról, a szívről beszél (Evangélium Máté szerint 5,8; Evangélium Márk szerint 7,20-23; Evangélium Lukács szerint 6,45;. János első levele 3,19), ami az értelem működését, a lelkiismeretet is magában foglalja. Az ítélet, ami miatt Jézus a világba jött (Evangélium János szerint 9,39), személy szerint a lelkiismeretben kezdődik el. A megtestesült Igében ugyanis a lelkiismeret megkapta a tévedhetetlen erkölcsi törvényt és a tökéletes mintát, amihez cselekedeteit és önmaga személyét mérheti. A jó lelkiismeret hasonlóságot (azonosságot), a rossz lelkiismeret lényeges eltéréseket állapít meg az ember és a kapott minta között. A különítéletben a lelkiismeret az ember életének egészét látja mérlegen: ha hitt, akkor már korábban „átment az ítéleten” (Evangélium János szerint 3,16-21), hiszen folyamatosan az isteni szempontok szerint ítélte meg magát. Ezzel szemben a hitetlenség a lelkiismeretnek rosszaságát okozza, mely folyamatosan bántja-furdalja az embert, s a kárhozatban örökre megmarad (Evangélium Máté szerint 9,43-ban „férgük nem hal meg, tüzük nem alszik ki”).

Jézus a vallás benső vonatkozásait és a szándék tisztaságát hangsúlyozza (vö. Evangélium Máté szerint 6,22; Evangélium Lukács szerint 11,34 - a test világa a szem), kiemelve, hogy az Atya mindent tud, lát a rejtekben is (vö. Evangélium Máté szerint 6,1.4.6.18; Evangélium Lukács szerint 11,34-36; Evangélium János szerint 3,19-21. A rossz lelkiismeret Júdásban (Evangélium Máté szerint 27,4) és Péterben (Evangélium Máté szerint 14,72) mutatkozik meg.

Szent Pál használja a szüneideszisz szót (A rómaiaknak írt levél 9,1; Második levél a korintusiaknak 1,12; Első levél Timóteusnak 1,5.19; 3,9; Második levél Timóteusnak 1,3; Levél Títusznak 1,15;  Levél a zsidóknak 13,18). Pál szerint a pogányoknak az a lelkiismeret, ami a zsidóknak a Törvény (A rómaiaknak írt levél 2,14), azaz saját törvényük és viszonylagos autonómiájuk van (14,5; Levél a kolosszeieknek 2,16); ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy az ember tud a lelkiismeretéről: a lelkiismeret tanú szerepét tölti be (A rómaiaknak írt levél 2,15). Pál beszél a saját apostoli lelkiismeretéről is, mely nem vádolja, és mint a keresztények belső meggyőződésére hivatkozik rá (Második levél a korintusiaknak 1,12; 4,2; 5,11; Második levél Timóteusnak1,3;. Az apostolok cselekedetei 23,1; 24,16).

A kérdés kapcsán, hogy fogyaszthatnak-e keresztények áldozati húst, Pál a téves lelkiismeretről is beszél, amely téves volta ellenére is kötelez (1Kor 8,7-12 és 10,25-29). A pasztorális levelekben megmutatja a lelkiismeret sajátosan keresztényi vonásait: tiszta, jó, feddhetetlen (Első levél Timóteusnak 1,5.19; 3,10; 4,2; Második levél Timóteusnak 1,3; Levél Títusznak 1,15;. Péter első levele 3,16.21; Levél a zsidóknak 13,18).

 

A zsidóságnak nem volt külön kifejezése a lelkiismeret fogalmára sem Jézus korában, sem a rabbik idejében, de kidolgozott tanítása sem arról, hogy a lelkiismeret az erkölcsi tettek tanúsítója és ítélőszéke. A rabbinista irodalomban a lelkiismeretnek a jóra és a rosszra való hajlam közti harc felel meg. Különös módon ez a küzdelem nem az emberben zajlik a tettei nyomán, hanem inkább démoni v. mitológiai jellegű. A lelkiismeret fogalmának valamivel világosabb megfogalmazását tartalmazza, ha csak szórványosan is, a Tizenkét pátriárka testamentuma (Ruben végrendeletében már a lelkiismeret szó is szerepel). A judaizmus kibontakozásával inkább a külsőségesre, a törvény szerinti tettekre fordítottak figyelmet, semmint a személyes tettek létrejöttének lélektani indítékaira, amivel a befelé fordulás (ismerd meg magadat) is háttérbe szorult.

Az egyházatyáknál már a Didakhé, a Barnabás-levél, Antiochiai Szent Ignác, Alexandriai Kelemen és Órigenész szóltak a lelkiismeretről. Szent Ágostonnál a lelkiismeret Isten hangja a lélekben. Főként a Vallomásaiban ír a lelkiismeretről, de más műveiben is gyakran beszél róla 

A szentek képes nyelvében a lelkiismeret a lélek várának őre, az értelem csiszolója Isten, de a világ dolgaiban is (Sziénai Szent Katalin).

 

A lelkiismeret fajtái:

Az időt tekintve lehet:

visszatekintő, ha a múltról;

egyidejű, amikor a cselekvést kísérően ítél;

jövőbe néző, ha előttünk álló kérdésben ítél.

Lényegét tekintve lehet vagy rossz.

A jó lelkiismeret:

helyes, ha mindenben megegyezik Isten és az Egyház parancsaival, ill. állapotbeli kötelességeinkkel;

biztos, ha határozottan, kételkedés vagy ingadozás nélkül ítél az egyes esetekben;

éber, ha a nehezen fölismerhető helyzetekben is jelez;

hűséges, ha nemcsak a nagy és fontos, de a legjelentéktelenebb dolgok esetén is figyelmeztet, mégpedig a legjobb tudásunk és igyekezetünk szerinti megoldásra.

A rossz lelkiismeret:

téves (hibás), ha megengedi azt, amit Isten, az Anyaszentegyház v. a hivatásbeli kötelesség tilt, vagy nem a törvény igazi szelleme szerint kötelez;

tág (laza), amikor látszólagos vagy semmitmondó okokból megengedi a tiltott dolgot, csekélységnek mutatja a bűnt, bocsánatosnak a halálos bűnt stb.;

farizeusi, ha nagynak és fontosnak tartja a külsőségeket és a kis dolgokat, de az igazán nagy és fontos dolgoknál a törvény szellemét semmibe veszi;

aggályos, ha a cselekedet végrehajtása után alaptalanul nyugtalankodik, bűnt követett-e el, vagy sem;

kétes, ha nem tud dönteni, ingadozik a jó és a rossz, a megengedett és tiltott dolog között;

alvó (tompa), ha csak a nagy dolgok iránt érzékeny, a kisebbek érintetlenül hagyják; g) kihalt, ha a nagy és fontos kötelességek iránt is érzéketlen.

A jó lelkiismeret szavát mindig követnünk kell, ellene cselekednünk sohasem szabad, mert a lelkiismeret számunkra Isten akarata. Amit parancsol, meg kell tenni, amit tilt, nem szabad megtenni; amit megenged, megtehetjük. Cselekvés előtt tehát mindig kérdezzük meg a lelkiismeretünket, mit tegyünk? Ez a lelkiismeretre figyelés megfontolttá és kiegyensúlyozottá teszi az embert.

Kétes lelkiismerettel sohasem szabad cselekednünk. Előbb szerezzünk bizonyságot arról, hogy az illető dolgot megtehetjük-e, vagy sem. Jó lelki könyv és  tapasztalt lelkivezető eligazíthat.

Ha egyszerre két kötelességet kellene teljesítenünk, és nem tudjuk, mit tegyünk, a következőket kell szem előtt tartanunk:

a természeti törvénye előbbrevaló a parancsolt törvénynél, az egyház törvénye a világi törvénynél, a kinyilatkoztatott törvény az emberi törvénynél;

a tiltó törvény mindig előbbrevaló a parancsoló törvénynél;

a jog szerint kötelező előbbrevaló a szeretetből kötelező cselekedetnél;

ha a kettő közül nehezen tudunk választani vagy nem tudunk helyesen dönteni, és mégis dönteni kell, nem vétkezünk, akármelyiket is választjuk. (erkölcsi rendszerek)

A lelkiismeret nevelése egész életen át tartó feladat. A jó lelkiismeretet finomítja, ha a megismert és átgondolt isteni igazságokat meggyőződésünkké tesszük és napjainkat azok szerint igyekszünk átalakítani; ha lelkiismeretünket gyakran és jól megvizsgáljuk, s szavát a legjelentéktelenebb dologban is őszinte jóakarattal követjük. Bármiképpen is nyilvánulna meg a rossz lelkiismeret, mindenkinek kötelessége tanulás vagy kérdezés útján megszerezni a szükséges ismereteket, és lelkiismeretét ezeknek megfelelően módosítani és javítani. Ennek elmulasztásáért az ember felelős és számon lesz kérve.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása a lelkiismeretről:

„Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat, a kellő pillanatban fölhangzik szívében: »ezt tedd, amazt kerüld!« Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága, és szerinte ítéltetik meg. A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.” (Gaudium et spes  16) A zsinat síkra száll az ember joga mellett, hogy lelkiismerete szerint élhessen (Gaudium et spes    26, 87).

II. János Pál pápa a Veritatis splendor enciklikájában a 20. század tévedéseivel szemben megerősítette, hogy a lelkiismeret ítélete a személy erkölcsi jóságát vagy rosszaságát mondja ki, a törvény elé állítja az embert, és az ember „tanúja” lesz: tanúja törvény iránti hűségének vagy hűtlenségének, azaz erkölcsi igazságának vagy rosszaságának. A lelkiismeret az egyetlen tanú: ami a személy bensőjében történik, az mindenki más szeme elől rejtve van. A lelkiismeret tanúságát egyedül a személy felé mondja ki, és viszont, egyedül a személy ismeri a lelkiismeret szavára adott válaszát. (57)

A lelkiismeret az ember dialógusa Istennel, a törvény Szerzőjével, az ember ősképével és végső céljával. Tanúskodik az embernek az ember erkölcsi igazságáról vagy rosszaságáról, ugyanakkor Isten tanúsága is, akinek szava és ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan és kedvesen engedelmességre szólítja föl. (58)

A lelkiismeret az erkölcsi cselekvés konkrét szabálya. Praktikus ítélet, azaz olyan ítélet, mely közli, hogy az embernek mit kell vagy mit nem szabad tennie, illetve értékel egy már bevégzett cselekedetet. (59)

A lelkiismeret az objektív, egyetemes törvény szavát hallatja, ezért követni kell. De a lelkiismeret nem törvényhozó, hanem tanúsítja a természetes erkölcsi törvény és a gyakorlati értelem tekintélyét a legfőbb jóra való hivatkozással, melynek vonzerejét az emberi személy érzi és parancsait elfogadja. (60)

A lelkiismeret nem önkényes, hanem a igazságát követi.

A lelkiismeret mint egy cselekedet megítélése nem mentes a tévedés lehetőségétől. Olykor a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia invincibilis) miatt tévesen ítél, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban csak akkor igaz, ha az ember törekszik a jó és az igazság megismerésére, és bűnös szokás miatt a lelkiismeret nem lesz fokozatosan vakká (Gaudium et spes  16).

A Zsinat e néhány mondata összefoglalja azt a tanítást, melyet az Egyház a századok során dolgozott ki a téves lelkiismeretről. A lelkiismeret nem tévedhetetlen bíró: tévedhet. Mindazonáltal a lelkiismeret tévedése lehet legyőzhetetlen tudatlanság gyümölcse, azaz fakadhat olyan tudatlanságból, melynek a cselekvő nincs tudatában és egymaga nem tud tőle megszabadulni. Ilyen esetben a lelkiismeret nem bűnös (ahogy a Zsinat mondja: nem veszíti el méltóságát), mert jóllehet valójában másképp irányít, mint az objektív erkölcsi rend, mégis annak nevében szüntelenül beszél az igazságról, melyet a cselekvő alanynak őszintén keresnie kell. (62)

A vétkesen téves lelkiismeret viszont bűnös. A helyes lelkiismeret esetében az ember az objektív igazságot teszi; a téves lelkiismeret esetében az ember tévesen valami olyat tesz, amit szubjektíven igaznak tart. De mindig különbséget kell tenni az erkölcsi jóval kapcsolatos szubjektív tévedés és az objektív igazság között, mely értelmes célként áll az ember előtt; és nem tehető azonos értékűvé a helyes lelkiismerettel végrehajtott tettel az, amelyet téves lelkiismereti ítélettel cselekszenek. A legyőzhetetlen tudatlanságból vagy nem bűnösen téves ítéletből fakadó tett nem mindig beszámítható a cselekvő személynek; de a cselekedet ebben az esetben is rossz, a jó igazságához mérve rendetlenség marad. Továbbá a föl nem ismert jó erkölcsileg nem gyarapítja a cselekvő személyt: nem tökéletesíti és nem készíti elő a legfőbb Jóra. A lelkiismeret bűnös, amikor vétkesen téves, azaz „amikor az ember keveset törődik a jó és az igazság keresésével, vagy amikor a lelkiismeret bűnös szokás miatt szinte vakká válik" (Gaudium et spes 16). A lelkiismeret deformálódásának veszélyeire utal Jézus, amikor figyelmeztet: „A test világossága a szem; ha tehát a szemed tiszta, az egész tested világosságban lesz; de ha a szemed rossz, egész tested sötét lesz. Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség!” (Evangélium Máté szerint 6,22-23) (Gaudium et spes 63)

A lelkiismeretet hasonlóvá kell alakítani az igazi jóhoz. Az Úrhoz és a jó szeretetéhez megtért „szív” a forrása a lelkiismeret igaz ítéleteinek. Ugyanis „hogy meg tudjuk ítélni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi kedves és tökéletes előtte” (A rómaiaknak írt levél 12,2), nagyon fontos ismerni Isten törvényét általában, de ez nem elegendő: elengedhetetlen a hasonlóság, a „természetbeli hasonlóság” az ember és az igaz jó között. Ez a természetbeli hasonlóság az ember jó elhatározásaiban gyökerezik és növekszik: az okosságban és a többi sarkalatos erényben, és még inkább a hit, a remény és a szeretet isteni erényeiben. Ebben az értelemben mondta Jézus: „aki az igazságot cselekszi, a világosságra jön” (Evangélium János szerint 3,21). A keresztények lelkiismeretük alakításához igen nagy segítséget találnak az Egyházban és annak Tanítóhivatalában, miként a Zsinat mondja: „A keresztényeknek lelkiismeretük alakításában gondosan figyelembe kell venniük az Egyház szent és biztos tanítását. A katolikus Egyház ugyanis Krisztus akaratából az igazság tanítója, s feladata hitelesen hirdetni és tanítani az igazságot, aki Krisztus, s ugyanakkor tekintélyével tisztázza és megerősíti az erkölcsi rendnek azokat az elveit, melyek az emberi természetből fakadnak.” /Dignatatis Humanae 14/. Ezért az Egyház tekintélye, amikor ezekről az erkölcsi kérdésekről nyilatkozik, semmiképpen nem sérti a keresztények lelkiismeretének szabadságát: egyrészt azért nem, mert a lelkiismeret szabadsága soha nem az „igazságtól”, hanem mindig az „igazságban” való szabadság; másrészt azért nem, mert a Tanítóhivatal a keresztény lelkiismeret számára nem idegen igazságot hirdet, hanem olyat, melyet a lelkiismeretnek a hitből eredően már birtokolnia kell. Az Egyház mindig és csakis a lelkiismeret szolgálatára cselekszik, segítvén, hogy ne sodródjék ide-oda a téves emberi tanítások szeleitől (Levél az efezusiaknak 4,14), hogy le ne tévedjen az ember igaz javának útjáról, hanem főként a nehezebb kérdésekben biztonsággal érkezzék meg az igazságba, és meg tudjon maradni benne. (Dignatatis Humanae 64)

 

SZABADSÁG

 

Latinul libertas, a liber, 'szabad' szóból

A hagyományos megfogalmazásban személynek illetéktelen megkötöttségtől,

azaz belső kényszertől és külső erőszaktól való mentessége.

 

Hordozó alanya közvetlenül az akarat, tágabb értelemben a személy. A szabadság az erkölcsiség alapföltétele, bármilyen csonkítása (belső kényszer vagy külső erőszak) csökkenti a beszámíthatóságot. Szorosabb értelemben a pszichológiai szabadság azt jelenti, hogy bár az ember bizonyos fizikai kötöttségek és morális kötelezettségek között él, képes önállóan elhatározni és végrehajtani egy emberi cselekedetet. Ugyanakkor a szabadság nem jelent mindenfajta megkötöttségtől való mentességet: abszolút szabadsága csak Istennek van; a teremtett létből fakadó korlátok nem csorbítják az ember szabadságát.

A modern szabadság-eszmék lényegében a kinyilatkoztatást értelmező egyház emberfogalom következményeként jelentek meg, s beépültek az emberi méltóság és a természetjog fogalmába:

polgári szabadság (az állam ne korlátozza polgárai szabad cselekvését, birtoklási jogát, stb.);

önrendelkezési szabadság (az államok maguk választhatják meg államformájukat, vezetőiket);

gazdasági szabadság (szabad verseny a gazdaság alapja);

lelkiismereti szabadság (senkit sem szabad kényszeríteni lelkiismerete elleni cselekvésre);

vallásszabadság (minden vallást megillet tanítása szabad terjesztésének joga).

Az Ószövetségben a szabadság a szabad ember állapota a rabszolgával szemben; az ember személyes szabadsága miatt erkölcsileg felelős a tetteiért. A bibliai hagyomány egyszerre állítja Isten abszolút szuverenitását és az ember szabadságát. Az emberről feltételezi, hogy képes a szabad elhatározásra, ezért kell vállalnia felelősséget cselekedeteiért: "Ne mondd: »Isten tartja távol!«,ne tégy olyasmit, amit ő gyűlöl. Ne mondd: »Ő vitt engem tévedésbe!«,mert nincs neki szüksége a gonosz emberekre. Gyűlöli az Úr a tévelygés minden undokságát, de azok előtt sem kedves az, akik félik őt. Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezenfelül parancsait és törvényeit." (Jézus, sírák fiának könyve 15,11-15) A héberben nincs is olyan szó, mely az ember szabadságát jelölné a mi felfogásunk szerint, viszont gyakran szerepel az a gondolat, hogy Jahve kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból (Kivonulás könyve 22,20; Második törvénykönyv 26,6), minden függőségből kimentette: egyedül tőle, Istentől függ, tehát csak neki szabad szolgálnia (Kivonulás könyve 20,1-3). Az Ószövetség alaptapasztalata volt a szolgaságból való kiszabadulás. A Hetvenes fordítás (Szeptuaginta, LXX - http://lexikon.katolikus.hu/H/Hetvenes%20ford%C3%ADt%C3%A1s.html)  a különféle héber szavakat a lütrouszthai, 'kiváltás' görög szóval fordította. A prófétákknál egyre inkább megjelent a végső szabadításra várakozás gondolata (Izajás könyve 45,17). Ez magában foglalta az igaz maradék megtisztulását, Isten felé fordulását, mely meghívást kapott, hogy részesedjék Isten szentségében (Izajás könyve 1,27; 44,22; 59,20).

Az Újszövetség folytatja a szabadság/megszabadítás-értelmezést, kijelentvén, hogy az ember a bűn által a bűn rabszolgája lett. Ebből az állapotból Isten a megváltással, Fia, Jézus Krisztus keresztáldozatával szabadította ki teremtményét (A rómaiaknak írt levél 6-7). Szent János és Szent Pál írásaiban a görörög filozófiából átvett szabadság (eleutheria) kifejezés összekapcsolódik a megszabadítás-hagyománnyal: „A szabadságra Krisztus szabadított fel minket” (Levél a galatáknak 5,1).

Az evangéliumokból egyértelműen kiolvasható, hogy Jézus szabad volt

a) a korabeli hatalmakkal szemben: elismerte illetékességüket, de nem hagyta befolyásolni magát általuk (Evangélium Lukács szerint 13,32; Evangélium János szerint 19,11);

b) az emberekkel szemben nem kért tanácsot senkitől (Evangélium Márk szerint 12,14), de szabadsága nem közömbösségből fakadt, hiszen megcsodálta a szegény özvegy Isten iránti bőkezűségét (Evangélium Márk szerint 12,44) vagy a pogány százados hitét (Evangélium Márk szerint 8,10);

c) az eseményekkel szemben: naponta ráhagyatkozott az Atya gondviselésére ugyanakkor szabadon rendelkezett önmagával: „Önmagamtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított” (Evangélium János szerint 8,28); „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem. Senki sem veszi el tőlem: önként adom oda” (Evangélium János szerint 10,18).

Jézus első nyilvános tanításakor Izajás könyvét idézi: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl, hogy szabadulást hirdessek a raboknak” (61,1; Evangélium Lukács szerint 4,18). Megszabadít a bűntől: „Tudjátok meg, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására” (Mt 9,16). Követői elé komoly követelményeket állít, de senkit sem kényszerít követésre (Evangélium Lukács szerint 6,27-38). Jézus mindig az Atyáról tanít, őt nyilatkoztatja ki szavaival és cselekedeteivel. Aki ezt az igazságot befogadja, az válik szabaddá: „Ha kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Evangélium János szerint 8,32).

Az apostoli iratok összegző mondatát: „Testvérek, a meghívástok szabadságra szól” (Levél a galatáknak 5,13) leginkább Szent Pál apostol dolgozta ki. Ez a Krisztus által megszerzett szabadság több, mint a világ és a társadalom szabadsága: a világban az emberi méltóság alapja a polgári szabadság, a keresztény szabadságra szabad és rabszolga egyaránt szert tehet (Első levél a korintusiaknak 7,21). A keresztény szabadság alapja az, hogy Krisztus mint második Ádám az engedetlenséget engedelmességgel kiigazította, a halált pedig feltámadásával legyőzte. Ezt a szabadságot a keresztségben kapja meg az ember: az újjászületésében szabaddá válik, véget ér szolgasága (A rómaiaknak írt levél 6,6), mert többé nem szolgája a bűnnek (Levél a kolosszeieknek 1,13); a halál legyőzése után pedig már nem rabszolgája a halálfélelemnek (Levél a zsidóknak 2,14). A már soha többé nem csorbítható szabadságot a teremtmény a feltámadáskor nyeri el (Első levél a korintusiaknak 15,26), de a hitben már átmentünk a halálból az életre (János első levele 3,14).

Krisztus a Törvény uralmából is kiszabadította az embert (A rómaiaknak írt levél 7,1-6): üdvösségünket már nem a Törvény külső tetteitől reméljük (Levél a galatáknak 4,3), hanem a keresztény magatartás alapja a szívünkbe áradt Lélek iránti tanulékonyság (A rómaiaknak írt levél 5,5; Második levél a korintusiaknak 3,3): „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (Második levél a korintusiaknak 3,17). A Lélek indítására önként tartjuk meg a Törvényt, melynek tökéletes teljesítése a szeretet (A rómaiaknak írt levél 13,8).

Az apostoli iratok azt is átadják, hogyan kell a kereszténynek gyakorolnia a szabadságot: bátran, hiszen nem a szolgaság lelkét kapta, hanem a fogadott fiúságét (A rómaiaknak írt levél 8,14-17); nem szabad visszaélni vele a test javára (Levél a galatáknak 5,13;  Péter első levele 2,16; Péter második levele 2,19); felelősséggel: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos” (Első levél a korintusiaknak 10,23). A lelkiismeret megkívánhatja a lemondást is a testvérünk javára (Első levél a korintusiaknak 8-10), ami nem a szabadság korlátozása, hanem magasabb szintű gyakorlása: a bűn, a Törvény és a halál szolgaságából Krisztus által kiváltott kereszténynek Istent (A rómaiaknak írt levél 6) és a másik embert kell szolgálnia (Levél a galatáknak 5,13). Pál is testvérei szolgájává tette magát, de nem veszítette el szabadságát, hanem Krisztusnak, az önmagát Szolgává tevő Fiúnak vált követőjévé (Első levél a korintusiaknak 11,1).

Az egyházatyák közül az istenképiségből kiindulva Szent Ireneusz írja, hogy az ember eszes voltából és akaratának választási képességéből következően szabad. A teológiában ettől kezdve a liber, 'szabad', a rationabilis, 'eszes' és a potestas electionis, 'választási, döntési képesség' kifejezések egymástól elválaszthatatlan szakkifejezések lettek. Eszerint Isten azért teremtette szabadnak az embert, hogy meghagyja neki a felelősséget: az embernek kell választania, hogy Isten szerint vagy Isten akarata ellen akar boldog lenni. A keresztény szerzők a görög filozófia felismeréseit is fölhasználták a szabadság fogalmának megvilágításához: a megismerés képességével nem rendelkező létezőket a természet egyetlen cselekvési módra determinálja, bár az állatoknál is van bizonyos meghatározatlanság (pl. hogyan reagálnak az ingerekre). Ez a meghatározatlanság az embernél megnövekszik, hiszen értelemmel bír. Először a spontán akarat mozdul meg benne, mely a boldogságra irányul cselekvésével, majd az értelem döntést hoz, hogy milyen eszközökkel törekedjen a célra, s végül az akarat kiválasztja az eszközök egyikét. A keresztény gondolkodók, különösen Szent Ágoston e sémát alkalmazták a Biblia adataira, s épp ez az oka annak, hogy sokáig nem a libertas, a szabadság elvont fogalmát, hanem a liberum arbitrium, "szabad választás" kifejezést használták. Ezzel lehetett igazolni az akarat és az akarat aktusának elválaszthatatlanságát, ami abszolút értelemben Istenre igaz, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. A keresztény filozófia ezért azonosította a liberum arbitriumot (szabad választást) a voluntasszal (akarattal), s az akarat által végrehajtott választási aktussal. Csak így lesz az ember causa sui, 'valóságos oka saját tetteinek', s ezért lehet ezeket beszámítani neki. A szabadság gyökerét tehát az akaratba helyezték, hiszen az embert lehet valamire kényszeríteni, de semmi nem kényszerítheti arra, hogy akarja is azt. Csak ezen az alapon lehetett a választási aktust összekapcsolni az azt végrehajtó eszes lény oksági hatásával. Ágoston azonban arra figyelmeztet  A rómaiaknak írt levél 7,18 alapján („kész volnék akarni a jót, de hogy meg is tegyem, nem vagyok képes”), hogy akarni valamit nem egyenlő azzal, hogy képes is az ember rá, ezért dolgozta ki a kegyelem szerepét a keresztény cselekvésben. A kegyelem módosítja a szabad döntés mozgásterét, megerősíteni és gyógyítani tudja, de nem úgy, hogy a szabad döntés mellett van a kegyelem ereje, hanem maga a liberum arbitrium válik a kegyelem révén hatóerővé, mely által megvalósul az ember szabadsága. -

A szabadsággal kapcsolatban  a ferences iskola az akarat szerepének elsődlegességét képviselte. Duns Scotus szerint az értelem soha és semmilyen értelemben nem lehet a szabad aktus teljes oka, mert amíg az ész mérlegelése nem hozott döntést, addig az akarat meghatározhatatlan abban az értelemben, hogy inkább ezt, vagy inkább azt akarja. Ez a libertas indifferentiae, 'a közömbösség szabadsága': az akarat a közömbösség állapotában van, hiszen a két vagy több lehetséges cselekvést egymástól elválasztó dolog adja meg a szabadság jegyét. A későbbiekben főként Ockham hatására a nominalisták képviselték az erre alapozó szabadság-fogalmat: a szabadság akaratunk ama képessége, hogy egyedül önmagából kiindulva tud választani az ellentétes lehetőségek között (igen vagy nem döntés, a törvény megtartása vagy megszegése). Eszerint a szabadság az akarat radikális meghatározatlansága, azaz közömbössége.

Aquinói Szent Tamás az értelem és az akarat elsőbbségének vitájában is egyensúlyra törekedett: mindkettőnek fontos szerepe van a szabad aktusban. A választás lényegében az akarat aktusa, de az akarat nem dönt az értelem ítélete nélkül. A szabadság az értelemből és az akaratból eredő képesség, s ezek azért egyesülnek, hogy létrehozzák a választási aktust. Így a szabad döntés (liberum arbitrium) ugyanolyan elveszíthetetlen képesség, mint maga az akarat. A bűnbeesés után ugyanaz marad, mint előtte volt: a szabadságtól semmi nem fosztja meg az embert, nélküle lehetetlenné válna bármilyen erkölcsi értékelés, s nem lenne emberi felelősség. Szent Tamás a szabadság feltételeit 3 nézőpontból vizsgálja: az aktussal kapcsolatban az akarat képes cselekedni vagy nem cselekedni; a tárggyal kapcsolatban az akarat akarhatja a tárgyat és ellenkezőjét; a céllal kapcsolatban az akarat akarhatja a jót vagy a rosszat. Amikor az emberi természeten az istenképiséget és a fogadott fiúságot érti: az ember természete szerint, spontán irányul az igazra és a jóra, s ha a bűn következtében elhomályosult értelem és a rosszra hajló akarat a keresztségben kapott kegyelem által meggyógyul, akkor az ember természetfeletti ösztönzést is kap arra, hogy végleges boldogságát, az üdvösséget megtalálja és el is érje. Isten szabadsága teljes, mert semmi nem korlátozza; ebből részesedik az ember, aki ha megismeri a kinyilatkoztatott Igazságot és Krisztus tökéletes törvényét és igent mond rá, a hitben növekedve egyre teljesebben megéli Isten fiainak dicsőséges szabadságát.

A mai erkölcsteológiában a szabadság képesség a megtételére.

A jó és rossz közötti felelősségteljes választásnál többféle szabadság is állítható:

a) A külső kényszertől mentesség soha nem teljes (főként a diktatúrában), de hiánya nem teszi tönkre az ember erkölcsiségét, azaz felelőssége megmarad.

 b) A belső kényszertől mentesség sem abszolút az embernél öröklött tulajdonságai, spontán hajlamai, pszichés kötöttségei miatt.

c) A cselekvési szabadság (libertas contradictionis) az ember döntésétől függ: valamit megtesz-e, vagy sem.

d) A választási szabadság (libertas specificationis) meghatározza, hogy a lehetőségek közül hogyan hajtja végre az ember a felelősséggel meghozott döntését. A cselekvési és választási szabadságról állítja a keresztény erkölcstan, hogy az embernek megvan, különben elveszne az ember felelőssége.

A szabadság negatív tartalma azt jelenti, hogy az ember nincs eleve és véglegesen meghatározva cselekvésében; pozitív tartalma azt jelenti, hogy az ember saját döntéssel és felelősséggel rendelkezik cselekvésében. Az emberi szabadság nem abszolút módon ugyan, de abban mutatkozik meg, hogy az ember szabad valamitől (bűntől, törvénytől, haláltól, mint Szent Pál tanításában), és szabad valamire: arra, hogy önbirtoklásában Isten mellett döntsön a szeretetben.

A Trienti Zsinat (1545-63) Luther tanításával szemben kimondta, hogy a bűn következtében az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett ugyan, de a természetes istenképiséget nem veszítette el, tehát megmaradt a szabadsága.

XIII. Leó pápa Libertas praestantissimum (1888)  enciklikájában kijelenti: „A szabadság a természet legkiválóbb java, mely egyedül az értelemmel élő természet sajátja, az embert felruházza azzal a méltósággal, hogy saját döntéseit kézben tarthassa és a cselekedetei feletti hatalmat birtokolhassa”.

II. János Pál pápa a teljes Veritatis splendor enciklikát (1993) az erkölcs és szabadság alapvető problémáinak szentelte. Itt írja: „a mai erkölcsi gondolkodásban leginkább vitatott s különféle módokon megoldott problémák, még ha eltérő módon is, egy pontban futnak össze, s ez az emberi szabadság” (31). Elítélte a szabadság abszolutizálását, mely szerint egyedül a lelkiismeret határozza meg, mi a jó és mi a kerülendő, tehát az ember önmagával való összhangja a cselekvés egyedüli kritériuma. II. János Pál  rámutat, hogy az ember egyedisége, méltósága és autonómiája mind valós érték, de ha ezeket túlhangsúlyozzuk, akkor az individualista etika alapján mindenki a saját igazságához igazodik. A szabadság mindig a szeretetben és az önátadásban valósul meg (87). Ugyanakkor elítélte a szabadság megkérdőjelezését is. Az „embertudományok” ugyanis olyannyira hangsúlyozzák a szabadság gyakorlását megnehezítő szociológiai és pszichológiai kényszereket, hogy kétségbe vonják vagy tagadják az emberi szabadságot (32-33). E tanokkal szemben „az igaz szabadság az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Isten ui. szándékosan hagyta az embert a saját döntésére (Sir 15,14), hogy így az ember a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (Veritatis splendor 34, Gaudium et spes 17)

Az Egyház tehát egyaránt elítéli az indeterminizmust (az ember mindenféle kötöttségtől függetlenül képes döntéseket hozni) és a determinizmust (az ember nem szabad, mert mindig a társadalmi törvényszerűségek és a belső pszichés tényezők felismert szükségszerűségeiben cselekszik).

A Katolikus Egyház Katekizmusának összefoglaló és kiegészítő megállapításai szerint az embert a szabadsága teszi felelőssé a tetteiért (1734. p.);

E felelősség csökkenhet vagy megszűnhet tudatlanság, erőszak, félelem, megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében (1735. p.).

Az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan a szabadság gyakorlásának joga, különösen erkölcsi és vallási téren (1738. p.).

Az ember szabadsága soha nem függetlenedhet a teremtés törvényeitől és az erkölcsi normáktól: épp ezek szabályozzák a szabadságot (396. p.).

Krisztus ajándékozott meg minket a szabadsággal, ezért az ő kegyelme nem riválisa szabadságunknak, ellenkezőleg: a Lélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk mind az Egyházban, mind a világban (1742. p.).

A keresztény szülőknek kötelességük szabadságra nevelni gyermekeiket. A nevelteknek az önmegtagadást, a helyes ítéletet és az önuralmat kell begyakorolniuk, hiszen ezek az igaz szabadság feltételei (2223. p.).

Az ember akkor jut el ember volta teljességére, ha Istentől való függőségében és istengyermeki mivoltában éli meg tetteiben a szabadságot. Ezért soha nem szabad elszakítani a szabadság értelmezését az igazságtól és az erkölcsi törvénytől (1741. p.).

A keresztény meggyőződés szerint a szabadság tetőpontja a szeretetből önként vállalt szolgaság: a szabadság révén az ember Isten szolgájává válik (1Pt 2,16), ugyanakkor mindenkinek a szolgája lesz (Első levél a korintusiaknak 9,19).

A szabadságot befolyásoló tényező

Erőszak: kívülről érkező fizikai erőfölény vagy erkölcsi hatás (pl. zsarolás), mely abszolút is lehet (a személy végső erejéig ellenáll, mégis megtörik): a kicsikart tett nem számít erkölcsi cselekedetnek.

Félelem. A megfélemlítés jogos is lehet, ha a megfélemlített érdekét szolgálja; de a nagyfokú félelem megszünteti a beszámíthatóságot.

Szenvedélyek, melyek különféle formákban mindig jelen vannak az ember életében, ezért csak csökkentik, de nem szüntetik meg a felelősséget.

Erények és víciumok: a szokásrendszer, melyet az ember eddigi tudatos tetteivel kialakított. Az akarattal fenntartott készségek, akár pozitívak, akár negatívak, növelik a cselekedet erkölcsi súlyát (jó vagy rossz jellegét).

Jelképe sok vallásban a madár. Az Ószövetségben az engesztelés napján az engesztelő áldozat bemutatásához hozzátartozott egy madár szabadon engedése (Leviták könyve 14,6.49-53).

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 25