Szituációs etika

Szituációs etika

 

Erkölcsfilozófiai irányzat, mely egy konkrét helyzetben az erkölcsi ítéletalkotás során a személyes lelkiismereti döntésnek tulajdonítja a legnagyobb fontosságot.

A kifejezést 1938-ban Theodor Steinbüchel használta először, aki szituáción az ember végső céljával kapcsolatos döntés helyzetét jelentette. Később a szituációs etika az objektív erkölcsi rendtől s az örökérvényű erkölcsi törvényektől független dialógussá vált az autonóm ember és az etikai rend, illetve Isten között.

A szituációs etikát 1952-ben elítélte XII. Pius pápa, 1956-ban a Szent Officium, megkezdődött a „szituációs etikát vagy az elvek erkölcse” vita, különösen a házassági és a nemi erkölcs témakörében. A laxizmus elkerüléséért a Tanítóhivatal az Egyház hagyományos, általánosan érvényes objektív normáit és a természettörvényt hangsúlyozta. Ezekkel szemben a szituációs etikát képviselői a személyes felelősségre hivatkozva védelmezték az egyházi törvényektől eltérő magatartásformákat (Humanae vitae).

Egy igaz erkölcsi döntéshez a helyzetelemzés éppúgy szükséges, mint a normák ismerete és az igazodás azokhoz. Az erkölcsi törvények és a szituációk átélése összetartozik: „a törvények szituációk nélkül üres szabályok, a szituációk törvények nélkül vakok” (M. Honecker).

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, november 23