TÓTH Zsolt: A magyar tábori lelkészek szerepe és kegyeleti tevékenysége 1848/49-ben

Tóth ZsoltA MAGYAR TÁBORI LELKÉSZEK SZEREPE ÉS KEGYELETI TEVÉKENYSÉGE 1848/49-BEN

Megjelent: Hadtudományi Szemle, ZMNE Kossuth Lajos Hadtudományi Kar Tudományos On-line Kiadványa - 2011 4. évfolyam 1. szám

Az 1848/49-es szabadságharc fõszereplõi, a katonák a XIX. század emberére jellemzõen vallásosak voltak. A katolikus és protestáns katonai papok és tábori rabbik annak ellenére, hogy általában a háttérben mûködtek, rendkívül fontos szerepet töltöttek be az alakulatoknál. A tábori lelkészek erõsítették a harcosok Istenben és a Szabad Hazában való hitét, buzdították õket a csatában, szükség esetén lelki vigaszt nyújtottak számukra, ápolták a sebesülteket és gondoskodtak az elesettekrõl. A következõ rövid tanulmány ismerteti a hadilelkészek szerepét a ’48/49-es magyar függetlenségi harcok idején, különös tekintettel a kegyeleti tevékenységükre. Az összefoglaló elsõsorban a téma szakértõje, Zakar Péter munkáira épül.

 

BEVEZETÉS - A SZABADSÁGHARC TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLATÁNAK FELÁLLÍTÁSA

A vallás már az ókori idõktõl kezdve meghatározó szerepet töltött be a katonák életében. Nem volt ez másként az 1848/49-es szabadságharc idején sem. Az elsõ felelõs magyar kormány elsõsorban a katonák lelki gondozása érdekében, a császári-királyi (a továbbiakban: cs. kir.) hadsereg tábori lelkészi szolgálata, az 1773 óta mûködõ bécsi központú Apostoli Tábori Helynökség mintájára igyekezett felállítani saját állandó tábori püspökségét.

Ennek ellenére, a horvátországi cs. kir. csapatok fõparancsnoka, Josip Jellaèiæ altábornagy által vezetett támadás, a költségvetési hiány és az egyházi felhatalmazások hiánya csupán egy ideiglenes jellegû szervezet kialakítását tették lehetõvé. A magyar hadlelkész szolgálat megteremtésének elsõ lépéseként az 1848. évi 20. törvénycikk –, amely kimondta a vallások egyenjogúságát és megszüntette a katolicizmus államvallás jellegét – 5. §-a elõírta a minisztérium számára, hogy gondoskodnia kell a bevett vallásokat követõ katonák saját vallású tábori lelkészekkel való ellátásáról. A hadügyminisztériumon belül a római katolikus tábori lelkészet vezetésével 1848 decemberében született meg a tábori lelkészi osztály, amely a lelki pásztorok tevékenységét próbálta összehangolni.

Az új hivatal megszervezését sokban segítették a szabadságharc mellé álló cs. kir. alakulatok tábori lelkészei is, akik száma meghaladta a húsz fõt. A hadügyminiszter, Mészáros Lázár altábornagy a magyar, horvát, szlovén, és bánsági kerület cs. kir. hadsereg tábori fõlelkészét, a 32 éves lelkészi tapasztalatokkal rendelkezõ Cziegler Ignácot kérte fel a katonalelkészi intézmény felállítására.[i] A felvilágosodás, a jozefinizmus és a liberális eszmék hatására a papság kötelességének tartotta, hogy támogassák a magyar nép szabadságküzdelmét 1848/49-ben, így a honvédségbe nagyon sok katolikus világi pap és szerzetes, valamint protestáns lelkész jelentkezett, a legtöbbjük hadlelkésznek. Azon atyák, akik inkább a fegyveres harcot választották, mindannyian a nemzetõrség soraiba léptek be. Bár a nemzetõrség önkéntesei között voltak lelkészi tevékenységet ellátó papok is, õk semmilyen kapcsolatban nem álltak a hivatalos tábori lelkészettel.

A TÁBORI LELKÉSZEK SZOLGÁLATI VISZONYAI

A hadügyminisztérium által kinevezett és megerõsített tábori lelkészek kinevezési okmányai nem utalnak arra, hogy birtokosaik katonai rangot viseltek volna. A cs. kir. hadseregben is csak 1855-ben vezették be a lelkészek számára a tiszti rendfokozatot. Tehát, a szabadságharc idején az osztrák hadsereghez hasonlóan, az 1848/49-es magyar hadsereg tábori lelkészeinek sem volt tiszti rangja. Ennek ellenére a lelkipásztorokat az ezred tisztikar tagjainak számítottak. Szemlék alkalmával és a havi kimutatásokban közvetlenül a törzstisztek után sorolták õket, a temetésüket nézve pedig a fõhadnagyok számára elõírt temetési rend volt az irányadó. A nemzetõrök maguk választották meg tisztjeiket, akik között gyakran szerepeltek tábori lelkészek.

Az 1848-ban szervezõdõ magyar hadsereg több tekintetben átvette az osztrák mintákat, így a tábori lelkészek szolgálati helyével kapcsolatban is. Fennmaradt az ezred-plébánia rendszer, a huszárezredek esetében a szabadságharc végéig, a sorezredek esetében 1849 júniusáig. Eszerint minden ezred egy-egy plébániát alkotott és az ezredkáplán látta el a lelkészi teendõket. Ugyancsak az osztrák mintához hasonlóan mûködtek hadlelkészek a várakban, illetve helyõrségekben, a katonai intézetek kötelékében, sõt még a Mészáros hadigõzösön is teljesítettek szolgálatot. A hivatalos szándék az volt, hogy megakadályozzák a tábori lelkészek számának mértéktelen növekedését, ezért a zászlóaljakhoz nem rendeltek papokat. A hadilelkészek számára az állomáshelyek jelentettek bizonyos kötöttségeket, de nem jelölt ki merev határokat a tevékenységüknek. A sebesültek vigasztalása, ápolása során például nyilván nem csak az adott katonai egység tagjai szorultak rá a lelkész szolgálataira. Az ezredek különbözõ alegységei gyakran földrajzilag is különbözõ pontokon tartózkodtak.

Az illetményekkel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a magyar hadsereg tábori lelkészeinek fizetése hozzávetõlegesen az alhadnagyi fizetésekkel volt egy kategóriában, ugyanakkor a fizetések a szabadságharc alatt csak mérsékelten emelkedtek. Részben a cs. kir. hadsereg tovább élõ hagyományai, részben adminisztrációs hiányosságok miatt a fizetéseket nem sikerült teljesen egységesíteni, ugyanakkor a hadlelkésznek állók többsége számára még ez a hivatalosan 58 pft 20 kr-os havi illetmény is egzisztenciális felemelkedést jelentett.[ii]

A magyar hadsereg tábori lelkészeinek felekezeti megoszlásával nem lehet alátámasztani azt az állítást, hogy a szabadságharcban bármelyik felekezet meghatározó szerepet játszott volna. 1848-ban csak katolikus lelkészek teljesítettek szolgálatot a hadseregnél, 1849-ben azután – viszonylag rövid idõ alatt – az ország lakossága vallási összetételének körülbelül megfelelõ megoszlás jött létre. Komáromban Einhorn Ignác személyében tábori rabbit is alkalmaztak. A katonák lelki gondozásában így a nemzetõrség lelkészei, a szerzetesrendek tagjai és az egyházmegyés papság is fontos szerepet játszottak. A nemzetõrség lelkészei mögött nem állt szervezet, éppen ezért semmilyen intézményes érdekvédelemre nem számíthattak a következményekkel kapcsolatban. A nemzetõrség népi vállalkozás volt, papjai lelkipásztori szorgalomból végezték feladatukat, amiért elõírás szerint szállást és ellátmányt kaptak, mint minden más nemzetõr.

A TÁBORI LELKÉSZEK TEVÉKENYSÉGEI

A szabadságharc lelkipásztorai valamennyi pasztorális feladatot elláttak. A zászlószentelés a fegyveres alakulatok életében ünnepélyes alkalmat jelentett. Az egyházi szertartással összekötött ünnepséget gyakorta látta el tábori lelkész. A tábori misék rendkívül fontos szerepet játszottak a hívõ katonák életében. A lelkészek szónoki képességeiknek köszönhetõen még azon kevés katonára is hatást gyakoroltak, akik egyébként nem voltak vallásosak. Amennyiben a hadi események megengedték, a vallási ünnepeket is megtartották. A hadlelkészek gyakorta láttak el liturgikus feladatokat is. Ide tartozott az országos böjt kihirdetése és megtartására való buzdítás; a különféle imádságok megtartása, például a halálraítéltek számára. A tábori lelkészek vezették le a temetéseket, a házasságkötéseket és a keresztelõket. Valamennyi plébániafeladatot elláttak, így a szentségek, például az úrvacsora kiszolgálását is. A katonai anyakönyvek vezetése is a hadlelkészek feladata volt. A harci morál megerõsödését segítette, hogy ügyeltek a legénység jó erkölcsére. A prédikációik általában ösztönzõ hatással volt az alakulatokra.

A tábori lelkészek gyakran a harcmezõn is jelen voltak. Ugyan fegyvert nem viselhettek, de nem egyszer a csatatéren is kivették a részüket a küzdelembõl. Az 1849. február 5-i branyiszkói gyõzelemben Erdõsi Imre piarista tanár, a február 27-i kápolnai csatában Mednyánszky Cézár báró kereszttel a kezében vezette rohamra a csapatokat. 1849. április 3-án Szenttamás bevételénél Gasparich Kilit is részt vett a rohamban, június 20-án pedig Sükösd Sámuel tábori lelkész elesett a tömösi szorosban vívott ütközetben.[iii]

Magyarországon az egyháziak fontos szerepet játszottak a társadalmi kommunikáció folyamatában is, közvetítõ szerepük a szabadságharc fennmaradása szempontjából egyáltalán nem volt mellékes. Tevékenységüket a korabeli szóhasználatban olyan nyelvi szókapcsolatok õrizték meg, mint a ,,magyarok Istene", a ,,haza oltára", vagy a ,,magyarok Mózese".

A tábori lelkészek ápolták és vigasztalták a sebesülteket és a humánum õrei voltak a hadseregen belül is. Amikor a szerb felkelõk kegyetlenkedéseitõl felháborodott magyar csapatoknak, 1849. április 3-án sikerült bevenniük a szenttamási szerb tábort, akkor Gasparich Kilit ferences szerzetes közbenjárására Perczel Mór tábornok és Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos - az elõzetes tervekkel szemben - a polgári lakosságot futni hagyta Földvár és Óbecse felé, ezzel megmentve azok életét.[iv]

A HADLELKÉSZEK ÉS A KEGYELET

Szomorú kötelessége volt a hadlelkészeknek a temetések lebonyolítása. Ennek lefolyása a harctéri körülményektõl függött. A temetések többsége gyorsan, a jelenlévõ lelkész rövid imájával egybekötve zajlott le. Lubik Imre, a 38. honvédzászlóalj katonája feljegyzéseiben a következõképpen foglalta össze a temesvári benyomásait: „A temetés folyt minden nap, mert az ágyúzás folytonosan mûködött. Négyszögû nagy gödör fogadta be udvariasan halottainkat, beszélvén azok fölött minden exordium (szónoklat) nélkül a derék regimentspater (hadlelkész)… Hajh, mily egyszerû az ilyenkor a táborban, ha nem tiszt esik el.”[v] Amikor a körülmények megengedték, a temetéseknek is ünnepélyesebb jelleget adtak, amit felhasználtak a csapatmorál erõsítésére. Így történt ez 1848. december 6-án is, amikor Újaradon két lengyel légionistát, egy debreceni nemzetõrt és két honvédet temetett el Könyves Tóth Kálmán, vagy amikor 1849. április 5-én Gasparich Kilit a verbászi táborban búcsúztatta az elesetteket. Az egyik legpompásabb temetés 1849. augusztus 21-én zajlott, amikor Pozsgai Alajos komáromi temetése során a 98. zászlóalj vezényelte a gyászmenetet és a halottvivõket, a gyászzenét a VIII. hadtest zenekara szolgáltatta.

1849 márciusában Fekete Mátyás tiszafüredi római katolikus plébános arról írt levelében, hogy a helybeli katonai kórházban a betegek halálozásuk esetén „tábori lelkész helyben nem léte miatt minden lelki vigasztalás, s a nélkül temettetnek el, hogy neveik a halottak anyakönyvébe beíratnék”. Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke az eset kapcsán utasította a katonai parancsnokságot, hogy „szigorú figyelemmel legyen arra, miszerint a betegek, ha tábori lelkész jelen nincs, vallásukhoz képest vagy a r. cath. vagy a protestáns lelkésztõl betegségükben lelki vigasztalást [kapjanak] – haláluk esetében [pedig] azon végtiszteletben részesüljenek, mellyel általában embertársainknak a felebaráti szeretetnél – a haza szent ügye mellett elhalt bajnokainknak pedig ezen felül honpolgári tartozó hála érzetnél fogva is köteleztetünk”.[vi] Egyúttal utasítást adott az anyakönyvek pontos vezetésére is. Tehát, Kossuth 1849. márciusi rendeletétõl kezdve a tábori lelkészek kiemelt feladatai között szerepelt a halottak temettetése, valamint az elesettek összeírása. Ehhez a parancshoz hasonlóan Mednyánszki Cézár fõlelkész is elõírta, hogy a tábori lelkészek „kötelessége a halottak bizonyítványait pontosan gyûjteni, és… jegyzékét a kórodai parancsnokság útján a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályához minden hónak végével felküldeni”.[vii]

A halálbizonyítványon feltüntették a „megholt’ nevét”, a katona alakulatát, a halál idejét és helyét, a születési helyét, hazájának megnevezését, vallását, életkorát, családi állapotát, mesterségét, a halál okát, a temetés idejét és helyét, továbbá azt, hogy ellátták-e halotti szentségekkel. A fennmaradt halotti bizonyítványok alapján arra lehet következtetni, hogy egyes alakulatoknál szolgáló tábori lelkészek, így például a felsõmagyarországi hadseregnél, az aradi ostromseregnél, az 1. és a 3. huszárezrednél, az egri és a szabadkai katonai kórháznál az elõírásoknak megfelelõen vezették a halotti anyakönyveket.

A magyar hadsereg az 1848/49-es hadjáratok idején hiányt szenvedett tábori káplánokban, illetve a hitélet folytatásához szükséges eszközökben. A lelkészek feladata volt a miséhez szükséges eszközök beszerzése, illetve a miseruhák mosatása is. A tábori lelkészek kegytárgyait illetõen Hornyik István lelkész kellékeinek összeírása maradt ránk 1849. június végérõl, amely a következõket tartalmazza: 2 karing, 1 vörös stóla, 2 ostyaabrosz, 4 kehelykendõ, 1 szentségtartó selyemzacskó, 1 posztó tarisznya, 1 ezüstözött és aranyozott békefeszület, 1 ezüstözött réz szenteltvízhintõ, 1 szentelt olaj és szentségtartó szelence, 1 vörösrézbõl készült szenteltvíztartó edény, 1 kis csengettyû, valamint 1 öntöttvas gyertyatartó.[viii]

Kossuth fontosnak tartotta az elesett katonák számára megadni a végtisztességet és a hõsi halottakra való megemlékezést. 1848. december 22-én a következõket rendelte el: „a’ haza minden lelkészeinek ezennel meghagyatik: hogy ezen rendelet vételétõl kezdve a’ reánk következõ új év ünnepeig bézárólag, minden isteni tisztelet napján: a’ haza szabadsági harczában elesett lelkes hû honfiak emlékének a’ catholikusoknál ’s görög hitüeknél, szent mise áldozatot szolgáltatni, a’ többi felekezetüeknél pedig isteni tiszteletet tartatni el ne mulasszák, ’s ez alkalommal mindannyiszor a’ néphez intézett itt következõ proclamatiót a’ szószékrõl a’ népnek magyarázva felolvassák, ’s a’ népet a’ haza iránti tántoríthatatlan hûségre lelkesítvén, abban a’ szabadságérzetet lelkesitsék, ’s elõtte megfoghatóvá tegyék: mikép a’ legszebb polgári erény a’ haza szabadságát védeni, mert a’ szabadság a népnek legfõbb kincse, nyugalma élete, melly nélkül az élet nem egyébb, mint egy terhes szolgaság, - szóval a’ lelkészek hivatásuk, ’s egyszersmind legszentebb polgári kötelességük szerint oda hassanak, hogy hiveiknek lelkében a’ szabadság szent vágyát tetõpontra fokozva, azt ezerekben egy törekvéssé olvasszák, miszerint legyenek méltók az ifju szabadságra ’s kikerülhessék – hogy a sirhalmaikon felnövendõ fûszálak utódaik átka szellemében lengjenek. Ha találkoznék a’ honlelkészei között e’ rendeletet, azon szellemben, mellyet tartalmaz, foganatositani vonakodó, a’ haza ellenségének fog tekinteni”.[ix] A rendeletben foglaltak alapján láthatjuk, hogy Kossuth a hõsi halottakra való megemlékezések levezetése mellett politikai céljai elérésére is felhasználta a lelkipásztorokat.

A SZABADSÁGHARC VESZTESÉGEI

A harci események során a legsúlyosabb sebesüléseket az ágyúk lövedékei okozták. Már az ágyúgolyók szele is elég volt egy lábtöréshez, vagy egy agyvérzéshez. A puskalövések 200-250 méteres távolságból lehettek halálosak. A legtöbben a közelharcok során estek el, szurony, vagy kard által okozott sérülések következtében. Georges Pimodan cs. kir. százados, aki az 1848. december 30-i móri csatában fej-, homlok- és vállvágást kapott, így emlékezett: „Egymás után hozták a sebesülteket; majdnem mindegyiknek súlyos sebe volt; némelyiknek a nyaki vagy a halántékán lévõ ütõeret vágták el; a sebészek azon szorgoskodnak, hogy nagy tûikkel minden húsdarabot visszavarrjanak.”[x] A szabadságharc magyar áldozatainak száma, körülbelül 24 000 fõ. A cs. kir. csapatok 10 173 fõre becsülik elesett katonáik számát, amelyben nincsenek benne a szerb és román felkelõk adatai. Az oroszok 856 fõre becsülik a halottaik számát, azonban precíz számítások szerint 13 554 katonát veszítettek.

Az 1848/49-es szabadságharc idején a harcokban szerzett sérülések mellett az elhalálozások legfõbb oka az országban végigsöprõ kolerajárvány volt. A század utolsó súlyos járványa éppen a szabadságharc idején söpört végig a Kárpát-medencében. A betegség egyes számítások szerint,[xi] 1849 végéig legalább annyi áldozatot szedett, mint a háború. A kolera mellett jelen voltak különbözõ lázas megbetegedések, a tüdõbaj, valamint a nemi betegségek. Továbbá a szabad ég alatti táborozás és a téli egyenruha hiánya szintén gyarapították a betegek számát, akik közül sokan elhunytak. A szabadságharc idején körülbelül 11 000 ember hunyt el egyéb betegségekben.

A szabadságharc összveszteségét tekintve, az osztrákok kb. 30 000 fõt, a magyarok 40 000 fõt veszítettek el.[xii] A cs. kir. kormányzat 1850-ben tette közzé az Erdély nélküli Magyarország területén kivégzettek névsorát. A 467 nevet tartalmazó lista nem volt pontos, sem teljes. A katonai határõrvidék veszteségei szintén súlyosak voltak. A horvát és szlavón ezredek körülbelül 30 000 embert vesztettek. A bánsági határõrvidék vesztesége is többezres horderejû. Az erdélyi harcok áldozatainak számáról nem rendelkezünk megbízható adatokkal.

ÖSSZEGZÉS

Az elsõ felelõs magyar minisztérium és a Magyar Honvédség megszületésével párhuzamosan jött létre hazánk katonai lelkipásztor intézménye. A magyar hadlelkészek az 1848/49-es szabadságharcban rendkívül szerteágazó feladataikat eredményesen látták el. Kötelességeik közé tartozott a hõsi halottak adatait tartalmazó veszteségi jegyzékek kitöltése és megküldése a hadügyminisztérium illetékes osztálya számára. Az elesett és betegségekben meghalt magyar katonák száma azonban több tízezer fõ volt és a tábori lelkészi szolgálat nem volt felkészülve ekkora veszteségek adminisztrációjára, így sok esetben nem került sor a halálbizonyítványok, vagy a halotti anyakönyvek kitöltésére. Ebbõl adódóan, alapból hiányosak a veszteségi listák, másrészt a jegyzékek összegyûjtése és elemzése még csak részletesen történt meg. Napjainkban a levéltárak tulajdonát képzõ iratok még sok lehetõséget tartogathatnak a szabadságharc veszteségkutatói számára.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Blazovich László (Szerk.): „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeirõl. Dél-Alföldi Évszázadok 16., Szeged, 2001.

Borovi József: A magyar tábori lelkészet története. Zrínyi Kiadó, 1992.

Hermann Róbert: 1848-1849 A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, Budapest, 2001.

Horváth László: A tábori lelkészet intézményes megjelenése. Hadmérnök IV. évf. 3. sz. (2009. szept.)

Horváth Zita: Lelkészek a katonák között. Hadmérnök IV. évf. 2. sz. (2009. jún.)

Zakar Péter: „A honszeretet szent tüzétõl áthatva siettek vitéz seregeink zászlói alá…” – Honvéd lelkészek 1848-49-ben. In: Horváth László (Szerk.): Egy küzdelmes év katonái, Gyöngyös, 1998. 63-83. o.

Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. METEM, Budapest, 1999.

Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészeinek szolgálati viszonyai 1848–49-ben. Hadtörténelmi Közlemények 110. évf. 2. sz. (1997. jún.) 207-221. o.

Zakar Péter: Isten és a szabadság 1848/49 Magyarországán. Századvég Új folyam 21. sz. tavasz

Zakar Péter: Kossuth Lajos és a magyarországi tábori lelkipásztorkodás 1848–49-ben. Hadtörténelmi Közlemények 115. évf. 3. sz. (2002. szept.)

Zakar Péter: Protestáns katonák lelki gondozása a cs. kir. hadseregben, 1773–1868. Hadtörténelmi Közlemények 115. évf. 1. sz. (2002. márc.)

Jegyzetek 

[i] HORVÁTH László: A tábori lelkészet intézményes megjelenése. Hadmérnök IV. évf. 3. sz. (2009. szept.)http://hadmernok.hu/2009_3_horvathl.php (2009. november 19.)

[ii] ZAKAR Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészeinek szolgálati viszonyai 1848–49-ben. Hadtörténelmi Közlemények 110. évf. 2. sz. (1997. jún.) 207-221. p.

[iii] HERMANN Róbert: 1848-1849 A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, Budapest, 2001. (A továbbiakban: HERMANN) 87. p.

[iv] ZAKAR Péter: Isten és a szabadság 1848/49 Magyarországán. Századvég Új folyam 21. sz.http://www.szazadveg.hu/files/kiadoarchivum/21zakar.pdf  (2010. november 22.)

[v] ZAKAR Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben. METEM, Budapest, 1999. 76. p.

[vi] ZAKAR Péter: Kossuth Lajos és a magyarországi tábori lelkipásztorkodás 1848–49-ben. Hadtörténelmi Közlemények 115. évf. 3. sz. (2002. szept.) CD-ROM Hadtörténelmi Közlemények 1997-2004

[vii] Magyar Országos Levéltár (A továbbiakban: MOL) H 75 1849:21641.

[viii] MOL H 75 1849:25334

[ix] HM HIM Hadtörténelmi Levéltár. 1848/49; 52/215.

[x] HERMANN. 85. p.

[xi] HERMANN. 83. p.

[xii] HERMANN. 401. p.

 

 

 

 

 

 

 
Típus: 
Írás
Tartalom dátuma: 
szombat, 2011, január 1