Béke; Önuralom; Türelem

 

BÉKE

 

Latinul pax, görögül eiréné

A közfelfogásban a nyugodt, tartalmas élet; társadalmi, politikai értelemben a háborútól mentes élet.

Az Ószövetség a békét a salommal fejezi ki, melyben egyszerre benne van az ember egészsége, jóléte, szorongattatástól való mentessége. Ezért vált köszöntéssé, illetve a jókívánat kifejezővé. Az ószövetségi nép a békét Istentől várta mint adományt (Számok könyve 25,12; Izajás könyve 54,10). Izajás, Jeremiás és Ezekiel prófétánál a messiási remény központi fogalma lett, s úgy is jellemzik, mint a paradicsomi állapot visszatérését (Izajás könyve 11,6-9; Ózeás jövendölése 2,20). Az eljövendő Messiás a béke fejedelme lesz (Izajás könyve 9,6).

 

Az Újszövetségben a béke a Messiás által hozott üdvösség szavának egyik szinonimája, azért „a béke evangéliumáról” is beszélnek (Levél az efezusiaknak 6,15; Apostolok Cselekedetei 10,36). A béke szerzője Isten (A rómaiaknak írt levél 15,33; Első levél a tesszalonikieknek 5,23; Levél a zsidóknak 13,20), közvetítője Jézus (A rómaiaknak írt levél 5,1; Levél a kolosszeiekhez 1,20; Levél az efezusiaknak 2,14), őrzője egyedül a Jézussal való közösség (Evangélium János szerint 16,33; Levél a filippieknek 4,7; Péter apostol első levele 5,13). A keresztény lélek a földi életben is megtapasztalhatja Krisztus békéjét, amely nem a világ békéje (Evangélium János szerint 13,33; Levél a kolosszeieknek 3,15; Levél a filippieknek 4,7). A földön azonban minden béke - még a legnagyobb szentek esetében is - csak részesedés Isten békéjéből, s csak a mennyországban, a javak teljességének birtoklásában válik tökéletessé (Péter második levele 3,14). Mindig veszélyeztetik belülről a test kívánságai (vö. Levél a galatáknak 5,22), kívülről a világ, mely nem ismeri a keresztény élet végső célját, azért a hívőnek számolnia kell azzal, hogy ha Krisztust gyűlölték, őt is gyűlölni és üldözni fogják (Evangélium Lukács szerint 12,51).

 

Az egyházatyák csak a szentírási szövegek összefüggésében értelmezték a békét, vagyis mint kegyelmi adományt, mint a lélek békéjét és a kölcsönös szeretet gyümölcsét. Szent Ágostonnál azonban a hellén fölfogás mintájára megjelent a világot átfogó béke látomása is. Nála a béke a rend nyugalma. Az aszketikában és a misztikában is úgy értékelik a békét, mint kegyelmi adományt és mint az Istennel való életközösség elővételezését (Nagy Szent Gergely, Maximus Confessor).

Szent Tamás számára a béke az, az általános cél, amelyet az igazságosság alapján a közösségnek követnie kell. A középkor emlegette Krisztus béke országának megvalósítását is a földön.

Ennek különböző árnyalati megfogalmazásával találkozunk Nicolaus Cusanusnál, Erazmusnál, Hugo Grotiusnál, Leibniznél.

A legújabb korban a két világháború pusztításai hívták föl a figyelmet a béke munkálásának fontosságára, s ezt a politikai és ideológiai irányzatok a maguk módján képviselik.

Az Egyház a szentmisében kezdettől fogva imádkozik a békéért, s a jelenlevők a Béke veled! köszöntéssel is jelzik a megbocsátásra és a békére való készségüket, mely a áldozás kegyelmében részesedésük alapfeltétele (békecsók). Az Egyház a benső lelki béke hangoztatása mellett tudatában van annak, hogy a világban is képviselnie kell a béke Fejedelmének üzenetét, főleg a totális háború veszélyeivel szemben. Ezt az állásfoglalást kifejezte a II. Vatikáni zsinat, s még részletesebben XXIII. János Pacem in terris, ill. VI. Pál Populorum progressio enciklikája.

VI. Pál újév napját a béke napjának nyilvánította, alkalmat teremtve ezzel az Egyház ilyen irányú imájára és megnyilatkozásaira.

 

ÖNURALOM

 

Latinul dominatio sui

Erkölcsi cselekedet, amellyel az ember úrrá lesz ösztönös, érzelmi vagy kísértő indítások fölött, és tétlen marad, vagy meggondoltan, helyesen cselekszik.

Az önuralom erény, mely képessé tesz arra, hogy az akarat az értelem által jónak látott módon uralja az ember képességeit, hajlamait, tetteit. Ellentétes víciuma a féktelenség.

A Szentírásban a bölcsességi könyvek intelmei nagyrészt az önuralom megszerzését célozzák: „Jó, ha az ifjú ifjúságának kezdetétől viseli az igát .... porba teszi a száját...” (Siral 3,27). Az önuralom a bűn, illetve a bűnre vezető alkalom elkerülésével az Isten előtti meghajlás első lépcsőfoka. Eszköze az iga, mely az Isten kegyelme és parancsa által megvilágított értelem határai közé szelídíti az energiákat (vö. Zsolt 31,9-12). Jézus Krisztus „édes és könnyű” igája az istenszeretetben megtalált önurslom nyugalmát adja (Evangélium Máté szerint 11,29-ben „Vegyétek magatokra az én igámat ... és nyugalmat találtok lelketeknek”).

Az önuralom nélkülözhetetlen a közösségi életben, a figyelmességben és alkalmazkodásban, de az egyén testi-lelki fejlődésében is, így a tanulás, sport, munka, a kihívásoknak való megfelelés, lelki élet ter-én. Megmutatkozik a személy egész magatartásában (tükrözi az emberi méltóságot), főként a beszédben (egyszerű, szabatos fogalmazás, minden feleslegesség, eredetieskedés, gesztikulálás, közbeszólás, hatásvadász fordulat, ízléstelenség kerülése stb.), a kíváncsiság, az indulatok (főként a harag) és az érzelmek fékezésében. Az önuralom nem azonos a közömbösséggel, de bizonyos távolságtartással jár: semminek sem tulajdonít nagyobb jelentőséget, mint ami a valós értékrendből következik. Az önuralom gyümölcse az objektivitás, kiegyensúlyozottság, türelem, kitartás, állhatatosság és erősség. Fejleszti az akaratot és az ész megismerő képességét, nélküle nincs teljesítőképesség.

Az önuralom azonban elsősorban és legfőképpen a személy igazi szabadságának alapja, ezért megszerzése tudatos munkát igényel. A lélek önmaga fölötti uralmának föltétele a megkülönböztetés képessége, mely meg tudja válogatni, hogy a lélek mivel kerül kapcsolatba, mit fogad önmagába. Az ember belső világának táplálása ugyanis legalább akkora megfontoltságot és rendet igényel, mint a testé.

Az önuralom alakításában nagy szerepe van a családnak, hiszen az önuralom megszerzésének leghatásosabb motívuma a szeretet. Amikor a kisgyermek igyekszik „jó lenni”, hogy örömet szerezzen szüleinek, valójában az önuralom felé teszi első lépéseit. Természetesen nagy a szülők felelőssége abban, hogy az önuralom valóban az értelmesen élt élet velejárójaként alakuljon a gyermekben, s ne csupán a szülő kényelmi szempontjait szolgálja (a „fegyelmezett” gyermekkel nincs gond). A legjobb nevelő itt is a példa. A család rendszeres és rendezett élete, a közös imádságok, étkezések, programok ritmusa, a felnőttek egymás iránti figyelmessége és szelídsége a legjobb munkálója az önuralomnak gyermek- és kamaszkorban egyaránt.

 

TÜRELEM

 

hosszantűrés, béketűrés

Latinul patientia

A bátorság részerénye, mellyel az ember szomorúsággal, de mértéktartással viseli a jelenlévő, elsősorban másoktól eredő rosszat.

Nem tévesztendő össze a tolerantiával. Ellentétes víciuma a türelmetlenség.

A Szentírásban Isten egyik fő tulajdonsága a hosszantűrés: visszafogja haragját és vár az ítélettel, így időt hagy a bűnösnek a bűnbánatra és a megtérésre (Kivonulás könyve 34,6;  Számok könyve 14,18;  A bölcsesség könyve 15,1; Jézus, sírák fiának könyve 18,11; A rómaiaknak írt levél 2,4; 3,25; 9,22;  Péter első levele 3,20;  Péter második levele 3,9).

Az Ószövetségben a türelem az okosság jele (A példabeszédek könyve 14,29; 19,11); mintája Jób. A türelem gyakran szelídséggel párosul, föltétele a békés együttélésnek (Jób könyve 15,18; 16,32). A béketűrés felülmúlja a harcban tanúsított bátorságot, sőt a győzelmet is (Jób könyve 16,32), de elsősorban megpróbáltatás idején kell türelmesnek bizonyulni (Jézus, sírák fiának könyve2,4–5).

Az Újszövetségben Pál apostol türelemre buzdítja a keresztényeket (Levél az efezusiaknak 4,1; Levél a kolosszeieknek 3,12) és tanítványait (Levél Títusznak 2,2; Első levél Timóteusnak 6,11; Második levél Timóteusnak 3,11; 4,2). Az Egyház belső egysége is megköveteli a türelemet, ezért az erénykatalógusok ismételten a keresztények figyelmébe ajánlják. A türelem az új emberben a Lélek adománya és gyümölcse (Levél a galatáknak 5,22), karizmatikus erény (Levél a kolosszeieknek 3,12;. Második levél a korintusiaknak 6,6); a szeretet egyik fő jellemzője (Első levél a korintusiaknak 13,4); nagylelkűséget tételez föl, hiszen más emberek elviselésében, a saját jogainkról való lemondásban nyilvánul meg. Jakab levele 5,7–11-ben a türelem nagy példaképei a földműves, a próféták és Jób, a  Levél a zsidóknak 6,12-ben  Ábrahám.

A türelem kísérő erénye a remény, a szelídség és az alázatosság (vö. Levél a galatáknak 5,23; Levél a kolosszeieknek 3,12), részerénye a kitartás és az állhatatosság.

Jelképe a bika.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 23