Vincenzo Pelvi érsek, az Olasz Tábori Érsekség ordináriusának gondolatai a katonlelkészségről

Vincenzo Pelvi érsek, az Olasz Tábori Érsekség ordináriusának gondolatai a katonlelkészségről

Fordította: Alácsi Ervin János őrnagy, tábori lelkész

 

Katonák, de mindenekelőtt papok

25 évvel ezelőtt adta ki II. János Pál pápa a "Spirituali militum curae" kezdetű apostoli konstitúciót

Vincenzo Pelvi érsek, az Olasz Tábori Érsekség ordináriusa - L’Osservatore Romano, 2011. április 21.

 

A Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció (1986. április 21.) megjelenésének 25. évfordulója fölidézi bennünk, mindössze néhány nappal a pápa boldoggá avatása előtt, II. János Pál nagy alakjának gondolatait és lelkipásztori szívét. Egy prófétai dokumentum ez, amely naprakésszé tette a katonák lelki gondozásának kánoni rendszabályozását a II. Vatikáni Zsinat fényében, miközben szem előtt tartott olyan fontos változásokat, mint a speciális fölkészítés növekvő szükségessége és a fegyveres erők nagyon részvállalása nemzeti és nemzetközi szinten. A katonák lelki segítése Olaszország egyesítése óta folyamatos feladatot jelent az Egyház számára, amely megannyi pap nagylelkű munkásságának köszönhetően gondoskodott arról, hogy a haza szolgálatában állóknak ne kelljen hiányt szenvedniük sem az isteni Ige hallgatásában, sem a szentségek ünneplésében. Ez a jelenlét kiterjedtebbé és szervezettebbé vált az első világháború után, amikor a Szentszék, egyetértésben az olasz állami hatóságokkal, biztosította a fegyveres erők lelki szolgálatát, megalapítván az olasz tábori helynökséget egy tábori püspök vezetésével.

Ez átmenetet jelentett az „Egyház egyik szolgálatából” egy „szolgáló Egyházba”, melynek kedvezményezettjei olyanok, akik konfliktusok közepette kényes körülmények között munkálkodnak a béke megteremtésén és fönntartásán.

Bizonyára senki figyelmét sem kerüli el az a mai társadalmi érzékenység, amelynek alapját olyan dolgok képezik, mint a katonai kiadásokkal szembeni lelkiismereti ellenvetések, az emberi jogok védelme, a kollegiális és erőszakmentes módon kiharcolt igaz egyetértésre való törekvés, az őszinte párbeszéd, az államok közti szolidaritás és a diplomácia nemes gyakorlata. Ebből következik, hogy a dokumentumot, hogy megőrizze teljes aktualitását, hozzá kell igazítani a jelen pillanat szükségleteihez. Elkerülhetetlen tehát, hogy a pápai megnyilatkozás világossá tegye azt a lelkipásztori lelkületet, amely életet lehel a normatív rendelkezésekbe, inspirálva és megfelelően orientálva azokat. (XVI. Benedek, Beszéd a Katonai Ordináriusok Nemzetközi Konferenciáján, 2006. október 26.)

Ennek fényében kell most fölajánlanunk néhány gondolatot, megfontolást a katonák keresztény nevelésére vonatkozóan. A „tábori egyház” sajátos arculata ellenére nem létezhet kifejezetten szoros kapcsolatok nélkül más egyházakkal, különösen saját hazánkban. A pápai útmutatás ma „integrált lelkipásztorkodásról” beszél, amelyet a személyiség lelki egysége tesz szükségessé.

A katonák lelki nevelésének elősegítése magába foglalja, hogy végigkísérjük őket, családtagjaikkal együtt, a keresztény beavatás és szakmai előmenetelük útján, miközben hitük és tanúságtételük egyre érettebbé válik. A katonai ordinariátus lelkipásztori tevékenységét tehát a papság egységének egy meggyőző formájára és az adott történelmi helyzet beható ismeretére kell alapozni. Konkrétan a katonák közösségének, nagy családjának szolgálatát nem lehet individualista módon fölfogni, ahogy az gyakran megtörténik számos olyan okból, mely visszavezethető a kapott nevelésre vagy egy még ma is elterjedt lelkipásztori gyakorlatra, miszerint: „Mindenki a maga kertjét művelje!”. Ez a hozzáállás nagyon kevéssé tartható és gyümölcsöző, ráadásul végtelen és mélységes elszigetelődést vált eredményez.

Az Egyház elsődleges feladata az evangelizáció, melynek célja, hogy Krisztust hirdessük, róla tanúságot tegyünk, valamint békéjének és szeretetének jó hírét propagáljuk minden környezetben és kultúrában. A hadsereg világában is arra hivatott az Egyház – azon hasonlatokkal élve, melyekre maga Krisztus Urunk utalt –, hogy só, fény és kovász legyen, s így a gondolkodásmód és a struktúrák mind teljesebben a béke építésére irányuljanak, vagyis arra „a rendezettségre, mely Isten szeretetének terve és akarata” (Üzenet a Béke Világnapjára, 2006. január 10., 3.). Az evangelizáció az Egyház saját kegyelme, hivatása és légmélyebb önazonossága. Az ordinariátus a lelkiismeret nevelésére ajánlja föl szolgálatait, azzal a meggyőződéssel, hogy Isten Igéje, bőségesen elvetve valamint a szeretet és igazság szolgálatával bátran megtámogatva, a kellő időben gyümölcsöt terem. Ezért a lelkipásztori szolgálat nem szorítkozhat az istentiszteletek ünneplésének biztosítására, de egy teljes lelkipásztori programot kell alkalmaznia, mely elkíséri az egész lelki életét nemcsak az egyes embereknek, hanem az ordinariátus teljes közösségének, amely nem egy adott területhez, hanem a haza minden katonájához van kötve, bárhol is teljesítsenek szolgálatot.

Ebből fakad az elhatározás, hogy a katonák mellé szegődjünk életük minden szakaszában, mert a hit megvilágítja az élet minden egyes helyzetét, és Krisztust fölfedezzük az örömökben és megpróbáltatásokban, bármilyen problémával is találjuk szembe magunkat. Ez élet útjait nem lehet előre betervezni, különösen nem jó előre rögzített, rideg határidőkkel. A keresztény okosság és a konkrét személy fejlődése megköveteli, hogy magunkat folyamatosan hozzászoktassuk a növekedés ritmusához, a lehetséges ugrásokhoz illetve lelassulásokhoz, melyek hozzátartoznak minden ember életéhez. Rá kell kérdeznünk annak értelmére, mikor egy szentséget a beavatás kontextusán kívül igényelnek: talán ilyenkor a szentség „tárgyiasul”, lesüllyed a bürokratikus elintéznivalók, a letudnivaló kötelességek szintjére. Arra is rá kell kérdeznünk, hogy vajon milyen üzenete van egy olyan lelkipásztori magatartásnak, mely visszautasítja, hogy e témával komolyan szembesüljön, sőt azt elnagyoltan és felületesen kezeli.

A keresztény katona külföldi missziók esetén arra hivatott, hogy az evangélium tanúja legyen nehéz, olykor drámai helyzetekben, és reményt adjon a gyengéknek és védteleneknek. Ebben a megközelítésben a missziók feladata, hogy egy fegyveres konfliktust követően megerősítsék vagy helyreállítsák a békét, és ilyen helyzetben a katona hivatása, hogy a biztonság és együttérzés követe legyen. Ezért a békemissziók alapvetően nemzetközi jellegűek, s mint ilyenek, megadják a katolikus katona számára a lehetőséget, hogy más vallású bajtársakkal is találkozzék. Az ilyen katonai környezetben tehát gyakorolni lehet más felekezetű keresztényekkel az ökumenikus lelkiséget, más vallások híveivel pedig a vallásközi párbeszédet. Így a katonák magukra vállalják az őrszem szerepét, akik messziről kutatják a tájat, hogy elhárítsák a veszélyt és előmozdítsák az igazságosság és a béke ügyét (II. János Pál beszéde a Honvédség és a Rendőri Erők Jubileumának alkalmából).

Az apostoli konstitúció új horizontot és kilátásokat nyit meg a lelki gondozás területén, amely elengedhetetlen az olyan férfiak és nők lelki nevelése szempontjából, akik az igazságot és a békét keresik. Ahol erkölcsi relativizmus uralkodik, ott a hit megőrzésének feladata elsődlegessé válik, és ezt nem fegyverekkel lehet megvalósítani, hanem a szentek meggyőző erejével, legyenek azok a szentek akár katonák, akik saját hivatásukban megélik Krisztus üzenetét.

 

A katonaélet értelme ma

II. János Pál és a háború

Vincenzo Pelvi érsek, az Olasz Tábori Érsekség ordináriusa - L’Osservatore Romano, 2011. május 6.

 

Wojtyla pápa jól ismerte a polgári társadalom nyomását, amely a katonai kiadásokra vonatkozó ellenérzésben nyilvánul meg, valamint a hadseregek föloszlatására, az arzenálok fölszámolására és a nemzetközi szervezetek működésének fölülvizsgálatára irányul. Világosan ki tudta tehát fejezni Hiroshimában (1981), az ENSZ-ben (1982) és Rómában (1983), hogy a nukleáris fegyvertár fölszámolása erkölcsileg és emberileg indokolt egy végérvényes lefegyverzés érdekében. Hasonlóképpen védte az emberi jogokat, mint az emberi személy alapvető javait, mert ezt tartotta az elsődleges eszköznek arra, hogy békét teremtsünk, és erőszak nélkül küzdjünk az igazságosságért.

A háborút a legvégső megoldásnak tartotta; mindig kérte, hogy a nemzetközi rend helyreállítását az ENSZ-re bízzák, mert minden konfliktust kollegiális módon és erőszakmentesen kellene megoldani. Fölszólítása: „Soha többé háborút!” az igazságos békét szorgalmazta, melynek alapja a nemzetközi jog, az őszinte párbeszéd, az államok közti szolidaritás és a diplomácia nemes gyakorlata. A civil lakosságot mindig humanitárius beavatkozásokkal kell segíteni, és kizárólag a diplomácia eszközeinek és más békés megoldásoknak kudarca esetén gondolta úgy a pápa, hogy indokolt az erőszakos közbelépés, akár katonai jelenléttel, hogy a közjót, az egyetemes javakat, az emberi jogokat megvédelmezzük.

Ebben a közegben kell összegeznünk II. János Pál tanúságtételét, aki szerzője volt egy igazi „katonai enciklikának”, mely valódi tanúságtétel, amit minden helyőrségben, hadihajón és reptéren kihirdettek. Különböző megszólalásokban elemezte a pápa, hogy miben áll a katonai élet. A kérdést úgy válaszolta meg, hogy közben foglalkozott a katonai élet szakmai motivációival: „Amennyiben pozitív értelemben vizsgáljuk annak természetét, a katonai hivatás önmagában véve tiszteletreméltó, szép és nagyvonalú. A katonai hivatás lényege a jónak és igaznak védelme, és mindenekelőtt azoknak védelme, akiket igazságtalanul ért támadás. És ebben találjuk meg annak alapvető magyarázatát, hogy a háború milyen helyzetben igazolható: akkor, ha a megtámadott haza védelmét jelenti, vagy azokét, akik üldözöttek és ártatlanok; és mindezt a katona saját életének veszélyeztetésével teszi.” (Beszéd katonákhoz, 1989. április 2.).

A katona olyan fiatal, aki az élet jelentős választásaival szembesülve törekvéseiben, legmélyebb érzéseiben, eszményeiben, szükségleteiben nagylelkű. Tanúságot tesz fennkölt kötelességéről, mely a szabadság, a rend, az igazság és a béke alapvető értékeinek megvédelmezésére vonatkozik (ld. olasz katonák kihallgatása, 1979. március 1.). Kiváltképp bátorítani kell arra, hogy növekedjék az akarat megnevelésében: „Szükséges, hogy hozzászokjon az áldozathozatalhoz és a lemondásokhoz, erőfeszítéseket tegyen egy kiegyensúlyozott és komoly személyiség kifejlesztése érdekében, művelje magában a lelki erősség erényét, hogy legyőzze a nehézségeket, ne legyen hajlamos a lustaságra, és adott szavához, kötelességéhez mindig hű legyen.” (Beszéd az olasz hegyivadászokhoz, 1979. május 19.).

A katonák társadalmi és polgári vállalásai, legyen akár háború vagy békeidő, visszautalnak arra a lelki képzésre, melyre az Egyház, a tábori lelkészek szolgálatán keresztül, különleges figyelmet fordít.

A katonák így megtanulják, hogy az eseményekből kiolvassák az isteni gondviselés beavatkozásait. Valójában a katonaélet nehéz, de dicsőséges kihívásai arra tanítanak, hogy legyen bennünk elég bátorság elfogadni a történelem valóságát. Ez lényegében azt jelenti, hogy megtanuljuk szeretni saját korunkat hiábavaló sajnálkozások és mitikus utópiák nélkül, miközben meggyőződésünkké válik, hogy mindenkinek megvan a saját küldetése, az élet ingyenes ajándék és egyben gazdagság, melyet tovább kell adnunk, akármilyen időket is élünk, nyugodt vagy bonyolult, békés vagy zaklatott.

„A békét napról napra kell építeni a lelkiismeret és a személyes kapcsolatok területén egyaránt: a békét azért kell védelmezni, mert életünk a keresztény szemlélet szerint végső értelmét a szeretet evangéliumi parancsában nyeri el. A felebarát szeretetéért, szeretteinkért, a gyengébbekért és kiszolgáltatottakért, csakúgy, mint egy nép hagyományaiért és lelki értékeiért, áldozatokat kell hozni, küzdeni kell, és amennyiben szükséges, akár saját életünket kell adni. Nyilvánvaló, hogy ebből az idealista, mégis valósághű szemszögből szükség van a nemzeti fegyveres erők átalakítására, hogy támaszai legyenek annak a nemzetközi szolidaritásnak, amit az Egyház kívánatosnak tart.” (Beszéd a Cecchignola-i támaszponton, 1989. április 2.)

A terrorizmus II. János Pál szerint valódi bűn az emberiség ellen, és az ellene irányuló küzdelem nem merülhet ki elnyomó és büntető intézkedésekben, hanem mindenekelőtt a politika és az oktatás szintjén kell megjelennie. Egyrészt meg kell szüntetni az okokat, melyek az igazságtalan helyzetek kialakulásához vezetnek, másrészről olyan oktatási rendszert kell kialakítani, melyet az emberi élet iránti tisztelet jellemez.” (ld. Üzenet a Béke XXXVII. Világnapjára, 8.)

„Hogyan lehetne elfelejteni a számos küldetést, amiben a katonák az első vonalakban teljesítettek szolgálatot, hogy fölajánlják nagylelkű segítségüket a lakosoknak, akiket természeti vagy humanitárius tragédiák értek? Hogyan is ne gondolnánk ámulattal a veszélyekre és áldozatokra, amelyekkel katonáink találkoznak, midőn olyan országokban vállalják a béketeremtő műveleteket, amelyeket képtelen polgárháború sújt. Ezekkel a beavatkozásokkal a katonák mind világosabban bizonyítják, hogy olyan értékek védelmezői, mint az élet, a szabadság, a jog és az igazság, melyek elidegeníthetetlenek az embertől.” (Beszéd a Katonai Ordinariátus Első Konferenciáján, 1999. május 6.)

 

Wojtyla pápa és felhívása, hogy a megtámadottakat védelmezni kell

Interjú Vincenzo Pelvi érsekkel, az olasz hadsereg katonai ordináriusával

"Avvenire" olasz napilap - Giuseppina Avolio - 2011. június 12.

 

Mit gondolt II. János Pál a katonai életről?

25 évvel ezelőtt Wojtyla pápa adta az Egyháznak az első apostoli konstitúciót, Spirituali militum curae címmel, amely a katonák lelkipásztori gondozására vonatkozott; ő volt a szerzője ennek az igazi "katonai enciklikának", mely valódi tanúságtétel, amit minden helyőrségben, hadihajón és reptéren kihirdettek. A Legfőbb Pásztor szerint: "A katonai hivatás lényege a jónak és igaznak védelme, és mindenekelőtt azoknak védelme, akiket igazságtalanul ért támadás (1989. április 2.).

És mi a helyzet a háborúval?

A háborút a legvégső megoldásnak tartotta; mindig kérte, hogy a nemzetközi rend helyreállítását az ENSZ-re bízzák, mert minden konfliktust kollegiális módon és erőszakmentesen kellene megoldani. Fölszólítása: "Soha többé háborút!" az igazságos békét szorgalmazta, melynek alapja a nemzetközi jog, az őszinte párbeszéd, az államok közti szolidaritás és a diplomácia nemes gyakorlata. A civil lakosságot mindig humanitárius beavatkozásokkal kell segíteni, és kizárólag a diplomácia eszközeinek és más békés megoldásoknak kudarca esetén gondolta úgy a pápa, hogy indokolt az erőszakos közbelépés, akár katonai jelenléttel, hogy a közjót, az egyetemes javakat, az emberi jogokat megvédelmezzük.

A Legfőbb Pásztor, aki oly mélyen beírta magát a történelembe, nem félt olykor rámutatni annak vétkes hiányosságaira sem. Mi II. János Pál tanítása az Egyház és a katonai ordinariátus számára?

Az Egyházban lelkipásztori szolgálatunk nem a saját erőnktől vagy tehetségünktől függ, hanem egyedül Istentől, mert az Ő kegyelmének gyümölcse. Anélkül, hogy osztoznánk Krisztus szenvedésében, lehetetlen az evangéliumot hatékonyan és a megszentelődés erejével hirdetni.

Hogyan lehet II. János Pál példa a katonák szemében?

Gondolom, az elfogadás iránti szenvedélyes elkötelezettségével és nagylelkűségével, melyek kultúránk gyökereit képezik. A katonák nagy családja tele van emberséggel, és akár lemondások és áldozatok közepette is képes adni, inkább, mint visszatartani, építeni, inkább, mint rombolni. És ez vonatkozik nem csak Olaszországra, de Európára és az egész világra.

 

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2017, augusztus 3