URUNK BEMUTATÁSA

GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY 

(Latinul:  Purificatio B. M. V., Praesentatio Domini):

Urunk bemutatása a templomban (vö. Lk 2,22-32).

Az Úr Jézus bemutatásának Jeruzsálemben már a 4. században ünnepe volt. Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Mivel karácsonyt január 6-án ülték, a 40. nap február 14-e volt. Amikor Karácsony december 25-re került, az ünnep dátuma február  2. lett. Róma a 7. században fogadta el az ünnepet a Simeon és a Kisded Jézus találkozására utaló Hüpapante (találkozás) néven. A 10. századtól a nyugati liturgikus könyvek egyre inkább Mária tisztulását emelik ki és erről nevezik el az ünnepet (Purificatio). A Keleti Egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, bemutatásaként tartjuk számon a napot.

Manapság talán a „Találkozás” elnevezés a legtalálóbb, hiszen ebben az ünnepben találkozik az Ó és Újszövetség, a Törvény és az Evangélium, hiszen a keresztény értelmezés szerint az Ószövetség értelme az Újban tárul föl, az Újszövetség pedig benne gyökerezik az Óban. A Törvény értelme Jézus Krisztusban, az Ő személyében és sorsában tárul föl és teljesedik be. Ugyan akkor ebben az ünnepben, a gyertyaszentelés szimbólumában találkozik a pogányság és a kereszténység is.

A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának (purificatio Beatae Mariae Virginis) napja.

Gyertyaszentelő Boldogasszonyt a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorozta, a 20. század elejétől tanácsolt ünnep. Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint az ünnepen királyaink a misén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban Gyertyaszentelő Boldogasszony napján először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Nyilván e közéleti hagyomány sarjadéka Kiskunfélegyháza tanácsi határozata 1808-ban Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén úgy mint régente a hivők nagyobb buzgalmára, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak, kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak; s gyertyák osztatván ki közöttük a körmenetben a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal. A félegyházi nép ezt a gyertyát máriagyertya néven emlegeti. Ez a hagyomány a 20. század elején Gyöngyösön is élt. A kalocsai főegyházmegye bácskai faluiban az elöljáróság szintén részt vett a misén. A pap megszentelt gyertyát ajándékozott mindegyiküknek: megcsókolták és evangélium idejére meg is gyújtották.

A 18. században Temesvár tanácsa sok gyertyát vásárolt a szenteléshez. Kiosztásánál a hívek hálából megcsókolták a szentelő pap kezét.

A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Kiszombori méhészek ezen a napon végig söprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek. Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező 12 viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került.

Privigyei szláv hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek.

Hercegszántó sokác asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le. A mohácsi sokácok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik.

Várgesztes és Vértessomló német népe tekercselt viaszgyertyát t (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a tp-ba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. - A bánáti bolgárok a tp-ba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik.

E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak. Németprónaiak szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a nap már egy pásztorugrással hosszabb.

A magyar népi kalendáriumban Gyertyaszentelő Boldogasszony idő- és termésjóslásai szerint a hátralévő tél negyvenes rámutatónapja. A naphoz fűződő, medvét emlegető népies időjóslások forrása alighanem egy középkori latin sentencia: Sole micante Maria purificante: Maius erit frigus, quam ante, 'Ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte'.

Ábrázolása: Első nyugati ábrázolása 432/40-ben a római S. Maria Maggiore-bazilika diadalív mozaikján, keleti ábrázolása a 10 századból maradt fenn. A 11. század a szobrászatnak, a 13. század a táblaképfestészetnek is témája lett.

Magyarországon számos szárnyasoltárunk képsorozatában feltűnik: Almakerék (1400), Aranyosmarót (1450), Berethalom (1515), Csíkszentimre (1500), Kassa (1474), Okolicsnó (1500), Szepeshely (1510), Szepesszombat (1480). Szarvasgede barokk oltárképén Mária magában, gyertyát tartva tűnik föl. A kevés templom titulusnak elsősorban a téli időszak az oka. A jezsuiták a pécsi fődzsámit, a mai belvárosi plébániatemplomot Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték (1688). A szolnoki ferencesek a várbeli mecsetet először Kapisztrán Szent János, majd amikor ezt a kurucok lerombolták, a helyén fából és nádból rögtönözve, Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték.

Aetheria, Egeria, Eucheria, Silvia (4. század második fele):

Egy 1884-ben Arezzóban fölfedezett itinerarium szerzőnője.

Írása szerint nemes úrnő, aki nővérének számol be szent kíváncsiságból tett palesztinai és egyiptomi utazásáról. Valószínűleg szerzetesnő, aki apátnőjének írta beszámolóját. Személyéről eltérő vélemények vannak (Gamurrini szerint I. Theodosius miniszterének, Rufinus Aquitanusnak nővére; Lambert szerint a Szent Jeromos köréhez tartozó Galla). Beszámolójában a 381 elejétől 384 tavaszáig tett szentföldi zarándokútját írta le. A másolatban fennmaradt töredékes műnek rendkívüli jelentősége van a szentföldi régészet és a liturgiatörténet szempontjából.

Február, böjtelő hava

(A latin februare, 'megtisztít' szóból)

A julián és gregorián naptár második hónapja. Nevét egy ókori tisztulási szertartásról nyerte. Közönséges évben 28, szökőévben 29 napos. A szökőnapot 23. után iktatják be, oda, ahol a J. Caesar előtti naptárban a szökőhónap (mensis intercalaris) kezdődött. Caesar reformjától Kr. e. 8-ig közönséges évben 29, szökőévben 30 napos volt.

Magyarországi névváltozatai: Böjtelő hó (Winkler-kódex, 1506), a 'böjt első hava', mert általában februárban kezdődik a nagyböjt; Gyertyaszentelő hó (Érdy-kódex, 1527), mert e hónap 2-án van Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe; Fagyhó (Sylvester János, 1539); Hal hava (Rájnis József, 1787) az e havi zodiákus jegyről.

Bemutatás a templomban

Az ószövetségi törvény szerint az újszülöttet el kellett vinni az Úr szentélyéhez, hogy ott bemutassák az Úrnak. Az elsőszülött fiúk bemutatása a 40. napon történt, s őket meg kellett váltani a templom szolgálatától is (Kiv 13,1-2; Lev 17,1-4). Jézus bemutatását a Lk 2,22-38 írja le. A lányokat 70 napos korukban mutatták be.