Emlékképek és írások Kálló Ferenc tábori esperesről 8.

Nyár végére nyilvánvalóvá vált, hogy a náci Németország elvesztette a háborút. A szövetségesek feltartóztathatatlanul nyomultak előre nyugaton és keleten. Augusztus 27-én a szovjet csapatok átlépték a magyar határt. Az ország a két egymás ellen élet-halál harcot vívó nagyhatalmak összecsapásának színterévé vált, tehát hazánk kettős megszállás alá került. A rövid, de súlyos veszteségekkel járó náci megszállást felváltotta a szovjet, amely hosszú időre rendezkedett be. Augusztus 28-an Horthy eltávolította a kollaboráns kormányt és bizalmi emberét ültette a miniszterelnöki székbe. Azzal a feladattal bízta meg, hogy készítse elő Magyarország kilépését a háborúból. Fegyverszüneti delegáció ment Moszkvába, hogy a fegyverletétel feltételeit rögzítsék. Ezalatt mit tettek a fent felsorolt orvosok és Kálló Ferenc esperes a rájuk bízott betegek érdekében? Amikor életünk hajszálon függ ha származásunk, vallásunk, politikai nézeteink miatt eleve pusztulásra vagyunk ítélve, amikor ki vagyunk szolgáltatva egy társadalom részvétlen közönyének, olyan hihetetlenül nagy értéke van egy segítő kéznek, főképp ha abban egy életmentő papírt kap, vagy ha – különös paradoxon – életmentő kés van... Az illetékes hatóságoknak hamarosan feltűnt, hogy azokban a kórházakban, amelyek Kálló esperes hatáskörébe tartoztak, feltűnően lassan gyógyultak a betegek, s a legtöbbjük elbocsátása után is alkalmatlan maradt katonai szolgálatra. Mások éppen meggyógyultak, amikor hirtelen újra műtőasztalra kerültek. Egyesek minden ok nélkül kiütéses tífuszt kaptak, a fertőző osztályra kerültek, még látogatni sem lehetett őket. A német katonai hatóságok hiába kérték ki a beteg fogoly tiszteket, azok egészségi állapota sohasem javult annyira, hogy szállítani lehetett volna őket. A nyilasoknak bizony szemet szúrt, hogy az ápoltak zsidókként vonultak ugyan a kórházba, de a legtöbbje keresztény papírokkal hagyta el az intézményt.. Sajnos itt is voltak besúgok, mint mindenkor, mindenütt. Ezek a beépített besúgok már azt is tudni vélték, hogy sok kötés alatt nem is volt soha semmiféle seb, törés vagy operáció, hogy többen egyáltalán nem is voltak betegek, s igen sok üldözött zsidó munkaszolgálatos a gyógyulása után nemcsak új vallást, de egészen új nevet és új anyakönyvi kivonatot is kapott.

 Kálló Ferenc, aki vallásra, világnézetre, nemzetiségre való tekintet nélkül minden beteget meglátogatott, mindenkivel személyes és bizalmas beszélgetést folytatott – úgyis mint pap, úgyis mint egy származást igazoló bizottság elnöke, a háttérből csendesen irányította ezt az életmentő, de ugyanakkor nagyon is életveszélyes munkát.

 Az esperes működési területét Vörös Kórházként kezdték emlegetni, ahol – mint ahogy a felszabadulás után egy napilap elmésen idézte –a nyilas járvány ellen kezelték a betegeket.

 Közben elérkezett október 15-e, amikor 13 óra 10 perckor Horthy rádió-beszédében tudatta az országgal, hogy hazánk fegyverszünetet kért. A nácik azonban a rosszul előkészített kiugrási kísérletet meghiusították, Horthyt foglyul ejtették és Szálasi Ferenc nyilas mozgalmat juttatták hatalomra. Ettől a pillanattól kezdve Kálló esperesnek nemcsak a munkája, de puszta léte is veszélyben forgott. Lépéseit már figyelték, Az ő mozgási lehetőségét igen megnehezítette, hogy magas lázzal hirtelen megbetegedett s ágynak dőlt. A nyilasok azonban már túl sokat tudtak róla ahhoz, hogy futni hagyják.

 1974. októberében a Reformátusok Lapjában dr. Finta István így emlékezett vissza az esperesre, valamint utolsó szorongatott napjaira:

Az alkotás utcai tiszti kórházhoz beosztott lelkipásztor volt, de hatásköre kiterjedt az összes budai katonai létesítményekre. Szinte véletlenül kerültünk össze az akkori igazoltatások során, kölcsönösen kisegítve egymást aláírásunkkal és pecsétünkkel, hogy hitelesek legyenek az iratok, amiket több mint 200 zsidó, ruszin, román és egyéb munkaszolgálatos mentésére adtunk ki. Amikor erdélyi beosztásomból visszakerültem, már csak a legmerészebb tisztek érintkeztek vele, mivel az ellenállási mozgalomban való részvétele mellett nyíltan hirdette, hogy a háborút elvesztettük, és buzdított a németek uralma elleni harcra. Amikor azzal próbáltam csendesíteni, hogy úgysem hallgatnak az emberek reánk, azzal válaszolt, hogy a lelkipásztorok szavát az Isten számon tartja. Ha egymaga maradna is, szólná az igazat azért, hogy legalább Isten hallja. Változatlanul folytatta Istentől vett prófétai szolgálatát. Csak arra tudtam rávenni, hogy ha sűrűsödnek a jelek körülötte, akkor jöjjön ki Budakeszire, és elrejtjük. Közbejött október 15-e, amikor a budakeszi katonai szanatórium üres ágyait a boldog emlékezetű Csutkay István parancsnok tudtával és hozzájárulásával, főleg dr. Ribiczey Sándor akkori orvos százados, a legénységi osztály vezetője hirtelenjében feltöltötte a nálunk ebédet felvételiző zsidó munkaszolgálatosokkal, akiket tüdőbetegként kezelték tovább, és végül is sikerült így átmenteni őket. Telefonon és bizalmi összekötőnk Falus Ottó révén többször sürgettem a kijövetelre, különösen amikor tudomást szereztünk a tömeges letartoztatásokról és olyan gyilkosságokról, mint pl. Koltoi Annáé. Kálló Ferenc azzal hárította el a biztonságot, hogy a különböző ellenállási mozgalmak között ő fontos összekötő lévén nem hagyhatja el a helyét ilyen időkben...

A tábori esperes imádságoskönyvében nem győzelmet kért Istentől hanem: Add, hogy a borzalmas háború, mely embertestvéreket szembeállítja egymással, és minden életet elpusztít, mielőbb véget érjen. Hazánk minden ellenségétől megszabaduljon. Egyházad pedig zavartalanul folytathassa munkáját a lelkekért. (Kálló Ferenc: Beteg honvédek imakönyve, 47. old. Budapest, 1942.)

 Mennyire igaz, amit Kálló Ferenc, egyik szentbeszédében mondott: ..hogyha egy vonatot egy nem avatott vezető vezet, az csak tragédiába viheti a vonat utasait... Sajnos ez történt az elkövetkező években, évtizedekben.

 A már említett október 15-én a nácik a nyilasok kezére játszották a hatalmat. A szovjet csapatok már elfoglaltak Debrecent és Szegedet, a harcok a Tiszántúlon folytak, amikor. Szálasi nemzetvezetőként fő céljának hazánk totális háborús mozgósítását tekintette, mert meg volt győződve arról, hogy Hitler által beígért csodafegyver az utolsó pillanatban Németország javára módosítja majd a háborús erőviszonyokat.

 Szálasi hungarista mozgalma, szociális programja, zsidóellenes és nacionalista demagógiája, valamint radikalizmusa révén – a titkos választójog bevezetését követően – jelentős politikai erővé növekedett. Német segítség és támogatás nélkül azonban sohasem válhatott volna kormányzati tényezővé. Az októberi hatalomátvétel után Szálasi hungarista államának hatóköre a Vörös hadsereg előretörése miatt Budapestre és a Dunántúlra korlátozódott.

 A nyilas puccs után a több mint kétszázezres, mindeddig szinte érintetlen budapesti zsidó közösség közvetlen életveszélybe került. Október 17-en visszatért a fővárosba az az Adolf Eichmann, aki a vidéki zsidóság deportálását irányította, majd miután Horthy kormányzó a kiszállításokat júliusban leállíttatta, távozni kényszerült. Irányításával mintegy hatvanezer embert hajtottak kegyetlen gyalogmenetben nyugatra, hogy Ausztriában végezzenek erődítési munkákat.

A fővárosban maradottak egy részét, közel hetvenezer embert, gettóba zárták. A semleges országok védlevelével rendelkező több mint harmincezer üldözöttet ugyanakkor sikerült úgynevezett védett házakban elhelyezni, miközben a Dunába lőtték azokat, akiket ki akartak fosztani. A nyilas pártszolgálatosok az utolsó pillanatig tomboltak, de a gettó, Európában egyedülálló módon, megmenekült. A nyilasok által elrendelt totális mozgósítás és a nyilas pártszolgálatosok fékezhetetlen terrorja tízezrekkel növelte a háborús áldozatok számát. Ilyen embertelenségben nem volt könnyű embernek megmaradni, de Kálló Ferenc tábori esperes Ember volt az embertelenségben, maradt a maga helyén, és amit ott tett, azt halálával hitelesítette: nyilas banditák lakásáról betegen elhurcolták, megkínoztak, majd éjfél után a budakeszi erdőben meggyilkoltak.

1946. október 29-én, vértanúhalálának évfordulóján a Honvédelmi Minisztérium – 1944. október 29-re visszamenőleg – ezredessé léptette elő.

A faji háborút hirdető nácizmus és az osztályharcos kommunizmus egyaránt ellenségének tekintette a vallást. A nácik és a kommunisták Isten helyére vezérüket állították, akiket tévedhetetlennek és mindentudónak hazudtak. Üldözték a vallást, a hivőket és az egyházakat, mert a vallásos tanítás éles ellentétben állt az új hit rangjára törő náci, illetve kommunista ideológiákkal.

Kálló Ferenc tábori esperes nem sejtette, hogy a nácizmus, fasizmus borzalmait egy újabb és hosszú, ugyancsak terrorral fenntartott kommunista diktatúra követi:

A háború végén Európa szerte milliók kényszerültek szülőföldjük, lakóhelyük elhagyására.

A megszálló szovjet hadsereg – akárcsak pár hónappal korábban a nácik – kész listákkal érkezett. Felkutatott, elvitt mindenkit, akit a kommunista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek vélt. Volt miniszterelnököket, minisztereket, parlamenti képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat. Elhurcoltak Raoul Wallenberg svéd diplomatát, akinek szinten sok zsidó köszönhette életét. Vittek válogatás nélkül a munkaképes fiatalokat, leányokat, asszonyokat, fiúkat és férfiakat. Döntő többségük még be sem töltötte a huszadik életévet.

1945. januárjától muszkavezetőnek nevezett magyarok és a kialakuló új közigazgatás tevőleges közreműködésével folyt a fiatalok és azok összefogdosása, akik épphogy hazatértek a náci koncentrációs táborokból. A malenkij robotra elhurcolt magyar állampolgárokat először még hazánk területén gyűjtőtáborokba vitték, majd átmentő-táborokba kerültek Máramarosszigetre, Foksanyiba, Brassóba, Temesvárra. Ezekben az átmentő-táborokban rettenetes körülmények uralkodtak, amelyek következtében sokan meghaltak. Innen, több hetes marhavagonokban történő szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy kétezer táborába. A gulág lágereiben több tízmillió ember halt meg...

A második világháborúval nem zárult le a kollektív üldözés időszaka: erről tanúskodik az át és kitelepítések időszaka. Hazánkban a szovjet megszállok olyan új világot rendeztek be, melyben nem volt hely a régi értékrend, erkölcsök számára. Szovjet világ volt ez, szovjet típusú embereknek. Idegen és elfogadhatatlan a magyar társadalom túlnyomó többségének. Mindaz, ami a szovjet katonai megszállás alatt, a második világháború végén, illetve azt követően hazánkban történt, szorosan illeszkedett ahhoz a szovjet gyakorlathoz, melyet évtizedek óta a kollektiv felelősségre vonás, az etnikai tisztogatás és a kényszermunka tömeges alkalmazásának politikája jellemzett és a szovjetrendszer lényegéhez tartozott. Üldözték a vallást, Isten helyett a párt vezetőit, Sztálint, Rákosit kellett tömjénezni. Tilos volt a hazaszeretet. Azt követelték, hogy a magyar emberek a Szovjetunió céljaival és érdekeivel azonosuljanak. Szembeállították egymással a családtagokat, feljelentési kötelezettséget írtak elő a családtagok, rokonok számára is. A kommunizmus mindenkit ellenségévé tett. Elég volt elmaradni egy Szabad Nép félórától, egy viccet elmesélni, nem eléggé lelkesedni, pénzt adni a kitaszítottak családjának vagy csak köszönni nekik. Aki nem tapsolt elég hosszan, az is ellenséggé vált. A bátrakat, akik szembeszegültek a félelmetes terrorrendszerrel, megöltek, névtelen sírba temették, mert még holtukban is féltek tőlük és mindent megtettek azért, hogy emlékük se maradjon. Kémnek, hazaárulónak nevezték a hazájuk szabadságáért életüket kockára tevőket. Sokuknak nevét sem ismerjük, másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek, pedig ők igazi hősök.

Hogyan jutott hazánkban uralomra a kommunista párt, annak ellenére, hogy az 1945-ös parlamenti választásokon a résztvevőknek csak 17 %-a szavazott rájuk, míg a Független Kisgazdapárt 57 %-os szavazatot kapott, s hogyan lehetett mégis a szovjet típusú társadalmi berendezkedést hazánkra kényszeríteni, ez egy másik hosszú és fájdalmas történet. S ennek következménye, hogy több évtizeden keresztül állomásoztak megszálló csapatok kis országunk területén: az úgymond ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg. Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el a magyar földet. Mindezeknek a náci és kommunista borzalmak áldozatainak állít emléket Budapesten, az Andrássy u. 60. sz. alatt a Terror Háza Múzeum.  Arról, hogy mi történt Magyarországon 1919-ben, 1944-45-ben és azt követően, hogy mennyire vetette vissza az európai fejlődést, hogy itt több, mint négy évtizeden keresztül egy Európában abnormálisnak tekinthető rendszer működött egy szakszerű összefoglalót ad ez a múzeum. Érdemes mindenkinek meglátogatnia, hogy megtudja végre a valós történelmi igazságot.

A két terrorrendszert túlélt Magyarországon végre elérkezett az az idő, hogy ezzel a múzeummal méltó emléket állíthatunk az áldozatoknak, és azt is bemutatja, hogy mit jelentett honfitársainknak azokban az időkben élni.