A 2. MAGYAR HADSEREG

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943. januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett.

1938-ra a tengelyhatalmak európai politikai előtérbe helyeződése Magyarország számára lehetőséget biztosított a fegyverkezési egyenjogúságra (1938. augusztus 23-i bledi egyezmény). A lehetőséget a gazdaság növekedése is biztosította. Ezek alapján életbe lépett a Huba hadrend, melyet (1943-ig, a Szabolcs hadrend kialakításáig) többször változtattak.

1940. március 1-jén a hadrendben 3 hadsereg-parancsnokság került felállításra:

1. Szolnok (később Kolozsvár): a debreceni VI., a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestből,

2. Budapest: a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestből,

3. Pécs: a szombathelyi III., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtestből.

1942 januárjában Magyarország német követelésre (mely 15 harcoló és 8 megszálló hadosztály vezetésének német részre történő átengedését tűzte ki célul) megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.

A hadsereg létrehozása, felszerelése, kivonulása, ellátása

 A mozgósításra a a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehetett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták.

A kivonuló csapatok kb. 20%-volt nem magyar nemzetiségű (elsősorban erdélyi román és ruszinok a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmakban résztvevők aránya 10% volt, őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például fogatosok), ami nagyjából megfelelt a lakosság etnikai összetételének.

Az összeállításnál az elveket nem lehetett teljes egészében végrehajtani, mert figyelembe kellett venni, hogy 1941. októberétől 5 megszálló gyalogdandár (10 gyalogezred 30 zászlóalj) működött.

A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték (néha új is alakult) a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.

 A hadsereg kivonuló alakulatai:

III. szombathelyi hadtest

IV. pécsi hadtest]

VII. miskolci hadtest

1. magyar páncéloshadosztály

A hadsereghez tartozott még az 1. magyar páncéloshadosztály és az 1. repülőcsoport.

A hadsereg kivonuló létszáma 207 000 fő. Ebből 17 000 munkaszolgálatos.

Parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes.

A hadsereg ellátása

A hadsereg élelmezését (mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt) a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a "nem magyar gyomornak való" ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.

A hadsereg kivonulása és az első harcok

A hadsereg 1942. április 17. és június 27. között került kiszállításra a keleti arcvonalra, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd esett el és 83 sebesült meg, ami – hasonló német műveletekhez képest – csekély veszteség volt.

Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. k.ho. a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.

A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.

A III. hadtest 7. és 9. könnyű hadosztályai kezdettől fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába (Fall Blau). Július 2-án, 4 napos kemény harc után, 20%-os saját veszteség mellett a 9. k.ho. elfoglalta Tyim városát. Július 6-án a honvédek megérkeztek a Don folyóhoz, sőt át is keltek rajta és a túlparton ideiglenes hídfőt építettek ki.

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki (kivétel ez alól Tyim védelme). A Vörös Hadsereg fegyelmezett visszavonuló, elszakadó hadműveleteket hajtott végre, kerülve a nagyobb csatákat. Már a korai harcok során kiütköztek a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncéloserők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási gócpontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségeket eredményezett. Az is problémát okozott, hogy Tyim elfoglalása után a magyar gyalogoscsapatok nem voltak képesek lépést tartani a szovjet visszavonulás ütemével. Ennek orvoslására egy 6 (gépkocsizó, kerékpáros és lovas) századból álló "gyors lépcsőt" hoztak létre, amelyet több nap lemaradással tudott csak követni a gyalogság.

A hadsereg másik két hadteste (IV. és VII.) május-június során érkezett ki a hadműveleti területre (Kurszk és Gomel körzetébe). A folyamatban lévő támadás olyannyira leterhelte a szállítási vonalakat, hogy sok alakulatot csak a front mögött több száz, sőt 1000 km-re sikerült kirakodni. Így a honvédek hosszú, kimerítő gyalogmenetben voltak kénytelenek felzárkózni a júliusi hőségben. Az I. páncéloshadosztály július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, és kezdte meg a felzárkózást.

A hídfőcsaták

A nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján (Scsucsje, Korotjak és Uriv falvak körül). Ezeket a német-magyar hadvezetés értelemszerűen felszámolni igyekezett, hogy a Don folyó mint természetes védővonal előnyeit maradéktalanul ki tudják használni, és megnehezítsék esetleges szovjet ellentámadás indítását. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert kb. 20 km-re volt Osztrogozsszk várostól, melyben több (magyar és német) alakulat ellátóbázisa került elhelyezésre.

Az urivi és a korotjaki hídfők között található a Potudany folyó torkolata, mely a csapatmozgásokat nehezítette, mocsaras és horhosokkal tagolt jellege a védelem kiépíthetőségét ellehetetlenítette.

Az urivi hídfő elleni első nagyobb támadásra már július 18-án sor került, amit a 7. k.ho. hajtott végre a rendelkezésre álló legjobban felszerelt egységek támogatásával (30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. gépkocsizó lövészzászlóalj és 1. gépvontatású tüzérosztály, az ún. Zádor-csoport). A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfőt jelentős szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erősítéseket kapott, és a 7. k.ho. további térnyerése elakadt, a hídfő szovjet kézen maradt.

Augusztus 5-én a szovjetek támadást indítottak a korotjaki hídfőből az itt védekező 10. k.ho ellen, amelyet vissza is szorítottak. Az ellentámadásra sietve bevetették az éppen beérkezett 12. k.ho-t, amely 1000 km-es gyalogmenet után aug. 6-án éjjel egykor ért a térségbe. A támadást ilyen körülmények között nem vállaló hadosztályparancsnokot (Illésházy Gábor vezérőrnagy) a helyszínen tartózkodó Jány leváltotta, és támadásra küldte a hadosztályt. A tolnai honvédek kiszorították a szovjeteket az égő faluból, de a teljes hídfőt itt sem sikerült elfoglalni. A 12. k.ho. két nap alatt több, mint 30%-os veszteséget szenvedett, a további harcokból ki kellett vonni.

A német hadvezetés a támadás folytatását szorgalmazta, és a 10. és 13. k.ho, és az erősítésként bevetett a 386. német gyalogezred az 1. páncéloshadosztály egy különítményének támogatásával végül szeptember 3-ra felszámolta a korotjaki szovjet hídfőt.

Augusztus 10-én az Urivnál lévő 7. és 20. k.ho. az 1. pc.ho. támogatásával újabb támadást indított, amely súlyos, több ezer fős magyar veszteség árán kudarcot vallott.

Mivel a német hadvezetés mindenképpen fel akarta számolni ezt a hídfőt is, az itt lévő magyar alakulatokat (7., 13. 20. k.ho. és 1. pc. ho. zöme) jelentős német kötelékekkel (elsősorban tüzérség, valamint a 168. német hadosztály és egy rohamlövegosztály) erősítették meg. Szeptember 9-én megindult a támadás, és a következő 2 nap során sikerült a hídfő felét elfoglalni. A támadásban részt vevő magyar egységek itt is jelentős veszteségeket szenvedtek (pl. a 13. k.ho. minden századparancsnoka elesett már az első nap).

Német részről kritikák is érkeztek: elsősorban a honvédek elégtelen kiképzését és a fegyvernemek közti összhang hiányát kifogásolták, dicsérték viszont a csapatok harci szellemét.

Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, a német és magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, a támadás folytatására gondolni sem lehetett. A hadműveletek 6 napja alatt a német-magyar veszteségek nagysága megközelítette a 10 ezer főt.

A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetséges hadsereggel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása lett.

A hadsereg már a nyári csaták során súlyos veszteségeket szenvedett (különösen az elsőnként harcba vetett III. hadtest), a hídfőcsaták pedig további súlyos áldozatokat követeltek.

1942. augusztus 20-án, a scsucsje-i hídfő térségébe küldött közelfelderítő géppár kísérése közben vadászgépével lezuhant és hősi halált halt Horthy István kormányzóhelyettes.

Az 1942-es év folyamán a hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt

1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival:

1942 szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.

Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.

A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.

A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek (kb. 80-90e harcoló létszám) kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

Ellátási problémák

Az ellátási problémák oka kettős volt: egyrészt nem kapott a hadsereg a németektől elegendő harceszközt és bizonyos, az anyaországból kiszállítandó készletek (pl. téli ruházat) kijuttatása a túlterhelt vasútvonalak miatt lassan történt. Ugyanakkor például élelmiszer, fűtő- és építőanyag bőségesen volt a hadsereg ellátó körzetében, de a belső ellátóhálózat problémái miatt (ló- és takarmányhiány, rossz utak) nem tudták azt a harcoló csapatoknak kijuttatni. Sok katona, aki a front mögött járt (pl. szabadságból átutazóban vagy orvosi kezelésen), és látta a teli raktárakat, de nem ismerte az ellátóhálózat problémáit, nagyon felháborodott. Gyorsan terjedtek a pletykák a vezetés alkalmatlanságáról, szervezetlenségről, korrupcióról, ami hozzájárult a morál további romlásához.

A Főparancsnokság törekedett arra, hogy minél több aktív tiszt szerezzen harci tapasztalatot, ezért – főképpen a magasabb beosztású tiszteket – gyakran cserélték. Így az ezred- és hadosztályparancsnokok jó része mindig „friss” volt, akik egyrészt nem voltak tisztában az orosz viszonyokkal, másrészt a szomszédos alakulatok parancsnokságai nem "szoktak össze".

A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén új egységek kiküldését határozta el. November végén és december elején már kb. 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A felváltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek.

Kísérletek a védelem megerősítésére

1942 végén a sztálingrádi helyzettel összhangban várható volt egy szovjet támadás. Ennek veszélyét a hadsereg vezetése helyesen mérte fel, és intézkedéseket sürgetett először a szövetséges német parancsnokság részéről, majd mivel semmi nem történt, a magyar főparancsnokságtól. Végül Horthy Miklóshoz fordultak, eredménytelenül. Horthy ez ügyben személyesen Hitlerrel is felvette a kapcsolatot, de nem ért el gyakorlatilag semmit.

Jánynak mindössze annyit sikerült kijárnia, hogy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből erős köteléket szerveztek. Ez az ún. Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.

Az összeomlás

A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. A hadművelet a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el a 40-edik szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóaljak 2,7:1, tüzérség 5:1, páncélosok 1,3:1. A hadművelet célja az Osztrogozsszk–Rosszos-vasútvonal fennhatóságának megszerzése volt.

1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett.

A hadseregparancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését.

A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.

A scsucsjei kitörés

Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.

Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni.

Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra.

A német felső hadvezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálingrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást („az utolsó emberig kitartani a Donon”).

Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Tették ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője (von Witzleben tábornok) egyértelműen célzott arra, hogy ő a visszavonulásra engedélyt parancs szerint nem adhat, de Jány ezt megteheti, mert ő nem a német hadsereg tisztje.

Több helyen (pl. Scsucsjétól délre,a 19. és 23. k.ho. körzetében) a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért . Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra.

Máshol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra. Ennek hatására sok reményvesztett honvéd eldobta fegyverét, és csatlakozott a visszavonulókhoz.

Felbomlás

Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a „parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni”.

Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.

A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.

A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.

A III. hadtest sorsa

A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtestet az északról szomszédos 2. német hadsereg kötelékébe rendelték. A hadtestet a német csapatok visszavonulásának fedezésére utasították, ugyanakkor felszerelést, ellátást nem kapott. A németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak a honvédekkel, megtiltották, hogy azok az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba.

A visszavonuló német csapatok inkább felrobbantották készleteiket, mintsem átadják azt az utóvédet tartó honvédeknek. Február 1-jén gróf Stomm Marcel vezérőrnagy hadtestparancsnok utasítást kapott, hogy a hadtest törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt.

Ilyen körülmények között a parancsnok a hadtestet feloszlatta: „Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.

Veszteségek, hazaszállítás

A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17 000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza. Az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg.

A zöm február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak akik majd' 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61116 fő legénység érkezett be.

Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok fent említett harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének sorsáról sem sokat tudunk.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:

"Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadseregparancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntették.