Hol vannak a katonák?

Részletek Sára Sándor dokumentumfilmjéből

Dr. Magass Miklós tartalékos fõhadnagy

Uriv irányában egész nap idehallatszik az ágyúszó, és mintha élénkebb volna, mint máskor. A géppuskák is jobban fütyülnek a vonalak felett.

A mise végeztével útnak indulok, két elõzõ nap átszökött fogollyal. A nyomorultak dideregtek mellettem a szánkón, szánalmas látvány nézni õket. Szemükben alattomos gyűlölet, mindenre képes fanatikus ellenfél. Azt a parancsot kaptam, hogy útközben a foglyok szökést fognak megkísérelni, a többit már úgyis tudom..., de nem teszem meg, és másnak sem engedek meg ilyet. Elõször a szállásomra viszem õket, megmelegszenek, megetetem õket és átadom a fogolygyűjtõknek. Nem nagyon örülnek neki.

Somogyi Géza honvéd

Sok minden elárulta, hogy készülõben van valami és fõleg az, hogy ilyen sokáig nem állhat a front. A másik, ami nagyon érdekes, hogy apró vállalkozások azért történtek, és ott bizony foglyokat is ejtettek néha. Elõfordult, hogy kis rongybugyorban kenyérmorzsa volt, mert nem volt ennivaló, váratlanul érte õket ez a háború, vagy legalábbis nem úgy, hogy élelmezésben el tudták volna látni õket. Chicagói húskonzervet találtunk a katonánál, és egy teherautót találtunk, ami 3600 kilométert futott. Egy amerikai, Detroitban készült kocsi, három tengely meghajtással, tíz kerékkel, bordás terepjáró gumikkal, az alváz meg volt hajolva, valami aknára futott és ott kellett hagyni. Törtük a fejünket, hogy került ide? Akkor már a repülõgépeknél is elõfordult az, hogy idegenformájú gépek voltak. Azokat a gépeket is láttuk már a levegõben, amik késõbb Magyarországon LI 2. márkajelzéssel a belforgalmat lebonyolították. Tehát, valahonnan kaptak erõsítést.

Dr. Magass Miklós

Egy õrvezetõ rálõtt Palkovics Gabira. Nagyon sok aggasztó jelenség észlelhetõ már, az emberek nagyon el vannak keseredve. Testileg-lelkileg rongyosak, felsõ vezetésünk rossz és lelketlen. Pazarolják a magyar erõt, Madách szavai jutnak gyakran eszembe: "csak az a vég, csak azt tudnám feledni"!

Schvoy Ferenc tartalékos főhadnagy

Panaszkodtam, hogy az embereim legyöngültek, tetvesek. Azt mondták, vigyem ki az embereket a szabadba, dolgoztassak velük, akkor majd megkeményednek.

Kornis Pál munkaszolgálatos

Egyre rosszabb lett az ellátás. Az idõjárás okozta szállítási nehézségek és a szervezetlenség egyaránt oda vezettek, hogy az elsõ vonalban levõ csapatok ellátása minden kritikán aluli volt.

Reiner József honvéd

Gyöngeség fogott el éjjel, amikor a tizedes úr szólt, hogy ki kellene menni figyelõbe. Azt mondtam, nem bánom, hogyha elvisznek, vagy akármi történik, mert nem tudok menni, olyan gyöngének érzem magam.

Dr. Kádas Zoltán tartalékos hadnagy

Az emberek nem tudtak tisztálkodni, ki kellett várni azt az idõpontot, míg a tûzhatás olyan lesz, hogy alábbhagy, és hátrább tudnak jönni, biztosabb helyre. A megrühösödött emberek nyolctíz nap után - ugye utánpótlást nem tudtak kapni, nem csak ruházatban, hanem élelemben sem -, amit ott összekapartak, szinte avval a hóval tartották magukat, vagy ha maradt valami száraz kenyér, vagy valami ehetõ, hát azt ették. Tíznapos étlenség, szomjúság következtében eléheztek. Az eléhezés sokszor elérkezik egy olyan ponthoz, amikor már a létfontosságú szerveknek a súlya is kezd fogyni, és ilyenkor bekövetkezik a pusztulás. Úgyhogy a vonalból az ottrekedt emberek, amikor visszakerültek, részben hullaállapotban visszaszállították, a kórboncolás jelezte, hogy eléhezés következtében pusztultak el. Ezt sosem volt szabad használni, kint nem. Eléhezett katona, eléhezésbõl származó halál nem létezhetett a fronton. Az a legfelsõbb vezetõségnek, mondjuk, a presztizsét sértette.

Varga István szakaszvezető

Volt, aki saját magát megcsonkította, hogy hátra tudjon vonulni. Elmondhatom, hogy énnálam is elõfordult olyasmi. Annyira támadtak, hogy én is el voltam keseredve. Nagyon figyelmesnek köllött egy embernek lenni, hogy a saját pisztolyával magát ne csonkítsa, mert azt kinyomoztatták. Azt is megérezték, hogy körülbelül idegen lõszernek a nyoma volt, vagy a saját pisztolyának a nyoma, még azt is kitapogatta az ember. Higgyék el, úgy el voltam szontyolodva, lehúztam a köpenyt, ide tettem a kenyeret, szétlövöm a kezemet. Mikor aztán így fölnéztem az égre, akkor azt mondtam magamnak, hogy Pista, hát te hülye vagy? Hát saját magad lövöd agyon, saját kezedet? Saját kezed teszed tönkre? Nem. Kivágtam a kenyeret, vissza a pisztolyom, lesz, ami lesz, ha agyonlõnek, akkor agyonlõnek. De magamat nem, nem pusztítom az anyja kurva istenit! Oszt azért sikerült hála Istennek, mert hogyha ezt tudják, ha ezt kinyomozzák, ezért akasztás járt volna.

Dr. Magass Miklós

Mikor elment szabadságra a Rumy ezredes úr, nézd - azt mondja -, fiam, hazamegyek szabadságra, visszajövök és lehet, hogy többet nem megyek már haza, elbúcsúzom a családtól. Addig rád bízom az ezredet, mert tudod, én látom, hogy mi lesz itt. Nézd ezeket a lovacskákat, nemsokára emberek fognak így heverni, magyarok, magyarok. Ezt a háborút mi elvesztettük, azt mondja, de nekem végig kell csinálnom, mert erre esküdtem föl.

Rumy Lajos ezredes

Itt harcolva sokat forgattam, néztem azt a térképet, amely a Don folyását mutatja. Ott felénk egy halott arca mutatkozik. Mindig ez a képzelõdésem volt, és ismételten hangoztattam közel állóknak, nem látjátok, hogy itt a halál leselkedik ránk.

Dr. Futaki Gergely fõhadnagy

Amikor az ezredparancsnok távol volt, az idõ alatt látogatott meg a hadseregparancsnok, Jány vezérezredes a segédtisztjével egy alkalommal. Érdeklõdött a harctéri helyzetrõl, légi felvételek álltak rendelkezésünkre a mi és a szemben lévõ szovjet arcvonal elsõ vonaláról. Ezeket megmutattam, különféle fontosabb fegyvereket, páncélelhárító, aknavetõ, stb. fegyvereket, mert pontosan láttuk, ismertük, tudtuk, hogy mi hol van az õ részükrõl is, mint ahogy bizonyára õk is tájékozottak voltak a mi fegyver és egyéb állományunkról, majd elbeszélgettünk. Megkínált bonbonnal, a távozás elõtt megkérdezte, hogy körülbelül mi a benyomásom az ezred legénységének a hangulatáról, állapotáról. Éppen jelenteni készültem ezt és így kedvezõen jött ez a kérdés. Õszintén megmondtam, hogy az emberek leromlott testi állapotban vannak, és ez visszahat ugye, az idegrendszerre és a magatartásukra is. Nagyon meglepõdött, hozzáteszem, hogy az ezredparancsnokhelyet-tes hátul integetett, nem szívesen vette ezt a bejelentést, de barátságosan elköszönt. Ellenben két vagy három nap múlva egy bizottság érkezett, amiben a hadbiztostól kezdve, két orvos és egyéb kijelölt személyek voltak, és ez a bizottság minden zászlóaljtól tíztíz embert berendelt...

Ezeket a legalaposabban átvizsgálták, kikérdezték, hogy mennyi volt az eredeti testsúlya, mérlegelték, és így tovább az ezredtörzsbõl is tíz embert, így az ezredbõl összesen negyven embert. Amit jelentettem, helytálló volt, ennek köszönhettük, hogy a mi ezredünk kapott a késõbbiekben, rövid idõn belül - bár akkor az utánpótlás nem volt könnyû - tíz deka, tizenöt deka napi szalonnapótlást, bizonyos kenyérpótlást és azt hiszem, hogy egy deci rumot.

Dr. Kovács Zoltán õrmester

A háború, ha nem is volt drasztikus nagy vagy átfogó támadás, de azért gondoskodott alkalmi sebesültekrõl, úgyhogy fuvaroztunk rendesen. Egy beszélgetésre emlékszem, ami a lgovi kórházban zajlott le, minek a parancsnoka Sári Dezsõ orvos õrnagy volt, aki azt fejtegette, hogy teljesen helytelen a sebesültek hazaszállítása. Aki megsebesült és nem lett, hogy úgy mondjam teljesen munkaképtelen, tehát amputált vagy pedig olyan maradandó csonkolás vagy egyéb sérülése nincsen, amit nem lehet kigyógyítani, azt itt kint, a frontkórházakban kell kigyógyítani, és visszaadni a frontra ismét katonának. Nekünk az volt a véleményünk - szinte egységesen az egész kórházvonat tisztikarának és nekem -, hogy aki egyszer megsebesült, és megtette a magáét, az a legkevesebb, amit megérdemel, hogy hazaszállítsák.

Lengyeltóti János tartalékos zászlós

Vártuk a karácsonyt. A leveleket. Jöttek, jövögettek, lassan megérkeztek.

Szakács József szakaszvezetõ

Karácsonyfát a századparancsnokom - mert azon a részen nem volt fenyõ - 150 kilométerrõl, alkalmi postaként, valami teherkocsival hozatott. Hozzájutottunk egy karácsonyfához. A szaloncukorhoz pedig úgy, hogy a katonák levélváltás kapcsán kaptak maximum egykilós csomagot.

Lengyeltóti János

A csomag tartalma pár szem szaloncukor volt, egy doboz cigaretta, csokoládédarab és meglepetésül egy kis betlehemi jászol, karácsonyfa kivágott papírból. Betlehemi jászol, Jézus, Jézus, Isten segíts. A végsõ és nagy nehézségekben az ember mindenképpen, mikor úgy látja, hogy emberi ereje, tudata, tevékenysége csõdöt mond, akkor másba kapaszkodik. De föltétlen valami reménykedés van és kapaszkodás.

Ilyen reménykedés lett úrrá karácsony hetében a 80. zászlóaljnak a tagjai között is akkor, amikor az csendült fel a lelkükben, hogy a világ nagyjai legalább karácsony idejében teljes front és golyócsöndességet fognak adni. És így gondoltak haza, Istenre, az éjféli miséknek a hangulatára, a karácsonyfa melegére, a kisgyerekek csókjára.

Boldizsár Iván

A karácsonyra alig emlékszem. Tudom, hogy természetesen állítottunk karácsonyfát, fenyõ ott nem volt elég, azt messzirõl hoztak vagy csencseltek a fiúk valahogy a németektõl. Akkor hazulról külön csomagot lehetett küldeni. Csomagutalványok voltak. Csomagutalványt kellett hazaküldeni ahhoz, hogy csomagot lehessen kiküldeni. Akkor soron kívül lehetett csomagot küldeni, bejgli volt bõven. Mi is sütöttünk linzertésztát. Volt velünk egy pesti cukrász, talán a legidõsebb és biztosan a legkövérebb ember, szakács is volt, és linzert sütött. Még arra emlékszem, hogy a karácsonyfa alatt elkezdtem bõgni és ezt nagyon szégyelltem addig, míg nem láttam, hogy tulajdonképpen mindenki sírt.

Álltak felnõtt férfiak, nálam idõsebbek, énekeltük a Mennybõl az angyalt. Valami német katonai adón a "Stiele Nacht, heilige Nacht..." Korán lefeküdtünk. Nagyon, nagyon rossz volt, és tudtuk, hogy ugyanebben az órában otthon a feleségek, anyák, menyasszonyok, gyerekek is ránk gondoltak és valószínűleg õk is sírnak. Olyan férfikönnyet nem nagyon láttam ebben a háborúban még akkor se, amikor sebesültek közt voltam. Nemcsak az, hogy távol voltunk, hanem az iszonyú kiszolgáltatottság, az hogy nem láttuk értelmét, akkor már senki se látta az értelmét. És valószínűleg azért nem, mert Sztálingrád híre már eljutott hozzánk. Közvetve is, közvetlenül is, hiszen állandó kapcsolatban voltunk németekkel. Én elég jól tudtam németül, a Pester Lloydnál voltam, és ha német egységgel vagy német parancsnoksággal kerültünk össze, akkor elõbb csak a saját szintünkön, de aztán hadosztályi szinten is engem küldtek. Legtöbbször valamit kunyerálni. Ceyloni teacsomagot vagy külön csokoládét vagy néha gépkocsialkatrészt.

Egész jól beszéltem németül, méghozzá berlini kiejtéssel. Többször elõfordult, hogy a német tisztek megkérdezték németül, hogy ön miért van magyar egyenruhában? S akkor egyszer egy kisördög, azt feleltette rá, hogy: pszt!

Ettõl kezdve rendkívüli tekintélyem volt a németeknél. Tulajdonképpen nem lehetett olyat kérni, amit nem adtak meg, mert a Wehrmacht azt hitte, uram bocsá', még kimondani is röstellem, hogy valami olyan ember vagyok, akit bevágtak a magyarokhoz spicliskedni.

Akkumulátorral egy kis rádiót is működtetni tudtunk. Német katonai adókat lehetett ott venni, amibõl nem tudtunk meg többet, mint a német tábori újságokból, vagy a kiérkezõ magyar lapokból. De egyszer elkaptam egy németül hitleri zsargonnal beszélõ csodálatos adót, amelyik a valódi helyzetet közölte, kísérteties pontossággal adott hírt nyugatról is, mint utóbb kiderült a mi helyzetünkrõl, a magyar hadseregrõl is.

Dr. Magass Miklós

December 24-én éjfélkor volt a szentmise, a helybeli ortodox templomban. Fájó szívvel engedtem át a szereplést, úgy láttam, hogy az embereknek rosszulesett, hogy nem én fungáltam, hanem vendégpap. Egyesek azt hiszik, hogy a honvéd csak gyilkosságról és bosszúállásról akar hallani, pedig az én katonáim becsületes emberek, akik irtóznak az öldökléstõl, és haza akarnak menni. Ezt kéne megérteni a bölcs vezetõségnek.

Az idõ megenyhült, ünnepi hangulat van és csend. Az oroszok hangszórókon megígérték, hogy nem fognak támadni az ünnepek alatt. Persze a hírek kiértékelése szerint ez csak trükk. Azért teljes a készültség, mert az oroszok az okosak szerint, az oroszok istentelen bolsevisták, karácsonykor feltétlen gyilkolni akarnak. Idézõjelben írtam ezt le.

Lengyeltóti János

Édesapánk, öregapánk meséibõl tudjuk, hogy az orosz cári és a magyar katonák együtt tartották a karácsonyt. Átmentek vagy az orosznak a bunkerjába, vagy az oroszok a magyar bunkerba.

Dr. Magass Miklós

A karácsony napját így örökítette meg a mi költõnk, azért merem fölolvasni a versét, mert nekem ajánlotta, nekem dedikálta és késõbb ragasztottam be a naplómba.

Karácsony a Don partján

"Este van és éppen szent Karácsony estje.

A sok reflektor most nem kutat keresve.

Nem süt se csillag, se északi fény.

És Péter virraszt az árok közepén.

Péter katona, orosz közvitéz.

Lám most fülel, a sötétbe néz.

Mert õ most õr, vigyáz a többire,

és körülötte már nincsen senki fent.

Hallgatnak az ágyúk, pihen most a halál,

Péter lelke messze falujába száll.

Épségben van-e kicsi otthona,

egészséges-e párja, asszonya?

És a kis Péter, meg a kicsi Katyja

gondol-e most rá, hogy merre jár az apja.

A kemény harcos csendesen nevet,

mintha simogatna két buksi fejet.

Szemét egy percre ellepi a könny,

aztán nem bánja, jöjjön, ami jön.

Lassan vigyázva, hogy hozzá ne érjen,

átcsúszik csendben a drótsövényen,

mert látott tegnap az állás elõtt

egy kis csenevész, északi fenyõt.

Nálunk is vannak ilyen kicsi fenyõk,

és ilyenkor egyet hazavisznek õk.

Az asszony szépen feldíszítgeti

és a két gyerek úgy örül neki.

Nem akar mást Péter, csak törni egy ágat,

tán az elaltatja szívében a vágyat,

mert úgy fáj a szíve, majd megszakad belé,

és mint álomlátó megy a fenyõ felé.

Ahogy odaér, villámsújtottan megáll,

mert a fenyõ mögött ott bujkál a halál.

Elszánt magyar vitéz lapul a sötétben,

pisztoly meg rohamkés van a két kezében.

Egy bátor elõõrs, aki idáig téved,

na te szegény Péter neked mindjárt véged.

De nem dördül a pisztoly, a kést is eltették,

ki ott szemben áll az barát, nem ellenség.

Kezük remegve a másikat kereste,

két katona egymást átölelte,

mert Karácsony volt és az emberek szívében

kacagva, dalolva lesuhant a béke.

Úgy szállt rájuk a csend, mint egy fehér álom,

angyalkák játszottak most holdsugáron.

Csak egy kézszorítás,

aztán mosolyogva elment mind a kettõ,

nem is néztek vissza."

Szakács József

Hazagondoltunk nagyon fájó szívvel. Katonák voltunk, de mindenkinek könnyezett a szeme.

Schvoy Ferenc

Volt egy hanglemezjátszónk, és az akkor körbement, kapta az egyik század, a másik század, ez a szakasz, az a szakasz és ezen volt egy karácsonyi hanglemez is. Felnõtt férfiak, nálamnál már idõsebbek zokogtak, mint a kisgyerekek. Egy kérdés volt csak, miért vagyunk itt? Mi közünk nekünk ehhez az egészhez?

Lengyeltóti János

Éreztük, hogy magunkra vagyunk hagyva mi magyarok és rajtunk itt, ha magunk nem tudunk segíteni - magunk pedig nem tudunk -, akkor egy nagyobb hatalomhoz kell folyamodni, és így merült fel akkor többször és sokszor bizony az Isten neve.

Fazekas György munkaszolgálatos

Karácsony éjszakáján engem jó néhányad magammal, kik katonák voltunk, beszólítottak Masztjugyinóba, hogy a törzs mellett fegyveres õrséget adjunk. Õk pontosan tudták, hogy ki volt katona, hiszen a nyilvántartásban az benne volt. Kezünkbe adták a Mannlichert.

Kérdezték tudunk-e bánni vele? Hát, hogy a fenébe ne. Lehet, hogy ezek a büdös ruszkik éppen ma jönnek és akkor a mi munkaszolgálatos barátaink hõsiesen ellenállnak. Nahát, gondoltuk, várhatod. Az élet megtartásának egyetlen lehetõségét abban láttam, hogy fogságba kerülni, egy normál hadifogságba és nem egy ilyen belsõ hadifogságba. Nos, eseménytelenül telt el a karácsony éjszaka és a szilveszter éjszaka is.

Dr. Magass Miklós

December 28-ról ezt írtam: A németek nagyon mozognak, minden felesleges erõt elvisznek. Állítólag Sztálingrádnál nagy bajok vannak.

(..)Tõlünk délre is megnyomták a frontot. A hírek szerint a román és az olasz front megroppant, a faluból ki kell költöznünk, Korotojak elõtt fedezékbe kell vonulni. Pedig egész jó volt az a kis kunyhó, igen nagy a postaforgalom, rengeteg munkát adnak, cenzúrát csinálnám. Találomra átnézek egykét lapot, mindegyik tele van aggodalommal és az otthon után való vágyakozással. Jobb ezeket el se olvasni.

Dr. Major Ákos hadbíró százados

Egyre rosszabbul állt a német hatodik hadseregnek a dolga odalenn... Azt hiszem, hogy az áttörés már be is következett és már gyûrûben volt. Akkor megjelent a szobában a két Hadnagy, a Hadnagy unokafivérek. A nagyobb, illetve a magasabb rendfokozatú Hadnagy Döme hadi mûszaki törzskari ezredes, a másik Hadnagy András pedig repülõ mûszaki százados, nem volt mérnöki diplomája, olyan, mint manapság egy üzemmérnök. S akkor azt mondja, te Ákos, itt van az ideje, hogy belépjél a magyar közösségbe! Nem értelek, én vagyok a hadbírátok és akkor ti arra hívtok föl engem a jogászt, hogy lépjek be egy társaságba, hát hiszen ez teljesen tilos a mi részünkrõl, hivatásos tisztek vagyunk!

Erre Hadnagy Bandi rettenetesen káromkodott és azt mondta, hogy mit akarsz, ha minden magyar ember olyan pocsékul, gyáván viselkedik, mint te, aki ilyen szituációban arra hivatkozik, hogy egy hivatásos tiszt nem léphet be semmiféle közösségbe vagy társaságba, akkor mi lesz evvel az országgal, bújj a labanc barátaid anyjába. Hát - mondom -, Bandi, ne bolondozz, utóvégre te is nagyon jól tudod, hogy ez tilos. Azt mondja Bandi, és ki fog ezen az országon segíteni? Mert ha mindaz bekövetkezik, amit elõre látunk, akkor itt fog pusztulni kétszázezer, odahaza hitványnak tartott talpas, csak ennek a kétszázezer koldusnak odahaza legalább háromtagú családja van. Az hatszázezer koldus Magyarországon. Ki fog ezen segíteni? Ez a hülye hadúr, aki már hagyta ittpusztulni a fiát is, és itt hagy pusztulni valamennyiünket, mert odahaza rólunk, tiszt urakról majd gondoskodik az államhatalom, de ezekrõl a szerencsétlenekrõl és a hozzátartozóikról nem fog gondoskodni senki. Akkor azt mondtam, mi hogy gondoskodhatnánk, századosoknak vagy alezredeseknek a problémája ez? Azt mondja, nem, de ennek a gondnak el kell érni odafönt is, csakhogy az összes disznó vezetõ sváb... Nem részletezem, hogy a Mária palástjáról miket mondott, de hogy a kifakadás és az elkeseredése tökéletesen helyén való volt, az szent igaz.

Dr. Magass Miklós

Basa Sanyival, az új református lelkésszel egész nap a boldirevkai temetõt járjuk, a kataszteren dolgoztunk. Érdekes látogatónk volt. A Braun nevû muszosom megszökött. Igen jól van felöltözve, azt hiszem, a partizánokkal csavarog. Jelentenem kéne, elfogni vagy lelõni, de nagyon bízik bennem. Jobb ilyenrõl nem is tudni. Vakmerõ, bátor ember volt. Este Nyinocskánál voltunk. Panaszkodik, az éjjel az átvonuló németek csizmástól az ágyába feküdtek. Ezek a délnek vonuló németek olyan fáradtak, mint a hullák.

December 30. Szabadságom már biztos. Sura egész nap itt sündörög, nem hogy örülne, hogy mindent itthagyok neki. Ha nem jövök vissza, az csak neki jó, érdekes lány. Az itteni viszonylatban is császárnõ lehetne. Elejét és kebleit tekintve. Állítólag Moszkvában volt telefonos kisasszony, és a háború alatt hazaszökött a szüleihez. Itt laknak a ház melletti bunkerban, soha semmit nem fogad el és esküszik arra, hogy õk fognak gyõzni, mi meg menekülünk innen.

Szöveggyűjteményből

Tiszttel! Sürgõs KR.

1942. XII. 27.

Tárgy: Védõállások tartása tárgyában 2. hadsereg-parancsnokságnak

...A legfelsõbb Hadúrunk elrendeli, ellenséges támadás esetén, a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elõre van. Minden honvédnak át kell hatva lenni azon tudattól, hogy kitartásától azon a helyen, ahová állíttatott, függ a bolsevizmus veszedelmének leküzdése és távoltartása édes hazánktól és egyben egy boldogabb jövõ kiküzdése is. A csapatok a fentiek értelmében szigorú helyállásra utasítandók. A német hadvezetõség a védõszakaszunk megerõsítését kilátásba helyezte.

(Szombathelyi vezds.)

Péteri Ferenc fõhadnagy

Megjelent a kórházunknál a tábori színház.

Lengyeltóti János

Jött a hír, a telefon, hogy kint van a tábori színház, és kinn van egyik kedvencünk a székely bájosságunk, Kiss Manyi. Kinn van a "habos süteménnyel". Mintha csak a hóból csinálta volna a nótát, a dalt.

Dr. Magass Miklós

Kijöttek a tábori színészek hozzánk. A nevekre már nem emlékszem nagyon -, Uthry Annára és Kiss Manyira emlékszem, annál is inkább, mert Kiss Manyi nálam is lakott, egypár napig, aztán... Nagyon helyesek, kedvesek voltak. A Manyi nagyon kedves és jókedvû volt. A Pionír parkban voltak az elõadások. Ott volt egy alkalommal a hadosztályparancsnok úr, és az ezredes úr is. Szerintem sok értelme nem volt annak, hogy kijöjjenek ide hozzánk. Olyan állapotban voltunk, hogy bennünket ámítani színészkedéssel, színészekkel - nem sok értelme volt.

Megjegyezte az egyik honvéd, az egyik kocsis, hogy inkább zabot küldtek volna ki, mint ezeket a színészeket, mert arra nagyobb szükségünk lett volna.

Kollár Béla szakaszvezetõ

Jött hozzánk is magyarnóta-énekes, meg voltak ilyen mókás - mit tudom én - Abdullah-pumpulla, nem tudom micsoda, valamilyen keleti nevű hangzatos artista. Piros turbán, valódi kék üveggyémánttal, köpeny és az volt a szám, hogy létrán ugrált kézen, meg minden. Megláttam, nézd a Szén..., vele jártam nyolc évig gimnáziumba. Szénás, hát ott kellett találkozni, én mint katona, õ meg mint két lábon ugrálós pasas.

Aztán volt két-három nebich nõ is, nem tudom kicsodák, nem ismertem õket. Ilyen könnyed... Olyan nõ... szóba sem áll vele az utcán az illetõ, egy katona. Ott megvadított egy falut a három nõ. Udvaroltak nekik. Volt egy hadikórház Csernyankában, én is bekerültem sárgasággal, hála Istennek. Megérkeztek oda az ápolónõk. Hát mondanom sem kell, hogy nem a balatoni Annabál elsõ három helyezettje. Föl volt bolydulva a falu, nõket láttak. Az ottani nõk, mondjuk nem voltak olyan érdekesek, részben nem voltak olyan elegánsak, részben valószínûnek tartom, még álcázták is magukat, mint ahogy itt is az ostrom alatt a nõk, hogy néztek ki.

Lengyeltóti János

Szakács körökbõl érdekes hír szivárgott ki hozzánk a vonalra. Szilveszterre minden ember kap egy üveg pezsgõt. Ez meglepetés volt. Elsõ eset lenne, hogy a német parancsnokság felõl mifelénk ilyen szíves égi megnyilvánulás történnék. Szilveszterkor valóban meg is kaptuk a pezsgõt, a márkáját megjegyeztem, feljegyeztem magamnak: Champagne Privater Curvier Crouy et Co, Reims No 3042-212, France... Soha nem hittem volna, hogy ilyen meglepetés éri az embert, még jókedvûen fogunk ezután õrséget is állni. A pezsgõ felírásából mindjárt következtettünk az eredetre, részesültünk a németek francia-országi zsákmányából.

Szilveszter este van. Csend az egész körzetben, végig a vonalon, a telefon azonban végigszalad, hogy vigyázzunk, mert pontosan, mivel ilyen fontos éjszaka van, hátha érhet meglepetés. Természetesnek vettük, hogy különlegesnek tartottuk ma is a szolgálatot. A bunkerekben fõ a tea. A teába bekerül a szilveszterre és újévre kapott rum. Elbeszélgetünk, és a vonalszemlérõl való visszaérkezésem után éjfélkor - amikor egymásnak boldog új esztendõt kíván a világ -, azonnal a telefont vesszük kézbe és végigköszöntjük egymást. Érdekes telefonálás volt ez. Újra felötlõdött bennünk a csapatnak, a pécsieknek egy frontig kedves dala, amellyel Veszelevkán is búcsúztunk: "Szeressük egymást gyerekek..." Hallga csak, figyeljünk csak, a csicskás is rákezd, a velem lakó õr is, mert a telefonból közvetítés van a másik bunkerbõl: "Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs, ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs, az élet úgyis tovaszáll, a sír magába zár, szeressük egymást gyerekek, hisz minden percért kár."

Helyzetmegítélés, 1943. I. 1-jén

A hadműveletek, e második szakaszába már beletartozhatik a magyar hadsereg elleni hadmûvelet is, mert nem elegendõ az ütött résen a biztosítást egyedül Ny-i irányban a szükséges mérvben még kitágítani, hanem a messzebb tekintõ hadmûveletek anyagi ellátásához vasútra van szükség. Az oroszok számára legtermészetesebben és legvalószínûbben beilleszthetõ vasútvonal a magyar hadseregen átvezet.

(I/1. vitéz Kovács võrgy.)

Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka

1943. január 9.

"Csak puskát, puskát, mert enélkül meg fog futni ez a sok fegyvertelen ember, ez már a negyedik menetszázad, amelyik csak 30 puskával érkezik be. Hová fog ez vezetni? - Minden jól menne, csak fegyverekben állunk nagyon gyengén. Be kellett szednem az összes puskákat a vonattól, hogy fel tudjam szerelni az elsõ vonalban levõket... Csak engedje a jó Isten, hogy ezeket a fegyverzet hiányosságokat valahogyan pótolni tudjuk, mielõtt az orosz támadás megindul, mert hogy arra nem sokáig kell várni, az biztos."

Vitéz Szabó László vezérőrnagy, 7. könnyû hadosztály parancsnoka

1943. jan. 9-én kiadott parancsa

...Most már bátran nézhetünk elébe minden orosz harckocsi támadásnak. Magyar szívvel és harcias akarattal, bízva katonai erényeinkben, és jól kiépített védelmi rendszerünkben, várjuk az orosz támadást. Ha kedvük van, jöjjenek. Ha komolyan támadnak, akkor majd meglátják, hogy milyen erõsek vagyunk.

Bíró Béla őrnagy, a 2. hds. 1/b. o. vez.h. jelentései:

"I. 3. Az urivi hídfõben legalább hadosztály erõben végrehajtott támadással kell számolni.

I.5. Az észlelt forgalom már kezdi túllépni azokat a méreteket, melyek pusztán helyi jellegű támadási elõkészületekre mutatnak.

I.10. Földi feld: A hídfõben mûszaki munkák zaja, motorzúgás. Ellenség állásai elõtt az aknákat felszedi saját árkai felett, áthidalást készít...

Az urivi hídfõben észleltek közeli támadásra mutatnak.

I.11. Új seregtest, a 129. lövész dandár tûnt fel a scsucsjei arcvonalban.

Benyomás: A hídfõk területébõl és esetleg Szvoboda területérõl meginduló támadás messzebb menõ célkitűzéssel indul."

Vitéz Kovács Gyula vőrgy. telefonbeszélgetéseibõl, 1943. I. 13-án

...A véletlen és kiválasztott tiszteken múlik egyedül az állások tartása. Én csalódtam az emberekben, nem csodálkozom azonban semmin, mert váltás nélkül dolgozni és harcolni nem lehet. Mégis tele vagyok reménységgel.

(I.13. Ko.)

Várnagy Károly őrnagy, zászlóaljparancsnok jelenti:

"Láttam olyan páncéltörõ ágyút, amelyet csak szalmával alája rakott tűzzel lehetett annyira felmelegíteni, hogy egy fél óráig tüzelhessen."

Jány tábornok 1943. I. 14.

...Amit én vártam bekövetkezett. Az ellenség Urivnál óriási túlerõvel támadott és a megszálló csapatokat kétnapos harcban, tiszteletet érdemlõ küzdelem után felmorzsolta. A csapatok úgy harcoltak - a német 429. gyalogezred vezénylõ parancsnokának nézete szerint -, hogy minden dicséretre méltók voltak... Az ellentámadás végrehajtásához összegyülekezõ részeket megdermeszti a jeges hó, a 32 fokos hideg, ellenálló képességük túl csekély, azonkívül semmiféle fegyverrel nem rendelkeznek. Ki kell emelnem, hogy a csapatok mindent megtesznek, amire képesek. A parancsnokok és a csapatok a végsõkig kitartanak, azonban a fentiek miatt számolni kell azzal, hogy gyors és hatékony segítség nélkül egyik hadosztályt a másik után felgöngyölik és felmorzsolják.

Vitéz Solymossy Ulászló vezérőrnagy:

"A kora délutáni órákban a 12. könnyű hadosztály arcvonala már teljes szélességben fel volt borítva... az egész tüzérség elpusztult; oly tartalék, mely az ellenséget negyedóráknál huzamosabb ideig feltartóztathatta volna, már nem állott rendelkezésünkre. Ebben a helyzetben távbeszélőn megkérdezem a hadtestparancsnokságot, hogy kívánjae ilyen körülmények között a hadosztályparancsnok harcálláspontjának további fenntartását, mert ez esetben a hadosztályparancsnokság legkésõbb egykét órán belül vagy elpusztul, vagy fogságba kerül, anélkül, hogy bármilyen szereplésével a helyzetet lényegesen befolyásolhatná. A hadtestparancsnok - Legeza János vezérõrnagy - nyomban a hadosztályparancsnokság visszavétele mellett döntött, s hozzájárult ahhoz, hogy harcálláspontomat Petrovszkajáról Krutyecbe tegyem át."

Vitéz Kovács Gyula vőrgy. telefonbeszélgetéseiből

Alekszejevka, 1943. I. 14., 16 óra 05 perc

...A páncélosokkal szemben ellenállásunk nem kielégítõ, a német részrõl beígért támogatás csak részben érkezett még be. A csapatok rendkívül erõsen szenvednek az igen nagy hideg miatt, mert a szabad ég alatt vannak, éjjel mínusz 20-26 fokos hideg volt...

16 óra 13 perc. Sárkány ezredes jelenti:

...Rendezések folynak, a kép igen szomorú, a nehézfegyverek hiányoznak, az emberek lehangoltak és sírnak a hidegtõl. (...) Embereink nagyon meg vannak viselve, mérlegelni kell az embereknek ezt az állapotát.

I/14. Ko.

I.15.

"Mintha a földbõl nõtt volna ki, olyan hirtelen bukkant fel elõttünk az orosz gyalogság...

Az áttörés nem sokáig váratott magára. Páncélosaik úgy mozogtak a sûrû fehér ködben, mint az õsvilági szörnyek... A páncélosok véres utat törtek csatárláncunkon keresztül. Minthogy vontatók nem voltak, tüzéreinknek fel kellett robbantaniuk a lövegeket, ha ugyan jutott még rá idejük..."

Korody Béla százados

Harctudósítás 7/II. 2. menetszázad alkalmazásáról

I.15. ...Századom összes fegyverzete akkor harminc puska volt, melybõl húszat az elsõ lépcsõ, tizet pedig a második gyaloglépcsõ vitt magával. A gyaloglépcsõ Bodzás József tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt indult el az elsõ lépcsõvel egy idõben.

...Kb. háromkor értem el Gorkij nyugati szegélyét, mikor a falutól 80-100 m-re voltunk, az elsõ házakból géppisztoly tüzet kaptam. Csoportomat azonnal rejtõztettem és egy rohamjárõrt rendeltem ki, hogy a falu szegélyén levõ ellenséget vesse vissza. Kézigránátokkal négy házat vettünk birtokba. Ekkor a kellõ biztosítás mellett csoportomat az elsõ házhoz vittem, hogy felmelegedjenek, és a puskák kiengedjenek, mert nagy része befagyott. Tervem az volt, hogy hajnalban tovább támadok. Az elfogott lakosságtól megtudom, hogy kb. 200-250 fõnyi orosz katona van a faluban...

Hajnalban, mikor a támadást folytatni akartam, láttam, hogy a községtõl jobbra és balra 50-60 fõbõl álló csoportok, páncélosokkal a falut kerítik. Ekkor elhatároztam, hogy csoportommal a felesleges veszteség elkerülése végett mögöttem levõ Szikori nevû községbe vonulok vissza (kb. 3 km). Ezt sikerült is végrehajtani, melyet azonnal jelentettem hátra és azt a parancsot kaptam: az utolsó emberig kitartani...

Vitéz Varga Antal hadnagy

Vitéz Kovács Gyula võrgy. telefonbeszélgetéseibõl 1943. január 15-én

0.28 h. A sebesültek hátraszállítása Szterlica terén fog lebonyolódni. A fõszállásmesteremet utasítottam, hogy intézkedjék az értékes intézetek megmentésére. A csellengõ embereket össze kellene szedni - javaslom -, vonatra rakni, és Kijevbe vinni. A legtöbbnek nincs fegyvere. Most felállítunk ti. gp. rajokat azzal a céllal, hogy azok a visszafordulókat lekaszálják. Kovács võrgy. azt válaszolja, hogy inkább azt szeretné, ha ezeket a csellengõket Sztarij Oszkolban gyûjtené össze a hadtest. Most még azt kérdezem - válaszolja Sárkány ezredes -, hogy a harchelyzetnek megfelelõen a németek felé vagy nyugati irányba küldjük a visszaözönlõket.

Mi az oka - kérdezi a hds. vkf. - ennek a krízisnek? Benyomásom az, hogy elsõsorban a hideg, másodsorban pedig az, hogy idekint mindenki csak félszívvel harcol, és arra gondol, hogy miért van a János otthon és miért éppen én vagyok idekint.

Jelentem továbbá, ha a helyzetbõl kifolyólag a vonalas összeköttetés megszakad, akkor átmegyünk a VII. német hadtesthez, úgyhogy ott leszünk távbeszélõn megtalálhatók.

Derült hideg, -35 Celsius fok.

Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezéseibõl

Göring születésnapjára nagy tömeg gyûlt össze a Luftfahrt-Ministérium belsõ udvarán levõ palotaszerű épületben, ahová 12-én mi is elmentünk, hogy küldöttség élén átadjam Göringnek a honvédség és a minisztérium ajándékait. A honvédség teljes vadászfelszerelést: három puskát, egy irhabundát, sapkát és karmantyút, valamint egy arany repülõjelvényt, a kormányzó a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, a miniszterelnök pedig egy szép régi festményt küldött. Mire a palotába érkeztünk, már nagyon sokan összegyűltek, akik a birodalmi marsallt akarták üdvözölni. Ott voltak az olaszok és a szlovákok is, a románok még nem érkeztek meg. Elõttem az olasz nagykövet ment be elsõnek, majd néhány perc múlva minket vezettek be a hatalmas terembe, mely Göring dolgozószobája volt. Mikor az üdvözlések és a bemutatkozások véget értek, még külön megkértem Göringet tegye lehetõvé: másnap hosszasabban beszélhessünk és elõadhassam azokat a kívánságokat, kérelmeket, amelyeket a légierõ további kiépítése érdekében szükségesnek tartok. Megígérte, hogy értesít a megbeszélés idõpontjáról.

A fogadás után villásreggeli következett. Az ebédlõben Keitel tábornagy bukkant fel. Üdvözölt. Már akkor híre érkezett annak, hogy a nagy orosz támadás, amelynek elõjelei már hetek óta mutatkoztak, megindult. A helyzetrõl bõvebb jelentések még nem érkeztek ugyan, de úgy látszik Keitel szükségesnek tartotta, hogy megnyugtasson a további fejlemények tekintetében. Azt mondta ugyanis, hogy a fõhadiszálláson megemlített erõsítéseket most már gyorsan a frontra juttatja. Küldeni fog a 2. magyar hadseregnek tartalékokat és páncélosokat is. Azt hiszem, hogy a 2. magyar hadsereg parancsnokságának állandó panaszai miatt tartotta szükségesnek, hogy engem megnyugtasson.

Már elindulásom elõtt értesített a vezérkar fõnöke arról, hogy a németek Jány vezérezredes felváltását kívánják. Berlinbe érkezésem után azonnal kérdést intéztem Homlok vezérõrnagyhoz, katonai attasénkhoz, hogy mi ennek az oka? Az õ véleménye az volt, hogy a németek azért nem akarnak Jányval tovább együtt dolgozni, mert kellemetlen számukra, hogy Jány mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka állandóan erõsítést és felszerelést kér, úgyannyira, hogy kijelentette azt is, ha a kért harci eszközöket nem kapja meg a továbbiakért nem hajlandó felelõsséget vállalni.

Lehet, hogy Keitelnek ezek a szemrehányások ébresztették fel lelkiismeretét, s most hogy a harc a Don mellett megindult, megnyugtatásul közölte velem az elmondottakat.

Az ebéd háborús étrend szerint folyt le. A német konyha különben sem híres és mi magyarok, akik hozzá vagyunk szokva a jó, ízletes fõzéshez, nehezen szokjuk meg a sós halat, a sótlan káposztalevest és más, elszomorító német különlegességet.

A Göringgel való másnapi tárgyalásra megkaptuk a meghívót. Déli félegy órakor állott rendelkezésemre. A megbeszélést félórásnak terveztük, de másfél óra lett belõle. Göring mindenekelõtt megköszönte születésnapi ajándékainkat. (Valóságos kiállítást rendeztek a Göringnek küldött ajándéktárgyakból s e töméntelen holmi négy nagytermet töltött meg, amelyek a fogadási termekbõl nyíltak. Voltak ott lakásberendezési tárgyak, ezüstnemű, mûkincs, valamint nyaralómodell - Göring természetesen nemcsak a modelleket, hanem az eredeti épületeket is megkapta -, s e példátlan tömegû tárgy több lakóház teljes berendezésére elegendõ lett volna.) Mint mondtam Göring megköszönte ajándékainkat, majd kijelentette, hogy nagyon örül a puskáknak, kér bennünket, hogy mi viszont ne lövöldözzünk a románokra.

- Mi a románokra?! - kérdeztem én. Errõl szó sincs, hiszen mi a legteljesebb békességben szeretnénk maradni velük. Mi nem vagyunk ellenséges indulattal irántuk.

Másfelé terelõdött a szó és csak késõbb tértünk vissza a román s ezzel kapcsolatban az erdélyi kérdésre. Részletesen letárgyaltuk a légi fegyvernem kiépítésével kapcsolatos kérdéseket. Ebbe a beszélgetésbe belevontam Hellebrodt tábornokot is, akit légügyi szakértõként hoztam magammal. Légvédelmi ütegeket kértünk és fényszórókat, amelyeknek szállítására már eddig is többször kaptunk ígéretet, de ezeket az ígéreteket mindezideig nem váltották be. Kértem, hogy bocsássanak rendelkezésünkre az új 10,5 centiméteres légvédelmi lövegekbõl is legalább egykét üteget, mert Budapesten nincsen elég korszerû lövegünk, úgyhogy nagyobb légitámadás esetén a fõváros védtelen marad.

Göring kijelentette, hogy csak a régi 8 centiméteres ütegekbõl tud adni, az újabb fegyverekbõl nem, mert ebbõl a németeknek sincs elegendõ.

Arra is kértem, hogy bocsássanak újfajta Messerschmitt-gépeket a rendelkezésünkre, mert pilótáink kiképzése anélkül lehetetlen. Erre Göring azt felette, hogy a fronton küzdõ hadseregnek mindent megad, azonban Magyarországra nem küldhet hadianyagot, mert tisztában van vele, hogy mi Románia ellen készülõdünk és a fegyvereket a támadásra akarjuk felhasználni. Neki pontos jelentései vannak, hogy Erdély határa mentén a magyar csapatok teljes hadilétszámmal vonultak fel, a kék (román) alakulatok ezzel szemben mind üresen állnak, vagyis ott csak békekeretek vannak.

- Bocsásson meg, hogy olyan szavakat használok, melyek a diplomáciai nyelvben nem szokásosak, én azt válaszolom tehát, hogy ez nem igaz! Az a térképvázlat, amit itt bemutattak, teljesen hamis helyzetet tüntet fel. El fogom küldeni a valóságot mutató térképet. Abból kiderül, hogy az a vád, hogy mi a románok ellen készülünk, az teljességgel alaptalan és légbõl kapott. Ennek pontosan az ellentéte az igazság, Antonescu kijelentette, hogy Románia azért harcol és azért hoz áldozatokat a németek oldalán, mert meg akarja nyerni a német vezetõséget, a németet és vissza akarja szerezni a bécsi döntéssel elszakított északerdélyi területeket.

Mi tehát békében akarunk élni, s íme éppen a románok azok, akik nem tudnak és nem is akarnak belenyugodni az új helyzetbe.

Önök a románoknak mindent megadnak - mondottam Göringnek -, repülõket, tankokat s mellette alakulataikat is kiképzik. Velünk szemben bizalmatlanok.

Göringet nagyon meglepte nyílt beszédem s látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem volt elkészülve, mert egészen csendesen felelte:

- Tulajdonképp igaza van nagyméltóságodnak!

Majd a következõket mondotta: A magyaroknak csak kelet felé van terjeszkedési és életlehetõségük. A románoknak ott van Bukovina és Besszarábia. Arra akadálytalanul vihetik népfeleslegeiket, arra terjeszkedhetnek kedvük szerint.

A legérdekesebb azonban ez a kijelentése volt: A románok ne számítsanak arra, hogy a Führer megváltoztatja a bécsi döntést, mert a Führer nem kereskedik...

...Mint már említettem, még az ünnepségek alatt kaptuk meg Berlinben az elsõ jelentést, hogy az oroszok megkezdték a nagy téli támadásukat az egész keleti arcvonalon. Mire Budapestre értünk, már további jelentések álltak rendelkezésünkre: "a 2. magyar hadseregtõl délkeletre, a 4. olasz hadtestnél az oroszok áttörték az arcvonalat. Nagy támadás indult meg a Sztálingrádot támogató 6. német hadsereg szárnyai ellen is, majd a tõlünk északnyugatra harcoló 2. német hadseregnél megkezdõdött a döntõ mérkõzés."

Nemzeti Újság

1943. I. 16.

"A Potudanyra és a Donra ömlõ szél ma titkokat mesél... Ráhajol a magyar õrszem és hallgatja. Bölcsõdal, otthoni tájak édes muzsikája, valami csodálatos varázslat szent éneke zsong benne, s amíg hallgatja, arca áhítatossá, nemessé szépül, aztán még könnyebben fogja fegyverét. Rajtunk is fehér hóköpeny van, ahogy szétszéledtünk az árkokban, de szívünkön az Isten csókját visszük... A rózsás kis istenkacsók megsimogatják ezeket itt és azokat otthon... A kicsi istenkéz férfi kézzé nõ, mely erõs és nagy lesz, és ostort is fon, hogy a kufárokat kiűzze templomából. S erejétõl a mi katonáink kezét is keménnyé teszi, s megáldja fegyvereinket gyõzelemmel."

M. kir. 13. gy. e. harctudósítása

Január 18.

..."hat órakor a déli irányból a műúton feltûnt három orosz harckocsi, melyeknek megjelenése - még a tüzelések megkezdése elõtt - ismét olyan pánikot idézett elõ, hogy a fegyvereket eldobálták.

Itt már olyan tömegõrület tört ki, hogy azon úrrá lenni nem lehetett. Pár perc múlva feltűnt egy körülbelül zászlóaljnyi erejû felfejlõdött ellenséges gyalogság is, mely ezen tömeget aknavetõtűz alá vetett, és körülkerítését megkezdte. Hátulról is lövöldözés hallatszott. A körém csoportosult és fegyverét el nem dobált, 25-30 fõbõl álló csoporttal a községen keresztül átvágtam magamat, és a mûutat igyekeztem elérni, hogy azon keresztül Nyi irányba menekülhessek. A község elhagyása után azonban a harckocsit észrevették, a tüzet valamennyi ezen kis csoportra irányította, és csaknem megsemmisítette. A műutat sértetlenül csak én és egy ismeretlen tizedes értük el, sebesülten pedig a segédtisztem, Szodoray Sándor fõhadnagy és a 13/3. század parancsnoka, Rédey Sándor fõhadnagy. Mindketten gránátszilánktól súlyosan sebesültek. A műutat szegélyezõ, majdnem két méter magas hótorlaszon átugorva ráugrottunk egy ellenséges szakaszra, amelyet a hótorlasz innensõ oldaláról nem lehetett látni. Azonnal elvették géppisztolyainkat, a két súlyosan sebesült tisztet szánra rakták.

A menet megkezdése után kb. 25 tisztet utasítottam arra, hogy a legelsõ alkalommal velem együtt törjenek ki, és szökjenek meg. Az összes tisztek - Szendrõi Kovách Antal 24. gyalogezredbeli százados kivételével - ezt megtagadják, és rendfokozatukat sokan lefejtették. Háromórai menet után nevezett századossal és egy tizedessel egy, az úttól 150 méterre levõ horhosba berohantunk, és onnan két napig az erdõben bujdokolva Tatarinó-nál a 26. német hadosztályhoz csatlakoztunk...

V. Gáll alezredes

13. gy. e. pk.

Nagy Vilmos honvédelmi miniszter:

"A legnagyobb hiba az volt, hogy éppen akkor kellett volna az eddig kint levõ csapatok egy részét - tizenkét zászlóaljat - felváltani. A felváltókat már októberben kiküldték ugyan a hadsereghez, de fegyver nélkül, mert a gyártás nem haladt olyan mértékben, hogy pótolni tudtuk volna azt a hiányt, mely a raktári készletekben keletkezett azáltal, hogy a 2. hadsereget több puskával láttuk el. (A vonatlegénységet jobban fel kell szerelni.) Ezért a hadsereg-parancsnokság úgy intézkedett, a kiküldött pótalakulatokat elõször a hadseregek háta mögött, kiképzõtáborokban egyesítse, és ott még a keleti arcvonal különleges viszonyainak megfelelõ kiképzést adott a csapatoknak. Hozzászoktatta õket az orosz viszonyokhoz. Legalábbis az volt a vélekedés, hogy a csapatokat hozzá tudják edzeni az orosz télhez. Nagy baj volt azonban az is, hogy jóllehet az orosz támadási elõkészületekrõl már régebben érkeztek hírek, a felváltást a készülõ támadás ellenére is elrendelték. Így az orosz támadás nemcsak az elsõ vonalban levõ zászlóaljakat sodorta el, hanem azokat is, amelyek a felváltásra összegyülekezve a vonalak mögött állottak. Lehet, hogy a hadseregparancsnokság úgy vélte: a felváltás helyett most már ezeket az erõket a veszteségek pótlására fogja felhasználni. Bármilyen okoskodás is vezette a parancsnokságot, tagadhatatlan, hogy katasztrofális hiba volt a fel nem fegyverzett alakulatokat a támadás tengelyében tartani, mert így egyszerre minden elveszett."

Január 14-17-ig az események megtörték a harcosok állóképességét, felette megfélemlítették a csapat és seregvonat embereit. A kemény és veszteségteljes harcok erõs igénybevétele mellett a nagy hideg és a szabadban való éjjelezések, a rendszertelen táplálkozás, valamint a nagy menetteljesítmények oly nagy mértékben gyengítették az erkölcsi és fizikai erõt, hogy a fegyelem meglazult, a kötelékek - a harcos állományú vezetési keret majdnem teljes kiesése következtében - felbomlottak és a visszavonulás minden málha elhányása mellett meneküléssé fajult.

Az emberek fegyelmezetlensége fásult közönyösségben és minden kötelesség alól való kibúvás formájában mutatkozott; sehol sem fajult ellenszegüléssé, de a maga csökönyös passzivitásában a kevés harcos állományú tisztet és tiszthelyettest majdnem megoldhatatlan feladatok elé állította. Minden újraalakított harcos kötelék - ha újabb bevetésre került - szétesett, mihelyt az emberek állandó ellenõrzése szünetelt: a sötétség beálltával még század erejû egységbõl is reggelre rendszerint csak néhány ember maradt meg. Minden embernek csak egy gondolata volt: minél gyorsabban az ellenségtõl elszakadni és minél messzebbre Ny-felé kerülni!...

Vitéz Solymossy võrgy.

12. k. hop.

Párkányi László utász százados:

"A legénység a szabadban éjjelez, a házakban németek vannak elszállásolva. A legénységnek nincs élelme. A németek fegyvereket, lovakat vesznek el erõszakkal. Sebesülteket dobálnak ki a házakból, belõnek a padlóra, ahol magyarok húzódnak meg, és így tovább. Ez a bajtársiatlan, sõt kimondottan ellenséges viselkedés a legénység gyûlöletét a végletekig fokozza a németekkel szemben, harci szellemét teljesen aláássa. A német legénység viselkedésébõl és beszédébõl látható, hogy ellenséges magatartásukat felsõbb helyrõl irányították.

A tartalék nélküli német vezetés teljes kudarcát a magyar csapatokra igyekeznek hárítani..."

Magyar Kir. Hadsereg főparancsnoksága

234/2. hadsereg I. a. oszt.

Megállapítások a magyar hadsereg helyzetéről

...Páncélvédelmünk kevés, nehezen mozgatható, alig hatásos lövegbõl állt, amelyek közül a legtöbb az orosz páncélosok ellen hatástalannak bizonyult, néhány csak úgy tudott egy orosz páncélost legyõzni, ha az a lövegekhez közel jött. Ha az kitért - és ezt tették mindig -, úgy a löveget viszonylag kevés veszteséggel kilõtte...

...A csapatok, amelyek az ellenség átkarolása elõl áttörtek, nehézfegyvereiket nem tudták magukkal hozni, mivel ezek be voltak építve és a ferde árkokból nem lehetett kihúzni. Ezek legnagyobb része teljes kezelõ személyzetével elveszett. Azok, akik kézigránátharccal magukat áttörték, a hátsó területeken gyülekeztek minden fegyver nélkül.

Az ellentámadás végrehajtásához összegyülekezõ részeket megdermeszti a jeges hó, a 32 fokos hideg, ellenálló képességük túl csekély, azonkívül semmiféle fegyverrel nem rendelkeznek. Olyan egységekre támaszkodnak, amelyek a községekben, hóállásokban fontosabb pontok õrzésére lettek kihelyezve, ezek az egységek azonban trénkatonákból állnak, akik koruk és hiányos kiképzésük következtében harc céljára nem annyira alkalmasak.

...A helyzetet és a már három szétmorzsolt hadosztályt a pusztulástól csak úgy tudjuk megmenteni, ha az ellentámadás 24 órán belül megkezdõdne. Ez csak úgy lehetne megvalósítható, ha a Cramer-hadtest Osztrogozsszk, Repjevka körzetébe lenne elhelyezve...

Ki kell emelnem, hogy a csapatok minden lehetségest megtesznek, amire képesek. A 7. könnyû hadosztály parancsnoka harcálláspontján maradt azután is, midõn az ellenség törzsszállását megtámadta. A 12. és 20. könnyû hadosztály parancsnokai hasonló módon viselkedtek, azonban páncélosok ellen kézigránáttal és puskával az ember nem védheti magát.

A csapatok visszavételétõl a szükséges ellátás és lõszer nélkül, a rettenetes télben, hóállásokban fûtési és leváltási lehetõségek nélkül 24 órán túl semmi ellenállást nem lehet várni. A tüzérség a fogatok hiányában és a gyalogság harcában való részvétel következtében elveszett.

A parancsnokok és a csapatok a végsõkig kitartanak, azonban a fentiek miatt számolni kell azzal, hogy gyors és hatékony segítség nélkül egyik hadosztályt a másik után felgöngyölik és felmorzsolják...

Törzsszállás, 1943. I. 18.

Jány vezérezredes sk.

Kádár Gyula vezérkari ezredes

1943. január 12-e, a szovjet támadás kezdete a doni magyar hadsereg arcvonala ellen. Napokig én sem tudtam errõl semmit. Csak azt láttam, hogy Szombathelyi, a hadmûveleti csoportfõnök titokzatoskodik. Kérdeztem, mi történt. Mindenkitõl kitérõ választ kaptam: súlyos harcok kezdõdtek a magyar arcvonalon. Hetek teltek el, míg a hozzávetõleges valóságot megtudtam. Az általam 1942 júniusában odavetett jóslat, a "Második Mohács" elkövetkezett.

Sztálingrádnál a szovjet csapatok egy kitűnõen felszerelt, hatalmas német hadsereget vertek tönkre. Katonailag tehát nekünk semmi szégyellnivalónk nincs, mert természetes, hogy a hiányosságok tömegével terhelt 2. magyar hadsereget ismert, lehetetlen hadászati helyzetében, szétverték a fölényes szovjet erõk.

A tragédia katonai okaira felesleges szavakat vesztegetni. Csak egyetlen oka volt: hogy a hadsereget odaadták és kiszolgáltatták a németeknek. A 2. hadsereget nem azért küldték ki ugyan, hogy elpusztuljon, de azért pusztult el, mert kiküldték.

A hadsereg parancsnoka, Jány vezérezredes és a hadsereg vezetési törzse egészen pontosan ismerte a hadsereg helyzetét. Jány 1942. október 23-án kelt jelentésében igen részletesen és jól feltárta a hadsereg kiképzési, fegyverzeti, anyagi állapotát. Ezeket az elindulás elõtt nem tudta? Horthy és a vezérkar fõnöke nem tudta? Mit tettek és milyen erélylyel azért, hogy a hadsereg helyzetén könnyítsenek? Hitler 1942. október 20-án saját kezûleg aláírt paranccsal elrendelte: "Ellenséges támadás esetén sem kitérésnek, sem visszavonuló mozdulatoknak nincs helye". Ez a merev védelemre vonatkozó parancs, laza tábori erõdítések mellett, ekkora kiterjedésû arcvonalon, számottevõ tartalékok hiányában, még altiszti iskolát végzett katona szemében is ostobaság. A parancs ellen felordított-e a hadsereg-parancsnokság? Vagy a magyar Vezérkari Fõnökség? Szombathelyi még megtoldotta: "Ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell, visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak elõre van." A szovjet csapatok áttörése után komoly ellentámadást indítani nem lehetett. Az egyetlen nagyobb tartalék Cramer német tábornok hadteste. Ennek bevetési jogát Hitler megtartotta magának. Jány hiába kérte ismételten az ellentámadás megindítását, Hitler nem engedte. Mindenki tudja, aki parancsnoki kiképzésben részesült, hogy a tartalékok bevetésének idõpontját - a sem korait, sem késõit - csak a harcokat vezetõ parancsnok tudja meghatározni, és nem az, aki a harcok színhelyétõl csaknem ezer kilométerre hátrébb van. Idejében történt bevetésük sem hozott volna ugyan döntõ eredményt, de sok magyar életet lehetett volna megmenteni.

1942. január 15-én, amikor a nagy szovjet támadás, már javában folyamatban volt, Jány jelentette elöljáró német parancsnokának: "Ha az a parancs jön, hogy ezekben az állásokban végig ki kell tartani a hadseregnek, és ott meghalni, az egész hadsereg ezt fogja tenni, és állásait a végsõkig tartani fogja."

A nagy tragédia után Jány bemocskolta hadseregét, gyáva megfutamodásról beszélt, pedig õ maga ismertette és pontosan tudta, hogy milyen hadserege van, erejével és helyzetével mennyire arányban nem álló feladatokkal. Kíméletlen szigort, kaszárnyafegyelmet követelt a szerencsétlen, elcsigázott megmaradottaktól.

És végül álljon itt a budapesti magyar vezérkar hadműveleti osztály vezetõje és a 2. hadsereg vezérkari fõnöke között január 22-én történt telefonbeszélgetés. Akkor a 2. hadsereg sorsa lényegében már megpecsételõdött.

Budapest: "Szükség van már a zsidó munkaszolgálatosokra?"

Válasz: "Igen, küldhetik õket."

Boldizsár Iván

Hétfõ, január 11. Latrina. A napot legnagyobbrészt azzal töltöm, hogy nyolcoldalas levelet írok Josettnek, Stogl szakaszvezetõ viszi majd el. A latrina azt jelenti, hogy latrina hírek jönnek, nyilvánvalóan ekkor kezdõdött. 11-én az elsõ mozgás, erõs ágyúzás az elsõ vonalban, amit hallottunk, de ezt megint nem mertem beírni.

Szerda, 13. Ágyúzás. Megjött egy szilveszteri levél. Megérkezett a decemberi Magyar Csillag is. Írtam édesanyámnak és a feleségemnek.

Csütörtök 14., péntek 15., szombat 16. Ezek a tényleges áttörés napjai. Mi nyolc kilométerre voltunk a Dontól, a fronttól, átvonuló, visszavonuló területté váltunk. Elõször csak sebesültek jöttek, lóvontatta szánon, bicegve, egy-egy vöröskeresztes betegszállító kocsival, katonai mentõvel. Azután piros parolis tüzérek. Ez már 15-16-án lehetett. Elmondták, hogy az utolsó golyóig lõttek vissza.

Jött egy távmondat, hadosztályparancs, majd hadtestparancs, majd hadseregparancs. Azt hiszem, ez volt az elsõ, egyetlen és utolsó hadseregparancs, ami odáig hozzánk eljutott, hogy aki visszavonul felkoncoltatik, az orosz földet úgy kell védenünk, mint sajátunkat, mert ezzel magyar hazánkat védjük. Valami ilyesféle volt. A változata volt annak a hírhedt jelmondatnak, amelyet a tábori lapokra írtak föl. Állítólag maga Horthy volt a fogalmazója, hogy: inkább Ukrajnában dúljon a háború, mint magyar földön.

Egyre több volt a sebesült, egyre idegesebbek voltunk valamennyien. Jó lenne elindulni, milyen jók lennének most a kocsik, föl tudnánk venni ezeket a fiúkat, de akkor már csak egy teherautónk maradt, a másik valóban elromlott. Újra meg újra láttunk luxikat, tiszti személykocsikat, amelyen az elsõ vonalból, meg a köztes területrõl is a tisztek csicskásaikkal és csomagjaikkal mentek nyugat felé.

Ez történt szombaton, 16-án is. A zászlós felpakolta a megmaradt kis Adler személygépkocsiját, mert az megmaradt, a gépkocsivezetõjét, a szajréját, elég sok szajréja volt. Jelentéktelen holmik. (Sose értettem, hogy az emberek a háborúban miért õrülnek meg és miért vesznek fel olyat, amit otthon eldobnának, észre se vennék.) Elment, és ünnepélyesen rám ruházta az oszlopparancsnokságot. Utána vettem a távmondatot, hogy visszavonulási parancs esetén fel kell gyújtani az épületeket és a raktárakat.

Akkor már teljes káosz uralkodott, úgyhogy azon kaptam magam, valószínűleg ezen a napon, hogy nem csak az oszlopnak vagyok a parancsnoka, hanem a faluból is elment minden tiszt és én a karpaszományos cafrangommal meg az izémmel, hát ott rangidõs voltam. Elnézést kérek, amit most mondok, ez most úgy néz ki, mint hogyha saját szerepemet kedvezõbb fénybe szeretném beállítani, mint amilyen volt, vagy valamivel hencegnék. De látva ezeket a napok óta táplálék nélkül maradt, a 30 fokos hidegben, nyári ruházatban, nyári köpenyben, visszafelé botorkáló embereket, úgy határoztam, hogy kinyitom a raktárakat és átengedem õket rajtuk.

Elmondhatatlan, felejthetetlen, kitalálhatatlan látvány volt, amint az emberek bementek oda, és nekiestek a szalonnának és kenyér nélkül beleharapva, kezdték falni. Felfedezték a füstölt oldalast és lekanyarítottak belõle. Volt, amelyik azt mondta, ne hülyéskedj pajtás, s két füstölt oldalast - madzaggal volt összekötve - a vállára vette, és "basszátok meg a puskátokat" felkiáltással, odadobta a puskát és úgy ment tovább. De még nagyobb volt a csõdület, ha lehet mondani, az izgalom a ruharaktárban. Nem ott vételeztünk, ezt mi se láttuk belülrõl. Tele volt az annyira áhítozott irhabekeccsel, füles, báránybõr sapkával, hosszú bundával. Amikor kiléptünk a szobából, a körletbõl, fáztunk. Mi lehetett az elsõ vonalban? Mi lehetett, amikor már táplálék nem jutott oda? Fölhúzták magukra a bekecset. Voltak csodálatos halinacsizmák is, sajnos azt is felhúzták, mert az számos embernek végül a halálát okozta, abban nem tudott járni. Bedagadt a lába, vagy levetette, vagy eldõlt a hóban.

Beesteledett, még mindig jöttek, tüzeket láttunk, a falu másik vége is égett. Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok!

Fazekas György munkaszolgálatos

Spanyollovasokat vittünk ki - énnekem valami föltûnt. Messze, de félreérthetetlenül nyitott reflektorok fényét láttam. Elõször azt hittem, hogy káprázik a szemem. Aztán rájöttem arra, hogy itt nem lehet másról szó, minthogy gépkocsik sora megy nyitott reflektorral. Hát, ha ezt én láttam, miközben a spanyollovast igazgattam, ezt látnia kellett másnak is. Amikor 12-rõl 13-ra virradó éjszaka elszabadult a pokol és mindenki rohangált össze-vissza, ez engem nem érintett teljesen váratlanul.

Tudtam, hogy a barátaim között kik azok, akik teljesen ugyanúgy gondolkoznak, mint én. Összehoztunk egy csoportot. Voltak viták. Volt olyan - egyébként értelmes, mûvelt, okos, nagyon sok egyetemet végzett -, aki azt mondta, öregem, én nyugatra megyek. Hol van biztosíték arra, hogy ha én szovjet hadifogságba kerülök, akkor hamarabb találkozom a családdal, jobb összeköttetést tarthatok fenn velük. Ha itt a nagy zûrzavarnak vége, ezt az egész társaságot hátraviszik és hazaviszik biztos. Én nem hittem benne. Mondtam: a katonákról sem hiszem, hogy hazaviszik, de minket biztos nem visznek haza. Így aztán legalább kétfele váltunk, de nem is kétfele, hanem így szellemileg váltunk kétfele, gyakorlatilag 10-es, 15-ös, 20-as csoportokban mentünk. Mi kelet felé, illetve amirõl úgy gondoltuk, hogy az kelet. Lehet, hogy nem kelet volt.

HARCJELENTÉS:

...Január hó 18-án a késõ délutáni órákban érkeztem Nyikolajevka alá, ahol több ezer ember, jármû és kb. 400-500 gépkocsi felzárkózott. Itt tudom meg, hogy az oroszok Nyikolajevkánál az utunkat elvágták és a páncélos hadosztály meg a német egységek Cramer német altábornagy parancsnoksága alatt rést törnek, majd ezen a résen a felzárkózott csapatok és oszlopok menetüket Bugyonnijra folytatják. A vonatrészeknél levõ puskás embereket felszólítottam, hogy az oszlop élén az áttöréshez gyülekezzenek. A legénység egy része erre vagy elbújt a többi sorban álló jármûvek között, vagy puskáját a kocsikon a szalma alá rejtette, jelezvén, hogy nincs fegyvere! Hosszú órákon át vártunk Nyikolajevka elõtt, végre éjfél elõtt megindulhattunk. Kb. 24 órakor értem el Nyikolajevkát.

Lóskay ezredes

Boldizsár Iván         

Valahol útközben négy visszafelé baktató, rongyos munkaszolgálatos kéredzkedett fel a kocsira. Fölvettük õket, de ezzel önmagunkat hoztuk veszélybe, mert tilos volt munkaszolgálatosokkal érintkezni. Beöltöztettük õket. Már nem emlékszem, hogy hogyan. Valószínûleg úgy, hogy a holttestekrõl vettünk le, megfagyott emberekrõl vettünk le egyenruhát és este ezekbe bújtattuk be õket.

Mikor el kellett tõlük válnunk - ez már Belgorod és az én tábori bírósági közjátékom után volt -, akkor adtunk nekik pénzt. Volt nálam egy szerencsepénz, egy Liszt Ferenc- kétpengõs, tiszta ezüst kétpengõs, amit, amikor szabadságon voltam, akkor kaptam nagybeteg édesapámtól. De mivel nem volt nálam pénz, azt odaadtam neki és sokkal késõbb visszakaptam tõle ezt a kétpengõst, beleverette, beleötvöztette: "Köszönet a Donért". Megvan otthon, de valahogy restelltem elhozni.

Beérkeztünk éjjel Korocsába, a város már tele volt fõleg németekkel. Szállást kerestünk. Az oszloptól akkor húszan maradtunk együtt. Két kocsink volt, meg még szereztünk, ahogy akkor mondták, zabráltunk még két kocsit, de azon a teherautón húszan voltunk.

Nem volt sehol szállás, mindenütt németek álltak, elkergettek. Találtunk magyar honvédeket a földön, a hóban a harmincon fölötti hidegben összekuporodva, aludva, vagy félig meghalva, de úgyszólván nem is értünk rá, hogy megnézzük... Az ember belefásul ebbe.

Végül a város szélén, ahol a domb véget ért, találtunk egy hosszú, keskeny házat, amely sötét volt, dörömböltünk, nem nyitották ki. Kiderült, hogy a ház üres és rengeteg hely van benne. Tánciskola volt és a tánciskola tanárnõjének a mamája vagy a nagymamája vagy a rokona ott maradt és õrizte. Boldogan beköltöztünk a hosszú, talán 15 méteres szobába, ahol táncoltak. A gond az volt, hogy ha németek jönnek, erõsebbek, kikergetnek bennünket. Tehát teljes elsötétítést rendeltem el.

Az öregasszony vizet melegített nagy dézsában, s hát kinézte, hogy ott én vagyok a "nacsalnyik" és maga felé vont. Ott volt egy konyha és biztatott, hogy mosakodjam meg.

Levetkõztem, hogy mosakodjam, erre mutatta, hogy a nadrágot is vessem le. Mondtam, nem rossz gondolat, de akkor õ menjen ki. Azt mondta, nem, s elõvarázsolt egy nagy darab szappant, ami akkor a fronton óriási kincs volt. Igazi Hutter szappant vett elõ. Az a Hutter szappan akkor fogalom volt, Magyarországon persze, nem Korocsán. És azzal elkezdett dörzsölni. Az alsónemût nem vetettem ugyan le, de végigdörzsölte, végigmosta a testemet. Ledörzsölte, megszárította egy puha, bolyhos törülközõvel, amilyet nem láttam, amióta a szabadságról visszajöttem. Nem tudom, hogy honnan vette elõ, hogyan maradt meg neki. Mikor kész voltam, akkor mondta, hogy jöjjenek a többiek. Két dézsa volt, két fazék, melegítette a vizet, egy óra alatt mind a húszunkat lemosdatott. Valami furcsa ernyedés vett rajtunk erõt, az egésznek a valószínűtlensége... Bejöttünk a hidegbõl, a vérbõl, a halottak közül egy házba és ott a valóságon túli valóság fogadott. Már közben is kérdezgettem, hogy miért csinálta, és akkor mindig mondta, "szicsasz, szicsasz" és a végén - mikor már kész voltunk és már nevetett mindenki, mert volt, aki csiklandós volt - azt mondta, mert fáradtak vagytok és fáztok.

Ez a visszavonulás, amit "nagy futásnak" neveztek, nem volt futás. Rendkívül lassú, óránkénti 3-4-5 kilométeres vánszorgás volt, gépkocsin is. Gyalogosan sem volt sokkal lassabb, addig, amíg el nem fagyott a honvédek lába. Mikor a város szélére értünk, akkor láttuk, hogy a kórház ég és körülötte magyar egészségügyiek álltak jármû nélkül jajgatva, hogy a németek odajöttek, kiürítették a német sebesülteket, és benn hagyták a magyarokat.

Néhány bajtársammal bementünk és már az égõ kórházból huszonkét sebesültet kihoztunk, köztük két tisztet. Nagyon rossz állapotban voltak, nehezen betettük õket a teherautó hátsó részébe, amelyen ponyva volt ugyan mégis elképzelhetetlen volt a hideg.

A súlyosabb betegek, sebesültek nem érzékelték, hogy ott mi történik. Volt, aki nem is tudta, hogy ég a kórház. Lassan ránk esteledett és még mindig az országúton voltunk. Iszonyatos volt, hogy nem csak jajgattak, sírtak, az anyjukat, a feleségüket hívták, de amikor odamentem és vigasztaltam õket, akkor engem átkoztak, hogy miért hoztam õket ki a kórházból, és ha van Isten, akkor meg fog verni bennünket, és hogy miféle parancsra tehettem ezt én, inkább maradtak volna ott megégni, mint megfagyni itt, ugye delíriumban. Reggelre megérkeztünk valahová, már nem tudom, hogy hová, négyen meghaltak éjjel a teherautón.

Kaptunk két kocsit. Negyvenkét németet viszünk, nem tudjuk hová. Hófúvás, szörnyű éjszaka a fennsíkon. Szerencsére nem jutunk fel. Százegyes gépesített hidászoszlop, s egy keresztet írtam ide. Ez volt az az oszlop, amihez elõször beosztottak. Nem azzal az alakulattal mentem ki, amivel kellett volna, mert szerencsémre furunkulust kaptam a dobhártyámon, és ez olyan szörnyű fájdalommal járt, hogy még a katonaorvosok is azt mondták, hogy ezzel nem lehet elindulni.

Egy domb alján álltunk, amelynek a tetején fennsík volt. Nem volt meredek a domb, de addigra már annyi jármű, teherautó, lovas kocsi és személyautó, talán tank is ment végig rajta, hogy elcsiszolódott.

Ez a hidászoszlop Hoffer-féle traktorokkal volt ellátva. A traktorok megcsúsztak a dombon és visszaestek. Ennek ellenére, egy õrült német parancsnok - talán a jelzõ fölösleges volt - fegyveres SS-ekkel újra meg újra nekihajtotta a magyar traktoros utászokat -, vagy hidászok voltak pontosabban - dombnak. Egy ideig volt, amelyik fölkapaszkodott, tolták a fiúk, visszaesett. Egy visszacsúszó tank elsodort két embert nem is abból az oszlopból. Egyszerre repülõgépek jelentek meg és kezdték géppuskázni a dombot. Mi távolabb álltunk. Már nem emlékszem, hogy hogyan találtunk és milyen fedezéket, talán csak egy nagy hóbuckát. Talán egy kisebb dombot, amelyet befedett a hó, de oldalt kinéztem, kukucskáltam. A németek tüzet nyitottak a magyarokra, a hidászokra, akik nem akartak felmenni. Hajnalra, mikor kivilágosodott, kiderült, hogy van egy út, amelyen meg lehet kerülni ezt a meredélyt, de ezt nem tudtuk. Addigra elmentek a repülõk is, százkét tagból állt egy-egy ilyen oszlop, mind a kettõ, az is, a mienk is. Mi két fõ veszteséggel úsztuk meg a háborút, tõlük a százkettõbõl csak kettõ tért haza.

Hajnal után érkeztünk egy németek megszállta faluba. Pisztollyal kényszerítik a lakosságot hóeltakarításra. Amikor elmentek, ukrán milicisták verik a hóeltakarító asszonyokat. Itt van egy bejegyzés, pironkodva mondom, de itt van: pisztolyaggyal megvertem egy milicistát. Egy német haldoklik, németül mondja: Az élet szép és én még élni akarok. Ott halt meg.

Mindenki pesszimista. Szidják a németeket, a németek pimaszok. Mindenki ezt mondja: a németek elveszítik a háborút. Nem azt mondják, hogy mi. Reggel betoppan Hegymegi Laci zászlós, nagy öröm. Éhes. Adok neki egy kis szeretetcsomagot majd snapszot. Megkérdezi, nem veszünk-e benzint, mert azt õ tud eladni. Kapok bõrnadrágot, korábban jobb lett volna, mert enyhül a hideg. Megcsináljuk a rádiót.

Egy faluba érkezünk, nem látom a nevét, a tanítónál lakom. A konyhában a boci, a Misa. Szobatiszta. Délután bejön a mamája, és megszoptatja. Csuda bizarr dolog. Elõveszem az orosz nyelvtanomat. Remek, puha ágyat kapok.

Az orosz és ukrán lakosság páratlan szeretettel fogadott bennünket, magyarokat. Mindenütt mondták, hogy "nyemszki nyet, vengerszki harasó". Azt hiszem, még annyian sem érkeztünk volna vissza a második magyar hadseregbõl, mint amennyien túléltük, ha újra meg újra nem ássák ki ezek az orosz és ukrán asszonyok a "kartuskát", a krumplit a kertbõl és nem látnak el bennünket.

Fazekas György munkaszolgálatos

Azokban a napokban az volt a benyomásom, hogy mint egy-egy sütemény, olyan rétegezve vannak. Itt szovjetek, itt németek, itt magyarok, itt szovjetek, itt németek, itt magyarok. Találkoztam szovjet katonákkal, akikhez odamentünk és mondtuk, hogy Hitler kaput és mi itt "elmenni" és erre mondta, hogy "davaj", menjetek tovább. Nem volt hajlandó foglalkozni velünk. Mentünk, és akkor egy elég erõs német csapattesttel találkoztunk. És magyarokkal találkoztunk. Voltak olyan találkozók is, hogy bementünk egy házba, nem volt ott senki, öreg orosz család volt, öreg bábuska. Nagyon ocsmányul nézhettünk ki. Piszkosak, tetvesek, szakállasak, véznák, soványak. Azt hiszem, ijesztõ volt a külsõnk. Én a többit láttam, magamat nem, de el tudom képzelni. Valami fûbõl fõtt levest adtak, lefektettek a kemencepadkára. Rendkívül emberségesen bántak velünk. De volt, hogy berohant egy magyar katonatársaság, kivertek bennünket, vagy berohant egy német, kivertek bennünket. Úgyhogy elhatároztam, hogy itt fegyvert fogunk szerezni. Nem volt probléma, az út tele volt halottakkal. Kilõtt, kicsire összesült tankok, összefagyott holttestek, fegyver mindenütt. Mert eldobálták a fegyvert, meghalt, elesett, vagy egyszerûen betegségben elpusztult a gazdája. Nem volt probléma, szereztünk fegyvert, úgyhogy látható legyen derékszíjjal, de a kabát alá, hogy pillanat alatt hozzá lehessen jutni. Mondom, itt most már nem fognak engem minden további nélkül kicsinálni. Volt olyan, hogy egy házban voltunk, bejött egy alezredes néhány emberrel, tiszttel, altiszttel. Akkor már találkoztam olyan tiszttel, akinek nem volt csillagja. Az alezredesen még rajta volt a rangjelzés, de már körülötte volt a tiszt - ezt köpenyrõl, csizmáról, mindenrõl lehetett tudni -, de csillagja nem volt. Már készítettük elõ a fegyvert, hát ezek nem fognak minket kiverni. De szó sem volt róla. Odajött az alezredes és azt mondta: kedves barátom, önök ugye izraeliták. Hát ez az éleselméjûség meglepett és bókoltam érte neki. Azt mondja: maguk izraeliták mindent tudnak. Nahát túlzás alezredes úr, hát sokat tudunk, de mindent nem. Hát azt csak tudják, hogy hol vannak az oroszok? Mondom, ha tudnánk, akkor már régen ott volnánk. Hát maga se tudja? Azt mondja: nem.

Megállapodtunk abban, hogy bajban vagyunk, magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást, szépen lefeküdtek az egyik sarokba, mi lefeküdtünk a másik sarokba. Másnap csatlakozni akartak hozzánk, de mondtuk, menjünk csak külön. Eddig is külön jöttünk, most már maradjunk külön.

Két-három alkalommal is összetalálkoztunk a fehér hóköpenyes, géppisztolyos elõrerohanó szovjet katonákkal, akikrõl nem tudtam megállapítani akkor sem, hogy ki a tiszt, ki a közlegény és egyáltalán milyen rangban van. Ha történetesen a hóköpeny nyitva volt, és láttam valamilyen tégla, meg kerek, meg egyéb jelzéseket, ugyanis akkor még a szovjet katonák nem válllapot hordtak és nem csillagokat, hanem különbözõ rombusz, tégla és egyéb alakú jelek voltak a gallérjukon, amelyek a beosztásukat és a rangjukat mutatta. De hát én nem tudtam. Igyekeztem a legtekintélyesebbhez odamenni, és az én kiváló orosz tudásommal, amelyik a Hitler kaputtól, a "plevi"-ig terjedt, meg a harasót is tudtam magyarázni, hogy én fogoly akarok lenni és mindannyian foglyok akarunk lenni. Mondták, jó. Harasó. Volt, aki enni adott nekünk. De hát ételre nem volt szükségünk, mert hiszen számos olyan magyar raktárt találtunk, amelyik dugig volt téli holmival, fegyverrel és élelmiszerrel.

Bõségben éltünk, nagy, malomkeréknyi sajtok feküdtek szerte, kézigránáttal robbantottuk széjjel és szopogattuk a sajtfagylaltot, mert az olyan volt. Tehát akkor már nem volt érdekes az ennivaló. De nem tudtunk olyan helyzetbe kerülni, hogy fogságba kerüljünk. Sõt, volt olyan, hogy rohantak elõre, észrevettem, hogy ezek valahová céllal mennek, tehát azokat nem próbáltam megállítani. De az egyik idõs és nagyon rossz állapotban lévõ barátom odaugrott és ráugrott az egyik katonára, át akarta ölelni. Egy nagydarab óriás volt. És kiabálta, hogy "jevrej", "jevrej", verte a mellét, hogy õ zsidó. Lehet, hogy ez a katona azt hitte, hogy meg akarja támadni. Nem hallotta a hangját, zûrzavar volt. Én mellette álltam, hallottam, hogy mit kiabál. De jókora pofont kapott ez a szerencsétlen a katonától, 4-5 métert repült. Odarohantam hozzá rögtön, hogy felemeljem. Nem akart fölkelni, zokogott, ömlött a könnye és azt mondta: hát vége a világnak, hát ezek is antiszemiták. Úgy kerültem aztán egy alkalommal olyan helyzetbe, hogy egyrészt partizánok, másrészt reguláris csapatok egy faluban úgy kaptak el bennünket, hogy a szobában ültünk.

Mi már akkor kézzel-lábbal megmagyaráztuk, a háziaknál, hogy mi itt akarunk maradni, majd jönnek a szovjet csapatok. Mondta, hogy rendben van. S akkor az öreg háziasszony kiment, és szerzett két katonát, meg két partizánt, akik aztán hajlandók voltak minket beállítani egy sorba. Elvittek 2-3 kilométerre, egy iskolaépületbe kerültünk, ahol az udvaron fõztek. Mindjárt adtak mindenkinek fõtt ételt. Majd behajtottak egy szobába. Rengetegen voltunk. Aztán jöttek és kiabáltak, hogy "maszter, maszter" és mutatták, hogy "csaszi, csaszi, maszter". Órást kerestek. Valaki jelentkezett, azt elvitték. Két-három óra múlva visszajött. Á, azt mondja finom emberek ezek, még vodkát is adtak. Meg kellett egy csomó órát csinálnom.

Rengeteg fogoly jött már össze, s elindítottak bennünket útnak. Két oldalt gitárosok; elõl-hátul gitárosok, rettentõ nagy tempót diktáltak. Ezt bizony elég sokan nem bírták. Kiestek a sorból. Mi, akik jobb erõben voltunk, két oldalról fogtuk az idõsebbeket, a gyengébbeket, de így is volt, aki lemaradt. Nem tudom, mi történt velük. Nem találkoztunk többet. Volt ismerõsöm is ilyen. Így érkeztünk le Kasztornojéba. Ez nem nagyon messze a Dontól, ipari város. Ahogy én tudom, a szovjet cukoripar egyik központja. Egy olyan telepre kerültünk, ahol óriási hodályokban cukorrépát tároltak addig. Most ezek üresek voltak. Oda behajtottak bennünket és ott maradtunk.

Napról napra több volt a halott. Akkor nem tudtuk, hogy ez már a flekktífusz. De az volt. Késõbb, amikor magam is átestem a flekktífuszon, akkor jöttem rá. Én csak azt láttam, hogy olyan furcsán, félkörösen megy. Félig megõrül, félrebeszél, elesik, nem tud fölállni és egy óra múlva, már szaladnak le róla a tetvek. És ilyen egyre több volt. Reggel egyre tovább tartott a hullákat kivinni. Akkor már valami tolmács félét szereztek, egy ruszin fiút, hogy munkaszolgálatos volt-e vagy katona, azt már nem tudom, de ruszin volt. Nagyon rosszul beszélt magyarul. Nyilván rosszul beszélt oroszul is. De megértettük mi is és az oroszok is. És azt mondta, hogy õk most nem tudnak segíteni, ami van azt adnak, de õk nem voltak felkészülve ennyi emberre.

Egy szép napon megjelentek a katonák. Furcsa, érdekes, színes egyenruhában is. Valahogy úgy nézett ki egyikük-másikuk, mint egy vidéki tûzoltóparancsnok. Világoskék köpeny. Fronton ehhez nem voltam szokva. De hát akkor már hol volt a front. Onnan. Késõbb tudtam meg, hogy ezek NKVD-s tisztek, mert a hadifoglyok ügye az NKVD hatáskörébe tartozott. Mikor felmásztunk a vagonba, bizony sokan voltak közöttünk, akik nem bírták. A többiek segítették föl. Volt ott német, magyar, minden vegyesen. Ott már láttam románt is. Munkaszolgálatos katona és így tovább. Három emeletre volt deszkából priccs építve, két oldalra.

Ezek nagy vagonok voltak, középen egy tûzhely, mellette tüzelõ. Mindenki, amikor fellépett, vagy fölrakták, kapott egy csomagot, abban kása volt. Jött oda egy ruszin, aki magyarázta, hogy ezt csak forró vízbe kell beletenni és akkor kész. Ehetõ, minden van benne. Több vödör vizet adtak föl. Egy napig kb. tartott ez a berakodás, és indult velünk a vonat. A flekktífusz bennünk volt. A vagonban egykét nap múlva már - a mi vagonunkban is - halottak voltak. S akkor elkezdõdött a vita, hogy ki kell rakni a halottakat. A többség nem engedte. Azt nem mondták, itt 60 emberre számolnak, 60 emberre adnak élelmet. Akkor legalább több jut nekünk, s az alsó priccs alá dugtuk be a halottakat, és vételeztük fel az egésznek a részére a vizet. Ez nyilván nemcsak nálunk volt így, hanem a vagonok zömében, mert jó néhány nap telt el folytonos éjjel-nappali utazással.

Idõnként megálltunk, akkor le lehetett szállni, nagyon kevés katona kísért. Mindenütt volt ilyen NKVD-s tiszt. Egyszer kinyitották minden vagon ajtaját, és mindenkinek le kellett szállnia. Ott már több tolmács is volt és elmagyarázták, hogy négyes sorokba kell állni és "komissió, komissió, komissió" elõtt el kellett vonulni. Itt jöttek rá arra, hogy flekktífusz és halálesetek vannak a vonaton. Mi úgy középen lehettünk a sorban, láttuk, hogy vannak, akiket félreállítanak és visznek kifelé. Az állomás egész külsõ részén voltunk, de még az állomás volt. Este elhatároztuk, hogy szó sincs róla, mi nem megyünk sehova. Az félreérthetetlen volt perceken belül, hogy akik nem egyenesen járnak, azokat veszik ki. Hát ott nem vizsgálgattak senkit. De nyilván nekik is volt annyi eszük, hogy a flekktífusz evvel jár, az egyensúlyérzék megbomlik. Nekem sikerült úgy elmennem a komissió elõtt, hogy hagytak.

Az egyik legjobb barátom, aki mögöttem jött, azt lekapcsolták. Õ mesélte el már hazatérés után, hogy ott rögtön egy járványkórházba vitték és három vagy négy hónapig ott feküdt. Talpra állt, hazajött. Errõl tudok. Én azonban a megfogyatkozott létszámmal együtt fölszálltam újra a vagonba. Nem hiszem, hogy ugyanabba, mint azelõtt. De teljesen mindegy. Mindegyik egyforma volt, mindegyik tele volt megszáradt kenyérrel, megrohadt hallal, de hulla már nem volt benne. Mert nyilván végigvizsgálták. Attól kezdve mindennap megnéztek bennünket. Azért ez a nézés nem volt olyan nagyon precíz, mert én is megkaptam a flekktífuszt. Lázas víziókkal küszködtem és egyre azt éreztem, hogy megfulladok, hogy nem bírom. Aztán magamhoz tértem, és egy hatalmas darab német hulla feküdt rajtam. Nem volt erõm sem lelökni magamról, sem kibújni alóla. Megállt a vonat, nagyon gyenge voltam. Nagyon ködös volt a tudatom, de azért már valamit észleltem a környezetbõl. Nagy robajjal nyílik az ajtó, hallom, mindenütt. Vágják ki az ajtókat, aztán vissza. Jó idõ telt el. Én közben elvesztettem az eszméletemet.

Arra ébredtem fel, hogy fehérköpenyes nõk meg egy fehérköpenyes férfi húzzák le rólam a hullát és én kezdtem nyögni. Akkor rögtön kivettek. Azt nem fogom soha elfelejteni: egy világoskék kabátos, tányérsapkás, nagyarcú ember az ölébe fogott és vitt. Csontváz voltam. Nem volt nehéz vinni. És ömlött rám a könnye. Késõbb tudtam meg, hogy mérhetetlen sok hullát találtak a vonatokon. Nagyon kevés olyan embert, aki él. Én egy teherautóra kerültem, ott feküdtem. Lócán? Földön? Nem tudom. Csak tépték le az ingem ujját. Illetve kabát, zubbony, ing ujját, és nyomták belém az injekciókat. Egyszer csak azt hallottam, hogy "szicsász, kaput". Ezt értettem.

Erre nem került sor. Hordágyra tettek és letettek egy havas mezõn. Körülöttem egy csomó hasonló hordágy. Hasonló csontváz. Akkor már nem volt rajtam, csak egy szál gatya. Egy szál. Alatta a Mangold Béla Kolos... rongyos, mert folyton újabb helyen szúrtak belém, tépték le a ruhát rólam. Ott rohangásztak ápolónõk, meg orvosok, meg mik. Igyekeztek megnyugtatni bennünket, azt mondták "bányu, bányu".

S erre jön végig a moraj: a gazemberek, ilyen állapotban minket az ólombányába visznek. Hallottátok ugye, hogy igaz volt, amit mondtak, hogy szibériai ólombánya. Nos, egy óra leforgása alatt kiderült, hogy a "bányu" az fürdõ, oda beszállítottak, levetkõztettek, minden hajszerûséget leborotváltak rólunk. Bekentek. Elõször forró vízzel megmostak, ittuk a forró vizet, mint a mannát úgy vettük magunkhoz. Végigsikáltak, végigkentek valami irtózatosan maró folyadékkal. Összeesett az ember, úgy csípett.

Aztán fehér ing, gatya, egy fehér köpeny, hordágy és elvittek egy óriási barakkba, ahol háromemeletes priccsek voltak, kétszemélyes, háromemeletes hajók, mi úgy hívtuk ezeket. Nagy, de óriás méretû kemencék egymástól 5-6 méterre, azokban lobogott a tûz. Frissen fürdetve letettek ott az ágyra. Hófehér lepedõ, még egy lepedõ, rajta két pokróc. A legjobb barátom feküdt mellettem. Ott meghalt. Rettenetesen kétségbe voltam esve. Magam akkor még nagyon kevéssé lábadoztam a flekktífuszból. Az õ szíve nem bírta. Az enyém kibírta. És akkor az egyik nõvér odajött, magyarázott, nem értettem. Tolmács nem volt a közelben. A végén kirángatott az ágyból, s átvitt egy másik ágyba, ahol egy eleven, ugyancsak már a betegségen túljutott bajtárs feküdt. Aztán hozott nekem külön adag vacsorát. Rettentõen vigyáztak, kaptunk hatszor-hétszer egy nap enni, nagyon keveset. Sok felháborodás volt emiatt, hogy éheztetnek. A végén odakerült egy németül beszélõ orvos, aki azt mondta, hogy hát halálra zabálnánk magunkat. Sokkal könnyebb volna háromszor egy nap odaadni. Így éjjel-nappal fõznek, éjjel-nappal szállítják ide és kapnak egy kis tejet, egy kis tejberizst, egy kis fehérkenyeret és így tovább. De ebben az állapotban, értsék meg emberek, csak így van remény arra, hogy magukhoz térjenek. Csontvázak voltunk. Az én testem tele volt valamiféle nem is kiütéssel, hanem ilyen vizenyõs varral, fedett sebbel. Nagyon sokan voltunk így.

Egyszer egy nagy csoport érkezett. Filmesek, fotósok és lefotografáltak bennünket sorba. Nagyon sok felvételt csináltak. Mondták, hogy ezeket a képeket szétküldik a világba. Hogy ez a fasizmus.

Vitéz Kovács Gyula vezérõrnagy telefonbeszélgetései

1943. I. 19-én

...Erõs havazás, helyenként hófúvásokkal. - 19 fok.

...A hadsereg erkölcsi és fizikai ellenálló ereje a folytonos harcok, a hk-kal vívott kilátás nélküli (nincsen már páncéltörõ fegyver, ami a T-34. ellen védene) mérkõzések, az egyhetes igen nagy hideg és élelmezési nehézségek miatt a legkisebbre csökkent. Elõreláthatólag a most még harcképes alakulatok is elvesztik rövid idõn belül teljes ütõképességüket. Mindezeknek következménye igen sok helyen a legénység rendezetlen, menekülésszerû visszavonulása, visszaözönlése, melyet a helyenként alkalmazott legerényesebb eszközök sem tudtak megakadályozni.

...Az anyagi ellátás terén a nehézségek az utánpótlási lehetõségek és eszközök hiánya miatt fokozódnak. Fokozta a nehézségeket az is, hogy a mozgókonyhák túlnyomó zöme az ellenség kezébe jutott, a legénység elhagyta evõcsészéjét, tehát még a meglevõ élelem elkészítése és kiosztása is lehetetlen volt. A hadseregparancsnokság szükségeszközök kíméletlen rekvirálását a fõszállásmester útján elrendelte.

Boldizsár Iván

17-rõl, vasárnapról már megint itt van a naptáram. Igen szûkszavú bejegyzés, de ezt már egy kicsit részletesebben mondom el. Kondencovóból indulás este. Éjfél Tatarino. Három óra Ceruvelt. Három fõhadnagy. Visszafordítanak. Szörnyû éjszaka. 38 fok a benzineshordón.

Azt, hogy ez a hideg mit jelentett, nem lehet elképzelni, mert minden egészen más, mindenkinek más a halmazállapota, mások az ember izmai.

Ugye az ember kezén volt egy ujjas, kötött, kesztyû és arra ráhúztunk, akinek volt, síkesztyût. Bélelt síkesztyût. Egyébként ebbõl is volt a raktárban. Mi nem gyalogoltunk - mellettünk mindenütt gyalogoltak az emberek -, mégis ott, a kocsin is úgy megmerevedett az ember keze, hogyha le kellett szállni, szükséget végezni, akkor nem tudtuk az ujjainkat úgy megmozdítani, hogy a nadrág sliccén a gombot kinyissuk. Groteszk jelenetek játszódtak le, úgyhogy egymás kezét megmelegítettük, vagy volt egy meleg kéz, az sorra kigombolta a slicceket. Hogyha az embernek a székletét kellett végezni, az elmondhatatlanul bonyolult volt. Azt hiszem, többen ezt a kocsin belül elvégezték.

A táplálkozás. Vittünk magunkkal konzervet, hiszen vételezni többé nem lehetett. Szardínia nagyon sok volt, mindenkinek szardínia-mérgezése és -undora volt a fronton, mert a németek azt nagyon sokat adtak. A szardíniában az olaj kristályosra fagyott. Szuronnyal lehetett csak kinyitni, a konzervnyitó nem fogott, és akkor ott volt a halacska, amely szálkásan úgy tört, mint a száraz fa. Végül meg lehetett enni, meg is kellett enni. Ennek következménye az volt, amit nem tudok más szóval mondani, csak ezzel az egy harctéri szóval, ebbõl következett természetesen a fosás. Úgyhogy ha az ember erre a 3-5-8-10 napra gondol, akkor a hideg, az éhség, a meleg ital és étel hiánya, a félelem, hogy elfognak vagy ütközetben elesünk mellett, még ez a borzasztó megalázás is volt, egyszer legalább mindenki bepisilt vagy bekakált. És aztán az mindjárt odafagyott.

Elvesztettük a tájékozódásunkat. Nem tudtuk, merre van nyugat és merre van kelet. A tüzekrõl állapítottuk meg, vagy igyekeztünk megállapítani, hogy a tüzek nyilván a front, a Don felé vannak, de tévedtünk, mert hiszen a másik oldalról is voltak már tüzek.

Egy faluban, egy égõ házból kirohant néhány ember, lehetett látni, hogy tisztek. Az egyik fiatal, odaállt a teherautónk elé. A gépkocsivezetõ nem akart megállni. Azt mondták, ha itt megállunk, leparancsolnak bennünket innen. Mégis megálltunk. Megkérdezte, hogy ki a parancsnok. Az mondtam, hogy én vagyok. Jól be voltam burkolózva, nem látta a rendfokozatomat. Valami rejtelmes okból századosnak nézett. Õ hadnagy vagy fõhadnagy volt és alázatosan jelentette, hogy itt van Heszlényi vezérõrnagy vagy altábornagy, azt hiszem altábornagy elvtárs - a beidegzõdések, ez nagyon szép volt, érdemes lenne talán ezt így leadni - Heszlényi altábornagy úr, és a kegyelmes úr kocsija elveszett. Be volt kötve a lába. Egy égõ házból jöttek ki. Ott állt egy számomra akkor öreg ember, ötven felé lehetett, bundában, bicegve, bottal, valami elképzelhetetlen távolságban volt akkor tõlem egy altábornagy, hadtestparancsnok. Hátramentem a benzineshordók közé és odaültettem a helyemre, vittük egy darabot, amíg egy Botonddal, ezzel a terepjáró kocsival találkoztunk valahol, és arra átszállt.

HARCJELENTÉS

Január 19. A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. Ti. az emberek Novij Oszkolban több napi élelemmel látták el magukat és azután menetüket nyugati irányba folytatták, addig, míg az élelem tartott. Majd megint fosztogattak és úgy vélték, hogy ily módon elérik a Kárpátokat. A legénység csak akkor kapott enni, ha 50-es csoportokban tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt õket nyilvántartásba vette összes adataikkal...

...A karhatalmi csoport az átvett emberekbõl 120 fõnyi századokat szervezett, ezeket a razziákon talált fegyverekkel és kézigránátokkal felszerelte és 30 fõnyi szakasz élére tisztet állított. (Novij Oszkolban igen sok eldobott puskát, de majdnem minden házban eldobott magyar Vécsey-kézigránátot találtunk. Ezek azoktól az emberektõl származnak, akik még beérkezésem elõtt, kb. 50 ezer fõ, nyugati irányba menetüket önállóan folytatták.)

...Négy fõ csendõrökbõl álló és géppisztollyal felszerelt kivégzõrészleg, mely állandóan kísért, egyébként szûkebb törzsemhez tartozott.

Lóskay ezredes

Vitéz Duska László százados, a 31. ezred III. zászlóaljának parancsnoka:

"9 óra 30 perckor kapom a 13. hadosztály parancsnokának személyes szóbeli parancsát: "Biztosítsad a hadosztály bal oldalát." Sok vesztegetnivaló idõnk nincs, mert az oroszok 800 méterre vannak. Ezért a legelsõ géppuskát személyesen helyezem tüzelõállásba a vasúti töltés oldalán, egy leégett tehervonat tetején. A kezelõ idegessége miatt magam kezdem lõni az ellenséget... A vasútvonal mellett vitéz Békássy Szabolcs orvos százados a 30. gyalogezred vezetõ orvosa jobb kezén és jobb lábfején repeszdaraboktól sebesült, csizmáját és kézfejét elöntötte a vér. Így a hóban térdelve kötözött egy vállán átlõtt honvédet."

Bárdos Béla alezredes

"Roham! Rajta! Elõre! - ordítással az orosz páncélosok felé rohamot rendeltem el. Az orosz páncélosok közül az egyik körülbelül 60-70 méterre lehetett. 125 kilogrammos testsúlyommal rohamoztam a páncélosok felé... Legyünk õszinték. Ne a magyar honvéd harcértékében keressük a hibát, hanem mondjuk meg magyarul: tankok ellen gyalogsági puskával védekezni nem lehet."

Visszaözönlés megakadályozása

1943. jan. 20.

...Minden esetben, azonban csak írásbeli engedéllyel, írásbeli paranccsal lehet visszamenni. E parancsom végrehajtásának minden lehetséges eszközzel érvényt kell szerezni. Ellenszegülõkkel szemben elõzetes vizsgálat nélkül minden tisztet feljogosítok arra, hogy fegyvert használjon. Tisztekkel szemben is kötelezõ a feljebbvaló, vagy elöljáró részérõl az azonnali fegyverhasználat. E parancsom ellen vétõ puha személyek ellen én alkalmazom a megtorlást. Az a tiszt, aki alakulat nélkül egyébként hátrajön és arra hivatott elöljárójától írásbeli parancsot nem tud felmutatni, az szökevény és soron kívüli eljárással ennek megfelelõen kell vele eljárni. Bomlasztó kijelentések ejtése és terjesztése ugyanolyan elbírálás alá esik, mint a fegyelem ellen való ellenszegülés. A hátraszivárgások lehetõségét ki kell zárni. Ehhez az elrendelt gyülekezési körleteket részben az érdekelt parancsnokságok maguk, részben a hadtáp szervek Ny. felé megbízhatóan zárják le. Elvárom, hogy a tisztikar mielõbb visszakapja a lelkét és lelket önt az emberekbe...

237/2. hds. I. a. I. 20.

Vitéz Jány vezds. hadseregparancsnok

HARCJELENTÉS I. 20.

A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében, a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. Mindezt önzetlenül a magyar hadsereg ütõképessége érdekében tettem. Ha netalán békés viszonyok között a személyem iránt panaszok merülnének fel, kérem magatartásomat az alábbi szempontok figyelembevétele mellett megítélni:

1. Idõsebb tisztek - sajnos ezredparancsnokok is - nem vetettek gátat az elharapódzó züllésnek (fosztogatások, lövöldözések, fegyverek és kézigránátok eldobálása, hihetetlen szabálytalan öltözet, tisztek lökdösése, szállások barbár módon való bepiszkítása stb.), hanem passzívan félreálltak és csak saját magukra gondoltak (én is teljes felszerelésemet elvesztettem).

2. Fiatal tisztek, fõleg tartalékos tisztek és parancsnokok letagadták tiszti mivoltukat és minõségükben nem jelentkeztek, mert attól tartottak, hogy tõlem harcfeladatot kapnak, vagy hamis, a legénység elõtt tett jelentésekkel szembefordultak a vezetéssel és így a harcolni nem akaró hordák oldalára álltak.

3. Már kijelölt parancsnokok engedték legénységük szétszaladását és örültek, hogy megint csapat nélkül állnak, tehát harcba nem mehetnek.

4. Már felvonult õrségek, a lakossággal együtt, majd a németekkel a rájuk bízott élelmiszerraktárakat fosztogatták, és õrhelyüket elhagyva megszöktek.

5. Tisztõrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült.

6. Nem jelentkezett nálam ezred vagy zászlóaljparancsnok, aki csapatteste holléte felõl érdeklõdött volna.

7. Hozzám beosztott idõsebb tisztek pedig magasabb parancsnokságoknál hátrairányításukat kieszközölték.

A Novij Oszkolba megszervezett századoknak kevés harcértéket tulajdonítottam, azonban megszervezésükre parancsot kaptam és ezt legjobb tudomásom szerint végrehajtottam. Ezek a csapatok azután mégis annyiban megfeleltek, hogy már jelenlétükkel bizonyos területet biztosítottak és ezáltal úgy a visszavonuló zöm kb. 50-60 000 ember és az olaszok átcsoportosítását lehetõvé tették. Ezek a csapatok késõbb Vargyassy vezérõrnagy, Szügyi ezredes, Muzsay ezredes és parancsnokságom alatt is csak a terror hatása alatt fejtettek ki ellenállást, ezekbõl az Istenfélelem, hazaszeretet, kötelességtudás érzése már teljesen kihalt. Ezen tapasztalatom a tartalékos tisztek zömére is vonatkozik és egyikmásik hivatásos tisztre is.

Január hó 24-én délben veszem a VII. hadtest ideiglenes parancsnokának ama parancsát, hogy az állomásparancsnoki teendõket adjam át Jórend csendõr alezredesnek, saját személyemre, induljak Sztara Maszlovkára, ahol átveszem a hét zászlóaljból álló 19. könnyû hadosztály parancsnokságot.

Jórend csendõr alezredes személyében különben Novij Oszkolt biztosítva láttam, hisz mûködését azzal kezdte, hogy két embert azonnal agyonlövetett.

Lóskay ezredes

(A Rommiban 1943. II. 16-án készített jelentésben Lóskay a bekezdéshez még ezt írta: "Õszintén jelentem azt is, hogy Novij Oszkolban egyénileg szívbõl megutáltam a magyar bakát, és hosszú idõnek kell elmúlnia, amíg lelkileg vele érezve, megbocsátok neki.")

Vitéz Kovács Gyula võrgy. jelentése

1943. I. 22.

"A hadsereg állapota erkölcsileg elég gyenge. Anyagilag le van vetkõztetve. Hat löveg jött csak vissza. Ez az egész. A többi valószínûleg odaveszett... A légvédelmi tüzérség zöme ottmaradt. A felszerelés túlnyomó része szintén. A sebesültek zömét hátrahoztuk, akik között nagyon sok a megfagyott sérült... az egész hadsereg hátrajön. Az Oszkol völgyében kb. 17 ezer ember van összegyûjtve, akiknek van valami fegyvere. Zászlóaljakat nem tudok mondani, mert nincs. Csak egy nagy szemétdombról lehet beszélni... Igen nagy létszám teljesen fegyver nélkül... Életem legnagyobb csalódása volt az, amit itt láttam. A támadás elõtt mindenki fenegyerek volt, szép vállalkozások voltak, és egyszerre a 4. ezredbõl való betörés után szappanbuborékként minden összeomlott...!"

294/2. hds. I. a. 43. I. 24. szám

HADSEREGPARANCS

1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hû - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tõle mindenki joggal elvárhatott.

Állásainkból ellenséges túlerõ kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszett, fejnélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engednek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.

4. Minden, még a legmagasabb parancsnokság is addig marad a gyülekezésre kijelölt helyen, míg útbaindulásra parancsom meg nem kapja.

5. A gyûjtõ és irányító állomások parancsnokai Belgorod és Prohorovkáról a kijelölt területekbe meneteltetik zárt rendben a gyülekezett csapat- és vonatrészeket, D. körletben a 19. hadosztály-parancsnoksághoz az É. körletben a 10. hadosztály-parancsnoksághoz, akik felelõsek azért, hogy annak nyugati határát egy ember, vagy jármû át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.

V. Asztalossy võrgy. és Molnár ezrds. itt a hátsó körletben v. Heszlényi altábornagyot teszem felelõssé azért, hogy parancsom végrehajtása minden eszközzel megtörténjék.

Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsõsorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki elhagyta helyét, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk.

6. A D. és É. körzet parancsnoka ossza be területét vonat- és csapatkörletbe.

a) A vonatkörletbe jut minden felelõs parancsnok néhány kemény idõs tisztes parancsnoksága alatt jármûvenként egy hajtóval. Egy oszlop 50 jármûbõl áll.

b) A csapat körletét seregtestenkénti alcsoportokba kell beosztani, melyekben csapattestenként külön-külön alakulatokat kell szervezni száz fõs alosztályokba összevontan.

Gépkocsivezetõket külön vonjon össze és ossza be valamely alosztályhoz.

A nemzetiségeket külön egységekbe vonja. Ezekbõl alakítsa meg a munkásszázadokat és vonatlegénységeket. A vonatnál csak idõsebb magyar ember lehet. Fiatal nincs sem ott, sem törzseknél. Ezért haladéktalanul fel kell váltani, étkezdék személyzete sem lehet kivétel. Tiszti küldönc is csak akkor maradhat fiatal korosztályhoz tartozó, ha egyúttal gépkocsivezetõ, ill. másodvezetõ.

Vitéz Jány vezérezredes

Kónya Lajos

Január 30. Hohol, Velh-Turovo - mindig északnak. Egy faluba reggel beérünk, fél óra múlva ott az orosz. A menekülés pánikszerû, ilyen lehetett a francia összeomlás. Lihegõ, fullasztó futás, néhányszor végiggéppuskázzák az utat a repülõk. Alacsonyan szállnak, az ember belelapul a földbe, tíz körömmel markolja a havat, torkában dobog a szíve. A völgy fekvõ magyaroktól fekete. Hányan maradnak fekve egy-egy ilyen légitámadás után! Lovak hullái százával, szétszórt értékek milliói. Rádiók, élelmiszer, fegyverek, felrobbantott, égõ autók. Apróságok, fényképek, széttépett levelek.

Január 31. Az oszlopok széthullanak. Egy versenyfutás, könyörtelen tülekedés az országút, hullámzik, hömpölyög az áradat, a fáradtak, gyengék lemaradnak, jármûvek gázolnak a gyalogosokba, minden rend felbomlik, barátok, akik össze akartak tartani, egy óvatlan pillanatban talán örökre elszakadnak egymástól.

Éhezünk, semmi ennivalónk. Vánszorgunk faluról falura. Éjjel-nappal, alvás nélkül. Ki tudja, hol járunk? Az út lassan nyugati, majd déli irányt vesz. Repülõk jönnek megint, végigpuskázzák az utat. Szétfutunk a havas mezõre, lapulunk a földön, a hideg hóban.

...Lovak hullái feketednek mindenütt... egyre több németet érünk utol. Itt is, ott is pisztolyt fognak ránk. El akarják venni a mieink szánkóját, lovait, s a legkisebb ellenkezésre lõnek.

Bemegyünk egy házba melegedni. - Marsch hinaus! - ordítják bentrõl. Eleinte csodálkoztunk, késõbb megszoktuk. Egy faluban magyar vezérkari tiszteket dobtak ki a padlásról. Szabadban éjszakáztunk napokon át. Kis tüzek mellett melengetjük didergõ tagjainkat. Nappal nem mehetünk az úton, leszorulunk a combig érõ hómezõkre. - Kutyák, dögöljetek meg! - mondják. Három ellenségünk van, a hideg, az éhség, meg a németek.

Intézkedés a magyar hadsereg egyes részeinek hátrairányítására

1. Parancsom ellenére még mindig látok össze-vissza bandukoló embereket. A kiutalt szálláskörletét az útbaigazításig senki el nem hagyhatja.

2. Alakítson tábori csendõrei parancsnoksága alatt járõröket, ezek járják be Belgorodot és minden embert tartóztassanak le, kísérjék a gyûjtõállomásra, ahonnan azokat oda kell zárt rendben vezettetni, hol beosztást nyertek.

3. A fegyelmezõ gyakorlatokkal minden idejét le kell foglalni a gyülekezett csapatrészeknek. Ismételten hangsúlyoztam, hogy a legkíméletlenebb szigort kell alkalmazni, különben soha nem lesz rend.

Törzsszállás 43. I. 30.

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes

Hadtestparancsnoksági parancs Krasznoje Olim, 1943. II. 1.

A magyar királyi honvéd hadtest 1943. jan. 12-tõl kezdõdõleg a Don-állások kézbentartásért súlyos, veszteségteljes harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a Magyar Királyi 2. Hadseregtõl elválasztva a Korpsgruppe, Siebert alárendeltségbe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerû visszavonulásához szükséges idõt.

A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hõsiességrõl tettek bizonyságot. A mindinkább fellépõ lõszer és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védõk ellenálló erejét. E perctõl kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk.

...Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azoknak kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lõszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedték végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erõtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. - A német hadvezetõség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra esõ területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiket a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékû hadosztályai sem voltak képesek.

E parancsot én nem tudom néktek továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.

A német hadvezetõség már a múltban kiadta a parancsot, hogy harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átvesz, úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló népek fiaival.

A magyar nép történelmében többször elõfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt, még hihetetlen távolságra is áttörtek. Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendõjét, mivel élelmet, lõszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hõs fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten veletek magyar honvédek.

Gróf Stomm võrgy.

hdt. pk.

III. utász zászlóalj harctudósítása

II. 2. ...Rabács ezredes engedélyt kért a német ezredparancsnoktól arra, hogy az út mellett a terepen mehessen a német oszloppal párhuzamosan. Az ezredparancsnok erre az engedélyt megadta. Az oszlop magas hóban menetelt, néhol a német elsõ vonal elõtt. Gorsecsnojenál nagy harc nyomai láthatók. Kilõtt páncélosok, szétlõtt ágyúk és sok orosz hulla. További menetvonal: a vasúti töltés Sztarij Oszkolig. Rögtön folytatja az oszlop a menetet. Az út égõ faluk között vezet. Jobbra-balra harci zaj hallatszik. A síneken partizánok hullái fekszenek. Egész éjjel meneteltünk. Többen megõrülnek az éhségtõl, hidegtõl és a nagy megerõltetéstõl. Sokan állva alszanak és közben néhány lépést botorkálnak elõre.

II. 3. Hideg, derült idõ, 7 órára beérünk Sztarij Oszkolba. Az ellenség a bevezetõ utat golyószóróval, géppisztollyal, tüzérséggel és aknavetõvel lövi. A menetoszlop fedezés nélkül megy tovább, akit eltalálnak az kiesik. A legénység nehéz aknavetõvel, tüzérséggel és Sztálin-orgonával lövi a várost, magyar parancsnokság nincs. A magyar élelmiszeroszlop mûködik, de a zászlóalj vételezni nem tud, mert parancsot kap Tyim felé a további menetelre. A városban német kötelékben, mint egyetlen magyar egység körvédelemben van a VII/1. utász század 60 emberével dr. Schiller Gyula zászlós.

...A legénység a szabadban éjjelez, a házakban a németek vannak elszállásolva. A legénységnek nincs élelme. A németek fegyvereket, lovakat vesznek el erõszakkal. Sebesülteket dobálnak ki a házakból, belõnek a padlásra, ahol magyarok húzódtak meg stb. Ez a bajtársiatlan, sõt kimondottan ellenséges viselkedés a legénység gyûlöletét végletekig fokozza a németekkel szemben, harci szellemét teljesen aláássa.

A német legénység viselkedésébõl és beszédébõl látható, hogy ellenséges magatartásukat felsõbb helyrõl irányították. A tartalék nélküli német vezetés teljes kudarcát a magyar csapatokra igyekszenek hárítani és bûnbakként a magyar csapatokat állítják a német legénység elé.

Párkányi László százados

zászlóaljparancsnok

Farkas Zoltán ezredes

22. gyalogezred parancsnoka

"Krasznoje Olim községben egy német vezérkari õrnagy egy parancsot olvasott fel a németeknek, amelyben elrendelik, hogy a magyar csapatokat hadifogolyként kell kezelni... Magyar részrõl a fegyveres ellenállásnak a legtöbb esetben nem volt értelme, mert a németek túlerõben voltak és legénységünk zömének sajnos nem is volt fegyvere. A szövetséges német haderõ fent vázolt magatartása a hosszú visszavonulás alatt a magyar katonákban a német faj iránt oly fokú gyűlöletet váltott ki, amellyel a jövõben számolni kell, és amely kétségkívül igen károsan fogja éreztetni hatását a magyar-német együttműködés terén."

Kónya Lajos

február 3.

Szállásunk nincs. Tele van némettel a város... A város csupa rom és hulla, recsegnek a nehézgránátok szüntelen. A németek szekérszám hordják a magyar raktárak szalonnáit s a ki nem osztott karácsonyi csomagokat.

Késõ délután jutunk tetõ alá egy kis faluban. Végre házban alszunk, és ezúttal mi dobunk ki két szemtelen németet... Kiabálok, pisztolyukhoz kapnak, de látva, hogy többen vagyunk, eliszkolnak. Ha ezek ellen kéne, még harcolni is volna erõnk.

Magyar királyi honvéd vezérkar főnöke

Budapest, 1943. évi február hó 19.

Tapasztalatok:

A nagy hideg miatt a tûzfegyverek, géppuska, golyószóró általánosságban nem mûködtek.

Harckocsik ellen csak megfelelõ és kellõ számban rendelkezésre álló elhárító fegyverekkel lehet vívni, ill. harcot felvenni, különben a gyalogság harckocsitámadás esetén alul marad, mert kézigránátunk kötegekbe kötésre alkalmatlan.

Zászlóalj lovai júliustól takarmányt nem kaptak, csak a zászlóalj által gyûjtött szénát, szalmát és januárban kapott rozson éltek, miáltal erõbeni állapotuk annyira legyengült, hogy visszavonulás közben megtett nagy utakat nem bírták, egymásután dõltek ki, miáltal a nehézfegyvereket egymásután idõ elõtt fel kellett robbantani.

Kiadott bakancsok az orosz hidegre és a nagy hóra teljesen alkalmatlanok. Hiába volt a meleg gyapjúkapca, bár a bakancs nagy volt, de a lábfejboltozatnál szûk volt, a hólevet áteresztette, miáltal igen sok fagyás keletkezett. A ruházat sem felelt meg az orosz hidegnek. Mert míg az irhasapkák minden tekintetben beváltak, addig az irhamellények, mivel ujjuk nem volt, csak a derekat melegítették, ellenben a karokat nem. Hiányzott a meleg nadrág is. Mivel a trikónadrág és a gyalogsági nadrág mellett éjjel a havon tartózkodni még nagy tûz mellett is csak állandó járkálás mellett volt lehetséges.

A zászlóalj 17-tõl reggeltõl február 1-jéig bezárólag semmiféle ellátást nem kapott. Az elinduláskor kapott kétnapi szalonnaadag mellett a legénység erõállapota rövidesen erõsen leromlott, a legénység teljesen lesoványodott, és mivel az olaszok minden közbeesõ községet megszálltak, a zászlóalj sem élelemhez, sem férõhelyhez éjszakára nem jutott.

Elõfordult, hogy a zászlóalj legénysége az olaszok által megszállt házba ment be melegedni, ahonnan azonban az olaszok a magyarokat bajtársiatlanul kizavarták és ha ennek nem tett eleget, akkor mint az elõ is fordult, egyiket megsebesítették, másikat pedig agyonlõtték. Egy helyen pedig a zászlóalj legénysége által elfoglalt csûrt éjszaka a legénységre gyújtották, hol kb. 25 fõ égett benn, míg egy csomó ruha és fegyver nélkül tudott csak kimenekülni. Ezreden belül a kiképzésnek sok hiányossága volt. Mûszaki kiképzés teljesen hiányos. Támadásban, visszavonulásban tömörülés tapasztalható. Tartalékos tisztek (szakasz és századparancsnokok) ismeretei igen hiányosak. Kiképzésük sok hiányt mutat fel.

Általában nem tudják, mi a kötelességük az adott helyzetben.

...A magyar hadsereg sehol nem rendelkezett megfelelõ erõs tartalékkal. A védelemnek csak nagy kiterjedése volt, de mélysége semmi sem volt. Tényleges alantos tisztek hiánya.

Magyar alakulatoknak román, ruszin nemzetiségekkel való erõs keverése, mely nemzetiségekkel senki a nyelvükön beszélni nem tudott.

Márton alezredes

2. (német) hadsereg-parancsnokság

1. a oszt. Nr. 322/43 titk. psági. ügy

Tárgy: a magyar királyi hadsereghez való viszony

Hadsereg törzsszállás, 1943. február 26.

A magyar királyi hadsereg összeomlása, amely részben a mi hadseregünk keretében játszódott le, olyan viszonyokat teremtett, amelyek megbocsáthatatlanok ugyan, de bizonyos fokig érthetõk. Magatartásunkat a kihirdetett fõvezéri parancs szabja meg, s eszerint a magyarokkal, mint szövetségeseinkkel mindenkor bajtársiasan és segítõkészen kell bánnunk. A tisztikar okulására szolgáló anyagként ismertetek az alábbiakban néhány pontot, amelyek érthetõvé tehetik a gyors összeomlást:

A vereség fõ okai évtizedes mulasztásokból erednek, mint pl. a hiányos kiképzés és fel-fegyverzettség, a harci szellemre való nevelés hiánya, semmi felvilágosító munka és elõkészítés a bolsevizmus elleni harcra. Mindez részben az anyaországban mindeddig uralkodó nézetekbõl fakad. Az a következménye, hogy a hadsereg nem kapott teljes anyagi és lélektani támogatást hazájából.

A tisztikar részben túl idõs és képzettségét tekintve nagyon egyenetlen volt. A tiszt és a legénység közti viszony régi szemléletbõl fakadóan, egészségtelen volt, így aztán a személy szerint bátor tisztek nagy részének nem sikerült... példájával és bátor harcával ellenállásra buzdítani a csapatot. Ez szükségszerûen demoralizáló hatást tett a tisztikar harci kedvére, ami érthetõ is.

A tiszthelyettes német értelemben egyáltalán nem létezett a magyaroknál. A századoknak 2-4 tiszthelyettesük volt.

A legénység a harcos csapatoknál 25 százalékban a megszálló hadosztályoknál 50 százalékban nemzetiségekbõl állt, s ezek csak kénytelen-kelletlen verekedtek a magyarokért, mint pl. a ruténok, jobban megértették az oroszokat, mint magukat a magyarokat.

A magyarok fegyverzete nem volt a németekhez hasonlítható. Ellátottságuk, gyalogsági fegyverekkel, de kivált páncéltörõ fegyverekkel, jelentõsen csekélyebb mértékû volt. A vonatszemélyzetnek nagy részét nem látták el fegyverekkel. Éppen a harcok kezdetén mintegy 25 ezer fõ érkezett az arcvonalra fegyvertelen menetszázadokban, fegyvercserével történõ felváltásra. Következésképpen kb. tíz fegyvertelen zászlóalj vett részt a visszavonulásban a vonat elégtelenül felfegyverzett tagjaival együtt. Legnagyobb részt ennek számlájára írandó a fegyvertelenül hátrafelé özönlõ magyarok látványa. Nem lehet tagadni, hogy olyanok is akadtak tetemes számban, akik eldobták fegyverüket, mert a fegyverrel bírókat a tisztek újra meg újra ellenállásra fogták össze.

A magyar királyi hadsereg állománya mintegy 205 ezer fõre rúgott. Február 7-ig megállapítást nyert: kb. 20 ezer fõ elesett, kereken 16 ezer megsebesült és fagyást szenvedett, s orosz jelentés szerint 23 ezer fogságba esett.

...Pillanatnyilag a magyar hadseregbõl kereken 100 ezer fõt gyûjtöttek össze. A kb. 10 ezer szabadságos levonása után még marad 30 ezer fõ, akiknek holléte tisztázatlan, zömükben azonban elesetteknek tekintendõk. A harcos csapatok súlyos és elszomorító veszteségei abból láthatók, hogy a megmaradt 100 ezer katona között csak 15-20 ezer fõ található a harcos egységekbõl.

El kell ismerni, hogy egyes helyeken valóban hosszantartó és makacs ellenállást tanúsítottak, pl. a 20. könnyû hadosztály Sztarozsevojénál, a 13. könnyû hadosztály Osztrogozsszknál, a 19. könnyû hadosztály Markinál. Ha a körülmények egyszer majd pontosan ismertté válnak, akkor ezek az esetek bizonyára még jelentõsen szaporíthatók lesznek.

A magyar vezetés rendkívül pozitív beállítottságú. Kész és képes arra, hogy megmaradt csapataiból új harcos alakulatokat és ezenkívül értékes megszálló csapatokat és építõ egységeket állítson fel.

Azon fordul meg minden, hogy a magyarok vezetése és legénysége visszanyerje elveszített önbizalmát. Ennek egyik feltétele, hogy ne a magyar csapatok rovására írjuk az õket ért szerencsétlenséget, hanem tanúsítsuk a magyar tisztek és legénység iránti magatartásunkkal, hogy hajlandók vagyunk megkönnyíteni nehéz újjászervezésüket. Elvárom, hogy helyreálljon a kifogástalan tisztelgési kötelezettség szövetségeseinkkel szemben.

Elvárom, hogy mindazok a becsmérlõ és meggondolatlan kijelentések, amelyek már viszonyunk megromlását okozták, ne forduljanak elõ a jövõben. Elvárom, hogy a magyar tisztekkel és katonákkal szemben ugyanaz a bajtársiasság és segítõkészség nyilvánuljon meg, amely német bajtársak között szokásos. Felkértem a magyar hadsereg-parancsnokságot, hogy a jövõben minden panaszt a nevek megjelölésével hozzon a tudomásomra.

***

Igen Tisztelt Tábornok Úr!

Zeitzler német gyalogsági tábornoknak

Szolgálati megbízásom teljesítése közben rövidke idõt Budapesten töltöttem. Az ott nyert benyomások és a 2. magyar hadseregnél szerzett személyes tapasztalatok késztetnek engem arra, hogy tábornok úrhoz, az én legmagasabb német elöljárómhoz forduljak.

Ez év január óta az ellenséges propaganda, a maga láthatatlan és megfoghatatlan eszközeivel azon mesterkedik, hogy a hadseregben és a hátországban olyan - a 2. magyar hadsereg becsületét lábbal tipró és ezáltal rombolólag ható - tényeket és körülményeket terjesszen, amelyeknek pszichológiai hatása nagyon erõs.

Az ellenséges propaganda egyidejûleg azon is fáradozik, hogy a magyar hadsereg és a német vezetés, ill. a német csapatok közé éket verjen és pedig olyan mértékben, hogy ezt már a mi együttmûködésünk érdekében sem szabad elhanyagolni.

Sõt az ellenséges propaganda magát a magyar népet is elidegeníti saját 2. hadseregétõl, azzal, hogy azt állítja: ez a hadsereg az érte hozott nagy anyagi és erkölcsi áldozatokra nem bizonyult méltónak, mert kötelességét korántsem teljesítette olyan mértékben, mint amilyenre a magyar nép tiszta történelmi múltja kötelezte volna.

...A magyar politikai és katonai vezetés olyan helyzetbe került, hogy a nemzettel szemben nem beszélhet õszintén és az ellenséges propagandával szemben sem tud védekezni, tevékenyen fellépni, mivel a legfelsõbb német vezetés, akiknek ez hivatása lenne - a 2. magyar hadsereg dicsõséges és rendkívüli áldozatokkal vívott harcáról semmi módon nem nyilatkozott.

....

A haza csak sejti az elszenvedett vereségeket, mivel ennek számszerû nagyságáról hivatalosan még nincs tájékoztatva. Ez a tájékoztatás ennek ellenére nem maradhat, el csupán az ehhez alkalmas idõpontot kell még meghatározni. Ezzel a tájékoztatással egyidejûleg a nemzet tudomására kell hoznunk azt is, miért olyan magasak veszteségeink és mi volt az értelme annak, hogy oly sok magyar katona áldozta életét a közös háborús célokért.

Nemes gesztus lenne, hogy méltóztatna Tábornok Úr a 2. magyar hadsereg januári és februári harcairól nyilvánosság elõtt olyan méltatást közzétenni, amelyben elismeréssel adózna a magyar vérnek, amely a közös cél érdekében oly gazdagon folyt.

A legfelsõbb német vezetés az ellenséges propaganda ártó atmoszférája ellen folyó harc céljára ilyen bázist teremt, úgy számunkra is lehetséges lesz az elesettek és sebesültek hozzátartozóinak, sõt az egész magyar közvéleménynek is megmagyarázni a szövetségesekkel együtt ebben a háborúban hozott áldozatok célját és értelmét, és midõn mi a nagy számban rendelkezésünkre álló fegyvertényeket közreadjuk, nemcsak a mai nemzedéknek adunk példát, hanem már a jövõ számára is...

maradok Önnek, Tábornok Úr, legodaadóbb híve

vitéz Kovács Gyula vezérõrnagy

1943. IV. 3.

Boldizsár Iván

Április elején bevittek a korosztyenyi tábori kórházba. Zsúfolásig tele volt fõleg flekktífuszossal. Nálam elõször hastífuszt diagnosztizáltak, de késõbb tífuszt, tífusz alapon a flekktífuszos terembe tettek. Olyan ágyszûke volt, hogy ketten feküdtünk egy ágyban. Az én ágyszomszédom egy, németekhez csatlakozott, kaukázusi tatár, önkéntes tiszt volt, aki közölte, hogy õ herceg. Ez nem akadályozta meg abban, hogy minden éjszaka rendszeresen le ne pisiljen. Se õ, se én nem tudtunk az ágyból felkelni. Nagyon gyengének éreztem magam és akkor - csak akkor az egész háború alatt -, az volt az érzésem, hogy nem élem túl.

Egy este odajött a fõhadnagy orvos, aki alattam járt talán két évvel a pesti piaristáknál és azt mondta: Iván, katonák vagyunk, férfiak vagyunk, háború van, hát ha kettõnk közül az egyik nem megy haza, akkor mit mondjak az édesanyádnak, akit ismerek és fiatal feleségednek, akit nincs szerencsém ismerni.

Hát ez nagyon rendes volt tõle. De én nagyon akartam élni és valami utolsó, mégsem utolsó életerõvel, ilyen dühvel azt mondtam neki, hogy lóizé a micsodádba. Megsértõdött, mert õ jót akart, meg rangidõs is volt, és ott hagyott. Ezen az éjjelen meghaltam. Klinikailag meghaltam, mint utóbb kiderült és ez úgy derült ki, hogy még mielõtt kimentem a frontra, karcolatokat, kis történeteket írtam az Élet címû hetilapnak. Már nem is láttam, hogy megjelent, mert többet írtam elõre.

Az MNDSZ elõdje, amelyet Magyar Úriasszonyok Nemzeti Szövetségének neveztek, lapokat, folyóiratokat küldött ki a frontra, abban a hiszemben, hogy a honvédek azt majd ütközetszünetben olvassák. Ez ritkán fordult elõ, viszont mivel papírhiány volt, a sajtótermékek minõségtõl függetlenül a megfelelõ helyre kerültek. A kórház parancsnoka, orvos ezredes kiment a külön WC-jére és neki, ellentétben mindannyiunkkal, székrekedése volt, úgyhogy elkezdett olvasni. Éppen az Életnek az a száma került a kezébe, amelyben nekem volt egy kis történetem, Macskaszövetkezet volt a címe. Arról szólt, hogy a budai hegyek közt, már a városon kívül, nagyon szegény környezetben egy macska hetet kölykedzett és hogyan álltak össze az emberek, nem engedték a macskákat elpusztulni. A történettel - úgy emlékszem - az volt a célom, hogy a háborúban az emberi összetartásra és a jóságra adjak ilyen példabeszéddel képet.

Azt nem tudom, hogy az ezredes irodalombarát volt-e, vagy állatbarát, de mindenesetre, miután a dolgát elvégezte, nem az én beszélyemet használta fel higiéniai célokra, hanem bevitte magával az irodájába, végigolvasta, és akkor meglátta a nevemet. Alul volt. És valahonnan derengett, mint ezt késõbb elmondta. Ott volt már az asztalán a "moribundi" névsor, a haldoklók névsora, és minthogy az ABC elején van a nevem, ott listavezetõ voltam. S ekkor fellelkesedett az olvasmányon, berohant a kórterembe és kérdezte, hogy hol van ez az ember. Mondták, hogy a pincében van, már a halottas kamrában. Meghalt? A válasz az volt, hogy még nem, de itt e helyre szükség volt, levittük. Burok. Lement. A nagyon ritka, csak törzstiszteknek õrzött tífusz elleni gyógyszerbõl gyorsan injekciót adatott, megitatott, sõt leitatott pezsgõvel és magamhoz tértem.

Hat hétig voltam a koresztyenyi tábori kórházban. Idézõjelben mondom, de nem csak idézõjelben gondolom, "feltámadásom" után külön ágyba kerültem, igaz, a tatár herceg meg is halt. Nagyon nehezen épültem fel. Amikor elõször ki tudtam kászálódni az ágyból, akkor négykézláb kimentem a teraszra, mert sütött a nap és arra nagyon vágytam. Úgyhogy attól kezdve, hogy már túlvoltam a betegségen, még két hétig nem raktak kórházvonatra, mert nem voltam elég erõs.

Végül április 30-án kerültünk kórházvonatra. Nagyon szép vöröskeresztes vonat volt. Rendkívüli módon örültem, noha még mindig olyan gyenge voltam, hogy a lépcsõn nem tudtam fölmenni. A vonaton természetesen külön tiszti és külön legénységi kocsi volt, engem a tiszti kocsira raktak. Egy ezredes tiltakozott és le akart szállítani. Szerencsére a kórházparancsnokban több volt az emberség.

Debrecenbe érkeztünk meg. Borzasztó volt a fürdés és a fertõtlenítés, mert kifáradt, rossz szívvel, ötvennégy kilóra lefogyva érkeztünk meg. Minden ruhanemünket elvették és fertõtlenítették, közben ott kellett ácsorogni meztelenül, vagy valami kis ágyékkötõvel. Aztán levágták, kopaszra nyírták a hajunkat. Ez teljesen logikus volt, a fronton és a visszavonulás közben lehetett tetût szerezni. Akkor nem nyírták le a hajunkat, mikor már megérkeztünk és a tetûveszély megszûnt, akkor lenyírták a hajunkat. De hát ez a magyar királyi honvédségi bölcsességi rovatba tartozik. Noha a kórházban is idõnként lehetett fürödni vastag pergamenszerû réteg volt az egész testemen. Megrémültem, hogy mi ez a kosz. Akkor láttam, hogy akik velem együtt zuhanyoznak, azok ugyancsak kaparnak le valami furcsa rászáradt, betegségtõl, kíntól, nem tudom mitõl, egy másik bõr volt rajtunk. Úgyhogy, mikor kijöttünk a zuhany alól, mindenki olyan vörös volt, mintha nap égette volna és borzasztóan érzékeny volt a bõrünk.

Esztergomba kerültünk egy iskolába, amelyet hadikórháznak alakítottak át. Ott látogathatott meg elõször a feleségem és édesanyám. Egy egykori osztályteremben feküdtünk, nem volt szabad felkelni és várni õket. Gyengék is voltunk még. Ott ültem boldogan az ágyban, amikor bejöttek a látogatók. Elöl édesanyám, mögötte a feleségem. Néztek, elmentek az ágyam mellett és tovább kerestek, mert nem ismertek meg.

Elhatároztam, hogy nem megyek vissza katonának, egyoldalúan megszakítom a kapcsolatomat a Magyar Királyi Honvédséggel. Hogy ez milyen nehéz lesz, akkor még azt nem tudtam, csak nem vártam meg, amíg a kórházból leszerelnek, hanem amikor elég erõs voltam, otthagyva a motyóm egy részét, vonatra ültem, hazajöttem Pestre és afféle illegalitásban éltem.