EMLÉKKÉPEK BALOGH ISTVÁN TÁBORI LELKÉSZRŐL 1.

FRIGYESY ÁGNES DONDOLATAI BALOGH ISTVÁNRÓL

Az oroszok egyrészt gyűlölték, másrészt babonásan tisztelték őt. 1945 szeptemberében tartották az első éhségsztrájkot, mert a lágerparancsnokság nem engedte a halottakat illő módon eltemetni.
A lágerba bejövet letette a kanalát. Hamarosan több ezer kanál került melléje: azoké, akik szolidaritást vállaltak vele.

Méteres hóban, gyakran negyven fokos hidegben temette a halottakat. Minden vasárnap szabadtéri misét is mondott az egész tábor számára. Ehhez tűzzel-vassal ragaszkodott minden gyötretés és fenyegetés ellenére - a mise sohasem maradhatott el, a halottaknak egyházi temetésben kellett részesülni.

...az utolsó transzporttal jött haza - amíg foglyok voltak a táborban, kötelességének érezte, hogy maradjon, karakán helytállása következtében pedig „ki is érdemelte" ezt a büntetést.

Az ENSZ ekkor már vizsgálatot indított a Szovjetunióban fogva tartott hadifoglyok ügyében. Koncepciós pert terveltek ki ellene: avval vádolták, hogy a lágerben a Vatikán számára kémkedett, s összeesküvést szervezett. Amikor a hadifoglyokat szállító vonat megérkezett a Keleti pályaudvarra, őt néhány társával azonnal letartóztatták. Újabb kínzások következtek, ezúttal már az ÁVH pribékjeivel és módszereivel. Semmit sem tudtak rábizonyítani, semmilyen vallomást nem tudtak kicsikarni belőle. Tíz hónap után kitették az utcára, a régi katonai ruhájában, rajta a vitézségi érmekkel...

Egyenesen Egerbe ment, hogy főpásztoránál jelentkezzék. Czapik Gyula egri érsek félelemből elutasította: „rossz papírokat" kapott róla, nem alkalmazhatja egyházmegyei szolgálatra. Csak ezután ment haza édesanyjához. A fogolytáborból közel 4000 „dögcédulát", a halottakat azonosító lapocskát hozott haza magával. Hónapokat töltött ennek feldolgozásával: értesítette az elhunytak hozzátartozóit.

Több hónapos kórházi kezelés következett. A halálra gyötört szervezetben ekkor már csak a gyémántkemény akarat tartotta a lelket. A kórház elhagyása után pap barátai fogadták be, majd újra egyházmegyei beosztást kapott. [...]

Nehéz volna néhány szóval összefoglalni lelkipásztori működését. A sző legtágabb értelmében mindenütt pásztora lett a rábízottaknak: jó pásztor, aki életét adja övéiért. Nem¬csak lelki, hanem testi szükségleteikről is gondoskodott. Mindenütt összegyűjtötte a fiatalokat, akkor is, amikor ez még súlyos vétségnek számított. Különös gyöngédséggel törődött az öregekkel, a betegekkel, a magukra maradottakkal. Ki tudja, hány százan, ezren köszön¬hetik neki gyógyulásukat, életük jobbra fordulását, a megélhetéshez szükséges anyagi segítségüket. Sokakat ismert, sokan szerették, tisztelték, a szerteágazó kapcsolatait pedig mások megsegítésére használta fel. Volt hadifogolytársai révén az egész világra szerteágazott levelezése. Hajdani tiszttársai, külföldön élő magyar vagy külföldi paptársai anyagiakkal is segítették, hogy másoknak segítségére lehessen.

Lelki-szellemi központja lett a környék, főleg az egri főegyházmegyéhez tartozó „északi részek" papságának is. Íróasztalán mindvégig ott állott Mindszenty bíboros képe: amikor a papság is megoszlott, s ki-ki a maga lelkiismerete, nemritkán hibás vagy hamis elképzelése alapján kereste, milyen utat válasszon a megalkuvás, a józan és elvállalható kompromisszumok között - ő mindig a kristálytiszta igazságot képviselte, minden engedmény és megalkuvás nélkül. Ki tudja, hányan tanultak tőle bátorságot, tisztánlátást, egyházhűséget, a legnehezebb, legtöbb homállyal és zűrzavarral teli években is.

Ugyanakkor azonban figyelmesen és nagyvonalúan segített paptársainak anyagi gondjaikban. Egyszemélyes „egyházmegyei központként" talán elsőként szervezte meg, hogy autóhoz jussanak a rászorulók, szerzett támogatást templomépítéshez, plébániák felújításához. Plébániáján egymásnak adták a kilincset a látogatók, a segítséget, tanácsot, támogatást kérők.

Tette mindezt küldetéstudatból, kötelességét teljesítve. Nem várt érte emberi hálát, el¬ismerést - bizonyára ma sem várja ezt. E sorok írója is csak az Úristennek tud köszönetet mondani - bizonyára sokakkal együtt, azért, hogy Balogh Istvánon keresztül jelen volt az ö kegyelme a háború és a fogság iszonyatában, eljuthatott az ő emberszerető jósága és igazságának fénye sokakhoz az elmúlt évtizedek zűrzavarában és megpróbáltatásaiban. Krisztus katonája ma is az ő seregében szolgál, megtört testtel is hüséges lélekkel, abban a falucskában, amelynek lelki gondozását elvállalta: Kékeden. Itt mutatta be aranymiséjét Mindenszentek ünnepén.

Balogh István a hadifogság után huszonnégy éven keresztül Göncön szolgált, majd elérve a nyugdíjkorhatárt Kékedre került. Ám ő nem az az ember, aki megpihen...

Amikor e csöndes kis faluban jártam, megkerestem Hankár Gyöngyi polgármesterasszonyt : „Amikor Pista bácsi idekerült, az első dolga volt, hogy kisközösségbe gyűjtse a gyerekeket, a cigányokat is. Azelőtt a gyerekek nem jártak ministrálni, most mind ott vannak körülötte. Jelentős közéleti tevékenységet folytat, jó tanácsaival engem is sokat segít. Csodálom megértő, optimista természetét, kitartó erejét."

Balogh István hűséges szolgája maradt mindvégig Istennek. Sehol sem feledte esküjét. Íróasztalán az alábbi bibliai idézet áll: „Nézzétek a szolgám, akit támogatok; a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztottam rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek."

BALOGH ISTVÁN LEVELE AZ EGRI ÉRSEKSÉGRE 

Főegyházmegyei Főhatóság

Eger

Az 1995. évi IV. körlevél 879/1995. számú rendeletére közlöm katonai szolgálati adataimat, és tisztelettel kérem azokat Ladocsi tábori püspök úrhoz továbbítani. Több paptestvérem sürgetett erre a tábori lelkészi szolgálat újból történt bevezetése óta, de örülök, hogy hivatalos úton küldhetem el adataimat, amelyek a közben kiadott schematizmusokban igen hézagosan, adatokat mellőzve („korszerűen") láttak napvilágot. Gondolom, a tábori püspökség a valóságban teljesített „Szolgálatomra" kíváncsi.

Nevem: Dr. Balogh István.

születtem: Sárospatak, 1917. július 3-án.

tábori lelkész lettem: 1944-ben, főhadnagyi rendfokozattal.

szolgáltam: a II. hegyidandárban.

Fegyverletétel után 1945. május 9-től: hadifogság, több állomáson keresztül Szibéria északkeleti sarkában. A várható tilalmak ellenére ünnepnapokon miséztem 14 hadseregből összeszedett tisztek (305) tábornok és katonák számára. A miséken általában minden járni tudó részt vett. Halottainkat egyházi temetésben részesítettem, azt csakis annak köszönhettem, hogy mint egyetlen lelkészt az egész tábor egy emberként támogatott. El is várták tőlem, nem kellett hozzá személyes bátorság.

Több mint 6 év után hazaszállítottak a még élő bajtársaimmal. Itthon azonnal börtönbe vittek, onnan kényszermunkára, majd újra börtönbe. 1954 elején szabadulásomkor jelentkeztem Czapik Gyula egri érseknél, mint kassai egyházmegyés papnak: apostoli kormányzóm volt. Magyar és német kitüntetéseimért és sebesülési emlékérmemért, századossá történt előléptetésemért megkorholt, és közölte, nem tud papi beosztást adni, különben is menjek kórházba.

Első papi diszpozícióm 1955 márciusára szólt: káplán lettem Hemádnémetiben. További szolgálati helyeim nem érintik katonai szolgálatomat. 1993 végén rehabilitáltak, alezredessé előléptettek. Közben a Legfelsőbb Bíróság titkos irattárában heverő és hadifogságbeli magatartásomért járó (soha bíróság előtt nem álltam) börtönbüntetést hatóságilag érvénytelenítették, és kényszerű távollétemet polgári vonalon beszámították nyugdíjba.

Egyházi szolgálatból négy éve nyugdíjba kértem magamat, járásképtelenné váltam.

Tisztelettel kérem katonai szolgálati adataimat elöljáróim tudomására hozni. Gyakorlatilag különben szolgálatképtelen vagyok

Székesfehérvár, 1995. május 17-én.

Dr. Balogh István tábori lelkész alezredes.

Dobos Marianne: Szibériai ballada

„Aki nekem szolgál, az engem

kövessen, s ahol én vagyok,

ott lesz a szolgám is. Aki nekem

szolgál, azt megtiszteli az

Atya.” (Jn 12,26)

Egy gyönyörű példa arra, hogy az „erő az erőtlenségben”, hogyan győzelmeskedik dr. Balogh István tábori lelkész élete.

1917. július 3-án Sárospatakon született. A Pázmány Péter Hittudományi Egyetemet elvégezve elöljárói fényes jövőt, nagy tudományos karrierrel jósoltak neki. Nem így történt. Mert kitört a világháború, és őt is 1944-ben behívják katonának. Tábori lelkész lesz, aki 1945. május 8-án szovjet hadifogságba kerül.

Az elvesztett második világháború után a hadifoglyok ’idegen föld csavargói’-vá váltak. Velük a tábori papok, lelkészek, ahogyan ez vele is történt. Nem kevesen voltak, Irkutszkban, az egyik el-osztóállomáson meg is akadt a szeme valakinek azon, hogy mennyi sok lelkész van itt. Mit is kéne kezdeni a szétvert különféle hadseregek maradékaiban lévő lelkészekkel, papi emberekkel? Így emlékezett erről Dr. Balogh István:

„Összegyűjtöttek hát bennünket egy csoportba. Emlékszem, negyvennyolcan voltunk. Lengyelek a legtöbben, meg németek és magyarok főként. Néhányan románok is. A román lelkészek többsége ügyesen már le-lemaradozott Romániában, ha módot leltek rá. Inkább lengyelek, magyarok és németek voltunk. A lengyeleknek két csoportja. Az egyik az oroszok ellen harcolt, arccal kelet felé, míg másik részük a németek ellen, arccal nyugat felé. A hadifogolytáborokban, többen is, így a mieinkben is, találkoztak. Mivel az elhelyezésük ezután „egyformán” közös volt, kisregényt írhatna valaki arról, hogyan egyeztették ezt egymással, és hogyan élték meg majd a ’különbözést’, a ’különbözést’ senki számára nem biztosító lágeréletben. Fontosabb ennél az epizódnál, bár ki-ki elgondolkodhat ezen is, hogy én ’dicsekedjek’ most azzal, hogyan kerültem oda, ahová. Mi, lelkészek, ott állunk, egy a győzelem diadalából még magához nem tért, vagy csak a ruhatárát otthon felejtett tábornok előtt. ’Tábornok házigazdánknak’ még a pufajkája is zsíros volt. Ennek leginkább az lehetett az oka, – vicceljem el –, hogy a rengeteg étel feljött megnézni, ki itta meg a rengeteg vodkát a győzelem örömére.

- Mi már a papokat nem öljük meg! – Vezette be hozzánk intézett mondatait. Mint korban a legfiatalabbak közé tartozó, később ki is derült, a legfiatalabb voltam valóban, hátul állva hallgattam tovább. – Itt csak útban vannak nekünk. Aki a most kiadandó parancsomat teljesíti, azt soron kívül haza fogjuk küldeni. A papi emberek, papi fejjel gondolkozva, mondjam papi naivitással ezt komolyan is vették. Csak arra kellett volna gondolniuk, hogy nem igen visznek ki valakit Irkutszkig azért, hogy rögtön soron kívül hazavigyék. Társasutazás? Világlátás? Meg volt! Irány hát hazafelé!

– Haza küldünk mindenkit, kivéve azt, aki imakönyvből nyilvánosság előtt imádkozik. Aki megkísérel istentiszteletet tartani. Aki a betegek közé megy. Megértették?!

Tehát nincs istentisztelet, nincs imakönyv, a többiek szeme láttára történő imádkozás főként nincs, mert ezzel nem befolyásolhatják a társaikat.

Megdöbbentem a csenden. Itt álltak, akiknek katona fejjel, és lelkész fejjel egyaránt gondolkodva, mint hivatásos katonalelkészeknek meg kellett volna szólalniuk, és mégsem szólalt meg senki. Azt írták alá, hogy lelki gondozói lesznek a hadat viselőknek. A püspökeik ezért küldték őket a frontra. Erre a kötelességre szerződtek. És csend, csend, mélységes csend, mélységes hallgatás.

– Akkor hát megértették?

Felemeltem a kezem. Nem mint cirkuszi bohóc, ha néha annak is nézek ki, és ha egész életemben, ha a körülmények hozták, mindig félig mosolyogva, félig olyan ’na majd csak lesz valahogy’ jeligével úgy is tettem. Felemeltem a kezemet és elkezdtem a mondandóm:

– Nagyon köszönöm a tábornok úr kedves, biztató szavait. – Mosolygott is már szegény, váratlan mondandóm indításán, mert azt hitte, hogy valami szép következik, meg fogom dicsérni hozzánk való jóságáért.

– Magamra nézve – kezdtem, mert a többiek hallgatásából egy pillanat alatt fölmértem, hogy itt most csak mint Balogh István szólhatok. Ha szólok, annak minden következményét is egyedül kell, csak magamra vállalnom.

– Nem úgy van az. A magam nevében mondom, hogy nem úgy van az.

– Pocsemu?

– A katolikus egyház szolgálatában pár évvel ezelőtt másra esküdtem fel. Nem arra, hogy imakönyvet se veszek elő, és nem arra, hogy nem tartok istentiszteletet. Megígérhetem, tartani fogok. Jönnek, vagy távol maradnak, az nekem teljesen mindegy, abból a szempontból, hogy a misét igenis megtartom. – Szónoklatom hatására félre állítottak. Egy református lelkész, Eötvös Ferenc, kivánszorgott erre a sorból:

– A magyar református egyház részéről a paptestvérem, Balogh István mellé állok. – Oda tántorgott még egy katolikus pap, Iványi Endre, a Balatonalmádi plébános, súlyos szívbajos. Alig állt a lábán. Ödémás mindene. Minden ujja négyszeresre dagadt, a víz teljesen elöntötte. Hárman voltunk hát. Felíratták nevünket. Egy fiatal orosz ezután már hármunkhoz jött. Az orosz őrnagy felmért bennünket. Megsajnálta társaimat. Abban a táborban harmincezernél többen voltunk, eltüntette, megmentette őket valahogy. Élve maradtak.

A botrány okozóját, engem nem vihetett el. Egy tettes kellett. Mint a kirobbantót, otthagyott. Együttérzéséről integetésével biztosított, nem tudok mit tenni, hát maga csak maradjon, ahol van. Jött is két orosz értem. Belém karoltak, úgy vezettek. Hogy hová? Egy félreállított, egyre gyarapodó létszámú tömegbe. Isten ujja, Isten útja. Olyan táborba kerültem, ahová papot nem szántak. Válogatottan a legszigorúbban, a legveszedelmesebbnek tartottak kerültek ide. Kamcsatka-félszigetére vittek.”

Alig érkeztek meg több mint évtizedes rabsága színhelyére, máris elkezdte annak a feladatnak teljesítését, ami a lelkész, és főként a tábori lelkész isteni szeretetből fakadó kötelessége, felebarátaiért. Amikor az egy hónapos vonatút végállomásán megállt a szerelvény, a vagonokból több mint kétszáz csonttá fagyott halottat emeltek ki a már maguk is szinte félhalott bajtársaik.

Az első fontos kérdés tehát a temetésük ’hogyanja’ lett. Amiről a ’vendéglátóknak’ teljesen más volt a véleménye, mint a hadifoglyoknak. De ez a véleménykülönbség abból a szempontból sem volt elhanyagolható, hogy a hazatérésre és a majdani, a honi földben, örök nyugalomra halvány remény sem igen élt már bennük. Ha itt kell végső pihenőre térni, legalább testük ne legyen a farkasok eledele, amennyiben a fél vödör mésszel leöntött holttestet a vadállatok, valamely főétkezésül magukkal vonszolnák, hogy belakmározzák. Balogh atya szép szóval kezdte. Európai, keresztény szokásokról, a beszentelt sír, a koporsó, a végső tiszteletadás voltak azok a fogalmak, melyekre a válasz csak annyi volt, hogy a tábor szélén kiásott árok arra vár, hogy dobálják ott egymásra a halottakat, míg a természet, és annak éhes ragadozói a többit elrendezik. Ekkor jött a második felvonás. Az eltökélt, nyomatékos meggyőzés. Most már az ő szavaival folytatom az elbeszélést:

„Evőkanalammal megkocogtattam az ablakot az őrbódén.

– Minek adja ezt nekem?

– Éhségsztrájkot jelentek be, amiért a halottainkat nem engedik eltemetni. – Persze engem mindenki figyelt, tudták, hogy miért megyek oda. De nem illett úgy figyelni, hogy azt láthassa az ellenség is. Ez is kialakult, szinte magától értetődően, hogy kíváncsian figyelni nem szabad. A szemünk sarkából figyeltük egymást, nem mutattuk, hogy feszültségben vagyunk, vagy hogy izgulunk. Tettük szinte nem is izgat minket, hogy mi lesz most. Mert akkor az ellenfélnek már támpont, hogy ezek izgulnak, tehát most lehet srófolni, csavarni a türelmüket. Kérdezi az orosz tiszt:

– Ezzel meg, mit akar megoldani?

– Mondtam, uram, én önnel nem vitatkozom, leadtam az evőkanalamat, írja fel a nevemet, éhségsztrájk, majd a parancsnokával megbeszélem a többit. – Sarkon fordultam. Mentem az én barakkom irányába. Voltak a barakkok között kilapátolt, sétáló, vagy közlekedőfolyosók a hóban. Belátta, komolyan tettem, amit mondtam, tettem. Felírta a nevemet, meg hogy hányasban lakom. Eközben meg már tódultak minden barakkból sorjában a tisztek az evőkanalukkal a kezükben és ők nem is vacakoltak külön-külön a napos tiszttel. A tábor főkapujához egy kupacba dobálták az evőkanalaikat, és nem is jelentették a nevüket sem. Ott volt 8000 evőkanál. Ebből nem volt szabad kimaradnia senkinek. A becsületbizottság pillanatokon belül alakul ilyenkor, és az majd eldönti, hogy ki a becstelen, amiért nem tart a többiekkel. Még senki sem tudta, hogy mi lesz a jövőben. Most még a tiszti becsület törvényeit ajánlatos volt betartani. Nyolcezer kanál, hatalmas kupac. Rabtartók meghökkentésére alkalmas hatalmas nagy kanál halom.

Először kijött a táborparancsnok egy fél tucatra való tisztjével. Nézelődtek, legyintettek, visszamentek. Telefonáltak jobbra-balra. Oblasztyoknak nevezik ott a körzeteket, kerületeket. Tartományok inkább ezek. Szibériában óriásiak a területek. A parancsnokságról nem tudjuk, milyen választ kaptak. Akkor odajött egy csomó katona, egynéhány tiszt vezetésével, és a táborba bevezető személykaput kinyitották, az orosz katonák körülállták a pazar nagyságú evőkanál-halmazt. Egyszer csak rohan egy másik tiszt, belülről, az orosz parancsnokságról. Mert először úgy volt, úgy gondolták jónak, hogy ki kell dobálni, el kell kobozni a tábor bejárata elől az evőkanalakat, mert így bárki (ők már hittek akkor abban, hogy az amerikaiak le tudják fényképezni) a sok kanálból meglátja, hogy a tábor pontosan hol van. Igen, ők hittek ebben. Nekem nem volt erről sose véleményem. Privát véleményem sem, mert nem értek ehhez. Tehát nem maradhat ott az a halomnyi evőkanál, mert ebből a bolond is látja, hogy itt valami nagy felhajtás van, nagy botrány van kitörőben.

Azután rájuk üzentek, hogy mégse! Mert hogyha ott maradnak az evőkanalak, és a szervezőt, ha megtalálják, előkapják… Tíz év lesz az neki még tovább! Bűnjel nélkül pedig, a szervezőt nem lehet elővenni. A bűnjel a bizonyítéka a bűnnek. Ezen, komikus, de legalább délig, reggeltől délig nem is tudtak megegyezni. Vitatkoztak. Tanácstalankodtak. Az éhségsztrájkra kialakult szabályok voltak a korábbi, a régi hadifoglyok között. Mi bányarémeknek neveztük el megérkezésünkkor azokat a már 1942 óta ott raboskodó, kétségbeejtően leromlott állapotú magas rangú tiszteket, akik tapasztalataik átadásával is segítették, hogy mihamarább ’otthon érezhessük’ magunkat.

– Urak, belemenni csak akkor szabad, hogyha nincs más út. Ha van az eredményére biztos kilátás. Vagy beledöglünk – így fejezték ki magukat az alapító tagok, akik már több éve gyakorolták ezt az ipart is – vagy győzünk. Vagy igazunk lesz, az adott kérdésben, vagy meghalunk. Vagy ’megéljük’, hogy egy szál, senki sem marad életben közülünk. Szomorú élmények.

A mi éhségsztrájkunknak a harmadik napján összeszedtek 260 tisztet. Kihívták őket névsorban. Leszállt a hómezőre megint már másodszor egy repülőgép. De akkor már valami alkalmasabb gép jött, mert az előző a hóba süppedt. … Süllyedt, süllyedt ez is a hóban. Kiszálltak belőle, akik az éhségsztrájkunkat jöttek ellenőrizni. – Folytatom páter Balogh István elbeszélését, gulágra érkezésüket követő, első éhségsztrájkjukról. Bármilyen hihetetlenül hangzott a számomra, többször is rákérdeztem, azóta is nyomozom, hátha találok erre a külföldi sajtóban valamilyen adatot. – A vak nem látja csak, mekkora volt itt a logika, és a bölcsesség. Kétszázhatvan francia, belga, holland, luxemburgi tisztet beültettek a repülőgépbe. Felszálltak. Fogalmunk sem volt arról, hogy hová viszik társainkat. Ekkora butaságot, a butaságaik halmazában is kiemelkedőnek kell, hogy nevezzek. Utólag kiderült ugyanis, amikor az események után, nekünk társaink vidáman elmesélték, hogy Párizsig mentek. Körülbelül 24 óra alatt oda is értek. Nem fogadtak el egy pohár vizet sem az úton. A kétszázhatvan tiszt egy korty italt, és egy falat ételt sem fogadott el. Meg is volt ezen az orosz repülőszemélyzet döbbenve. Mit kéne most tenni? Hiszen valószínű, abban reménykedtek, hogy a kétszázhatvanból legalább egy ott a gépen csak megtöri a sztrájkot, és már fordulhatnak is vissza, mint akik jól végezték dolgukat. Vagy elmondhatják, milyen gyenge emberek is ezek a rabok. Nem volt szerencséjük. Moszkvával felvettek hát valamilyen rádiókapcsolatot, hogy eligazítást kérjenek. Hirtelen érte ez, felkészületlenül Moszkvát is. Megdöbbentő hír, egyeztetnivaló hír. Kétszázhatvan fogoly lesz Párizsban. Már nem lehet visszacsinálni. A gép már a levegőben van régen. Nagy botrány lenne, ha a gép nem érkezne meg a várható időben. Látszott, utólag felmérve, nem tudtak dönteni. Az éhségsztrájk közben ’vígan’ folyt. A gépről leszálltak ők, a már negyedik napja éhségsztrájkolók, tehát már nagyon erősen legyengülve. Az embernek a hangja például az ötödik napon szokott elmenni ilyenkor. A párizsi riporterek megrohanták őket. A szó, a hang közvetítése, a rádió volt a sláger a hírközlésben ekkorában.

Azután jöttek az írott sajtó képviselői. Az újságírók hada. Az interjúalanyoknak meg nem volt hangjuk. Beszéltek, beszéltek ugyan. Értelmes is, érthető is volt a beszédjük, de gyanúsan egyformán, akárkihez szóltak is, akármilyen nyelven is, mindenki feltűnően gyenge hangon válaszolt.

A riporterek hada megdöbbenve kérdezte: Ez meg miért van? Miért ment el a hangja mindenkinek?

– Ja, hát mi éhségsztrájkolunk – volt a válasz, ami már a következő kérdést vonzotta:

– Miért?

– Nem engedik a holtakat eltemetni.

– Hol vannak a halottak?

– Ott, a Távol-Keleten, Szibériában.

Mi, hogy van ez? No ezt nem értették, nyugati fejjel. Egyszerűen nem értették meg. Kérdezgették, hát hol is vannak? A válasz: helyet nem tudunk mondani, ott csak számok vannak. Ez így is volt, minden tábornak volt egy száma, és egy per alszáma, mint a mellék a telefonnál. Amikor ezek nyilvánosságra kerültek, éktelen botrány tört ki. Sztálinnak volt minden fontos fővárosban ilyen-olyan jelentő besúgó szolgálata, akik biztos és titkos utakon visszajelentették ezt. Neki. Moszkvába. Tudván, hogy mi a nyugatiak véleménye más dolgokban is, hát ez persze kapóra jött, gyorsan jelentették, hogy baj van! Csúnyákat mondanak a rádiók több országban is, meg a környékükön is. Mert az egyik rádió pillanatokon belül át tudta venni a másiktól. Meg hogy milyen csúnyákat írnak az újságok is. Mi ebből csak annyit tapasztaltunk, hogy a nyolcadik napján az éhségsztrájknak elsötétült az ég, mert egy nagy repülőgép ismét leszállt. A tábornak elég szerencsés oldalán. A táborhoz elég közel. A helyi parancsnokság vezetői, meg akik a repülőből kiszálltak, úgy szoktam tréfásan emlegetni, hogy roppant széles, nagy váll-lapjuk volt. Sejtettük már ebből is, hogy ezek igen nagy emberek lehetnek. Ha a havon lehetne úgy, akkor döngő léptekkel vonultak volna be. Mindenesetre óriási erőfölényüket a helybeli parancsnoksággal szemben csak az kurtította, hogy nem voltak semmiképp sem a fél lábszárig érő hóra felkészülten öltözve. De hát jöttek azért, mert parancs az parancs. Bejöttek a barakkunkba. Jött néhány másik tiszt is, egy hordággyal. Engem rácipeltek, hiába tiltakoztam, hogy nem megyek. Le is hemperedtem, ahogyan kiértek velem a barakkból a hóba. Mert elvi kérdés volt ez is, és ennyi még kitelt tőlem. Nem megyek. Együtt maradunk. Bárhogyan is zárul az, amit elkezdtünk.

Tizenheten már belehaltak. Nagyon megrendítő volt ez mindenki számára. Nekem különösen, akit a becsületbíróság – minden hadseregből egy tábornok volt a tagja – küldött sorjában minden haldoklóhoz.

– Páter, kérünk, mondd meg nekik, elmentek már a végső határig. Beszéld rá őket, fogadjanak el, ne az orosz által beadott ételből, hanem a mi itt-ott dugaszban megspórolt, amit mi nem ettünk meg falatjainkból párat, életük megmentésére.

Az éhségsztrájkot azonban halálosan komolyan kellett venni. Életébe-vágóan komolyan is vette mindenki. Havat se ettünk! Mert az önelpusztítás, az tárgyalási alap. Azt a másik félnek is komolyan kell venni. Módjában áll azon gondolkozni. Ha csak vizet iszunk, vagy havat eszünk, az napokkal is megnyújtja a tárgyalást, mert megnyújtjuk a tűrőképességét is a szervezetünknek. A régi foglyok nekünk tálcán kínálták a már kitapasztalt okosságaikat, bölcsességeiket. A legjobb testvéri jóindulattal.

– Ti tudjátok, ha belefogtatok, ám csináljátok, de vigyázzatok, csalni nem lehet! Hamar észreveszi az ellenség és akkor nem érnek el az igazi áldozatvállalók sem semmit. Elsőként egy német vezérkari alezredes halt meg. Szikár, vékony ember volt. Odamentem hozzá. A priccse olyan alacsonyan volt, hogy letérdeltem mellé és úgy beszéltem hozzá.

A többiek húzták, bírták még. A többség kibírta a nyolc napot. Tizenheten haltak meg. Ő már az ötödik napon. Aztán a hatodik napon még tán egy vagy kettő, a hetedik napon már többecskén. Mind azt mondta, hogy páter, ha ezt elkezdtük, ezt végig kell, hogy vigyük. Vagy érdemes volt azért, hogy a halottainkat becsülettel temessük el, vagy nem volt érdemes, de most már nincs erről tárgyalnivaló. Minden haldokló ugyanezen a véleményen volt. Nyugosztalja őket a Mindenható! Itt látszott, hogy mikor nem babra megy a játék, akkor nagyon komolyan meg kell gondolni, hogy ellenkezünk, tiltakozunk, cselekszünk a gyakorlatban, vagy csak beérjük elvi szövegekkel.

A régi foglyok tanácsára úgy kezdtük, hogy nincs olyan, hogy maga meg így meg úgy, a megszólításhoz hozzá kell tenni, hogy úr, (goszpogyin), meg a rendfokozatunkat. Akinek szólt bármelyik orosz és nem mondta, például, hogy goszpogyin kapitán, nem volt szabad odanézni, nem volt szabad meghallani, visszafelelni. Ez is bevált. Az éhségsztrájk közepétől kezdve, amikor bejöttek, és ha valakihez szólni akartak, rábeszélni, hogy beszéljen már a többiekkel, hogy hagyják abba, a rangján szólították, és úrnak. Az éhségsztrájk közepétől tehát, az a felelős parancsnokság, amelyik miatt kitört az éhségsztrájk, már tiszteletet mutatott, és talán érzett is irántunk. Ott a barakkban, az orosz magas rangúak következtek ezután. Pillanatokon belül elővették nagy szónoklataikat. A tolmácsok darálta szövegeket hallani még hallottam, de beszélni már nem tudtam. Édes teát akartak a számba önteni, mutattam, hogy még az hiányzik, hogy én, pont én, aki kezdtem, törjem meg a sztrájkot! Magyarázták, biztattak, hogy csak azért, és csak annyit igyak belőle, hogy megjöjjön a szavam, a beszélőkém. Annyira csak, hogy meg tudjak legalább szólalni.

Mert nem mentem bele, hoztak egy hangerősítőt. Abba csak bele kellett lehelnem szinte, és ők már hallották is, amit mondtam. Valami nagy apparátus volt. Hiszen balsoj ott minden. A kelleténél sokkal balsójjabb és drabálisabb. Mert szerintük csak akkor használható valami, ha nagy és nehéz. Én a készülékükön át suttogtam, míg ők meg mondták, csak mondták, hogy csupán félreértés volt az egész. Mondták mindezt a moszkvaiak, a nagy fölényükkel. Azt is ők maguk mondták, hogy moszkvaiak. Látni meg abból lehetett, ahogyan reszketett a helybeli parancsnokság előttük. Nem tudták melyik lábukra álljanak hatalmas tiszteletükben. Ezek itt mind buta emberek – mintha azért ők nem volnának azok, és nem volnának felelősek, a drágák.

- Ezek itt nem tanultak se nemzetközi jogot, se ezt, se azt, se amazt, ők itt majd megmondják, hogy lesz tovább. Egy ilyen apróság miatt ekkora felhajtás. Itt. Mikor önök itt, nálunk, a Szovjetunióban, a legbarátibb, a legtestvéribb ellátásban részesülnek… Mint legyőzött ellenség is, és nemcsak a nemzetközi jog szerint, de szinte a vendégszeretetünkben élhetnek. Piszokul hazudtak. Az ég alatt, ha hazugságot hallottam érintő közelről, ez az volt. Általuk nevelt, félresikerült emberek végrehajtanak valamit, amiről azt hiszik, hogy majd felülről azért dicséretet kapnak. Anélkül, a párizsi kirándulás nélkül, felülről hagytak volna minket valamennyiünket megdögölni valószínűleg. De annak a visszhangja olyan nagy volt már világviszonylatban. Ígértek most már rögtön mindent. Ígérték, mondták, hát az a legtermészetesebb. Ehhez jogunk van, és ők megengedik, és máris kezdhetjük, máris temethetünk!

Kérdeztem, hogy gondolják, hogy fogunk mi, ilyen állapotban sírt ásni? Hány halottunk van, kérdeztek vissza. És az első kétszáz sírt kiásatták az orosz katonákkal, az őrkatonákkal. De külön-külön sírokat, a drótkerítés mellett. Koporsó? Hú, erre még a moszkvaiak is begurultak: koporsót, hol élek én? Tudniillik náluk mindenkit alsóruhában temetnek, minden halottat, kicsit és nagyot, és rá egy vödör mész és pár lapát föld. Ezt utólag tudtuk meg, az őrség egyik-másik tisztje, azért csak emberek voltak azok, és úgy néha a szája sarkából egy-egy mondatot odavetett, amiből mi megtudtuk, amire kíváncsiak voltunk, vagy annak egy részét. Ezt először is nem tudtuk, másodszor minket nem az érdekel, hogy ők hogy temetkeznek, hanem mi hogy fogunk.

Odáig jutottunk (ez már teljesen az én találékonyságom volt, a többiek nem jöttek oda tanácsot adni, nem bírtak már járni-kelni, egyik sem); ha önök itt maradnak addig, míg erőre kapunk, akkor próbaképpen sűrű cukros teát elfogadunk, attól lehet leghamarabb erősödni. Ezt megint a bányarémek mondták el, akik közül némelyik – mi csak ’45-ben tettük le a fegyvert – akkor már ’42 óta hadifogoly volt. Próbaképpen, de addig önök maradjanak itt, a helybelieknek nem hiszünk. Áthidalónak próbálták mondani: a helybeliek mind el vannak bocsátva, meg lesznek büntetve, le vannak váltva. Ez mind szép, majd akkor hisszük, ha tapasztaljuk. Átmenetileg eszünk, azaz inkább iszunk. Nem is lehet olyankor szilárd ételt enni, ezt is a bányarémek terjesztették el, mikor még ők tudtak vánszorogni, járni-kelni, hogy ha megbékélésre kerül a sor, szilárd ételt senki se fogyasszon, egy falatot se, csak cukros teát, de azt sokat. Cukor, az kevés volt az oroszoknak is, de ilyenkor azért előteremtették valahogyan, valahonnan. Próbaképpen kezdhetjük a teázást, egyeztem meg velük, de addig önök ne menjenek el sehová, mondtam határozottan. Megegyeztünk. Hat óránként jöttek a táborkapuhoz bemutatkozni. Így, ahogy mondom! Mert egyébként, nem hihettünk nekik, de a magyar kormánynak se hihetnénk másként, mi, mint magyar állampolgárok.

De, ott így lett. Az oroszok megtették. Hat óránként jöttek négyen, a helybeli kisebb rangú tisztek is. Magasabb rangú tiszteket nem láttuk, őrnagytól felfelé többet egyet sem a régebbiek közül, a mi táborunkban. Így jöttek a táborkapuhoz bemutatkozni. Én voltam a legóvatosabb. Annyi becsületérzés volt bennem, hogy a teából is én ittam utolsónak, amit még az oroszok is megsüvegeltek.

Hordták be tonnaszámra a nagyon édesített teákat. Aztán az egyiknek közben eszébe jutott, hogy egy kis vodkát is lehetne beleönteni. Az csalás lenne, de serkentő hatása tényleg lett volna. Akarták is ész nélkül beleönteni a nagy üstökbe. Négy ember hozott egy üstöt, egy-egy fülét ketten-ketten fogva is alig bírták. Olyan nagy üstök voltak. És akkor öntötték volna ész nélkül bele a sok vodkát. Megint nekem kellett kalimpálni, hogy nem, nem!

Közben már, körben az oroszok ásták a sírokat. Láttuk, ahogy ássák, dolgoznak ész nélkül, keményen. Lommal. A lom az egy univerzális orosz műszer, órajavítástól sírásásig mindenre használják. Egyik vége élesre van kovácsolva és köszörülve, másik vége hegyes, 20--25, némelyik 30 kilós vasrúd, egy-egy csapására férfiököl vagy kisgyermekfej nagyságú göröngy fordult ki a talajból. Először ők megásták az első kétszáz sírt körülbelül.

Belejöttem az intézkedésbe. Mutattam, hogy ott a fenyőerdő, vágjanak ki fenyőfákat, hozzák be, adjanak nekünk fűrészt-baltát, a koporsókat mi intézzük. Ezt is megtették. Mintegy hat szál fenyőt, de milyen nagyokat, harminc-harmincöt méteres hatalmas, gyönyörű szép fenyőket vágtak ki! Annak milyen vastag a töve, abból egy fél országnak kitelik a koporsó. Meg hoztak fűrészt. A német műszakiak mondták németül, hogy hát olyat hozzanak, amilyen maguknak van ott az udvaron, olyan félgépesített fűrészt. Én nem voltam barkácsoló ember sose, mindig volt fontosabb dolgom. Akkor se értettem mit szeretne a német, hogy hozzanak nekünk. De tudom, hogy négy pacák két oldalról hajtott is valami kereket, meg azért volt valami, nem tudom megmagyarázni, hogy milyen, valami komolyabb fűrészük is. Óriási nagy lap volt, malomkerék nagyságú fűrész. Hát olyat adjanak. Csak egy volt nekik, de azt is behozták. Ki hogy kapott erőre, a fiatalabbak hamarabb. Itták a sok cukros teát, ahogy tudtak, dolgoztak is már, és váltották egymást a fűrésznél. Gyártották a deszkákat, fűrészeltek. Aztán felszabdalták méretre. Két nap alatt minden halottunknak meglett a koporsója.

Ott volt ám a bizottság, az idegen bizottság is! A helyi parancsnokságba jöttek valahonnan új orosz tisztek, a régieket ismétlem, és újra ismétlem, nem is láttuk többet. Nem mondom azt, hogy nem egy táborral odébb vitték őket csak. Ez nem az én feladatom. Általában ezt mondták: kétszáz kilométerrel odébb ugyanazt csinálják, amit eddig itt. Vagy úgy volt, vagy nem úgy volt. Ami minket érdekelt, az megvolt, azt elértük, kikoplaltuk, kiharcoltuk.

Aztán jött a kérdésük: hogy megy önöknél a temetés? Mondtam: pap és kántor. Úgy végeztük, ha lehet, hogy a halott nemzetisége szerinti kántor volt, a latin szertartáshoz olyan mindegy, hogy mit énekelt. A pap mondta latinul, mindenkit latinul temettünk, nem volt hogy ilyen vallású, olyan vallású, sose kérdeztük egymástól. Pap rajtam kívül úgyse volt. Mondom még: egy tábornok is legyen ott, a hadsereg nevében, ha lehet, olyan tábornok, amilyen nemzetiségű a halott. Veszekedtek aztán ezen – igaz barátsággal – a tábornokok egymás közt, mert roppant ünnepélyes, kitüntető szerepnek vették, és a németek közt túl sok tábornok volt. Közöttünk 30, a románok között is csak 35, a többiek között egy-kettő-három. Meg kell még 10 tiszt, és annyi sírásó katona, amennyi szükséges a táborellátó munkára vezényelt katonák közül.

Ásták ott aztán a tisztek is, részben megbecsülésből a sírt, a lomot kiragadták a katonák kezéből, mert kaptunk egy sírhoz vagy 15 lomot. Sírt azt lehetett egyszerre többet is ásni, de szellemesen visszalőttek nekem, és erre egy kicsit rá is fizettem később.

Temetni ugyanis egy tiszta vasból álló teherautót adtak, négy kereke volt, úgy tudjuk, négykerékmeghajtású, a legnagyobb hóban is ment és haladt, de egyszerre csak egy koporsót hozhatott ki a táborból. A temetkező urak azok cserélődhetnek. Felülnek a temetés után az autóra, az bejön velük, felteszik a másik koporsót, mehet a másik kíséret. Kántor annyi volt, mint a pelyva. A tábornokok, tisztek garmadával, meghatottan és megrendülten, még félholtan is ölték egymást, hogy ki következzék. Pap meg egyedül voltam. Elsőnek temettük az éhségsztrájkban meghaltakat.”

Az atya mindaddig, napokon át kint temetett a táboron kívül, míg az utolsó koporsóra is ráhullott az orosz föld fagyott röge. Nem mert bemenni, kicsit melegedni, kicsit megpihenni, hátha nem engedik újra ki, hogy visszamehessen, és folytassa a bajtársai örök nyugalomra helyezését, az örök hómezőn. El is fagyott a lába, élete végéig fájdalmas emlékét hagyva így testében is a sikeres első éhségsztrájkjuknak a gulágon. Az évek során, – mert Balogh István atya több mint évtizedet töltött ezután, ahogyan azt a történészek azóta felmérték a legszigorúbb, legkegyetlenebb táborok egyikén –, volt, hogy tárgyalási alappá lett már az is a ’vendéglátó’ rabtartók felé, ha felmutatta nekik a kanalát. Azt mesélte sokszor, az orosz könyörületesebb rabtartó volt, mint utóbb az ÁVÓ. Rázta az öklét, dühöngött, de kénytelen meghallgatta, sőt olykor meg is hallgatta a rab szavát.

„Amiért odakerültem: a szentmiséket tartottam. A vasárnapiakat nyilvánosan. Csak amikor beteg voltam, akkor nem. Hastífusz miatt két vagy három vasárnapot, pedig az hat hétig tartott, kiütéses tífusz miatt két vasárnapot kellett kihagynom. Lehetetlenség lett volna megtartanom a szentmisét.

Maláriát is kaptam természetesen. Ha vasárnap következett be a maláriás lázrohamom, a misét akkor is elmondtam. Jobbról-balról állt mellettem egy-egy ’stramm legény’, ha összeesnék lázroham közben, akkor kapjanak el. Isten kegyelméből nem került egyszer sem sor erre. Vacogó fogakkal nem prédikáltam. A misét, általában halotti misét meg mondtam csendben. A fogolytársaim énekeltek. Minden nemzet énekelhetett saját nyelvén egy templomi éneket az istentisztelet közben, hamar kialakult szokás szerint. Megjegyzem, hogy a latin nyelvű szentmisék meg olyanok voltak a gyakorló keresztények számára, mintha anyanyelvükön hallgatták volna.

Az első vasárnapon az istentiszteletet három nyelven hoztam össze, egy rövid prédikációt is mondtam. Mindenki ott volt. Érdekes volt, hogy Hitler kétszázhúsz német tábornoka is. Körülbelül a tábornokok fele még fiatal volt. A Hitlerjugend nevelés. Mind ott voltak, az ünnepi egyenruhájukat, a díszegyenruhájukat vették föl a jó hidegben. Ugyan nem ilyen körülményekre volt szabva az a ruha, de másfél órát kibírtak ott abban. Én meg fölhatalmaztam a hallgatóságot, hogy topogjanak, mozogjanak, a lábuk el ne fagyjon. Azt mondhatom, aki csak mozogni bírt, mindig mindenki ott volt, még a hitetlenek is. A hitlerjugendesekkel egy év alatt már úgy összebarátkoztam, hogy mondtam nekik:

- Uraim, önök pogányok, ugye hogy nem keresztények. Azt sem tudják, miért jó kereszténynek lenni. Nagyon örülök, hogy itt vannak, az első sorokban ilyen szép szál legények, délceg fiatalemberek, de meg szabad kérdeznem, hogy miért jönnek?

Egy másodpercre eltűnődtek, aztán egyik átvette a szót:

- Azért, mert ilyen beszédeket, mint ahogy ön prédikál, nemigen hallottunk mi eddig a nevelésünk során. A másik hozzátette: meg hogy bosszantsuk az oroszokat.

Ilyen két apostoli „sikerem” volt hát velük. Az egyik az, hogy ők, akik sose hallottak keresztény szempontból több mondatot egybefűzve, most hallottak egy nagyon rövid igehirdetést, a bibliai szövegek felolvasása után pár szót. Ez is szokatlan volt nekik, meg örültek, hogy bosszanthatták ezzel is az oroszokat.

Ha ilyen vasárnapi ’miserend’ volt, ’Kamcsatkánk’-ban, hogyne lett volna akkor éjféli mise is, ha nem is teljesen egyszerűen, de sikerült elintézni, hogy megtarthassam.

Akkor már volt egy bádogbarakkunk. Berendeztük gyönyörű szépen, feldíszítettük karácsonyian. Önkéntes vállalkozó ment ki karácsonyfáért. Este tizenegy óra felé körbejárt a parancsnok őrnagy és minden barakkba beszól, hogy sajnos az éjféli mise lehet, ahol akarjuk, de a nagy bádogbarakkban nem. Ott akkor filmvetítés lesz, majdnem közkívánatra, hangsúlyozta. Néhány antifasiszta tagja a tábornak kérte, sőt, a tábor többségének a nevében kérte, hogy filmet játsszanak ott, és akkor, este. A foglyok már évek óta nem láttak filmet, mozizni akarnak, filmet akarnak! Mi? Hogy? Igen? Antifasiszták? Azt se tudtuk, hogy vannak ilyenek. Kik azok? Megneveztek néhány német tisztet, olyan se ilyen, se olyan alakokat. Lehet, hogy titokban jelentkeztek antifasisztának, de az is lehet, csak rájuk fogták. Tiltakozni meg nem mertek. A hét antifasiszta igen törődött ábrázattal ki is jelentette, hogy ők valóban szeretnének filmet látni.

A szegény megbízott őrnagynak is úgy kellett az a film, mint egy púp a hátára, de tudta, hogy baj lesz, ha nem tesz az éjféli mise ellen.

Hatalom alatt állt, és neki vigyázni kellett, az ő beosztásában, hűséges, jó fiúnak mutatkoznia, mert Sztálinék hamar gyanút fogtak a kényes pozíciókban lévő embertársaikkal és haverjaikkal szemben. Cáfolhatatlan logikával előadott dolgainkra azért, azt kell, hogy mondjam, mindig igazat adott nekünk ez az őrnagy. Kinek jutna az eszébe, hogy a Szovjetunióban az egyik legnagyobb keresztény ünnepet ne lehessen megülni? Talán ezt is őszintén mondta, amikor valószínű, ő adta ki a parancsot is, hogy ne lehessen megünnepelni.

Most azonban filmvetítés lesz, nem lehet mise. Akkor éhségsztrájk! Vagy van vallásszabadság, vagy nincs! Magam részéről máris éhségsztrájk! Vettem a kanalam. Hiába éjszaka volt, jöttek utánam kanalastul a többiek is. Félóra huzavona után, bejön az altábornagy.

- Micsoda? Hogy mit hallok? Hogy nem lesz éjféli mise? Mikor itt a fenyőfa? Fel volt díszítve az egész hangár? (Nagyon szépen volt díszítve, hiszen karácsony volt. Ott is. Mégis.) Dehogyis nem lesz! Kik akartak filmet? Felíratta a hét árva németet. Az őrnagy álljon mellém. Ott voltak végig az éjféli misén.

Hozzám meg, így szólt:

- Főlelkész úr! Maga mindennek bedől, beugrik! Mindent komolyan vesz. Szó nélkül meg kellett volna tartania az istentiszteletet. Éjféli misét?! Azt meg főként! (A kanalakból látta, hogy érti, miről van szó. Milyen nagy súlya van az éjféli misének számunkra.) Meg kellett volna tartania, Főlelkész Úr, meg kellett volna tartania.

Kérdezem:

-Az őrnagy úr? A hét antifasiszta?

Háromnegyed tizenkettőkor volt ez. Békéltetni akart tovább is.

- Miért kell ilyen kicsinységen fennakadni. Érdemes felkölteni engem ezért álmomból? (Őt? Felkölteni? Aki tudván mi készül, le se feküdt. Az biztos.)

- A hét antifasisztát ki kellett volna verniük a teremből.

- Jelentsenek fel bennünket testi sértés miatt? – kérdeztem vissza nagy hamar.

Végre elkezdődhetett a mise. Végig ottmaradtak vendéglátó orosz parancsnokaink. Én meg nagy ártatlanul kifordulok, akkor még szembemisézős oltár nem volt, egy emelvényszerűn háttal a ’közönségnek’, és háttal az igazi hívőknek miséztem. Kifordultam, hát a mise elején, egy bevezető ének után, és látom ott állt a sok orosz.

Feltartom a kezem. Ez számukra, már rég kialakult, nem jót jelentett. Azt, hogy valami mondanivalóm van már megint. Én, aki tolmácsot kértem vitatkozásainkhoz, bár rég gyanították, hogy beszélem a nyelvüket, ha azt mondtam is: nem vagyok köteles oroszul tudni. Oroszul szóltam most:

-Uraim! Kérem önöket, a nálunk bevett szokások szerint szíveskedjenek a sapkájukat levenni.

Összenéztek. A hónuk alá kerültek a tányérsapkák. Elegánsan, enyhe vigyázban állva maradtak ott a mise végig. Így ünnepeltünk. Fel nagy örömre, ma született, akiért a föld epedett.

A tömeg oszlik.

- Urak! -- Már mindenki értette oroszul -- A hét antifasiszta, meg a mozigépész és az őrnagy ’igyi szuda!’ Holnap hideg reggelit oszt minden barakkba a konyhaszemélyzet. Helybe viszik. Reggelizzenek meg. Azután ebédig egyfolytában filmet néznek. Szovjet háborús film volt, oroszul vetítették. Megállás nélkül, végtelenítve. Mert, ha vége lett, már kezdték ismét elölről.”

Nagy fegyverünk volt az éhségsztrájk. Nagy és fontos célok elérésére vettem kezembe a kanalamat. Nem lehetett azt mondani, hogy ez mindenkire vonatkozó és mindenkire nézve kötelező. A többség követett. Voltak mások, mást kívántak elérni. Volt, hogy a többiek olykor azt mondták, kérem, engem nem érdekel, és akkor ilyenekkel nem kell az éhségsztrájkot fenntartani. Tudtak más trükköket is kitalálni. Elkezdték például a szögesdrót oszlopait ásóval kiásni. Azért az őrök, már ismerték a tábor lakóit annyira, hogy érezték, nem tanácsos közéjük lövetni, mert ezek a piszok foglyok valamit majd kitalálnak az önmaguk igazolására. Így csak szitkozódtak az őrtornyokból, de lövés nem dördült. Azután az ásók is abbahagyták. A szögesdrótkerítés oszlopai általában fából voltak. Mikor a rabok felhagytak az ásással, a rabtartók bekiabáltak, hogy amit követeltek, az meglesz. Ezek apró trükkök voltak, mert a pihentagyúak, hogy bosszantsák az oroszokat, mindig ki-kitaláltak valamit. Rendszerint olyan dolgokat, melyek megvalósítása nagyobbrészt sikerült. Hivatkoztak jogra, Genfi Konvenciókra. A rabtartók, azt sem tudták, eszik-e azt vagy isszák.

Elmondok egy inkább mulatságos, de jellemző történetet. Elkezdték egyszer a babérlevelet. Magamban mosolyogtam, de arra én már oda se mentem érdeklődni. Hiszen nekem kétszeresen kellett vigyáznom, hogy csak olyan ügyhöz adjam oda a nevemet, amelyik vitathatatlanul felkarolandó. Elindítandó vállalkozás. Babérlevél? Mondom, ahogyan hallom: Ne hülyéskedjetek! Babérlevél? Hát minek az nekünk? Majd meglátod! Egyet se búsulj, páter, mi ezt összehozzuk. Összejött. Nagy szitkozódás, egyszer beállít egymás után három autó. Olyan kisebb termetű, igen magas, nagykerekű. Ilyen autóik is voltak. Nem tudom a gyártmányaikat, ki törődött akkor ezzel. Nem voltak sokan, akik a ponyvával lekötözött autókkal bejöttek a tábor közepére. Villaszerű dolgokkal, mondjuk sokágú villával elkezdték leszórni a hóra a babérlevelet. A beadott követelések után vagy három hónappal történt ez. A kérésre határidőt adtak az orosz parancsnokságnak, azt hiszem, két hetet. A teljesítésből lett három hónap is. A lényeg az volt, legyen babérlevél, mert az jár. Ilyen és ilyen mennyiségben, a fogságban eddig eltöltött idővel időarányos módon. Megjött tehát a babérlevél. Körülállták és meggyújtották. Kell az a fenének! Eddig is megvoltunk babérlevél nélkül! De az jár! Akkor adják ki! Az egy érdekes látvány volt. Rohantak, egész megütközve, hogy mit csinálnak? Mi milyen fáradsággal kerítettük elő! -- kiabálták. Az a maguk dolga, hogy hogyan, és honnan kerítették elő! A miénk, mert nekünk jár a babérlevél. Ha pedig jár, akkor a mi dolgunk, hogy megesszük vagy felgyújtjuk. Ha melegedni akarunk mellette, hát elégetjük.

„Ma született” -- zengte magyarul a karácsonyi éneket több, mint évtizeden át a gulágon évente egyszer az a Balogh István atya, aki mindhalálig, így ott is, mint az eddig elmondott néhány történetből is kiderül, az életével prédikált. Számára minden nap karácsony volt. Mert mindent elvehettek és el is vettek tőle, de a ’Pap vagy Te mindörökké’ hatalma a börtönrácsok között, ugyanúgy, mint Szibériában megmaradt. A szentmiséin, és szívében, minden nap „Verbum caro factum est”. Az Ige Testté lett.

Mikor hazafelé indult velük a vonat 1954-ben Voronyezsig elkísérte őket az az őrnagy, akivel szemben, saját eszességével és rátermettségével, pillanatig sem megingó papi hivatástudattal, a Szentlélek kegyelmével támogatottan annyi sikeres csatát vívott meg. Voronyezsben érte a nagypéntek őket. Ott csinálták meg Jézus kínszenvedésének ünneplését, énekelve. Az egész város megtudta, mire készülnek. Látni akarták. Az erkélyeket, pénzért is lehetett bérelni, mint ahogyan utólag megtudták. De a város lakosai egymásnak adtak helyeket. Barátságból. Felengedve az ismerősöket, hogy jól láthassanak.

„Zárt térség volt a nagy tábor, mindenütt nyolcemeletes házak vették körül. Elég jó, akusztikai szempontból alkalmas tér volt. Akkor történt, hogy bejött egy ezredes. A parancsnok-helyettes, mert a parancsnok elutazott, de azt hiszem, ilyen URH-s autóval, hogy szükség esetén visszajöjjön. Vissza is jött -- én már álltam fent az emelvényen, hogy kezdjük ötkor, a Jézus kínszenvedéseinek eléneklése után a nagypénteki szertartásokat. Feljön az altábornagy: -- Főlelkész úr, jöjjön le! Mondom, nem érek rá altábornagy úr, nekem most istentisztelet következik. Tudta, hogy mire szól a válasz. Szusszantott egyet -- nagy, kövér ember. Nagyon intelligens és alapjában véve emberséges, csak hát hatalom alatt állt. Vigyázni kellett az ő beosztásában. Hűséges, jó fiúnak mutatkoznia, mert Sztálinék hamar gyanút fogtak. A kényes pozíciókban lévő embertársaiknak és a haverjaiknak sem volt pardon, és bocsánat. Ez is benne volt a viselkedésben. Azonban, ha cáfolhatatlan logikával valamit előadott az ember, mindig, azt kell mondjam, igazat adott nekünk. Hát följött egy létrán az emelvényre -- nem kis erőfeszítésébe került. A kis, vékony ezredes, a helyettes az már ott állt, harcra készen. Nem arra számítva, amit a főnök mondott.

- Ez az ezredes egy műveletlen alak. Nem tanult jogot. Voronyezsben jogot csak én tanultam -- mutatott magára. Ezért értette félre a parancsokat. Kinek jut eszébe, hogy a Szovjetunióban ezt a nagy keresztény ünnepet ne lehessen megülni? Ezt már hallottuk tőle, és őszintén mondta, azt hiszem. Ugyanakkor valószínű, hogy ő adta a parancsot a bamba ezredesének, hogy a megünneplést valahogy torpedózza meg. Miközben azt is tudta, hogy a felesége és a két nagy lánya egy erkélyt már kibérelt a délutáni istentiszteletre. Tehát sok mindent kellett neki egyeztetni. Gyorsan leteremtette az ezredest, majdnem megsajnáltam. Akkor megint elszólta magát -- már benne volt a lendületben: -- én megparancsolom az önök lelkészének… Ránéztem --, Ööö – folytatódott: -- megkérem, hogy az önöknél szokásosnak megfelelően, annyi és annyiféle istentiszteletet tartson, amennyit csak kell, amennyit szeretne. Megértettek, goszpodá? Tehát az urak. Hát olyan jobbról-balról így is érthető, úgy is érthető morajlás kísérte, hogy megértették. Levonultak büszkén, nekem még visszaszólt, hogy a legkisebb nézeteltérés esetén neki üzenjek, ne ezeknek szóljak -- és rámutatott az ezredesre, aki csak pislogott.

Voronyezs. A híres Don-kanyarnál – ahol keletre kanyarodik a Don, a túlsó oldalán ott van Voronyezs városa. -- Megdöbbentő az emlékezése a továbbiakra: – Ott a hídon át, ahol vonattal hoztak tovább Kijevig, néhány dörzsölt öreg hadifogoly, aki harcolt azon a szakaszon és élve került még 1943 januárjában fogságba, majd véletlenül még élve maradt tizenkét éven át, a hazatérésünkig, kimutatott az ablakon:

- Most figyeljetek, itt a fűzfabokrok - amik azóta nőttek – között látni lehet rohamsisakokat, csontvázakat, a volt lövészárkokra dőlve, és be nem temetve, mert sok évtized alatt sem temetődtek be maguktól. Mi eltemetgettük az orosz katonákat is, viszonzásul meg azt kaptuk, amit itt látunk. Egy jól kiépített lövészárok, ha nem temetik be, az évtized múltán is az marad. Lehetett látni jobbra is meg balra is, hat sorban egymás mögött a csontvázakat, rohamsisakokkal a fejen, vagy leperegve a sisakokat az árokba. Hát ennyire teljesítették azt a világviszonylatban kötelező, a nemzetközi hadi, harcászati előírások szerinti kötelességet, ami a harctéri események lehetőségeinek megfelel.”

 * * *

A hazaérkező hadifoglyok -- azon a vonaton vagy kétezren voltak -- azt vitatták, hol csókolják meg az édes anyaföldet. Letérdeljenek-e már a trianoni határnál… Nem tették. Azután meg már nem is tehették. Itthon, ahogyan a hazai ÁVÓ-sok felszálltak a vonatra, onnantól kezdve, honfitársaik gonoszabbul bántak velük, mint őreik a Szovjetunióban.

A Keleti Pályaudvaron, vagy nyolcvanukat rabszállító autóba tették. Az újabb rabságból 1953. október 22-én szabadult. Nem tudták megtörni. Nem törte meg a Mosonyi úti toloncházban a sok ütés-verés-rúgás, a többszöri, akár harminchat órás kurtavas. Soha nem írt alá semmit, soha nem mondott ki semmit, tiszta tudatállapotában, cselekvőképességének birtokában, ami nem volt színtiszta igazság. Nem kért kegyelmet, és nem kért amnesztiát. Azt kérjenek a bűnösök! Tőle meg kérjenek bocsánatot.

Nem volt ítélet, és nem volt minek az alapján szabad lábra helyezés. Szinte jártányi ereje sem volt, mikor 1953. október 22-én táborilelkészi felszerelését, és halott bajtársainak azonosítóját tartalmazó bőröndjével, kitették az utcára a börtön kapuban. Az egyenruhája volt rajta, annak zsebében fillér sem. Jóemberek támogatták, míg eljutott a Papneveldéig.

Élete története talán innen még fájdalmasabb… Mert nem mindegy, hogy ki áll veled szemben… Idegen állam polgára, hazád fia, vagy saját egyházad „hatalmasai”…
Lett belőle ezután, ahogyan viccelődve nevezte magát „mezei pap”, „tanyasi plébános”. „Hatalom nélküliségében” a földalatti egyház egyik „legnagyobb hatalma”. Akit szabad világ szerte óriási tisztelet övezett. Ennek köszönhetően, a volt hadifogolytársak által nyújtott anyagi segítséggel tudott segíteni itthon az egyszerű rászorulótól kezdve a templomot, plébániát építő paptestvéreinek. Vagy a több falut ellátó atyáknak abban, hogy autót kapjanak.

1993-ban rehabilitálták, és előléptették alezredessé. Szent Margit ünnepén, 2002. január 18-án Székesfehérváron a Papi Otthonba érkezett meg -- „ott lesz az én szolgám” -- örök behívója. Nyolcvanötötödik évében.

Kérdés ennyi gyötrelmet, hogyan élhetett túl, acél keménységgel, törhetetlen gerinccel?

Aranymisés szentképén áll a válasz: „Mindig hittem Istenben!”