Emlékképek és írások Kálló Ferenc tábori esperesről  6.

Dr. Kálló Aurél:

Feri bátyámat 1917-ben szentelték fel a nagyváradi egyházmegyében. Mint káplánnak működési helyei voltak: Békésszentandrás, Endrőd, Tótkomlós, Újkígyós, Csorvás, Orosháza, Debrecen, s ha jól emlékszem, rövid ideig Szarvas is, de lehet, hogy itt csak helyettesített. Az időrendi sorrendet sem tudom... Emlékezetből tudom azonban, hogy ahol működött, mindenütt keresztény szociális egyesületeket, legényegyleteket szervezett, kulturális előadásokat rendezett. Szarvason például ő rendezte a húszas évek végen kb. 120 szereplővel, nagy zenekarral a régi fa körszínházban a nagy sikert ért és többször megismételt „Jairus leánya” című darabot, melyben, mint zsidó rabbi ő maga is szerepelt. Ennek az előadásnak külön érdekessége volt az, hogy bár a katolikus templom első világháborúban elvitt harangjai és orgonájának építtetése javára rendezte, mégis a szereplők között ugyanúgy voltak evangélikusok, reformátusok, sőt meg zsidók is, amit bizonyítani tudnak azok a fényképek a szereplők együtteséről, amit minden szereplő ajándékba kapott, s amiből bizonyára van még néhány ott a plébánián vagy Fetzer apát úrnál. A színdarab díszleteit pedig az a Veress Géza festőművész festette, ki évekig a mi vendégünk volt. Feri bátyám az első világháború végén, a Szarvason átvonuló németektől megvett egy vetítőgépet, és azzal Szentandráson és a többi állomáshelyen, de más községekben is képes előadásokat tartott.

Tábori főlelkészi működése alatt kezdte el közéleti tevékenységét. Kapcsolatban állt a Keresztény Párt vezető politikusaival (Ernszt S., Makray l., Reibel M., Korody Katona J. stb.), kikkel a Keresztény Pártnak egy szociális néppárttá való átszervezését tervezték, ami azonban a Gömbös féle manőverek miatt nem valósulhatott meg. Ebben az időben volt alapitó tagja a Prohászka Ottokár Társaságnak.

1930-ban lett az Alkotás utcai 11. számú Helyőrségi Kórház lelkésze. A kórház kis kápolnájában mondta híressé vált beszédeit. Szónoklatai hírére a környék polgári lakosai is ebbe a kápolnába jártak misére, s végül is a kis kápolna olyan szűknek bizonyult, hogy annak kibővítését a kormányzóné közbenjárásával – akinek egy időben gyóntatója volt – sikerült elérnie. Különösen híresek lettek beszédei a háborút megelőző és a háború alatti években, és egy beszédét még Ravasz László református püspök is elment meghallgatni. Beszédei, mikből igen sokat magam is végighallgattam, izzó magyarságú, háborúellenes, antifasiszta, katolikus szellemű beszédek voltak, amik ellenségei figyelmét is magára vonták, és többször részesült németbarát, fasiszta érzelmű vezetők részéről, mint Hász István tábori püspök részéről is figyelmeztetésben.

De nemcsak prédikált, hanem cselekedett is. Hogy csak egy példát említsek: Amikor a megszálló németek a kórházból ki akarták telepíteni a még fel sem épült magyar katonákat, hogy helyükre a „Hitlerjugend” legényeit szállásoljak be, akkor ezt a Kormányzónál tett személyes találkozásnál akadályozta meg. Aztán számtalan dokumentum van arról, hogy mennyire segítette az üldözötteket, a kórházban sebesülten fekvő angolszász pilótákat, stb.

Az ellenállási mozgalommal már a háború első éveiben kapcsolatot teremtett. Kapcsolatban állt az antifasiszta érzelmű politikusokkal, katonai vezetőkkel. Alapító tagja volt a Történelmi Emlékbizottságnak” – mely bizottság magába tömörítette a különböző politikai pártok háború- és fasisztaellenes politikusait, katonai vezetőit, s mely bizottság célja a háborúból való kiugrás előkészítése, a kiugrás után a többpártrendszer alapján történő tiszta választás után színmagyar kormány alakítása. De feladata volt ennek a bizottságnak a kiugrás előkészítéséhez ellenálló csoportok megszervezése is. Bátyám a helyőrségi kórházban működő ellenállási csoport vezetője volt. Ennek a csoportnak egy illegális fegyveres alakulata is volt, amely alakulatnak – a csoport még életben levő tagjainak elmondása szerint –1944. október 29-én kellett volna gyülekezni Budakeszin. Erről árulás folytán a nyilas vezetőség tudomást szerzett, és arról is, hogy Feri bátyám a csoport vezetője. Ezért vitték el őt a lakásáról, ahol már napok óta lázas betegen feküdt. Este nyolc óra körül vitték el egy fekete, rendszám nélküli autón először a Gestapo svábhegyi, úgynevezett „Melinda” központjába, hogy ott vallassák. Majd Budakeszi felé vitték az éjszaka folyamán, mert parancsuk volt, hogy végezzenek vele. A Budakeszi szanatórium közelében az erdő mellett kiszállították a kocsiból. Ekkor bátyám menekülni próbált, de hátulról több pisztolylövéssel leterítették és a már haldoklóba ismét belelőttek. Aztán értekeit elszedték, köpenyét lerángatva róla azzal letakarták és hogy a rablógyilkosság látszatát keltsék, a kiüresített pénztárcáját mellé dobták. A reggeli órákban találták meg a holttestet arra járó munkaszolgálatos katonák.

Amikor a bátyámat a lakásáról elvitték a nyilasok, a szemben levő tiszti korházban éppen ügyeletet tartó orvos – az ellenállás egyik tagja – nyomban értesítette a Budakeszin gyülekezni szándékozó csoportot, s így a gyülekezést nem tartották meg.

Ezek a részletek részint az ellenállási csoport még életben levő tagjainak elmondása, részint a gyilkosok bírósági tárgyalásán elmondott vallomása alapján váltak ismertté.

Két különösen említésre méltó dologról kell még beszélnem. Bátyám Krisztus Király nagy tisztelője volt. Kidolgozott alapszabályokkal szervezeti programja volt egy általa létesítendő, katolikus férfiakból álló „Krisztus Király Katonasága” szervezetnek. Halála 1944. október 29-en, Krisztus Király vasárnapjára virradó éjjelen történt.

Halálához vezető végzetes útján a rózsafűzért imádkozta, aminek bizonysága, hogy kihűlt, megmerevedett markában szorongatta rózsafüzérjének feszületét, amit a tiszti köpenyének ujjába varrt szélvédő a rózsafüzérrel együtt leszakított, amikor köpenyét lerángattak róla. A rózsafüzért a köpeny ujjában tálaltuk meg.

Feri bátyám meggyilkolásakor tábori esperes volt alezredesi rangban. 1946-ban, amikor a Magyar Kormány a nemzet vértanújának nyilvánította, ezredesi rangra emelte és emlékének megörökítését rendelte el. A fővaros emlékére nevéről utcát nevezett el, a Szervita – most Martinelli – téren pedig, a vele szövetkezett barátai azon az épületen, amelynek sörözőjében szoktak összejönni emléktáblát helyeztek el. Ezt az épületet azóta lebontottak. Megemlékezik bátyámról a magyar Életrajzi Lexikon is. Feri bátyám irataiból halála után sajnos semmi sem maradt, mert meggyilkolása után unokatestvérünk, ki őt betegségében ápolta, félelmében minden iratot elégetett. Lelkipásztori működéséről is írjak csupán egyetlen mondatot. Azt mondatot, amit 1942. június 15-en, ezüstmiséjén a kórház parancsnoka mondott, és amit egyházi főnöke is megerősített: „... Tizenkét évi kórházi működése alatt egyetlen katolikus betege sem halt meg a kórházban a szentségek felvétele nélkül. (Részlet dr. Kálló Aurél Regős András szarvasi plébánoshoz irt leveléből, Budapest, 1975. aug. 6.)

Van itt egy felvételem, 1944. március 15-én készült megboldogult bátyám kápolnájában, amikor a híres rádión beszédét mondta, amit azonban hamis berepüléssel, illetőleg riadóval megszakított a rádio. A történethez tartozik, hogy amikor megboldogult bátyám, aki híres volt hazafias és emberszerető beszédeiről, erre a beszédére nagyon készült, mert 1944. március 15-én igen aktuális volt, akkor előtte benyújtotta beszédének szövegét a vezérkari főnökségre. A vezérkari főnök, aki hasonló gondolkozású volt, engedélyezte a beszédet. Úgyszintén benyújtotta a szöveget a rádio igazgatóságának. A rádió igazgatója akkor Somogyváry Gyula volt, szegről-végről rokonunk, és szintén hasonló gondolkozású, antifasiszta érzelmű magyar ember volt. Minden további nélkül engedélyezte a beszédet. A kápolnába a rádió ki is szállt, a képen látható a mikrofon is, azonban a besúgók folytán a németbarátok tudomást szereztek erről. Egyébként is már régen figyeltek őt. Több fenyegetést is kapott. Alig kezdte el bátyám a szentbeszédet, egy hamis riadóval megszakították a beszéd rádióközvetítését. De a beszéd a kápolnában végig elhangzott. A fénykép úgy került hozzám, hogy dr. Cenner Mihály, aki akkor, mint karpaszományos egészségügyi tizedes a 11. helyőrségi kórházban állandó ministránsa volt a bátyámnak, ebben az esetben is éppen ő ministrált. A fényképet egy katonatársa készítette és így került a film Cennerhez, aki aztán elkészítette a kópiát és megajándékozott vele... Amikor bátyámat jóindulatúan figyelmeztették, hogy beszédei veszélybe sodorhatják, ezt válaszolta: „Egyszer számon kéri az Úr Jézus tőlünk, hogy amikor beszelnünk kellett volna, hallgattunk, mint a néma kutyák... Én pap vagyok, nekem ez a kötelességem, nekem nincs családom, nincsen gyermekem. Ha engem ezért megölnek, akkor kapok egy gyorsvonati jegyet a mennyországba, átszállás nélkül.

Ezt 1944 március-április táján mondta. Mert akkor is roppant bátor beszédeket tartott a kis kápolnában. És hát mi féltettük őt. Emlékszem például, hogy volt a beszédében egy olyan kijelentés, hogyha egy vonatot egy nem avatott vezető vezet, az csak tragédiába viheti a vonat utasait. S ugyanígy van a nemzeteknél is. Nem mondta ki azt, hogy a németek, de annyira célzott, hogy azt meg lehetett érteni. Minden beszédének fő témája a béke és a krisztusi szeretet volt. Utoljára 1944 októberében beszéltem vele, amikor hazajöttem az erdélyi hadműveleti területről. Szálasi már átvette a hatalmat. Felkerestem bátyámat a lakásán. Akkor tette nekem ezt a kijelentést: „Édes öcsém! Nehéz ebben a hazában igaznak, kereszténynek és magyarnak lenni...”

Nagyon érdekes volt egy sétánk 1944-ben, meg mielőtt kimentem a hadműveleti területre. Sárga csillagos munkaszolgálatosokat kísértek a katonák. Akkor ezt mondta: „Legszívesebben ott mennék közöttük és harsognám a fülükbe: Ne féljetek, az igazság győzni fog!” 1944. október 29-én reggel egy tiszthelyettes keresett föl a lakásomon, aki személyesen is ismert, hogy velem szeretne beszélni. Meg föl se keltünk, olyan korán volt. „Egy szomorú hírt kell, hogy mondjak. Szegény bátyádat, az esperes urat holtan találták ma reggel” – mondta a tiszthelyettes. Először szegény megboldogult bátyám lakására próbáltam telefonálni, de nem ment ki a csengetés. Ennek aztán a magyarázatát később tudtam meg, mert az unokanővérem, aki a házvezetőnője volt és szemtanúja bátyám letartoztatásának és elhurcolassanak, mondta, hogy a telefonvezetéket elvágtak, hogy ő ne tudjon telefonálni. Bátyám holttestét beszállítottak a rendőrkapitányságra. Én már nem láttam többé őt. A temetésére sem mehettem el. Unokabátyám törvényszéki orvos szakértő volt, korboncnok. Közöltem vele, hogy mi történt, és kövessen el mindent, hogy bátyám holttestét a család megkapja és eltemethesse. Közben Esztergomból megérkezett az őrnagy bátyám, elment a rendőrkapitányságra. Annyit elért, hogy a törvényszéki orvostani intézetbe vitték a holttestet. Aztán elcserélték valakivel, vagy hogy történt, nem tudom. Lényeg az, hogy kivitték a kápolnájába. A kápolnában felboncolta egy szegedi orvos, aki a helyőrségi kórházban, mint tartalékos főhadnagy szolgált. Jelen volt az unokabátyám is. A boncolás után ott is ravataloztak fel. Én közben egy levelet kaptam, rögtön azután, hogy a család tudomást szerzett az esetről. A levelet aláírta édesapám és mind a négy testvérem. Arra kértek, hogy semmiképpen se jöjjek el a temetésre. Ugyanis engem már akkor kerestek. Én a központi tábori posta ellenőrző kirendeltségében a kémelhárító osztálynál szolgáltam. A cenzúrában nagyon sok olyan kompromittáló levél került hozzám a nyilas részről meg a németek részéről, amiket én lefényképeztem és rendszeresen a bátyám kezéhez juttattam. Ő meg aztán a Vörös János vezérkari főnökhöz juttatta ezeket a lefényképezett leveleket. Többek között például 1944. márciusában Kovarz Emil közismert nyilas – később föl is akasztották – írt egy nyilas társának a frontra egy levelet, amelyben felsorolta, hogy Szálasi testvére kiket jelölt kormányának tagjaivá. Ezt a levelet is eljuttattam. Természetesen nálunk, a kémelhárító osztályon is voltak besúgok. Többek között egy Cser András nevezetű, akit aztán a fordulat után SS-főhadnagyi egyenruhában láttam viszont a német hadseregben. S korábban, mint magyar tiszt, ott teljesített szolgálatot nálunk. Ezek ismerték az én mentalitásomat, tudtak tevékenységemről. Emiatt azután többször is le akartak tartoztatni. De parancsnokom, aki nagyon derék ember volt – dr. Tengyel Ernő százados – mindig elküldte a nyilasokat azzal az indokkal, hogy hadműveleti területen vagyok, keressenek meg. Sejtették, hogy együttműködöm a bátyámmal s több ízben is kerestek. Ezert aztan a család figyelmeztetett, nehogy eljöjjek a temetésre... Amikor megboldogult bátyámat holtan megtalálták, tiszti köpenyével volt betakarva. A pénztárcája ki volt melléje, kiüresítve, hogy azt a látszatot keltsék, rablógyilkosság történt. A nyakában hordott egy arany nyakláncot, rajta egy olyan Krisztus és Mária képével, melyet édesapám az ezüstmiséjére csináltatott megboldogult édesanyánk jegygyűrűjéből. Ezt is elvitték. Véres reverendáját sokáig őriztük, gondolván, hogy az egyház majd igényt tart rá, de végül is a Hadtörténeti Múzeum fordult hozzánk kéréssel, hogy adjuk át nekik állandó kiállitásra. Amikor Kerekes ezredes átvette, elcsodálkozott rajta, hogy milyen foltozott cipőt, milyen foltozott reverendát, fehérneműt viselt a bátyám. Szegényen járt, mert minden utolsó fillérét is odaadta. Nemcsak a családját segítette, hanem idegeneket is. Mindenkit. Senki sem ment el tőle üres kézzel. Az egyik koszorúzási ünnepségen is ott volt például egy idős ember, nyolcvanéves. Kaposvárról jött a feleségével. Olvasta az újságban, hogy koszorúzási ünnepség lesz és felutazott, hogy imát mondjon, mert életét köszönheti Kálló espresnek.

(Részletek dr. Kálló Aurél visszaemlékezéseiből, Budapest, 1977. márc. 30.)