Emlékképek és írások Kálló Ferenc tábori esperesről 5. 

Gy. T.-né (Budapest, 1978. nov. 10.):

1930-ban születtem. Családunk eléggé korán szétforgácsolódott, ahogy a háborús évek következtek. Apám mindjárt eltűnt. Édesanyám az ő édesanyjával, bátyámmal, húgommal és velem egyedül maradt. Hogy el tudjon bennünket tartani, már abban az időben két állást látott el. Az orvoskari könyvtárnak volt könyvtárosa és másodállásként az akkori neves korboncnok professzor mellett a boncolásoknál vett részt és ott dolgozott. De így is nagyon nehéz helyzetünk volt, nagyon sokat nélkülöztünk. Édesanyám, aki hallatlan erős volt lelkileg, fizikailag annál kevésbé. Az 1940-es évek elejére idegileg teljesen tönkrement. Roppant akaraterő volt benne, hogy a gyerekeit fölnevelje, de ez azon bukott meg, hogy fizikai ereje nem tudta követni ezt az akaratot és sajnos az történt, hogy az italhoz menekült. Ez meg azt a kevés kis anyagi bázist, amit addig teremtett, azt is szinte napokon belül semmivé tette. És ő erre akkor döbbent rá, hogy a mi életünk van veszélyben, a háborús évek kellős közepén, amikor már nem tudott ezen segíteni.

Ekkor olyan emberekhez fordult, elsősorban az egyházhoz, akiktől anyagi támogatást remélt. Ezek közül legtovább, legtürelmesebben és legkitartóbban Kálló Ferenc esperes segítette családunkat. Amikor édesanyám már olyan beteg volt, hogy mozdulni sem tudott - mert közben súlyos tbc-t is kapott -, akkor nekem adta Kálló esperes nevét és címet és egy kézzel írott levéllel elküldött hozzá segítséget kérni. Én akkor olyan 12 éves lehettem. A VI. kerületben laktunk, a Teréz körúton. Anyám volt a családfenntartó, de ő otthon feküdt ellátatlanul. Nagymamám idős volt, vagyontalanok voltunk teljesen. Nem emlékszem, hol találkoztam Kálló esperessel először, de ahányszor fordultam hozzá – körülbelül két éven keresztül – , őbenne mindig olyan emberrel találkoztam, aki mögött meg sem sejtettem gyerekfejjel, hogy ő akkor milyen hallatlan erőfeszítést tesz azért, hogy üldözött, elnyomott embereket mentsen. Az ő segítségnyújtása nem úgy történt, hogy kezembe nyomott egy összeget és azt mondta, menj Isten áldása kísérjen, vagy néhány sablonos szóval bocsátott volna útra. Olyan volt ő, mintha testvér lett volna, mintha egy testvérhez fordult volna az ember. Amit adott, azt úgy adta, hogy nem korholt senkit. Amennyire emlékszem, 1944 októberében ő a Tiszti Kórházban volt katonapap. A legutolsó látogatásomkor, amikor hozzá fordultam a szokásos segítségért, az idős néni, aki gondot viselt rá, amikor csöngettem, nem nyitott ajtót, mint máskor, hanem csak az előszoba ajtaján az ablakot nyitotta ki és rettenetesen megrémült, feldúlt arccal mondta: – Te vagy? Azonnal menj el! – Nem tudtam mire vélni a dolgot, hisz engem ott eddig mindig szeretettel és kedvesen fogadtak. Mindig meg is etettek meleg étellel. Abban az időben nagyon sokat jelentett nekünk az ő rendszeres segítsége. Nem filléreket, nem alamizsnát, hanem olyan 50-100 pengőt szokott adni. Tudta, hogy családnak van rá szüksége, hogy lakbért kell fizetnünk, élelmet kell vennünk. Most már tudom, hogy erején felüli összegeket adott, amit valószínűleg a saját kényelmétől vonhatott el, mert hiszen nem lehetett rá máshonnan bázisa. Aztán eltávoztam, segítség és adomány nélkül és hazakóvályogtam, mert már csak annak lehetett nevezni, hisz se villamosra pénzem, se más lehetőségem nem volt. És nem is tudtam mire vélni a dolgot. Édesanyám még élt, mert csak 1944 decemberében halt meg és talán akkor volt csúcsponton a nyomorunk, elkeseredésünk és nélkülözésünk. A család várta, nagyon várta otthon a segítséget. Csak a saját kis nyomorúságunkkal tudtunk törődni és meg se fordult a fejünkben, hogy a jótevőnk is bajban lehet. Mert ahogy én utólag következtetek és a most már ismert adatokat összerakom, én annak a napnak a reggelen járhattam ott, amikor őt éjszaka elhurcolták. És egész biztos, hogy a néni engem féltett, amikor oly rémült kifejezéssel elküldött. Talán figyelhették a házat? Annyit tudtam, hogy az elküldés nem nekem szólt és valami nagy baj lehet. Nem mertem többet odamenni. Én már akkor annyi borzalmat láttam, kivégzett emberek egész sorát az utcán. Ott a VI. kerületben is, hiszen ott volt a nyilas pártház és bizony gyerekfejjel is nagyon sok ilyent láttunk. Lehet, hogy motoszkált bennem valami, hogy az elküldés ezzel a szörnyűséggel van kapcsolatban, de én nem tudtam, hogy ő azon kívül, hogy pap, meg ellenálló is. Nem sejtettem, hogy ennyi bátorság és önfeláldozás is van abban a hallatlanul szelíd kis emberben. Mert ő nem volt egy monumentális alkat. Vékony kis ember volt az én emlékezetem szerint, aki olyan szelíd volt hogy inkább hasonlított egy angyalra, mint egy hősre. Az én számomra ő egy rendkívül jóságos, szeretetreméltó ember volt, aki iránt én nem is úgy éreztem, mint gyerek a papja iránt, mert ő más volt, mint a többi pap. Mert előfordult, hogy más pap is adott segítséget a családnak. De az a segítségadás alamizsna volt. Kálló esperes adománya mindig olyan volt, mint amikor az apa vagy a testvér megosztja azt, amije van, azokkal, akiknek kevesebbje van. Édesanyám 1944 decemberében halt meg a János-korházban, a tbc-osztályon. Jött az ostromállapot. Valahogy az emberek is jobbak lettek abban az időben. Talán a bizonytalan jövőtől való félelem hozhatta, hogy megosztották azt a keveset is, ami meg volt nekik. Valahogy így oldódott meg a mi sorsunk is, három árváé és a nagymamámé. Most már elég tapasztalattal rendelkezem az életben és nagyon sok embert ismertem az életben, de se gyermekkoromban, se felnőttkoromban senki rám oly mély hatást nem tett emberségből, mint Kálló esperes... És itt merem remélni azt, hogy tényleg van túlvilág, mennyország és kárpotlást kap. És ha ott vannak szentek, akkor Kálló esperesnek is szentnek kell lennie.

Kovács József (ny. nyomdász, Budapest, 1978. máj. 30.):

A sors révén abba a szerencsétlen helyzetbe kerülhettem, hogy személyesen megismerhettem Kálló Ferenc gyilkosainak egyikét, Fehér Andrást.

1948-ban börtönbüntetésemet töltöttem a budapesti gyűjtőfogházban, amikor egy napon betettek cellánkba egy különösen durva lelkületű, hangoskodó embert. Először nem árult el magáról semmit, de aztán hamarosan megtudtuk, hogy nyilas volt, s kisebb vétségek elkövetéséért két évet kapott. Már csak egy hónapja volt hátra a büntetése letöltéséből, de most minden ok nélkül kiemelték régi helyéről s idehozták. Nagyon idegesnek látszott. Gyakran vitték kihallgatásra, ahonnan mind sápadtabban, remegve tért vissza. Egyszer aztán kijelentette: „Minden el van veszve, fel fognak akasztani...” Eleinte mindent tagadott. De aztán nekünk is bevallotta, hogy részt vett Kálló esperes meggyilkolásában. Eddig – azt mondja – sikerült eltitkolnia, de nemrégiben letartóztattak egy nyilast, aki, hogy mentse a maga piszkos ügyeit, elárulta, hogy ismeri Kálló gyilkosainak kilétét. Így került horogra, szabadulása előtt egy hónappal. Fehér nekünk is elmondta, hogyan végeztek az esperessel. Négyen ültek az autóban, amikor kivitték foglyukat az erdőben egy tisztás szélére. Akkor egyszerűen azt mondtak neki, hogy most menjen ki a kocsiból. Csak úgy kiküldték. A pap egy párat lépett előre, szinte futva, s aztán ők belelőttek, ahányan voltak, mindannyian. Ez a Fehér Andras azt mondja, ő, ő nem lőtt bele. Hát én ezt nem tudtam elhinni. Hiszen már a megjelenése is olyan gazember volt. éjszaka is fölkelt, ordítozott velünk, szörnyű volt hallgatni. Aztán elvitték, s megtudtuk, hogy felakasztották.

Később hosszabb időt együtt voltam Vácott az esperes egy másik gyilkosával is, Horváth Gedeonnal. Messze elkerültem, nem árultam el neki, hogy ismerem, és sok dolgot tudok róla még Fehér Andrástól. Horváth Gedeon halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták.