Emlékképek és írások Kálló Ferenc tábori esperesről 3.

OSSERVATORIO LETTERARIO

Ferrara e l'Altrove,  Ferrara, 2005. november 27.

EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

IN MEMORIAM OMÁNYI KÁLLÓ FERENC RK. VÉRTANÚ TÁBORI FŐESPERES

(1894. december 8 –1944. október 29.)

Szerkesztette: Tamás-Tarr Melinda

"Minden alkalmat megragadok arra, hogy mind a szószéken, mind magánbeszélgetésekben a béke áldásait szembeállítsam a háborúval... Én pap vagyok, nekem ez a kötelességem, nekem nincs családom, nincs gyermekem. Ha engem ezért megölnek, akkor kapok egy gyorsvonati jegyet a mennyországba – átszállás nélkül." (Kálló Ferenc)

«Ő, akinek életszentsége egyelőre ugyan még kevesek, de hisszük egyre többek erőforrásává, nagyszerű példájává válik» [Kálló György]

Jad Vasem, a Világ Igaza kitűntetést kapja posztumusz kiterjedt rokonságunk mártírja: Ományi Kálló Ferenc. Ő, akinek életszentsége egyelőre ugyan meg kevesek, de hisszük egyre többek erőforrásává, nagyszerű példájává válik (Kálló György, Dr. Bonaniné Tamas-Tarr Melindának irt leveléből, Szeged, 2005. november 16.) A kitűntetés átadására 2005. november 28-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében kerül sor. A család nevében az oklevelet a mártírhalált halt tábori esperes hatgyermekes, negyedik testvére, Dr. Kálló Antal első szülött fia, Dr. Kálló Kamill ny. orvos veszi át. Jelen lesznek testvérei: György (ny. tanár), Antal (ny. jogász) Szilárd (közgazdász), Gábor (állattenyésztő és kereskedelmi vállalkozó), László (adótanácsadó), valamint a meg elő második generációs unokatestvéri csapat is. (Tavaly a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 14 magyar embernek, 12-nek, köztük Karady Katalinnak posztumusz ítélte oda a Világ Igaza kitűntetést. Az elismerő oklevelet és emlékplakettet David Admon, Izrael Állam budapesti nagykövete 2004. december 15-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adta át.)

A kitűntetésben olyan nem zsidó emberek részesülnek, akik a vészkorszak idején sokszor életük kockáztatásával, minden ellenszolgáltatás nélkül mentették az üldözötteket. Az izraeli parlament, a Knesszet 1953-ban törvényt hozott: létrehozzák a Jad Vasem Intézetet azzal a feladattal, hogy gyűjtse össze a Holokauszttal, 6 millió zsidó elpusztításával összefüggő dokumentumokat és vegye föl a kapcsolatot azokkal a keresztény emberekkel, akik segítettek üldözött zsidó társaikon. Eddig 24 országból 17 ezer olyan embert kutattak föl, aki önzetlenül mentette zsidó barátait, munkatársait, ismerőseit és ismeretleneket a Holokauszt idején. Az ő nevüket emléktáblán örökítik meg a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumban.

Az 1967-ben megszakadt, majd az 1989-ben helyreállított magyar-izraeli diplomáciai viszony, vagyis 22 év után meg abban az évben először magyar embereknek is átadtak Világ Igaza kitűntetést.

Az idén újabb 13 magyar embernek ítélte oda a Világ Igaza kitűntetést a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet. A Jad Vasem Intézet adatai szerint eddig 650 magyar kapta meg az elismerést. A díjazottak közül tízen posztumusz részesültek az elismerésben: a mi Feri nagybátyánk is közéjük tartozik... Tiszta szívből remélem, hogy a mottóban és ezen írás elején idézett távoli, nagyanyai ági unokabátyám, Kálló György szavai beteljesülnek. Fényképével együtt meggyilkolásakor viselt véres reverendája és fehérneműje a budapesti Hadtörténeti Múzeumban látható, valamint fényképe a többi mártírhalált halttal együtt az Andrássy úton a Terror Haza cellainak egyikében is megtalálható. A cellában megálltam kifüggesztett képe alatt néhány percig gondolatban hozzá beszéltem és imádkoztam. Kálló Ferenc tábori esperes – egyik nagy költőnk, Juhász Gyula (anyja neve: Kállo Matild) rokonának mártírhalálának 55., születésének 105. évfordulójára először olasz nyelven írtam megemlékezést jelen írásom címével az Osservatorio Letterario általam alapított és szerkesztett kulturális, irodalmi és egyéb művészeti folyóirat 1999. évi 9/10. dupla számában (http://digilander.libero.it/osservletter/kallo.htm).

61 évvel ezelőtt, Budapesten 1944. október 28-án, este nyolc óra tájékán egy Buick típusú személygépkocsi állt meg a Márvány utca 23-as számú ház előtt. Bőrkabátos férfi szállt ki és eltűnt a sötét kapualjban. A kocsi rendszámtáblája ronggyal volt letakarva. Kis idő múlva a házból lépesek zaja hallatszott. A bőrkabátos férfi újra megjelent, maga előtt kísérve egy láthatólag beteg, elesett embert. Aztán szótlanul beszálltak, a Buick startolt, s új utasával együtt eltűnt a budai hegyek irányába.

E nap délelőttjén még nála járt barátja és kezelőorvosa, dr. Leiter Ferenc ezredes és felkínálta neki, hogy elrejti a zárt fertőző osztályon. Ez biztos menedéket jelentett volna. Nem fogadta el ezt az ajánlatot sem: Egy pap nem hagyhatja el a helyet – válaszolta orvos barátjának. Amikor csöngettek, először azt mondták, haldokló beteghez akarják vinni. Feri bácsi kiszólt házvezetőjének, hogy engedje be a látogatót. Menni akart: az utolsó kenetet még betegen is ki akarta szolgáltatni. De szobájában már nem volt szó többé utolsó kenetről. Fegyverzetét elvették s közölték vele, hogy azonnali kihallgatásra kell mennie.

Valóban odavitték, de Feri bácsi sohasem tért vissza innen. Éjfélnél is tovább vallatták, vasárnap lett, Krisztus Király ünnepe Krisztus Királyé, akit életében mindennél jobban tisztelt és szeretett, de akinek a nevéről sohasem sikerült itt a földön társaságot alapítania. Aztán újra autóba ültették s elhajtottak vele a Hűvösvölgy felé. A hidegkúti út végén egy tisztáson megálltak, s felszólítottak, hogy távozzon. Tudta, mit jelent ez. Alig tett néhány lépést, eldördültek mögötte a fegyverek. Összerogyott, de nem halt meg azonnal. Akkor gyilkosa utánament és fölébe hajolva ismét tüzelt. A budakeszi erdőben hajnalodott. Az országban Krisztus Királyt ünnepelték.

Másnap reggel a helyőrségi kórház ügyeletén megszólalt a telefon: Ha hiányzik a papjuk, menjenek ki Budakeszire, ott megtalálják! - kiabált a vonal túlsó végén egy ismeretlen hang és válasz nélkül lecsapta a kagylót.

Ehhez nem kellett magyarázat. Mindenki megértette, hogy Kálló Ferenc tábori esperest, a Királyhágó utcai honvéd kórház lelkészét meggyilkolták és a gyilkosok telefonáltak. Amikor rátálaltak, kezében rózsafüzérjének leszakadt feszületét szorongatta... A tábori esperes golyókkal átszaggatott holttestére először az arra vonuló zsidó munkaszolgálatosok egy csoportja bukkant rá október 29-én hajnalban, a budakeszi szanatóriumtól nem messze, az út menti árokban. Hogy miként került oda, s milyen kínzásoknak vetették alá vallatásának tragikusan végződő éjszakáján, máig sem tudjuk igazan, annak ellenére, hogy gyilkosai a háború után kézre kerültek.

Sírjánál minden év októberében kis csoport gyűlt össze: egykori barátai, orvosok, katonák, munkásmozgalmi ellenállok, akiknek nevét azon a bizonyos éjszakán elhallgatta. Mert a Kállócsoport-ból a halála után nem bukott le senki, nem hallgattak ki tobbé senkit. A szegények, az elnyomottak és megalázottak papja volt egész életében: olyan pap, aki tudta, hogy a tótkomlósi és csorvási napszámosok valami másra éheznek Krisztus evangéliumából, mint a nagyvárosok bazilikáiban a szagos mise hallgatói. Talán egy modern kenyérszaporításra, de minden bizonnyal valami emberségesebb életre, egy jó szóra és őszinte segítségre. Feri bácsi látta, tapasztalta, hogy az elnyomott, kizsákmányolt tömegek nem Krisztus evangéliumában keresik a megoldást, s az egyháztól pedig egyenesen elfordultak. Rádöbbent arra, hogy a kisemmizett szegényt csak az értheti meg igazán, aki maga is osztozik vele sorsában: a megaláztatásban és szenvedésben egyaránt. Egy gazdag egyház – amely ráadásul meg politikailag is szövetkezik hiveinek kizsákmányolóival - képtelen az elszegényedett tömegekkel való sorsközösség vállalasára.

De nemcsak a szociális kérdés foglalkoztatta. Elsőként vette észre egy újabb háború veszélyet, hogy népünket - éppen a keresztény világnézet ürügyen - gyűlöletre uszítják olyan népek ellen, akikkel nem volt soha semmi bajunk, akik sohasem bántottak bennünket.

A szarvasi Kossuth Lajos utcában a plébánia melletti iskolaépület homlokzatán emléktábla hirdeti a járókelőknek:

«Ebben a házban nevelkedett Kálló Ferenc róm. kat. esperes, aki az üldözöttek védelmében 1944-ben

mártírhalált halt. Élete örök példa marad számunkra.  1948. VIII. 22. M. D. P.»

Ma már nemcsak Budapesten, hanem Monoron és Budakeszin is van róla elnevezett utca: Kálló esperes u., de sokan, akik olvassak ezt a nevet, ezen az utcán járnak, nem is tudják, hogy tulajdonképpen ki is volt ez a Kálló esperes. Az interneten böngészve az általam írottakon kivül csak elenyésző információkat lehet róla szerezni. Így bukkantam három jelentősebb megemlékezésre meggyilkolassanak hatvanadik évfordulójára irt megemlékezésekből. A szegedi Dr. Albert Vilmos az Új Ember tavaly november 7-i számában Október 28. címmel az alábbiakban emlékezik meg mártir, távoli nagyanyai unokanagybátyámról:

A tragikus huszadik század háborús éveinek utolsó október 28-ájára gondolok, amikor Kálló Ferenc esperes, tábori lelkész elhurcolására emlékezem. Budán, a Királyhágó utcai Honvéd Kórházban tevékenykedett. Ennek közelében lakott. Lakásáról betegen hurcolták el. Budapest lakói többet emlékeznek rá, mint Szeged vagy az ország többi polgára, de Budapest és az ország minden fiataljat-oregjet érdemes lenne lelkesebben emlékeztetni egy kortársunkra, "aki életét adta barátaiért".

Természetes dolog, hogy nem minden napunkra emlékezünk egyformán. Október 28-a egyik családi évfordulónk okán emlékezetes számomra. Most már tudom, hogy a tábori lelkészség közvetlen közelében azok, akik Kálló esperes szentbeszédeit hallgattak, megsejthettek valamit békeszerető-háborúellenes elveiből. Én azonban egy kicsit távolabb semmit sem tudtam róla, az érseki gimnázium pap tanarai talán óvatosságból, vagy nem is tudom, miért, soha nem beszéltek arról, hogy a békeszeretetnek igen is van időszerű tennivalója, és igenis vannak, akik ezt a veszélyes álláspontot képviselik. S volt, aki nemcsak képviselte, hanem életre is váltotta - az élete árán.

Munkatársai figyelmeztették, hogy veszélynek teszi ki magát. Kálló Ferenc nem torpant meg. "Ha engem ezért kivégeznek, akkor gyorsvonati jegyet kapok a mennyországba" - volt a válasza. Október 29-én hajnalban találtak átlőtt holttestére a budakeszi tüdőszanatórium közelében, védenceit azonban nem tálalták a nyilasok.