KERESZTÉNY KATONA AZ EGYHÁZATYÁK KORÁBAN

Hogyan vállalhatta egy keresztény a katonai hivatást, és a keresztény közösségek milyen értékeléssel néztek erre a foglalkozásra az ókeresztény korban, azt egységes képben nem tudjuk felvázolni. Hiszen más volt a helyzet az un. Konstantini fordulat előtti időkben, és szintén más volt a helyzet mikor már a keresztényeket nem üldözték, és főként akkor, amikor államvallássá lett, vagyis Nagy Theodosios egyeduralma után, ami egybeesik az I. Konstantinápolyi Zsinat évével, pontosabban előkészítő éveivel (379-81).

Az első három évszázadot a történészek leegyszerűsítve úgy jellemzik, hogy a kereszténység antimilitarista arculatot vett fel. Indokolják ezt az egyre szélesebb körű, jogilag egyre megalapozottabb és a végrehajtásban egyre következetesebb keresztényüldözések főleg Diocletianus császár utáni időkben. (Kr. U. 249-51). Még ha igazat is adnánk ennek az állításnak, akkor is figyelembe kell venni magát a folyamatot. Az apostolok nemzedékét felváltó évtizedekben, a II. század első felében a katonák, ill. családtagjaik között ugyanúgy természetes volt a kereszténység felvétele, mint azt az Apostolok Cselekedeteiben tapasztaljuk. Hogy mennyi hivatásos katona volt a keresztények között ebben az időben, kalkulációkra támasztékot adó adatok nincsenek. Annyi bizonyos, hogy a katonai hivatást nem negatív példaként emlegették, sőt, ahogy ez Római Szent Clemens levelében már kitűnik, a keresztény ember magát a katonához hasonlítja életmódjában: Mi mindannyian az ő feddhetetlen rendelkezései szerint katonáskodjunk, férfiak, testvéreim! Vegyük csak szemügyre azokat a katonákat, akik a mi parancsnokaink alatt állnak, hogy milyen rendben, milyen fegyelmezetten, és milyen engedelmesen teljesítik azoknak rendelkezéseit! Nem mindannyian prefektusok, nem mindannyian ezredesek, vagy századosok, sem tisztek, és így tovább, de mindegyik helyt áll a maga rendjében, mindegyik királyának és kormányzóinak parancsait teljesíti (1Clem 37, 1-2).

Hermász Pásztora az imádkozó embert az őrt álló katonához hasonlítja (vigilia), és a II. század végére kialakult az a szótár a keresztény tanítás és liturgia számára, amely a kereszténységet Militia Christi-nek nevezi - A. v. Harnack híres munkájára csak utalunk -, most csak néhány szót idézünk ezen időkből: Sacramentum (baptismus) és Eucharistia (devotio), signaculum (unctio) juramentum, fides (credo) - melyeket Tertullianus ugyancsak használ. A keresztény katona tömeges jelenléte a római hadseregben egy legendává formált történelmi eseményhez kötődik az un. „eső csodához”, amelyről számos egyházi és világi történetíró megemlékezik (Dio Cassius, Historia Romana LXXI, 8;- Iulius Capitolinus, Vita Marci Aurelii, Historia Augusta 24, 4; Claudianus, Oda in cons. IV. Honorii 28.); Eusebius, Historia Ecclesiastica V, 5, 1, op. Cit. Apollinari ep. Hieropolit.: op. Perdatum Tertullianus, Apol. 5, 6; Ad Scapuam 4, 6).

A keresztények a XII. Legio Fulminata germániai győzelmét 174-ben hitük szerint katonáik imáinak eredményeként értékelték. A szárazság idején a katonák esőért imádkoztak, hogy a hadjárat kudarcba ne fulladjon. Az eredmény olyan híres volt, hogy emlékműveken is megörökítették, a Colona Antonina (Piazza Colonna) reliefjén máig is látható. Tertullianus Scapuahoz írt beadványában - mondhatnánk nyílt levelében, aki 211-13 években Afrika prokonzula volt, - érvelt a keresztény katonák császárhűsége, ill. férfias helytállása mellett, pedig ezek az évek Tertullianust már a montanizmus felé sodorták, mégis megtette ezt az érvelést. Ezt az irányzatot - mármint a keresztények katonáskodásának elfogadtatását látjuk kitűnni Anthenagorász Kérvényében (Suppl.37), de ugyanakkor ő előkészítője annak a megkeményedő szétválasztásnak is, amit így fogalmazhatunk meg: Mi imádkozunk a császárért és annak rendfenntartó erőiért, a hatalomért a béke érdekében, de annak szolgálatában nem tudunk részt venni, csak imádkozunk érte. Maga Tertullianus (Apologeticum 30, 4) és Origenes (Contra Celsum VIII, 73-74) programmá tette ezt a nézetet. Bár a kemény antimilitaristává lett Tertullianus élete utolsó évtizedeiben is - noha elvileg elhatárolódva tőle - értékelte a keresztény katonát.

A keresztények katonáskodását idéző, legtöbbet emlegetett műve ugyanebből az időből való: a De corona, vagyis „A koszorúról” írt felszólalása , és oktatása a keresztény közösség felé. A bevezetőből megtudjuk, hogy keresztény katonát tüntettek ki, aki koszorúját visszautasította botrányos jelenetben. Tertullianus magasztalja, de körülötte lévő keresztények elítélik magatartását, amelyet a nagy afrikai író kigúnyol őket békében oroszlánoknak, de az üldöztetésben szarvasnak, vagyis menekülő állatnak tartja (Tertullianus, De corona 1, 4-5).

Tertullianus radikalizmusa mutatója a II. és III. század fordulóján élő keresztény közösségekben felfokozódó antimilitarizmusnak. A keresztény ne vállalja a katonai hivatást ha katona, ajánlatos, hogy elhagyja szolgálatát, kényszerítő esetben dönthet a hitvallás és hittagadás között. Az ugyancsak 211. évre datálható. De idololatria c. művében már azt a véleményt hangoztatja radikálisan, hogy nem lett katona, és nincs semmiféle kivétel (Deidololatria 19, 1-3). Érdemes odafigyelni a Kr. U. 211. esztendőre. Tertullianus három idézett műve is ekkor született, amely a katonaság ügyét érinti, vagy róla szól (Apologeticus, Ad Scapuam, De corona), valószínűleg a kereszténység és a katonaság közötti konfliktus éleződése is ekkorra datálható.

Erre az időre tekint vissza az un. Traditio Apostolica, melyet hagyományosan a római Hippolytus munkájának tekintenek, de a szerzőt illetően a szaktudósok több évtizedes vitát hagynak ránk. Mindenesetre ez gyakorlati rendelkezéseket tartalmazó mű, a III. század első felére vezet vissza bennünket.

A keresztény katonát még elfogadja, de mondhatnánk kivitelezhetetlen megszorítással. Csak a legalacsonyabb rangú katonát fogadja el az alárendelt katona ne öljön meg senkit. Ha ilyen parancsot kap, ne hajtsa végre, és ne tegyen esküt, ha nem fogadják el, ne utasítsák el a keresztény közösségből. (Traditio Apstolica 16)

Ugyanúgy a radikalizmus tanúja abban is, hogy katonát nem akar felvenni a keresztény közösségbe. Azokat a katekumeneket, vagy hívőket (tehát megkeresztelteket), akik katonának akartak állni, utasítsák el, mivel megvetették Istent, (Traditio Apostolica 16,1). Sajnos a felsorolásban a következő tétel az örömlányok, a kéjelgők és a fiúszeretők.

A III. század közepén a meg-megújuló keresztényüldözésnek hullámverése keménnyé tette Karthagó püspökét, Cyprianust is a katonasággal szemben, kétségtelen, hogy a keresztények között a katonát kevésbé kívánatosnak tartotta. Ő inkább az emberölést utasította el radikálisan, még ha az az állam nevében is történik. Donatushoz írt művében (Ad Donatum 6) hasonló gondolatokat fejez ki, mint Seneca (Ep. 95) az apostolok korában röviden így foglalhatunk össze: az egyéni emberölést gyilkosságnak tarjuk, míg az állam érdekében történtet erénynek. Minden Cyprianus teológiájában gazdagon használja a katonai terminológiát (pl. Ep. 8; 24,2; 36,2; 53,1; 55,3; 72,22), ennek tükrében nem tekinthetjük antimilitaristának, hanem az emberölés és az igazságtalan hatalomgyakorlás radikális ellenzőjének.

Tertullianus kortársa Alexandriai Clemens éppúgy, mint az előbbi szerzők, ellene van minden háborúnak és erőszaknak, de a katonai szolgálatot keresztények számára lehetségesnek tartja.. A keresztényüldözések gyakorlati nehézségei ellenére fontosnak tartja a katonák szerepét az igazságot helyreállító büntetés - végrehajtásban. Ebben az összefüggésben hívja fel a figyelmet a hivatásos keresztény katona felelősségére. Ha te katona vagy, és így ismerted meg az Istent, hallgass a hadvezérre, ő megmutatja neked azt, ami helyes (Protrepticos 10, 100). Sestus Julius Africanus - ugyancsak kortárs szerző a III. század első felében a „hadi művészetről” értekezést is írt egyik művében (Kestoi 44), bár szinkretista nézetei miatt nem sokat idézik őt, mindenesetre orthodox kereszténynek vallotta magát.

Az említett Traditio Apostolica mellett Lactanius az, aki egyértelmű kinyilvánításban tiltja a katonai szolgálatot a keresztények számára (Divinai institutiones VI. 20,16). A történelem iróniája az, hogy mind Diocletianusnak, mind Nagy Constantinusnak udvari hivatalnoka volt. A kereszténységre térése miatt hivatalától megfosztott ember 317-ben Nagy Constantinus udvarába került, és nem tudjuk, hogy nézeteit hogyan módosította.

Nem kerülhetjük meg a keresztény katonavértanúk témáját. Sokat ismerünk a középkori legendákból, Paul W. Roth könyve (Soldatenheilige Styria 1993) rövid áttekintést ad róla. A katonaszentek úgy élnek sokak köztudatában, hogy a szolgálatot hitükért megtagadták. Marinust Gallienus császár (Kr. U. 253-68) centurióra való előléptetésekor bevádolták, hogy keresztény, arra kényszerítették, hogy a hitet és a halált, vagy a hivatást és a karriert válassza, ő az előbbi mellett döntött (Eusebios, Historia Ecclesiastica ViII, 15). Maxililianus aktája (Passio) a legradikálisabb: meghal, mert keresztény, de hivatását nem tagadja meg: Apjához derűs arccal így szólt: Az új egyenruhát, amit nekem készítettél, add oda az engem elítélőnek. Én mégis századosként foglak fogadni téged, és veled fogok a dicsőségben osztozni. (Passio Max. 3,3).

Ezt a katonát 21 évesen Szent Cyprianus közelében temették el. A mintegy 50-re tehető katona vértanú legendából kettőt feltétlen meg kell említenünk: az egyik a Thébai légió-é, amely szerint 6666 keresztény katona Mauritius vezérlete alatt együtt szenvedett vértanúságot. Ha a legenda maga Szent Orsolya szűz és társainak párhuzamának is tekinthetjük, mégis a túlzottan színessé vált történet alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyszámú volt a keresztény katona a Birodalom hadseregében az utolsó keresztényüldözés alatt. Szent Sebastianus legendájának megkapó jelenete, hogy a halálra kínzott katona jelentkezik parancsnokánál szolgálatra. Rómában nem feledkezhetünk meg Nereusról és Acchilleusról, akinek kultuszát már Damasus pápa is fontosnak tartotta ünnepélyessé tenni.

A konstantini fordulat után a kereszténység új helyzetbe jutott. Bár még nem volt államvallás, ahogy Nagy Theodosius idejében lett (Kr. U. 379-81), de a közigazgatási hatalom bizalmát élvezte. A kereszténység együtt élt a régi vallással, minden tettüket kritikusan szemlélték. Ehhez tartozott a katonai szolgálat vállalása. Már az Arles-i (Arelate) zsinat harmadik kánonja megfogalmazza, hogy azokat a keresztény katonákat, akik béke idején eldobják a fegyvert, zárják ki a közösségből. Ennek a zsinatnak a határozatai komolyan küszködnek azzal, hogy a közéleti szerepvállalása milyen legyen a keresztény embernek. Az Egyház szerencséje volt, hogy a birodalom viszonylag belső békét élvezett. Ebben az időben érlelődött meg benne az a folyamat, amelyet az antimilitarista kortársaink úgy fogalmaznak meg, hogy „a katonáskodás ellenesség elsorvasztása”.

Leginkább a zsinati határozatok mutatják azt a törekvést, hogy a keresztény katonát hogyan kell elfogadni. Hippolytos kánonjai - mely Alexandriában keletkezett a IV. század közepén - a 13. és 14. rendelkezik a katonák magatartásáról:

13: Az elöljáróhoz és a katonához: senkit meg ne öljenek/, még akkor sem ha parancsot kapnak rá. Ne tegyék föl a koszorút. Ha valaki tisztséget visel és nem az evangélium igazságát cselekszi, zárassék ki és nem imádkozhat a püspökkel. Ha valakinek hatalmában áll ölni, vagy katona, sohase öljön, még ha parancsot kap is rá. Ne ejtsenek ki gonosz szót. A kitüntetettek ne tegyék fejükre a koszorút. Ha valaki prefektusi vagy magiszteri tisztségre emeltek és nem ölti magára az evangélium igazságát, távoztassék el a nyájtól, és a püspök ne imádkozzék vele.

14: A keresztény ember ne legyen katona: kereszténynek nem szabad katonának lennie, hacsak nem kényszeríti egy parancsnok, akinek kardja van. Ne vegye magára a vér bűnét. Ha mégis vért ontott, ne vegyen részt a misztériumokban, hacsak nem tisztult büntetés, könnyek és sóhajok által. Ne kétszínűen, hanem Isten félve hajtsa végre az ő parancsait.

A kornak a sajátossága, hogy a Constantinus mellett a keresztények érdekében harcoló katonákat szembeállítja azokkal, akik a kereszténység ellenségei voltak. Így Licinius katonáiról elmarasztalóan nyilatkozik fél évszázaddal később is Szent Basilius. Ugyanő fejti ki, hogy az a katona, amely ölni kényszeredett: ha beszennyezte kezét három évig maradjon távol a szentáldozástól (Ep. 188/).

Ennek az időnek kiváló egyházatyái közül katonatiszti családból származtak. Közülük kettőt szeretnék kiemelni Szent Ambrosiust, Milánó püspökét, akinek édesapja a Birodalom nyugati részének praefectus praetorio-ja volt, és Aranyszájú Szent János, akinek édesapjában Antonchia fiatalon meghalt kiváló tisztjét veszítette el. Szent Ambrosius találó módon foglalta össze egy szentenciában a keresztény katonát kötelező magatartást: Megbüntetni az ellenséget dicsőség, megbüntetni a bűnöst igazságszolgáltatás, megbüntetni az ártatlant gyilkosság (Ep. 60.).

Szent Athanasius ugyancsak küszködött ezzel a problémával, mármint azzal, hogy a keresztény a béke szolgálója, de a harcot hogyan és milyen körülmények között vállalja, sőt kell vállalnia, - és vannak olyan helyzetek, amikor nem kerülheti ki. A következőt írja: Ölni törvénytelen, de az ellenséget háborúban megsemmisíteni jogos és dicséretre méltó. Így azokat, akik kitüntetik magukat a harcban, nagytiszteletre méltónak tartják, és emlékműveket állítanak tetteik megörökítésére. Lehet, hogy valamit rossz körülmények között kénytelen megtenni, amit törvénytelennek tekinthetünk, ha igazságtalanul hajtják végre, míg törvényes és szükséges, ha az igazság érdekében szükséges időben teszik.

Szent Márton a kornak ismert katonája, aki megkeresztelkedése után 18 évesen elhagyta a hadsereget, Szent Hilarius tanítványa lett, és a szerzetesi hivatást követte. Életrajzai szembeállítja a katonai hivatást és a szerzetesi hivatást, ez utóbbit magasztosabbnak mutatja. De ez nem azt jelenti, hogy ellenségessé is teszi, mint azt egyes antimilitaristák a jelenben hangsúlyozzák.

Szent Ágoston lett híressé azon elmélkedésével, hogy az igazságos és igazságtalan háború között különbséget tesz. (De Civ. Dei 19,22; EP. 189,6; 47,5). Röviden úgy foglalhatjuk össze véleményét, hogy a rablástól irányított háború a bűn, míg a béke szolgálata szükséges: a béke háború által kivívható cél; avagy gondolatait követő Turini Szent Maximus írja: „Non enim militare delictum est, sed propter praedam militare peccatum.” (Homilia 114,1)

416-ban II. Theodosios császár dekrétumot adott ki, amelynek értelmében katonája csak keresztény lehet (Cod. Theod., XVI. 10,21). I. és II. Theodosios uralkodása között történt az a váltás, hogy a kereszténység egyértelműen a Birodalom eszmeiségét jelentette. Ahogyan a római hadsereg egyre fenyegetettebb volt a betörő barbárok csapataitól, annál inkább kívánat az egyház segítségét és szolgálatát az egyházi tisztségviselőitől. A püspökök és a klerikusok egyes városok leginkább megbízható védelmezői voltak (defensor civitatis), tőlük elvárták, főleg a barbárok által fosztogatott területen a katonai szolgálatot. Ennek meg volta a megfelelő ellenzői. Siricius pápa 386 Epiphania ünnepén kiadott körlevele kategorikusan kijelenti, hogy: Aki a bűnbocsánat után fölveszi a földi hadsereg övét, azt nem szabad felvenni a klérusba. A 400 szeptemberében tartott Toledói zsinat 8. kánonja már ezt fogalmazza meg: Aki megkeresztelkedése után katona volt és viselte a chlamys-t (egyenruha) vagy az övet, még ha bűncselekményt sem követett el, akkor se engedjék meg neki a diakonátus méltóságát elnyerni.

Az V. század második felében a fegyveres szolgálat kötelezettséget jelentett a Birodalom polgárainak, de az a törekvés mutatkozik meg, hogy a klérus ettől mentes maradjon. Erre mutat a Kalkedon-i zsinat 7. kánonja, és a Angers zsinat ugyancsak 7. kánonja, amely a következőképpen fogalmaz: Nincs igazságtalanság abban, hogy az Egyház elutasítja azokat a klerikusokat, akik elhagyták a klérust, hogy elvegyüljenek az evilági hadsereggel és a laikusokkal .

Ugyanezt ismétli meg a IV. Toledó-i zsinat, (633-ban), a Bordeaux-i zsinat, és még három ugyanebből az időből.

Ebben a barbárok támadásaitól elnehezített korban a keresztényeknek tanítást kellett adniuk arra, hogy megfelelő formában védelmezzék Rómát, a Birodalmat és a kereszténységet. Éppen elég támadás érte az Egyházat azért, hogy a Birodalom erejét ők ásták alá, az ősi erényeknek lerombolói voltak. Szent Ágoston a démonok elleni küzdelmet úgy mutatja be, hogy egyesek imáikkal, mások pedig fegyverekkel hadakoznak a rájuk zúduló barbárok ellen. (Ep. 189, 4-5). Egy Bonifacius nevű százados szerzetes akart lenni, Augustinus utasította arra - udvariasan, de határozottan -, hogy maradjon meg a szolgálatában (Ep. 220,3).

A barbárok egyre fokozódó betörésével a püspök egyre nagyobb gondot kényszerültek magukra vállalni. Ágoston kortársa a Cyrenei Synesios városát diplomáciailag és katonaságot támogatva és védelmezte. Önvédelmi csoportok egyik szervezője volt, annak ellenére, hogy a birodalomi törvények ezt tiltották, de hát az állami hadsereg már gyenge volt a betörésekkel szembeni helytállásra. Ő volt az, aki a császárt a Birodalom fegyveres megvédésének felelősségére figyelmeztette, sőt a hadsereg belső megtisztítására is ráirányította a figyelmet (Synesios, Ep. 122; Tract. 9; 23;25).

Hazájáért és népéért kimondott erős kifejezéseit századunk antimilitaristái erősen kritizálják (Ep. 57; 78; 90), de népéért aggódó fedhetetlenségét még ők sem vonják kétségbe. Cyrenei Synesios által felvetett probléma már a középkornak a nyitányát jelenti.

Cesareai Eusebios nézetei némi kritikát hagytak maguk után. Ő nagyon pártolta a hadsereget, bár voltak fenntartásai a közhatalom gyakorlatai ügyében. Törekedett a császár hatalmát tisztázni a keresztény társadalom felett. Az ő nézetei nem az Egyháznak kedveztek, hanem az arianusoknak. Nagy Constantinusban „Krisztus Istenének” szövetségesét látta, és az ő első katonájának tartotta.

Szent Ágostonnak szembesülnie kellett azzal, hogy a barbár invázió nem támogatja a birodalmi, vagyis a katolikus kereszténységet. Éppen ezért a De civitate Dei művében kifejtette, hogy a hitvallás nem akadálya annak, hogy az Imperium-ot megvédjék, ez az emberek erényes életétől függ, a keresztény katona ezekben pedig megbízható.

Nem feledkezünk meg ebben a bemutatásban Szent Ágoston katonabarátairól, akik a keresztény katonai erélyek példaképei voltak. Marcellinus-ról, Cecilianus-ról és Darius-ról. Közöttük a legmértékadóbb Flavius Marcellinus volt, akinek Szent Ágoston négy művét is ajánlotta, közöttük a magnum opus et arduum-ot, vagyis a De civitate Dei-t. Marcellinus művelt, képzett ember volt, a keresztény erényeket hősiesen gyakorolta Szent Ágoston útmutatása szerint, a megszentelt életet, vagyis a szerzetesi életformát hősiesen gyakorolta világ életében. A politikai ármánykodás és a hitvallási viták 413-ban - a pelagianusok jellemtelensége folytán, akik korrupcióval vádolták meg a császári udvarnál - végül is vesztét okozták testvérével Apringius-al együtt letartóztatták, és szeptember 15.-én halálra ítélték. Igaz, a császári udvar rehabilitálta, miről törvényt bocsátott ki (CT: XVI:; 5, 55.), a Római Egyház őt méltán vértanújaként tiszteli (április 6.)

A barbárok inváziójával - melynek utolsó hullámverésében a magyarok telepedtek meg Európában - egy új korszak kezdődik, amelyet kora középkornak nevez a történetírás. Ennek az időnek a keresztény katonára való felfogása már egészen más, mint a Római Birodalomban volt.

Dr. Ladocsi Gáspár vezérőrnagy, tábori püspök