Díszpolgár lett a tábori püspök

Az Isten utáni vágy ott van a szívekben

Egyházi szolgálata során volt segédlelkész, káplán, püspöki titkár, plébános és teológiai tanár. Bíró László jelenleg tábori püspök. Belváros önkormányzata idén díszpolgári címei tüntette ki. A tábori püspökség Szabadság téri rezidenciáján több mint három évtizedes szolgálatáról faggatom.

- Szekszárdon született és nevelkedett, ahol nagyszerű költőnk, Babits Mihály is egykoron. O is mélyen hívő ember volt, azt mondták rá, prototípusa annak, hogy milyen Isten „katonája".

- Szekszárdi kisgyerekként még nem tudatosult ez bennem, de emlékszem, hogy győri bencés diákkoromban már nagyon büszke voltam Babitsra, és arra, hogy egy városban születtünk.

- Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, neveltetésére?

- Szüleim parasztemberek voltak, de roppant intelligensek. Kisgyermekként sem volt bennem ideológiai bizonytalanság, mert a szüleim egyértelművé tették számomra a helyzetet. Tisztán látták, hogy a Rákosi- és az utána következő rendszer kérészéletű lesz. Boldog volt a gyerekkorom, az ország nehéz helyzete ellenére. Szekszárd kisváros volt; abban a negyedben, ahol laktunk, közvetlen, jó hangulatú, barátságos légkör uralkodott. Védettek voltunk erkölcsileg, szellemileg és fizikailag egyaránt. Minden ember figyelt, vigyázott, szükség esetén rá is szólt a szomszéd gyerekére, és ez természetes Volt. Ha elmentünk hazulról, bezártuk ugyan az ajtót, de mindenki tudta, hol a kulcs a kifényesedett tégla alatt a küszöbön. Az ajtó bezárása inkább csak jelzés volt, most nem vagyunk itthon. A bizalom, a becsület, a tisztesség légkörében éltük a mindennapjainkat.

Meghatározó gyermekkor

- A hit mikor kezdett szerepet játszani az életében?

- A paraszti családokban a hit teljesen természetes módon volt jelen. Én már 1956-ban hittanra jártam egy jezsuita atyához, aki hála Istennek még ma is él, itt Budapesten. A nagyszülők, nagynénik értek rá jobban, így a vallásos nevelésünkben is nagy szerepet játszottak. Nagymamám nekem és a bátyámnak saját kezűleg gyártott imakönyvet a Rákosi-rendszerben. Egy zsebnaptárba csirizzel beragasztotta azokat a szentképeket, amelyeket még édesanyám kapott hittanórán; ez lett a közös imakönyvünk, ezt vittük a templomba is. A benne lévő szentképek persze nem voltak művészi alkotások, de mégis hatottak ránk. Ma is emlékszem például Szent Ágoston képére, aki egy szívet-tartott a kezében. S azok a nehéz, paraszti munkához szokott emberek nem szentimentális, hanem nagyon is természetes magyarázatokat adtak a kérdéseinkre. A tekintélytisztelet is jellemző és jelenlévő dolog volt az életünkben. Különös tisztelet övezte a papot és a tanítót. A szüleim nem tűrték, ha valaki szidta őket, vagy csúnyán beszélt.

Családok erősítése

- Ilyen indíttatás után hogy viseli a mostani társadalmi környezetet?

- Két fontos dolgot említenék. Nagyon veszélyesnek tartom a tekintélyelvű nevelés teljes mellőzését. Hisz bizonyos életkorban meg kell mondani a gyereknek: mi a jó, mi a rossz, ezt mi így tartjuk helyesnek, ezt mi így tesszük. A szülői tekintély nem felesleges dolog. S a hiánya sok gondhoz, bajhoz vezethet, ami a gyerekre nézve is káros. A másik nagyon fontos feladat a mai világban a családok erősítése, megtartása. Én a paraszti világban a családok szerepét, fontosságát is természetes módon éltem meg. Úgy is mondhatnám, a paraszti otthonokban helyén voltak a dolgok. S megadatott nekem, hogy szinte az egész papi szolgálatomat végigkísérje a családi pasztoráció.

- 1974-ben szentelték pappá, amikor még igen erőteljes volt a hit, az egyház üldözése.

- Olyannyira, hogy a lelkipásztori jegyzetünkből kihúzták az ifjúsággal való foglalkozás témáját. A szándék az volt, hogy a teológia befejeztével öreg nénik lelki életével foglalatoskodjuk csupán. Ám az én pályám mégis úgy alakult, hogy az ifjúsággal és a családdal való foglalkozás központi szerepet kapott benne. A személyes életemben, a cölibátus mellett, fontos szerepet játszott mások házassága. A cölibátust, a magányos létet az ember használhatja önzésre is. De megtanulhatja - például a házasoktól -, hogy lehet önzetlenül, másokért is élni; mások szolgálatába állítani az életünket

- Önről köztudott, hogy sokat tesz a családokért, a házasságok megtartásáért. A rengeteg válás, a házasság elavult voltának híresztelése ellenére, úgy gondolja, megmenthető, a család?

- Erőmhöz, lehetőségeimhez mérten ezért dolgozom. Fontosnak tartom a meglévő, egészséges házasságok megtartását. Csoportokba hívjuk ezeket a házaspárokat, hogy egymást is segítsék. A Szentírás azt mondja: épüljetek egymás hite által. Azt tapasztalom, hogy ezek a házasok, a csoportos együttlétek után, hitben és szeretetben erősödnek. A hit és a szeretet révén pedig új életek születnek. Az élettársi viszony labilisabb, és kevesebb gyerek is születik belőle. Tapasztalom azt is, hogy az emberek a szívük mélyén házasságra vágynak, nem arra, hogy használja őket valaki egy időre. Sem a társadalomnak, sem az egyénnek nem jó, ha férfiak és nők csak futó kapcsolatokban élnek.

Mindennapi misszió

- A tábori püspökség munkáját kevesebben ismerik. Milyen feladatot ró Önre ez a tisztség?

- A tábori püspökség a katonaság szolgálatára van rendelve. Nagyon fontos például a külmisszióban szolgáló, a házastársuktól, gyermeküktől távol lévő férfiak lelki erősítése. Itthon, a nagyobb helyőrségeknél is vannak lelkipásztorok. Ők elsősorban a hívő katonák szolgálatára vannak rendelve, de ha valakiben feltámad az igény a hit iránt, azt is igyekeznek szolgálni. Az elmúlt évtizedek miatt sajnos nagy a vallási műveletlenség. Sokan autodidakta módon próbálnak imádkozni, vannak, akik szektákhoz csapódnak, mások azt se tudják, hogy kezdjenek hozzá De érzékelhető, hogy az Isten utáni vágy ott van a szívekben, a transzcendencia iránti érdeklődés újra meg újra fölébred az emberekben.

- Tizenöt éve munkálkodik a Belvárosban, amelynek most díszpolgára lett. Hogyan fogadta az elismerést?

- Meglepett, hogy engem választottak. Én ugyanis minden energiámat a napi munkának szentelem, nemigen tudok időt szakítani a közéleti jelenlétre. Nem is gondoltam, hogy a kerület vezetői tudnak arról a szolgálatról, amelyet itt végzek. Természetesen nagyon jóleső érzéssel töltött el, hogy érdemesnek tartanak e címre.
F. V.