Kegyelet a holtaknak, kegyelet a hősöknek…

www.zmne.hu

2009.


A hirtelen jött hidegben a lehulló levelek az elmúlás szimbólumaiként öltöztetik sárga lombtakaróba egyetemünk parkját. Hétfő  délután a parkot szegdelő utakon diákok sietnek a szélrózsa minden irányába. Vajon érdemes-e folyton előre rohanni anélkül, hogy néha visszatekintenénk… Minden évben két nap az emlékezésről szól. November első és második napja – Mindenszentek és Halottak napja – az európai kultúrkörben nem elsősorban jövőnkről, mindinkább múltunkról szól. Ennek a gondolatnak a szellemében került megrendezésre a Díszteremhez vezető lépcső fordulójában, az Akadémia egykori katonahőseinek, mártírjainak és áldoztainak emlékére 1996-ban állított emléktábla előtt az ünnepi megemlékezés.
A résztvevők a Himnuszt követően Gyarmati Ádám hallgató előadásában mélyülhettek el Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének megemlékező gondolataiban…

Látjátok feleim, egyszerre meghalt  
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.  
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,  
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.  
De nincs már.  
Akár a föld.  
Jaj, összedőlt  
a kincstár.  

Okuljatok mindannyian e példán.  
Ilyen az ember. Egyedüli példány.  
Nem élt belőle több és most sem él,  
s mint fán se nő egyforma két levél,  
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.  

Nézzétek e főt, ez összeomló,  
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,  
mely a kimondhatatlan ködbe vész  
kővé meredve,  
mint egy ereklye,  
s rá ékírással van karcolva ritka,  
egyetlen életének ősi titka.  

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.  
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.  
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,  
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt  
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,  
mint vízbe süllyedt templomok harangja  
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:  
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,  
vagy bort ivott és boldogan meredt a  
kezében égő, olcsó cigaretta  
füstjére, és futott, telefonált,  
és szőtte álmát, mint színes fonált:  
a homlokán feltündökölt a jegy,  
hogy milliók közt az egyetlenegy.  

Keresheted őt, nem leled, hiába,  
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,  
a múltba sem és a gazdag jövőben  
akárki megszülethet már, csak ő nem.  
Többé soha  
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.  
Szegény a forgandó tündér szerencse,  
hogy e csodát újólag megteremtse.  

Édes barátaim, olyan ez éppen,  
mint az az ember ottan a mesében.  
Az élet egyszer csak őrája gondolt,  
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,  
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,  
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”  
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,  
mint önmagának dermedt-néma szobra.  
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.  
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Ezt követően Dr. Szarka Gábor alezredes a honvédelem hőseiről, a háborúkban és válságokban hősi halált halt katonákról – Kovács Gyula posztumusz hadnagyról és Nemes Krisztián posztumusz őrnagyról, a Magyar Honvédség Afganisztánban, szolgálatteljesítés közben elhunyt katonáiról – megemlékezve világított rá a katonai fogadalom legmagasztosabb gondolatára, a haza függetlenségének és az állampolgárok jogainak saját élet árán történő megvédésére. „… Életem árán is megvédem”, ilyen fogadalmat semmilyen más hivatás vagy szakma művelői nem tesznek Magyarországon. Ez az eszme mindenkit kötelez, aki hivatásának választja a haza védelmét, és bár a műveleti területeken és válsággócokban szolgálatot teljesítő katonáink sem úgy kelnek fel minden reggel, hogy lehet, ez lesz az utolsó napjuk, mégis a megdicsőülés lehetősége végigkíséri őket szolgálatuk során.
A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni.


Az emlékezésről a maga teljességében Kótai Róbert főhadnagy, tábori lelkész a következőképen fogalmazta meg gondolatait:

„Amikor a temetőbe látogatunk, azt mondják, hogy négy helyre el kell menni. Régen úgy mondták nálunk, hogy a temető négy sarka. Ezek lelki sarkok, nem pedig egyszerűen a térképészeti sarkát jelentik a temető alapjának.

Az első: menjen el mindenki a szeretteihez, hiszen meg kell erősítenünk a felelősséget azokért, akiket ismertünk, kevésbé ismertünk, de a szeretteink között vannak. Ezzel is ki kell fejeznünk azt, hogy fontos a személyes történetünk, a családunk története, az hogy tartozunk valahová, valakikhez.

A másik: keressük fel a temetőkben másodképp azokat, akikről senki sem emlékezik meg. Régen, amikor a II. világháború sebei nem gyógyultak be, és a Don-kanyarnak nem tudom melyik részén, mennyi katona volt eltemetve jeltelen sírban vagy fogolytáborokba elhurcolva, kitelepítve, a temetőben oda kellett mennünk a kereszthez, a „mindenki keresztjéhez”, és gyertyát kellett gyújtottunk azokért, akikről senki sem emlékezett meg. Irgalmas és szép cselekedet lenne, ha ezt fizikailag ma is ki tudnánk fejezni, mert ők is várják a mi felkaroló segítségünket.

A harmadik: ahova el kell mennünk – ez a harmadik sarka a temetőnek –, tanítóink, tanáraink, idős jótevőink sírja. Fel kell keresni mindazokét, akik igazra, szépre és jóra, a szentre oktattak minket. Persze mindenkinek nagyon jól kell azt tudnia, hogy bár lélekben is el tud menni a temetőbe, ezt ilyenkor fizikailag is meg kell tennie.

És a negyedik: amit most itt is kifejezünk, el kell mennünk a hősökhöz, a hősök emlékművéhez. A II. világháború hőseit korábban nem szabadott fölíratni, 56-os mártírjainkat meg különösen nem szabadott fölírni sehova se. De valami hősi emlékművet mindig meg kell keresnünk, azért mert mindannyian érezzük, hogy egy hősi életre, egy áldozatos életre vagyunk hivatottak, és ezek a síremlékek, emléktáblák tanítanak meg erre leginkább bennünket.”

Az megemlékezés záró mozzanataként Dr. Szarka Gábor alezredes koszorút helyezett el a Hősök Emléktáblájánál…   

Dr. Németh András százados