KARD A KÖLTŐNEK


Budapest, 1999. február 14.


Az ősi Rómában a költőket „vates”-eknek tartották, a szó látnokot jelent: az istenek terveibe és praktikáiba belelátó képességgel felruházott embereket jelölte. A görögöknél ezek voltak bölcsek, a szent jósdák beavatott papjai. A mágusok Perzsiában ugyanezt a szent hivatalt töltötték be, abban a meggyőződésben élve, hogy a csillagok járása az istenség terveinek tükrözője; közülük néhánynak megadatott - az ég kegyelméből -, hogy Krisztus Urunk betlehemi jászolánál hódoljon. Egyiküket Gáspár névvel ruházta fel a hagyomány, ami „kincsek őrzőjét” jelenti.

A bölcsek - a szent és a profán számára egyaránt - a jövőbe látó emberek; a bölcsesség kedvelői: a filozófusok csak megsejtik a jövőt, vagy inkább a bekövetkezhetőt. A költők viszont látják a jövőt. Álmaik nem hazudnak, sőt a különös éjszakák víziói sem. Népük prófétái ők, fáklyavivőként világítanak neki; akkor is, ha az övéik ideig-óráig gyönyörködnek benne, aztán szavuk pusztába kiáltóvá válik, Kasszandra jóslattá. Mert támadnak hamis próféták, pénzért-pozícióért azt hirdetik, amit a hatalmasok elvárnak, és a nép, az „istenadta nép”, szédült vagy megszédített, édes vagy sóvár, álmainak meghosszabbítói. Kárhozatukat magukban hordozzák: értékek helyett az értéktelent választották, a maradandóért áldozatot hozni nem akartak, a mindig-most élvezetnek haszonlesői, ezért rossz emlékül bélyegén túl nevük sem marad fenn.

A hamis próféták mellett - fájdalmunkra - felléptek hamisító próféták is. Századunkban túl sok volt belőle az irodalmi életben. Ők a költészet mészárosai, akik méltán megbecsült költeményeket, míves prózai szövegeket csonkítottak meg: nem parancsolt rájuk tiszteletet sem Babits Mihály, sem Móra Ferenc szellemi hagyatéka. (...)

Nagy Gáspár költő is osztozott, és a jövőben is osztozni fog, a próféták sorsában. Életét és ihletettségét az igaz prófétákéhoz igazította. Küldetését teljesítve igyekezett okosan eligazodni a mások diktálta kényszerűség és érdekek szövevényében, ahogy ezt egykor Izajás tette; de az igaz szó kimondásának keserűségét is vállalta, ahogy egykor Jeremiás. Megélt és megírt szavait nem koptatta simává ismereteinek gazdagsága, sőt felelős szeretetben kimunkálva élesebbek lettek. Vízióiban sokszor megjelenik a tél - sajnos ma nem éppen a „megdarált margaréták lisztje üzeni” ezt nekünk. A hó tiszta és fényes, nagyon is elmélkedésre indító a „templom a természet” jegyében. A hó és a fagy jótékony: férgeket pusztító, megújulást ígérő.

Kívánjuk Nagy Gáspárnak, a költőnek: Isten éltesse és adja meg neki Ő, az eljövendő titkait őrző, hogy az olvadás sarát csizmájáról lemossa, lehessen a szép tavasz dalnoka, és arasson benne a nyár, csak a múltat feledni nem tudó egy-egy rémálmában dördüljön el a haragos Isten, aki átkait nem szórja nyárbafagyott aratókra.

Vegye át ezt a kardot Gyarmati Balassa Bálint emlékezetére, ki vitézül verekedett szerelemért, hazáért; hitért és Istenért. A virágok énekese volt, a virágénekszerzők vezére. A költő katona is, - szablyája, buzogánya, vértje, pajzsa, mentéje, csákója a versei. Adja meg nekünk az Isten, hogy sokáig gyönyörködhessünk és bízhassunk, felvértezve magunkat tanulhassunk Nagy Gáspár verseiből - Isten dicsőségére, hazánk felvirágoztatására és önmagunk örömére.