Karácsony a misszióban

Pol-e Khomri, 2008 Karácsonyán

Vannak pillanatai az életnek, amikor az ember megtanulja értékelni azt, amiről addig úgy gondolta, hogy természetes tartozéka az életének. Több ezer kilométer távolságban az otthontól, karácsony tájékán talán még inkább igaz ez.

S aki az ünnepet jelenti itt az otthontól távol is, a Gyermek nem ír hivatalos meghívólevelet, nem szólítgat protokoll szerint, sőt egyáltalán nem beszél, mégis mindenkihez eljut üzenete. Van, aki meghallja, van, aki megérti...

Az ünnepre méltóvá kell válnunk, hogy le ne késsük azt. El ne suhanjon felettünk észrevétlenül. Ezért is van az adventi készületi időszak. A várakozás, a virrasztás, az „őrszolgálat", mert meg kell „dolgozni" az ünnepért. Talán arra is ráébredünk egyszer, hogy nem mi tartjuk meg az ünnepet, hanem az ünnep tart meg minket emberségünkben. A virrasztó pedig az éjszakában virraszt, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen. A virrasztó az alvók között éber. Értéket őriz, olyan kincset, amiről a többiek csak álmodni mernek.

Egy kicsi gyermeket a szülei karácsony előtt próbáltak megzsarolni azzal, hogy amennyiben nem viselkedik jól, nem kap ajándékot. Ez az aprócska ember rámnézett, megállt, és ellentmondást nem törő határozottsággal közölte: „Karácsonykor mindenki kap ajándékot!"

A lényeges dolgok milyen egyszerűek. Az igazi csodák milyen kevés zajt ütnek. Amikor minden változik és rohan, egyre inkább kellenek stabil pontok, ünnepek, amikhez viszonyítani lehet. Minden körülmény között megmarad a lényegük: a távoli misszióban, a családban vagy a magányban egyaránt.

Az éjszakai tájékozódáskor a csillagokat is figyeli az úton levő. S ha beborul, ha felhők gyülekeznek, akkor is van egy csillag, a „betlehemi", amelyik mutatja a helyes irányt.

A vándorok között persze, akik a gyermeket keresik, mindig voltak és lesznek jóakaratúak, de olyanok is, akik a Gyermek életére törnek. Van, aki leragad Heródes palotájában. Van, akit a kíváncsiság kerget, másokat belső erő hajt. De a „missziója" végén mindenki visszatér övéihez. Vajon mit visznek, viszünk haza zsákjainkban és önmagunkban?

Nemrégiben megkérdeztem az egyik társunktól, szerinte itt a misszióban mi a legerősebb érzés a karácsonnyal kapcsolatban. A válasz egyszerű volt és rövid: A hiány.

Ha a körülmények mások voltak is, az ünnepet és a vele együtt járó érzéseket 1915-ben egy hadapród az olasz frontról hazaküldött levelében a következőképpen fogalmazta meg:
„Karácsony estéje van. Hazai hangok ütik meg a fülünket. A kürtös kiáll a vár udvarának közepére és az „Imához!" szóló kürtjelet fújja... Csend van. De bármilyen is közöttünk a nyomorúság, a szegénység, bárhogy is fáj a szívünk, a katonák mégis ünnepelnek, mégis belevisznek ebbe a sivár középkori várba valami melegséget, valami megnevezhetetlen szépséget, szívet... A csendes éjszakában idehallik a betlehemesek rekedt éneke... a szobából világosság szűrődik ki. Ott mindenki levelet ír... Mindenki egyformát ír..."

Ez az egyforma érzés kösse össze azokat, akiket a szolgálat amúgy is összefűz, azokkal, akik a távolban várnak rájuk. S legalább az elcsöndesedés pillanataiban ne felejtsük el azt, aki miatt ünnep ez a nap.

Ezért elsősorban nem kellemes, inkább áldott és a körülményekhez képest boldog karácsonyt kívánok nektek, akik itt vagytok körülöttem a táborban, konténereitekben beszélgetve, vagy éppen az őrtoronyban gondolataitokkal összezárva, és mindazoknak, akik a távolból is velünk ünnepelnek, mert hozzánk tartoznak.

Takács Tamás őrnagy, kiemelt tábori lelkész