Páter Zadravecz, a "szegedi Kapisztrán"

Manapság gyakran hangzik el: „a megfele­lő embert a megfelelő helyre, a megfelelő időben." 1918 őszén az ezeréves magyar állam újkori történetének legnagyobb viharát élte, és kiderült, hogy hajójának ekkor se kormányosa, se kapitánya nincs, s céltalanul hánykolódik. Az Oszt­rák-Magyar Monarchia egyik pillanatról a másikra megszűnt. Nem volt államfő, hiszen nem volt többé király, és az uralkodó osztály, amely a királyságban nőtt föl és évszázadokon át ezt a tradíciót hordozta magában, ott maradt tanácstalanul.

Vannak helyzetek, amikor megfelelő ember ke­restetik. Abban a káoszban, amely már 1918-ban jel­lemezte Magyarországot, honnan, hogyan került oda egyszer csak valaki, nevezetesen Horthy Miklós, aki ezt követően két és fél évtizeden keresztül megha­tározta Magyarország történelmét? Egyáltalán ki volt ez az ember?

1918-ban Horthy Miklós 50 éves. Általában az ember életében az 50. év a visszatekintés, a szám­vetés ideje. 1918 elején Horthy a flotta parancsno­kaként a Monarchia meghatározó katonai vezetője, emellett a király által becsült, nemzetközileg is elis­mert személy, aki szellemi és fizikai ereje teljében, gazdag diplomáciai tapasztalattal, nagy nyelvtudás­sal rendelkezik, 14 éves kora óta a Földközi-tenge­ren, hajón töltötte az életét (lásd Horthy, az utazó tengerész című írásunkat). 1909-től 1914-ig Ferenc József mellett szárnysegéd Bécsben, és az uralko­dó, a birodalom ügyeit intézi. Kenderesen 1882-től 1918 novemberéig nem sok időt töltött.

Amikor 1918 őszén neki jutott az a dicstelen fel­adat, hogy sikeres flottaparancsnokként a háború elvesztése miatt át kell adnia a flottát a jugoszlávok­nak, akkor az ötvenedik évét betöltő Horthy élete mélypontjára került. Bécsbe utazott jelenteni királyá­nak, hogy volt flotta, nincs flotta, de mondhatná neki azt is, hogy volt Monarchia, nincs Monarchia. Ezek után Horthy hazatért Kenderesre, ott töltötte a telet és a tavaszt. Gondoljunk bele, egy élete teljében lévő katona, aki emberek ezreinek, hajók tucatjainak parancsolt, órákon belül - az akkori viszonyok közt „azonnal" - tudta, épp mi történik Londonban vagy Isztambulban, s hazament Kenderesre, ahol nem tudni, hogy volt-e egyáltalán telefon.

Eközben Budapesten kaotikus állapotok uralkod­nak, románok támadnak keletről, a déli végeken ott vannak a szerbek, Szegedre néhány száz francia gyarmati katona érkezik, északon a csehek mozgo­lódnak. A megosztott magyar társadalom másik része szervezkedik Bécsben, Aradon, később Szegeden.

1919 májusában Károlyi Gyula hívására Horthy Szegedre érkezett, ahol fölkérték, hogy vállalja el a hadügyminiszteri tisztet. Gondolkodási időt kért, majd egy hét múlva visszatért, és azt mondta, nem hallgathatja a kenderesi fák - más források szerint a kenderesi fű - zúgását, miközben a Haza porban fekszik, és vállalta a feladatot. De azért tegyük hoz­zá, hogy a június 6-án Szegedre érkező, innen au­gusztus 13-án repülővel a Dunántúlra induló Horthy ez alatt a szűk két hónap alatt - és erről szeretnék szólni - nem akármilyen időszakon ment keresztül.

Az előbbiekben már utaltunk rá, hogy Horthynak nem sok fogalma volt arról, mi történik Magyaror­szágon. Ő az akkori Európát, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyeit jól ismerte, járatos volt az udva­ri viszonyokban, de ezen kívül a magyarországi tár­sadalmi-politikai helyzetről különösebb tudása nem volt. Mivel ő a tengeren, később Bécsben szolgált, a budapesti közéletet sem ismerte igazán. Bizonyos értelemben katonailag, is felkészületlen volt, hiszen szárazföldi hadműveletekben nem vett részt, az első világháborút a tengeren harcolta végig. Ez nem kriti­ka, ezek a tények.

Szegeden találkozott az „ellenforradalmi" szervez­kedés embereivel, akik részben olyan katonatisztek voltak, akik világháborús tapasztalatokkal rendelkez­tek. Ugyanakkor megismerkedett a szegedi városve­zetéssel, amely értelmes szegedi polgárokból állt: polgármester, főispán, hivatali tisztviselők, ügyvédek, vállalkozók stb. Tőlük különféle információkat szer­zett, amelyek egymásnak igencsak ellentmondóak lehettek, hiszen ki-ki a maga szemszögéből, a hata­lomhoz való viszonyából értékelte az eseményeket.

Horthyt Szegeden egy másik fontos hatás is érte, a páter Zadravecz Istvánnal való találkozás. A szerze­tes az alsóvárosi ferences kolostor vezetője, a sze­gedi szellemi élet meghatározó egyénisége volt, egy több nyelven tudó, intelligens, művelt ember. Amikor 1914-ben a rendi elöljárói a Mátyás téri kolostorba küldték, igencsak szétzilált viszonyokat talált. Né­hány év alatt rendet teremtett, felújította a kolostort, a templomot, de ami a lényeg, hogy a több ezres alsó­városi parasztpolgárságnak, ennek a nagyon öntu­datos színmagyar, katolikus, paprika- és egyéb me­zőgazdasági termelésből élő gazdatársadalomnak a vezéregyénisége lett. Ő tanult tőlük, azok tanultak tőle, es mindannyian egyre inkább azt látták, hogy rossz irányba fordul az ország sorsa. Kiváltképp, amikor 1919 elején a kommün hatására Szegeden is ki akarták kiáltani a tanácsköztársaságot. Akkor az alsóvárosi gazdákkal együtt Zadravecz nekiállt, hogy a megszervezze az ellenük való föllépést.

Zadravecz páter pontosan tudta: a magyar társada­lomnak olyan vezéregyéniségre volna szüksége, aki képes lenne annak élére állni és rendet teremteni. Ami­kor Horthy Miklós Szegedre érkezése után pár napon belül bemutatták őket egymásnak, akkor Zadravecz úgy látta, hogy Horthy lehet a megfelelő ember.

Azt nem tudjuk, hogy a szerzetesnek volt-e fogal­ma arról, Horthy mennyire nem látott bele az ország ügyeibe. Ez a két ember teljesen különböző háttérrel rendelkezett. Horthy református volt, Debrecenben és Sopronban tanult, majd a flottához került.

Zadravecz viszont Rómában fejezte be tanulmányait es elkötelezett katolikus volt. Az itt töltött két hónap alatt Zadravecz fölkarolta Horthyt, aki - némi iróniával szólva - megkapta a bevezetést a magyarságtudományba, a magyar állam problémáinak és vezetésének kérdéseibe. Némely történész kollégák előszeretettel írnak arról, hogy Horthy ekkoriban a Kas Szállóban lakott, ahol állandóan csak ittak és mulattak, azonban - és erre forrásaink vannak - ez nem igaz. Az igazság az, hogy Horthy lejárt az alsóvárosi kolostorba, és a ház­főnök szobájában órákon át tárgyaltak, majd estefelé Zadravecz házfőnök és Horthy ellentengernagy átbal­lagtak a Földműves utca 7. alá. Itt volt az Alsóvárosi Népkör épülete, ahová az esti órákban az alsóvárosi gazdák, földművesek eljöttek, hogy egy sör mellett kitárgyalják, mihez is kellene kezdeni. Horthyék be­ültek közéjük, és itt folytatták a beszélgetést. Horthy megismerkedett a helyi öntudatos, a hazáról felelősen gondolkodó, azért tenni akaró gazdálkodókkal. Itt találkozott Vajas Józseffel, aki a népkör elnöke volt, egy becsületes parasztgazda, egyúttal tanító.

Két hónap alatt Zadravecz meghatározó hatást gya­korolt Horthyra. Amikor 1919. augusztus 13-án Horthy felült a repülőre, akkor egy magyarságtudatában, sa­ját felelősség- és küldetéstudatában naprakész, az ország sorsát fölvállalni akaró és mindazt a megpró­báltatást, ami ezzel jár, magára vállaló ember indult el Szegedről. Horthy kérte Zadraveczet, hogy kísérje el a Dunántúlra, de a pátert elöljárói nem engedték el. Amikor november 16-án Horthy bevonult Budapestre, akkor Zadravecz már ismét ott volt mellette, de köz­ben is tartották a kapcsolatot. Horthy beszédeiben felfedezhetőek Zadravecz szófordulatai, lelkesítő gon­dolatai. Horthy szerette volna, ha a Budapestre bevo­nuló hadsereg mellett ott lenne Zadravecz, a szerze­tes erre azt javasolta, hogy a főparancsnok szervezze újjá a Nemzeti Hadseregben a tábori lelkészséget, és vegye föl őt tábori lelkésznek.

Némi zökkenők után az 1920-as év folyamán ki­épült a m. kir. Tábori Püspökség, a hadsereg tábori püspökévé Zadravecz Istvánt nevezték ki, akiről Hor­thy a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott: „Pater Zadravecz István kormánytanácsos urat egész egyé­nisége, tehetsége, minden alkalommal megnyilvánu­ló lángoló hazaszeretete és a lelkekre erősen hatni tudó szuggesztív ereje az említett rendkívül fontos méltóság (ti. a tábori püspökség) betöltésére alkal­massá teszi." A püspök töretlen lelkesedéssel pró­bálta a trianoni diktátum eredményeképpen letargi­ába esett országot fölrázni. 1921-re az a lelkesedés és föllépés, amelyet Zadravecz képviselt, a buda­pesti kormányban, illetve a Horthy körül csoporto­suló erők számára kezdett kényelmetlenné válni, így megpróbálták Horthytól elszigetelni.

Zadravecz fennhangon hirdette, hogy a legfon­tosabb minden magyar számára az irredentizmus. Horthynak azt írta: „A magyar irredenta alatt azt értet­tem mindig, mit minden igaz magyarnak értenie kell: megváltani hazánkat. Éspedig elsősorban megváltani a külső ellenség kezéből az elrabolt ősi területeket." Erről sikerült Horthyt meggyőznie. Nem a Monarchia szétbomlásán kell siránkozni, hanem a létrejött önál­ló Magyarország helyét megtalálni.

Páter Zadravecz nem titkolta, hogy számos szer­vezkedésben részt vett. Emlékirataiban kifejti: „1919. május 2-án az alsóvárosi plébánia nagytermében el­zárt ajtók mögött férfi összejövetelt tartottam, csupa tagbaszakadt, előkelő parasztférfiak voltak jelen vagy 60-an. Lelkesen fölesküdtek, hogy vezérletem alatt ön- és haza védelmében készek fegyvert fogni." Nyil­vánvalóan tudta, hogy ő csak a szellemi tényező le­het, ezért a megfelelő vezért kereste. Horthyval való találkozáskor hangoztatta, hogy „nagyon is tudja, ki vagyok, és nagyon kér, hogy legyek neki segítségé­re a toborzásban." Valóban, amint a toborzóbizottság megkezdte munkáját, Zadravecz bekapcsolódott, és - amint írja - „ebben igazán derekasan vettem ki a részemet, kocsmáról kocsmára jártam, parasztok­hoz, iparosokhoz, munkások közé, beszéltem, nó­gattam és biztattam az embereket."

Az alsóvárosi népkör szerepének fontosságát mu­tatja be Bokor Pál könyve, amely a két háború között jelent meg. A szerző - maga is a 1919-es szegedi események résztvevője - így ír „Horthy Miklós fő­vezér a kormány tagjaival július 27-én látogatást tett az alsóvárosi gazdakörben, ahol felszólalt, és többek között tomboló éljenzés közepette a következőket mondta: »Nem szeretek beszélni, cselekedni szeret­nék. Nem járok lakomákra, de életemben alig jöttem valahova olyan szívesen, mint ide, a szegedi gazdák közé, mert úgy érzem, hogy itthon vagyok. A nemzet életfájának gyökere a kisgazda. Ha az jó, a fa ágai újra kivirulnak. Ha megindulunk, akkor a szegedi kis­gazdákra bizton számíthatunk.«"

Zombori István
a Csongrád Megyei Múzeum igazgatója

A MEGKERÜLT DOMBORMŰ

Amikor 1937-ben elkészült a Hősök Kapuja Szegeden, nagy ünneplés közepette avatták fel Horthy Miklós jelenlétében a Hősök Nap­ján, május 30-án. Az ünnepség során a polgármester köszöntötte Horthyt, hangoztatta, milyen fontos tényezőként tartják számon, hogy 1919 június-júliusában Szegedről indult, Szegeden kapott indíttatást. Ez a tény akkoriban közismert volt Szegeden. Miután a Hősök Kapujának avatása megtörtént, a kormányzó meglátogatta a Horváth Mihály utcában lévő ipari vásárt, majd feleségével és kíséretével együtt 15 órakor lehajtatott Alsóvárosba, a Földműves u. 7. számú ház elé. Ott azt a bronz emléktáblát leplezték le, amely a közelmúltban került elő és vált a szegedi múzeum féltett da­rabjává. Ezen két bronz angyal tartja a magyar címert, alatta három portré látható: (balról jobb­ra haladva) Zadravecz Istváné, Horthy Miklósé es Vajas Józsefé. Az akkori újsághír szerint „az alsóvárosi népkör épületéből indult ki ugyanis a nemzeti hadsereg toborzása, amelyben en­nek a három embernek meghatározó szerepe volt. A népkör előtt a kormányzópárt hatalmas tömeg várta, és megérkezésükkor igen mele­gen ünnepelte. Deák János köri elnök üdvözöl­te a kormányzót, aki meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést, megtekintette az emléktáb­lát, majd a gazdák csoportjához lépett, s velük hosszasan elbeszélgetett."

1945-ben gondos kezek gyorsan - mielőtt még illetéktelenek szétverték volna - leemelték ezt az emléktáblát és elrejtették. Évtizedeken át próbálta múzeumunk minden alsóvárosi isme­retségét latba vetve kideríteni, hogy hol lehet az emléktábla. De aki még tudta, az nem mer­te mondani, mire elmondhatta volna, elhunyt. A közelmúltban értesített minket egy ember, aki bontás közben talált valamit, ami minket érdekelhet. Elképzelhetik az örömünket, ami­kor megnéztük, és ott volt a dombormű. Ez nemcsak egy egyszerű emléktábla, hanem a magyar történelem két történelemformáló hó­napjának és három fontos személyiségének mementója.