Március 15.-ei ünnepségen elhangzott beszéd

2011. Kaposvár

Vitézek! Bajtársaim!

Így köszöntötte a világháború derekán az akkori tábori püspök katonáit. Ma, amikor a 48-49-es forradalom és szabadságharc ünnepét tartjuk, és a korabeli vitézek és huszárok hősiességére gondolunk, méltóbb köszöntésre gondolni sem tudok.

A ma viselt egyenruhánk ugyan más anyag és más forma, de ott van benne az a szellem, amit a huszárok és vitéz katonák hagyományoztak ránk.

Az elsőre sokaknak unalmasnak tűnő hagyományőrzés kifejezés mögött ennek a szellemnek az őrzése áll. Ez a szellem nem más, mint hősiesség, önfeláldozás, a haza- és egy nagyobb egész szolgálata. Ezért ha felvesz valaki egy a szabadságharcban hordott egyenruhát, nemcsak egy szövetet vesz magára. A mai egyenruhánk talán más, de a szellem ott van benne, úgy, mint apánk, öreg, ük és szépapánk génjeiben tárolt információk bennünk, minden sejtünkben.

 Hagyományőrzőknek szoktam mondani, és ma mondom az aktívan szolgáló katonáknak is: Büszkék lehetünk egyenruhánkra. Ám fontosabb, hogy megkérdezzük: Az egyenruha büszke-e rám? Méltó módon szolgálom-e hazát? A jövő magyar katonái vajon a te életed miatt fogják-e büszkén viselni saját egyenruhájukat?

Ezekben a napokban nemcsak a Honvédség ünnepel, hanem az egész ország.

Általános iskolás voltam - március 15-i ünnepség. Lihegve futottam a bonyhádi városi múzeum elé. Én voltam ugyanis az, aki eljátszotta futárt, aki a forradalom hírét hozza Bécsből. “Forradalom van egész Európában. Vérben úszik Pozsony, Berlin és Párizs!” - ordítottam. Gyerekként tudtuk, hogy valami nagy dolog történt, valamikor nem olyan nagyon-nagyon régen. Tudtuk, hogy az nem volt kellemes. Így, dramatizálva, a háttérben a szúrós tekintetű tanárral, félelmetes is volt egy picit.

Ez azonban akkor a felnőttek világához tartozott. Éreztem, hogy benne vagyok, de csak a felszínen. Nem értettem, hogy miért nem tud úgy leülni egy játékautó mellé két felnőtt, ahogy mi gyerekek. Nem értettem miért kell háborúzni és ordibálni, fájdalmat okozni a másiknak. Miért nem lehetett mindezt másképp megoldani?

Ma már kapizsgálom az előbbit, de amit március 15.-e ünnepe megtanított számomra az igazán az, hogy a katonák több mint 150 évvel ezelőtt megélték azt, amit a civil társadalom csak nyögve nyelősen tervezget manapság. Ez - több más mellett - az, hogy felnőtt emberek találtak bajtársakra a nemzetőrségben: lett légyen az zsidó vagy keresztény, nemes vagy nemtelen. A nem-sokkal később alakuló Honvéd sereg pedig, olvasztó tégelyként magyart, horvátot, szerbet, olaszt, németet, osztrákot egyesített magában.

Aulich Lajos honvéd tábornok egy hadparancsában (1849) a következő szerepelt: “...Kik sorainkban küzdenek közcélunk, a szabadság mellett, akármelyik nemzetbeliek legyenek, mindnyájan testvérekül tekintendők.”

Március 15.-e nem a semmiből lett azzá, aminek ma ünnepeljük. Megvoltak az előzményei.1800 első éveiben a Németek nagy birodalma, a Porosz Királyság széthullott. Ferenc király elvesztette német-római császári rangját. Hogy ne essen csorba rajta, kinevezte magát Ausztria császárának.Fából-vaskarika. Egy olyan birodalom élére állt ugyanis, melyben az osztrákok kisebbségben voltak. A népességben, gazdasági erőben kimagasló Magyarország tehát másodrangú maradt.

Egy gőgös vezető és a feszengő közösség a legjobb párosítás, ha háborút akarunk. Ezeket látva már akkor is sokan érezték: a „levegőben van“ egy magyar-osztrák fegyveres konfliktus. Sajnos, ma sem jós-gömb, hanem egy földgömb és némi tájékozottság kell csak hozzá, hogy jó eséllyel megjósoljunk egy-egy ilyen okból kitörő háborúskodást.

Hogy miért nem történt meg rögtön ez akkor, az többek között azon katonák önfeláldozásának, sőt egyszerűen szolgálatuknak köszönhető, akik a közös ellenség és a katonai bajtársiasság jegyében nem az osztrákokat gyűlölték, hanem bajtársaikkal a közös célért küzdöttek.

A napóleoni háború borzalma egyben összekovácsoló erő is volt. 350 ezer magyar katona halt meg akkor a csatákban, számos katona szerezte meg a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rendet. A korabeli írógeneráció szinte minden tagja katona volt: Széchenyi István - kapitány, Batthyány Lajos - kapitány, Kisfaludy Károly - főhadnagy. Csoda hát, ha a szabadságharc kellős közepén egy magyar ezt írja?:

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!“

A vers végén így ír Petőfi:

„Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva.

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!“

Petőfi még talán csak álmodozott ezen szavakon, amikor Európán végigsöpört a forradalom. Harcok és vér Európa szerte. Hazánkban mintha másképp történne: megalakul egy független magyar kormány Batthyáni vezetésével, amelyet Ausztria jóváhagyott. Meglepő, hogy egy ilyen helyzetben Ausztria ennyire engedékeny. Vagy talán a világból jövő hírek hallattán egy okos lépés a részükről? De nem is csoda, hiszen minden vezető politikus közel állt az uralkodóházhoz. Mészáros Lázárt, a hadügyminisztert, az Itáliában állomásozó huszárezred ezredesét, parancsnokát, maga Ferdinánd király nevezi ki, és léptette elő vezérőrnaggyá. Délről ismeretlen zsoldosok törnek hazánkra, akik a jelentések alapján gyaníthatóan osztrák katonák. Majd Jelačić (Jelasiccsal, avagy helyesebb kiejtéssel: Jelacsittyal) az élen reguláris csapatok törnek ránk. Az osztrákok vezetőket rabolnak el, békekövetet küldenek és ezzel szimultán, katonákat. És mindezt nem sokkal azután, hogy a magyar földön állomásozó osztrák katonákkal letetették az esküt a magyar kormányra. Nem az osztrákok bolondultak meg, hanem vélhetően két pártra szakadtak, és egymás mellett dolgoztak saját elképzelésük megvalósításán.

Egyiküknek sem sikerült úgy ahogy szerették volna. A tudatosan, eszközként felhasznált tömeg, ami mindig kapóra jön a nagy érdekek megvalósítóinak felkoncolta Lamberget, aki a békét volt hívatott elhozni hazánkba, és megállíthatta volna Jellacsityot. Igaz, akkor nem is kellett, köszönhetően a pákozdi csatának.

Elgondolkodtató ez ma is: tömeg ember vagyok-e, avagy gondolkodó ember? Azt mondják gúnnyal telve a magyarokról, hogy a magyar ember nem megalkotja a véleményét, hanem kiválasztja egy listából. A mai ember valóban más véleményét hajlamos átvenni, elsősorban a kereskedelmi médiumok hiradóiból.

Megölnénk-e ma is Lamberget? Közben Ferenc József követte (v) Ferdinándot az osztrák trónon. Mivel Ferenc Józsefet nem koronázták magyar királlyá a magyarok Ferdinándot tekintették királyuknak. Bármily hihetetlen, de a magyarok hirtelen egy ún. Idegen ország hadserege ellen kellett megvédjék magukat. Honvédő háború lett, békére törekvő emberek sokasága ellenére, néhány rosszat akaró ember fondormánya miatt. Fordítva megfogalmazva talán még érthetőbb: nem az a nagyobbik baj, ha valamit tíz emberből nyolc ellenez, hanem az, ha a maradék kettő nem képes összefogni.

A szabadságharcban szolgáló vezető katonák mártírhalált haltak, emigráltak, vagy felmentették őket. Az emigráltak életére csak manapság kezdünk felfigyelni, személyük különösen lényeges, ha a nemzetköziségre, akár éppen a NATO-ra, avagy az Egyesült Államok hadseregére, és a velük való kapcsolatra gondolunk. Csak néhány példát mondanék a sok közül:

Perczel Miklós, Perczel Mór honvédtábornok öccse, egy tolna megyei nemzetőr zászlóalj őrnagya, parancsnoka volt. A nemzetőrök a korabeli katonai lelkesedés megtestesítői voltak. Bár egy részük ismerte a fegyverek és a harc természetét, a legtöbbjüket csupán a lelkesedés fűtötte, felszerelésük is rendkívül hiányos volt. Nem ritkán ásóval, kapával álltak be a nemzetőrségbe mint fegyveres nemzetőr. Nem csoda hát, hogy a tolna megyei zászlóalj a legnagyobb hévvel nézett farkasszemet az ellenséggel, amikor Bácska irányába indult. Az ellenség talán el is bizonytalanodhatott. Mindenesetre, amikor eldörrent az első ágyútűz, a nemzetőrök fejvesztve menekültek, ki-ki merre látott. A lelkes tömeg, a tapasztalt katonai vezetés, és a katonai múlttal rendelkező politikai vezetők viszont létrehoztak valamit, ami erősebb és szervezettebb volt minden elképzelhetőnél. Ez lett a Magyar Honvédség. Idővel a honvédsereggé nem szerveződött Nemzetőrség is erősebb lett, ám az alig egy év alatt történt fejlődés figyelemreméltó teljesítmény volt, és sokat elmond arról, hogy mennyit számít, ha egy katona nemcsak kötelességből, hanem lelkesedésből, majd pedig nemcsak lelkesedésből, hanem tapasztalt vezetőkkel szolgálja hazáját.

Perczel Miklós, testvére, Mór oldalán később részt vett a pákozdi csatában, majd ezredesként Bácska felszabadításában. A szabadságharc leverése után Kossutthal Törökországba emigrált, majd az amerikai polgárháború alatt Grant vezérőrnagy - aki később az Egyesült Államok 18. elnöke lett - vezetése alatt Missouri felszabadításában jelentős szerepet vállalt.

Számvald Gyula pedig a 8. New York-i gyalogezred szervezője a Szabadságharcunk főhadnagya volt. Piedmonti ütközetben betöltött szerepe miatt megkapta a Medal of Honort, az Egyesült Államok legnagyobb katonai kitüntetését.

Zágonyi Károly honvéd főhadnagyot amerikában mint a springfieldi hőst ismerik. Híres lovasrohamát a város ellen, máig őrzi (!) a washingtoni Fehér Ház egyik freskója.

Asbóth Sándor százados, a Széchenyi híd építésében jelentős szerepet vállalt, később az Egyesült Államok északi seregének tábornoka.

Pomucz György pedig, a román származású magyar ügyvéd, hadnagyként harcolta végig a szabadságharcot Klapka oldalán. Az Egyesült Államokban pedig amerikai katonai egyenruháján lógó érdemrendek óriási súlya alatt jeleneik meg tábornokként a színen, majd diplomataként láthatjuk viszont. Amerikai vezetők egész sora morgolódott, amikor Pomucz úm. rászedi az USÁt, hogy az Északi-sarkon megvegyenek valami lakatlan telket. Ám általa, az oroszokkal való üzlet eredményeképpen, hétmillió dollárért megvette az Egyesült Államok ezt az üres telket: ...Alaszkát, ami máig az USA egyik jelentős állama.

Ám voltak más formában is érdekes emberek, mint például Prágay János, a Kubát felszabadítani szándékozó forradalom egyik jelentős alakja.

Tisztelt Katonák!

Talán ezek után érthető, hogy ennyi egyenruha láttán vitézeket és bajtársakat látok, a múlt eleven jelenlétét. Beszédemet Lao-ce egy gondolatával zárnám, gondolván azon katonák hősiességére, akik nem féltek a haláltól:

Aki úrrá lesz az élet-vágyon,

orrszarvútól, tigristől nem fél,

sem harcban a fegyveres katonától.

Az orrszarvú nem döfi le szarvával,

a tigris nem vágja beléje karmát,

nem sebzi meg a katona kardja.

Miért?

Mert a halálnak nincs rajta hatalma.

Köszönöm a figyelmet!


Markovics Milán Mór főhadnagy, tábori lelkész