Berta Lajos

alezredes, tábori főesperes

Berta Lajos 1891. október 9-én született a Tolna megyei Tamásiban, szülei Berta Lajos és Resch Erzsébet voltak. Foglalkozásukról, a család társadalmi helyzetéről semmiféle adatunk sincsen. Mindaz, amit itt lejegyzek, részint emlékeim, részint kutatásaim eredménye. Berta Lajos ugyanis, mint szüleim barátja, nővéremnek és nekem is keresztapánk volt, s bár vérségi kapcsolat nem volt köztünk, haláláig szeretetteljes kapcsolatban voltunk.

Berta Lajosnak egy bátyjáról van tudomásunk, akit fennmaradt néhány levelében is említ. Berta Antal szintén pap lett, 1932. október 1-étől kapta meg plébánosi kinevezését a Tolna megyei Mőzsre, mely ma Tolna városhoz tartozik. A plébánia Historia Domusában olvasható bejegyzés alapján 1960. augusztus 1-től a betegsége miatt nyugdíjazták, s a további életéről nincs adatunk.[1]

Berta Lajos tanulmányairól semmit sem tudunk. Kéziratos feljegyzéseiben olvashatunk egy idős cisztercita tanárról. Lehetséges, hogy saját emléke alapján jegyezte le a következőket: „ Egy öreg (ciszt.) számtan-fizika tanár így búcsúzott érettségiző diákjaitól: Ne legyen:  

1. hétköznapod munka és imádság nélkül!

2. vasár- és ünnepnapod szt. mise nélkül!

3. pénteked böjt nélkül!

4. húsvétod szentgyónás nélkül!”[2]

De ez csak feltételezés, családi dolgairól, tanulmányairól nekünk sohasem beszélt.

Ő maga mesélte viszont, hogy részt vett az első világháborúban, s azt is, hogy olasz fogságba esett. A háború kezdetekor 23 éves volt, tehát már felszentelt pap is lehetett. Kéziratos feljegyzéseiben olvashatjuk a következő emlékét:

 „Fronton létem első hetében egy éjszaka haslövéses beteghez hívtak, aki a két rajvonal között sebesült meg, s ott feküdt. (Ugyanis az ilyen sebesültnek, ha a belei üresek, reménye van a fölgyógyulásra, ha 24 óráig mozdulatlanul fekszik.)

Egy tiszt és altiszt kíséretében hozzá kúsztam a nagy fűben, sűrű, világító lövések fényében. A sebesült katona „Grüss Gott”-tal köszöntött. Tehát szász volt és lutheránus. A szent kenetet kérte.

- De hiszen te nem ismered el szentségnek!

- Eddig nem, de most csak abban bízom, és Jézus nem csak a katolikusoknak rendelte, hanem a súlyos betegeknek.

(Igen, akik az egyház hitvallása szerint kérik.) A két tanú előtt letett hitvallás után katolikussá lévén valóban joga volt és meg is kapta. (Pár hónap múlva egészségesen visszajött a harctérre és jelentette, hogy a szent kenet csodájának hatása alatt az egész családja, rokonsága katolikus lett.”[3]

Ugyancsak ezekben a feljegyzésekben említi Milánót, a dóm tetején levő kis Mária szobrot, s a Kisasszony napjához fűződő kedves szokást;  tehát akár ott is lehetett hadifogoly. Gyerekkoromban egyszer azt is elmesélte, hogy délutánonként, amikor a fogva tartásuk közelében levő piac zárni készült, kiengedték a fogoly katonákat, hogy az ott hagyott gyümölcsökből ehessenek, s ne kapjanak skorbutot.

Az 1920–ban újjászervezett tábori lelkészség személyzeti anyagában a kaposvári körletparancsnokság keretében tartalékos tábori lelkészként olvasható a neve. Katonai lelkészi szolgálatának kezdetéről saját visszaemlékezését is olvashatjuk egy Prohászka Ottokárra emlékező gyűjteményes kötetben. Ebben az írásában megemlékezik az újonnan kinevezett katonai tábori lelkészek első közös lelkigyakorlatáról 1923-ból vagy 24-ből, melyet Prohászka Ottokár vezetett.[4] A székesfehérvári lánglelkű püspököt igen nagyra becsülte Berta Lajos. Feljegyzéseiben sok hivatkozást olvashatunk róla, így az alábbi emlékét is:

 „1924. aug. 10. Szt. Lőrinc vértanú napján. Prohászka püspök atya Csobánkán, az ő árvaházában misézett. A lépcsőima és a szent Lecke alatt egyszer csak besorakoztak a Csobánkán gyakorlatozó Ludovikások. Tele volt velük a kápolna. Atyánk erről mit sem tudott.

Mikor kifordult evangélium-olvasásra és szentbeszédre, szembe találja magát ezzel a szép, fiatal, daliás sereggel. Ez úgy felhangolta őt, hogy úgy beszélt teljesen a „hadseregnek”, hogy aggódni kezdtünk: mindjárt elrepül. Ez a csodás lélekáradás nem fér ebbe a kifejezésbe: szentbeszéd. Ez szent Lőrinc életének utolsó magánjelenete volt. Atyánk fejedelmi alakjában állt előttünk szent Lőrinc.”[5]

1927 táján már a pécsi 4. honvéd  vegyesdandárnál tartalékos százados lelkész.[6] 1936-ban Soós  Gyula portréfestő megfestette mellképét, melyen teljes ornátusban, mellén a kitüntetéseivel látható.[7] Katonai kitüntetéseivel kapcsolatban egy bejegyzést találtam az interneten, mely szerint a blog ismeretlen írója az 1941-es rangsorolásban a következőket olvasta: „Egy Berta Lajos róm. kat. esperesnek (1938. nov. 1-ei ranggal) van FJr Lovagker. hdm és kardokkal, valamint Piis Meritis ugyancsak hdm és kardokkal (emellett még MÉR Lovagker.-e is van.)…”[8]

A II. világháború alatti tevékenységéről csak kevés ismeretünk van. Kézírásos feljegyzései között olvasható egy rövid híradás nem kevés tanulság nélkül a magyar csapatok 1940. évi kolozsvári bevonulásáról. nem tudjuk, hogy saját emléke-e.

 „1940 őszén a Kolozsvárra bevonuló magyar csapatok a Szent Mihály templom mellett, szakadó esőben, órák hosszat vonultak el díszmenetben a hadsereg-főparancsnok előtt. Végre az esőtől űzve, legyőzve, átázva bemenekült az ünneplő tömeg az égi győztes seregek főparancsnokának, Szt. Mihály arkangyalnak a templomába, ahová először kellett volna bevonulni Te Deumra.”[9]

1944-ben a római katolikus tábori püspökség lelkészeinek névsorában a Budapesten működő nevelőintézeti lelkészek között olvashatjuk nevét Ákos István és Németh József dr. mellett.[10] Katonai pályájának változására magyarázattal szolgál kéziratos feljegyzéseinek egyik mondata: 71. l. „Az égő házzal együtt a reá felfutó folyondár is elég. (Ezért a mondásért nyugdíjaztak 1943-ban, német nyomásra.)”[11] Ezzel cseng egybe következő feljegyzése is, amely erkölcsi tartásáról is árulkodik: „Nagy idők örök dilemmája: ha beszélek – fejembe kerül. Ha hallgatok: a lelkembe.”[12] Tehát 1943-ban 52 évesen, tábori főesperesként nyugdíjazták, s utána a Ludovikán a katonaiskolásokkal foglalkozott 

1944-ig sokat időzött Hajmáskéren és a Ludovika budapesti épülettömbjében is. Feljegyzéseiben található egy részletes leírás is az utóbbiról.

 „Ludovika Honvédtisztképző Akadémia 1872. nov. 21-én nyílt meg. A nevelés alapja szigorúan valláserkölcsi.

A négyzet alakú főépület hátsó részén volt a kath. kápolna 2 emeletes magasságban. Bejárata az épülettömb által körülzárt gyülekező udvarra nyílt. Innét vonultak be az akadémikusok minden vasár- és ünnepnapon élükön parancsnokaikkal. A szentmise-hallgatás kötelező volt. Ugyancsak az évnyitó, karácsonyi, húsvéti szt. gyónás és áldozás. Évenkint nagyböjtben 3 napos komoly lelkigyakorlat. A II. világháború utolsó két évében az avatandó hadnagyok a Manrézába vonultak zárt lelkigyakorlatra. Önként és kivétel nélkül. (Néhány, később convertált más-vallású is.) Az akadémiai lelkésznek a tanterv osztályonkint heti egy óra világnézeti órát (heti 15-16 órát biztosított). Ezek keretében magasabb fokú vallási ismeretek, intenzív lelki élet igényei, jellem-nevelési problémák, szociális kérdések, neveléstani, szónoklattani, módszertani, felnőtt-nevelési irányelvek stb. szerepeltek. És az akadémikusok által fölvetett problémák.

A templomban a földszinten 300 szék volt. Úrfölmutatástól áldozásig az összes résztvevők a padlószőnyegen térdeltek. A két erkélyen az énekkar és a zenekar helyezkedett el s a tisztek hozzátartozói.

A szent mise váltakozva: Missa recitata, énekes és zenés mise. (40-40 tagú énekkarral és zenekarral.) Az intézet templomának orgonája az ország egyik legismertebb hangversenyorgonája volt. Gyakran volt az utolsó évtizedekben az intézetben igen látogatott zenekari és orgonás egyházzenei hangverseny.

A Magyar Missalét, mint kötelező tankönyvet az intézeti könyvtár szerezte be. Avatáskor rendesen igen leértékelt áron magukhoz váltották a fiatal tisztek.

A kápolna fölszerelése igen egyszerű, de finom és férfias volt:

Az oltár: kiemelkedő (Egyben szószék szerepét is betöltő) nagy fehér márványból oszlopos asztallap. Közepén kiemelkedő tabernaculummal.

A szentélyben egymással szemben az oltár két oldalán a főpapi stallum és a parancsnoki szék imazsámollyal.

A hajóban két gyönyörű Zsolnay kályha (Ferenc József adománya) és két gyóntatószék. Ez utóbbit és az utolsó években felszerelt keresztutat igen gyakran és igen sokszor látogatták.

A kupolát csak a négy evangelista markáns freskóképe díszítette.

Az ajtó két oldalán az Akadémia hősi halottainak márványtáblái igazolták az avatáskor mondott eskü végső mondatát: „A Hazáért Mindhalálig!”

Az ajtó fölött pedig Szt. Péter intelme (I. lev. 2,17,): Deum timete, regem honorificate! Istent féljétek! A királyt tiszteljétek!”[13]

Ebben templomban eskette későbbi keresztapám a szüleimet 1943-ban.

Ludovikás évei alatt Berta Lajos a papi teendőin túl a szellemi életbe is bekapcsolódott, barátai közé tartozott Lyka Károly és Feszty Masa is. A művésznőtől egy szép kis Krisztus portrét is kapott, amit később szüleimnek ajándékozott.

Budapesti lakásaira vonatkozóan gyermekkori és későbbi emlékeimre hagyatkozhatom. 1952/53 táján, még letartóztatása előtt a XI. kerületben a Fürj utcában lakott egy szép, kertes villában. Egyszer én is jártam ott a szüleimmel. Ekkori szolgálati helyére nem emlékszem, de az a gyanúm, hogy a krisztinavárosi plébániával, s elsősorban Szabó Imre püspökkel lehetett kapcsolatban. Mély barátság volt köztük,  s kiszabadulása után is rövid ideig nála kapott szállást.

Letartóztatásával kapcsolatban egyszer említette, hogy egyik szentbeszédére hivatkoztak, de köztudott, hogy még ilyen indokra se volt szükség akkoriban.

Az első híradást, egy a Kozma utcai börtönből írt, ellenőrzött levelezőlapot 1954. IX. 13-án kapta meg édesanyám egyik nővére és férje dr. Jávor István. Ő korábban az OTI  jogtanácsosa volt, akkoriban éppen elbocsátva és megfosztva a jogászi tevékenység lehetőségétől a Közért Húselosztó Vállalatnál dolgozott adminisztratív munkakörben.  A későbbiekben is ő volt az egyetlen, regisztrált hozzátartozó, aki meghatározott terjedelmű levelet írhatott évente négy alkalommal keresztapámnak, s évente kétszer 3 kg nettó súlyban csomagot is küldhetett tartalmi korlátozásokkal. Közel egy év elteltével kapták nagynénémék azt az ún.  „Hozzátart. értesítő lap”-ot, melyet keresztapám már Márianosztrán töltött ki tintával, 1955. aug. 22-i dátummal, s közölte, hogy a márianosztrai börtönben van a 475 D 230-as törzslapszámon, továbbá, hogy levelet majd csak az ő szeptemberben esedékes lapjára válaszolva írhatnak. Valószínű, hogy ezelőtt ítélhették el hivatalosan, s a kiszabott börtönbüntetésre szállították át Márianosztrára. Mi gyerekek is érzékeltük a bajt, s letartóztatásától kezdve naponta imádkoztunk keresztapánkért, s a három havonként érkező lapjai mindannyiunkat örömmel töltöttek el. Többször érdeklődött leveleiben barátairól, öccséről, a mőzsi plébánosról, a Krisztina városi plébániáról (Szabó Imre püspökről), őket egyszerűen csak „Krisztináéknak” nevezve. Letartóztatása után több levélben is kérte a nagynénéméket, nézzenek utána, mi lett a holmijával. Némely levelében már a szabadulás utáni életét tervezgette.         

Amikor már engedélyezték, idejének jelentős részét olvasással töltötte. A Kozma utcai gyűjtőfogházból is, mihelyt lehetett, könyveket kért, főleg francia nyelvűeket nyelvtanulás céljából, illetve az olasz szótárát. Olaszul már korábban is tudott, franciául akkor és ott kezdett tanulni. Korlátozott terjedelmű és tartalmú leveleit a mély hit, az erre épülő reménység és a hozzátartozói, barátai iránt  kifejezett szeretet jellemezte

1956  júliusában először a rádió híradásából értesültünk szabadon bocsátásáról, rövid hírként mejelent a Szabad Nép július 3-i számában is. Emlékeim szerint szüleimmel először a Krisztina városi plébániára mentünk, de keresztapánkkal mégsem itt, hanem a Széher úti kórházban találkoztunk először, s az eseményről édesapám fényképet is készített. A kórházban igyekeztek leromlott egészségi állapotán egy kicsit javítani.

A kórházból, úgy tudom, megint a krisztinavárosi plébániára ment, illetve hamarosan sikerült egy albérleti szobát kapnia egy mélyen hívő családnál, a XI. kerületi Kökörcsin utca 10. alatti ház földszinti lakásában. Itt egy idős házaspár lakott az elvált lányával és annak 18 év körüli fiával. Az idős férfi egykor K.u.K-ás katonatiszt volt, s azt hogy államosított egykori villájuk földszintjén maradhattak, annak köszönhette, hogy 1919-ben a Tanácsköztársaság idején megmaradt egységével ő is felvette a harcot a hazánkba özönlő idegen csapatokkal.[14] A családnál keresztapám egy bútorozott szobát kapott, ahová kevés megmaradt holmijának egy részét, főképp könyveinek maradékát vihette csak magával. Ingóságainak kis részét ismerősök, jó barátok őrizték fogsága idején illetve utána  is, így néhány bútorát édesanyám másik nővérénél helyezték el, majd amikor 1960-ban addigi egy szobás lakásunkat nagyobbra tudtuk cserélni, hozzánk hozatta át az imazsámolyát és két festményét: a róla készült, fent említett portrét és egy szép Madonnát a kis Jézussal, Czene Béla festményét[15], mely, ha jól emlékszem, Murillo egyik képe nyomán készült. Zsámolyát és a Czene képet később magával vitte a székesfehérvári papi otthonba. Még két értékes művészi tárgyra emlékszem, ezeket a Kökörcsin utcai albérletében mutatta meg, az egyik emlékeim szerint egy 18. század körüli faragott, talpas feszület volt, a másik pedig mintha egy kisebb monstrancia lett volna. Ezeket is magával vitte Fehérvárra. Tíz évig lakott a Kökörcsin utcában ennél a családnál, s valahol, egy közeli kápolnában teljesített szolgálatot mindvégig silentiumos papként. Csendes miséket mondott és főleg gyóntatott. Sohasem zúgolódott korlátozott hivatásgyakorlása miatt. Nagyon szerette e gyerekeket, türelemmel foglalkozott a kicsi ministránsokkal. Mindig volt nála egy kis jegyzetfüzet és ceruza, s ha hallott vagy látott valami gondolatot ébresztő dolgot, feljegyezte. Ezekből a gondolatokból és olvasmányélményeiből, elmélkedéseiből állt össze a lelki feljegyzéseit tartalmazó kézirat. A gondolatait, az idézeteket folyamatos levélszámozással írógéppel írta le, s alkalom adtán szeretteinek ajándékozta. Így gyűjtötte össze édesanyám is (a levelekben említett Évike) azokat a feljegyzéseket, melyeket ezen emlékezéssel együtt átadok a Tábori Püspökségnek.

Szabadulása után keresztapám szinte minden vasárnap nagynénéméknél, Jávor Istvánnééknál volt ebéden, s a leggyakrabban mi is itt látogattuk meg délutánonként, illetve  karácsonykor és húsvétkor nálunk volt az ünnepi ebéden. Mindig magával hozta breviáriumát, s az ebéd után, mialatt mi a konyhában tettük dolgunkat, csendesen olvasta. Délutánonként sokat beszélgettünk vele lelki dolgokról is; ő hívta fel a figyelmünket Prohászka Ottokár írásaira, s az egyik karácsonyra nővéremmel együtt ajándékba kaptuk tőle a híres Prohászka imakönyvet, a Szentlélek hárfáját. A szent életű püspök műveinek összkiadása meg is volt könyvei között, hiszen nagy tisztelője volt. Szociális érzékenységük is közel hozta őket egymáshoz. Ennek bizonyságául szolgálnak keresztapám lelki feljegyzései is.

A beszélgetésekkor börtönélményeiről sohasem beszélt, illetve egyszer csak annyit említett, hogy vizsgálati fogsága idején nagyon szenvedett, amikor iszonyú erős lámpa mellett kellett aludnia. Sokat gondolkozott az egyház helyzetéről, látta a hibákat is, a korábbi évtizedek szociális problémáit, s a megújulást remélve nagyon örült a II. Vatikáni zsinatnak. A békepapi mozgalommal sohasem tudott egyezséget kötni, mindig kitartott elvei mellett.

Nagy súlyt helyezett lelki fejlődésünkre, s örült, hogy nővéremmel együtt a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanultunk. Amikor megtudta, hogy később az egyetemre bejutva görög szakra is jelentkeztem, kaptam tőle egy görög-latin kétnyelvű Újszövetséget, amit azóta is naponta olvasok.

Nagyon kedves emlékként őrzöm azt a néhány Lajos napot, amit szállásadói rendeztek néhány alkalommal, nyaranta, a névnapja táján, szerény körülmények között keresztapám tiszteletére. Ilyenkor olykor megjelent egy-egy még élő barátja is, de számuk rohamosan csökkent. Az évek múlásával keresztapám ereje is fogyatkozni kezdett, s valószínűleg szállásadóinak is egyre jobban szükségük lett  a kiadott szobára, így egyre inkább felmerült a papi otthonba való költözés lehetősége. Nagyon nehezen szánta el magát erre a lépésre, s mi tagadás, kicsit száműzetésnek is érezhette. Talán jobb lett volna neki, ha Budapesten adódhatott volna ilyen lehetőség, s nem kellett volna mindenkitől elszakadnia. De  akkoriban ez nem volt lehetséges.

1966. november 25-én költözött be a székesfehérvári otthonba, ahol meg is látogattuk. Szerény szobája volt, néhány kedves holmiját, könyveit stb. magával vihette, de lelkileg nagyon magányos lett. Mindig nagyon igényes volt szellemi dolgokban, sokat olvasott, s fiatalabb éveiben számos nagy műveltségű és művész barátja is volt, akikkel sok közös témát talált. Az otthonban a pasztoráció lehetősége is gyakorlatilag megszűnt, igazi szellemi társakat alig talált, s mindaz, ami korábban éltette, egyszerre a múlt ködébe veszett.

1969. november 5-én halt meg a székesfehérvári otthonban, s ott is temették el.

Lejegyezte: Wojtilláné dr. Salgó Ágnes

[1] Boglári Ágota mőzsi hitoktató szíves közlése alapján.

[2] Kéziratos feljegyzései 327. l.

[3] Kéziratos feljegyzései 402-403. l.

[4] Főtisztelendő Berta Lajos tábori főesperes úr emlékezése. In: Horváth Kálmán: Prohászka a szívekben. Magyar Fioretti. Székesfehérvár 2009.  260-261.

[5] Kézírásos feljegyzések 329. l.

[6] Zadravecz István tábori püspök első körlevelében. Közli Borovi József: A magyar tábori lelkészet története.

[7] A festményt, mely családunk tulajdonában volt, 2011. aug. 23-án átadtuk a Tábori Püspökségnek.

[8] Tábori lelkész|A II. Világháború Hadtörténeti Portálja. http:www.netlabor.hu/roncskutatas/node/5001

[9] Kézírásos feljegyzések 229. l. 

[10] Ld. Borovi i.m.

[11] Kéziratos feljegyzései 71. l.

[12] Ua. 26. l.

[13] Kézírásos feljegyzések 327. l.

[14] Jelenleg is ez az egykori fiú lakik családjával a lakásban, Geszler Ödönnek hívják (ld. a 2010-es telefonkönyvet).

[15] Nem tudom, hogy az ifjabb vagy az idősebb Czenétől.