Szebasztei 40 vértanú
(emléknapjuk: március 10.)

Magyarországon "Negyven szenteknek" hívták őket.
A kereszténység terjedésének fő területe az 1. és 2. században elsősorban Kelet volt. A főként szegényebb néprétegek között terjedő vallás hívői mindenféle foglalkozási ágban, így a hadseregben is megjelentek. Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz.

Constantinus császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el. Constantinus uralkodótársa, a pogány Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Constantinusszal történt szakítása után "a régi istenek nevében" üldözni kezdte a keresztényeket. Először közvetlen környezetének, majd a hadseregnek kereszténytelenítését kezdte el.

Egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek. Cappadociában elrendelte, hogy minden kereszténynek meg kell tagadnia hitét, s ha nem teszi, kivégzik. A helytartó Agricolaos, Cappadociában és Armenia Minorban (a mai Örményország) szó szerint végrehajtotta a császári edictumot.

Ennek felolvasásakor lépett elő negyven keresztény katona, s mindegyikük kereszténynek vallotta magát Agricolaos előtt. Sem a kitüntetések, sem az előléptetések és pénzjutalmak ígérete, sem a fenyegetések nem vették rá őket, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a halálbüntetést, azt válaszolták: „Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak”. Egy hétre fogságba vetették őket, s mert ez sem változtatta meg álláspontjukat, a helytartó szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, még márciusban is olyan fagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. Egy különösen hideg éjszakán, a negyven „engedetlen” katonát meztelenül kitették az egyik városfalakon belüli befagyott tóra. Egy ott található fürdőházban - amelynek a romjai fennmaradtak - ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik hajlandóak a hittagadásra. Az elítéltek bátran vállalták a halált. Istenhez imádkoztak egymásért: „Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút”

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a meleg fürdőházba. Ott Isten büntetéseként tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét teljessé lett. Azt történt ugyanis, hogy a fürdőháznál őrséget álló katonának látomása volt: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a római hadseregben szokásos győzelmi koszorúkat. A látomás hatására az őr ledobta ruháit, és „keresztény vagyok” kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalban a bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek néhány még meglévő maradványait elrejteniük.

Isten mártírjai haláluk előtt írni tudó társukkal feljegyeztették közös végakaratukat, hogy maradványaik ne szolgáljanak ereklyeként, hanem temessék el őket. Ez az írás örökítette meg a vértanúk nevét is.

„Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletios, Aëtios, Eutychios, Kyrion, Candidus, Angias, Caius, Kudion, Heraklios, Johannes, Theophilos, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgonios, Kyrilloz, Severianus, Theoduloz, Nikallos, Flavius, Xanthios, Valerius, Hésychios, Domitianus, Domnus, Helianos, Leontios, akit Theoctistésnek is neveznek, Eunoikos, Valens, Acacius, Alexander, Vicratios, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Sacerdon, Ecdikios, Athanasios, Lysimachos, Claudius, Iles és Meliton.
Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletios keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkbol imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen”

A nevekből világosan kitűnik, hogy a római légiók katonasága keleti és nyugati harcosokkal, azaz görög és latin nevet viselő férfiakkal egyaránt telve volt, s hogy a kereszténység már minden területen ismertté vált.

A történet nemcsak az Egyházban, hanem a magyar néphitben is erősen meggyökeresedett, a negyven vértanú ünnepe az időjósló szentek ünnepeihez is kapcsolódik. Az időjárásjósló regula úgy hangzik: „Ha fagy a negyven vértanú napján, még negyven napig várhatjuk a zord időt.” A magyar nép, több más néphez hasonlóan a tennivalóit a csillagokhoz igazította, főként a Nap és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzete volt meghatározó. A munkákat is negyven napos ciklusokban számolták, alapul véve a Napot, ami mintegy negyven napra homályosítja el a nappálya mentén lévő csillagok fényét. A téli asszonyi munkákat, szövést-fonást eddig a napig kellett befejezni, mert innentől kezdődtek a tavaszi munkák.
A pozsonyi jezsuita játékszínen előadták a "Negyven vértanú" történetét (1629).