Szabó Ferenc:

HÁBORÚ ÉS BÉKE A GLOBALIZÁLÓDÓ VILÁGBAN

Témánk időszerűségét nem kell bizonyítanunk. Amikor e sorokat írom, még bizonytalan az amerikai–iraki konfliktus kimenetele. Bármint alakul is a közeljövőben a világhelyzet, a címben megjelölt kérdés megvitatása – sajnos – hosszú időre megőrzi időszerűségét.

Samuel P. Huntington immáron bestseller könyve, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása,1 több figyelemre méltó megállapítást tett, még ha sokan vitatják is – joggal – kissé leegyszerűsítő álláspontját. Mindenképpen igaza lehet abban, hogy a vallásoknak jelentős szerep jut a távlati jövő alakításában. Minthogy ugyanis a civilizációkban (Huntington hét vagy nyolc fő civilizációt különböztet meg) az összes meghatározó elem közül a legfontosabb rendszerint a vallás (a vérség, a nyelv, az életmód, a kulturális hagyomány stb. mellett), minden bizonnyal a civilizációk összecsapásaiban döntő szerepet játszanak a nagy vallások. Elég itt az iszlámra, az egyre nagyobb hatalomra törő muzulmán társadalmakra gondolnunk. Természetesen lényegesek a gazdasági és demográfiai tényezők is. Európa és az Egyesült Államok elterjesztette a „nyugati” civilizációt (ebben döntő volt a kereszténység). „Az európai globalizmus csillaga azonban már leáldozott. Az amerikai hegemónia elhalványulóban van, mivel az Egyesült Államokat már nem fenyegeti egy hidegháborús szovjet támadás veszélye. A kultúra a hatalom nyomában jár. A nem nyugati társadalmak csak akkor kerülnek a nyugati kultúra befolyása alá, ha a nyugati hatalom ismét agresszív terjeszkedésbe kezd. Az imperializmus az univerzalizmus szükségszerű, logikus következménye. [. . .] Minthogy az ázsiai és muzulmán társadalmak mindinkább felismerik kultúrájuk egyetemes jelentőségét, a Nyugat lassan kénytelen lesz belátni, hogy az univerzalizmus és az imperializmus között valóban van némi kapcsolat.” (Huntington, 536–537.)

Planetizáció – globalizáció

Manapság sokat hallunk az összetett tartalmú globalizációról. A franciák „mondialisation”-t (mundializációt) mondanak, Teilhard de Chardin az egyetemes világfejlődés távlatába emelkedve „planetizációt” vázolt prófétai látomásában. (Vö. B. Sésé tanulmányát: Távlatok 57/382.)

Amikor ma a globalizáció elleni tüntetésekről hallunk, főleg a jelenség gazdasági-politikai szempontjáról van szó, tehát egy bizonyos neoliberális kapitalizmus és imperializmus elleni harcról. De a globalizációnak más dimenziói is vannak, még ha most majd főleg a gazdasági-politikai szempontokra figyelünk is. A háború és béke kérdésében döntő szerep jut az etikai tényezőnek, hiszen békét csak erkölcsi felelősséggel rendelkező, az emberi jogokat tiszteletben tartó, békességszerző emberek teremthetnek. Teilhard de Chardin is, akit néha naiv optimizmussal vádoltak, hangsúlyozta, hogy a „nooszférában” (a szellem szférájában) a planetizáció, az emberiség egységesülése és egyesülése nem történik automatikusan, hanem „kínnal” jár: az állati ösztönök „humanizálásával”, az önzés és hatalomvágy legyőzésével sikerülhet csak a szeretetközösség megvalósulása, és főleg szükség van a feltámadt Krisztus „amorizáló”, szeretetenergiát sugárzó segítségére. De az erkölcsi szempontokra még visszatérünk.

A globalizációban a következő dimenziókat különböztethetjük meg Francis George chicagói bíboros érsek egyik tanulmánya nyomán. 2

1) Technológiai dimenzió: a globalizációt a kommunikáció technológiájának gyors kifejlődése idézte elő. 1980-tól a személyi számítógépek, 1990-től az internet tették lehetővé a tömegkommunikáció különféle formáit, az információk nagy mennyiségének hihetetlenül gyors átadását. Ez tehát kitágította az egyre rövidebb idő alatt megvalósított kommunikáció lehetőségeit: a népek és intézmények gyors kapcsolatát, interakcióját. – Egyébként a könnyű utazások lehetősége elindította a népek elvándorlását jobb munka- és életlehetőségek keresése végett: ez is a fokozottabb kommunikációt, az értékek és kultúrák kicserélődését segíti elő.

2) Gazdasági dimenzió: A globalizáció főleg az emberi élet anyagi-gazdasági síkján érezhető. Az információk és a tőkék gyors átvitele felgyorsította és fokozta a kereskedelmi tranzakciókat. A piackapitalizmus világméretűvé vált – ezt hívják gyakran neoliberális kapitalizmusnak, mivel sokban hasonlít a XIX. század végének liberális kapitalizmusához. Ezt a kapitalizmust egyre kevésbé lehet kontrollálni (ellenőrizni) vagy szabályozni kulturális vagy kormányzati tekintéllyel. Itt a globalizáció egyik legmélyebb paradoxonáról van szó. Jóllehet képes megjavítani mindenkinek az életét, egyre inkább elmélyíti a szakadékot a néhány gazdag csoport vagy egyén és az egyre szaporodó szegény tömegek között. Az Egyesült Nemzetek 1999-es beszámolója világosan mutatja, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre inkább mélyül. Egyébként is, akár a gazdag, akár a szegény országokban az új gazdasági szerveződés főleg a kiváltságosok közötti kapcsolatteremtést segíti elő.

3) Politikai dimenzió: A technológia fejlettsége és az újliberalizmus gazdasági erői világviszonylatban a kommunikáció szempontjából a nemzetállam elgyengülését okozzák. A kommunikációk a nemzeti határokat túlszárnyalják. A globalizált piacgazdaság korlátozza a kormányok részéről történő ellenőrzést, lefokozza a nemzetállam hatalmát és jelentőségét. Egyébként a nemzetek közötti gazdasági szerződések olyan tömböket hoztak létre, amelyek összezsugorítják a nemzeti szuverenitást. Végül a két politikai tömb összeomlása kisebb mértékű konfliktusokat eredményezett: az ellentétek ma általában nem a kommunista és a nyugati tömb között alakulnak ki, hanem az egyes nemzetállamokon belül: a második világháború után is számtalan személy menekülésre kényszerül, a polgárháborúk vagy más okok miatt.

4) Kulturális dimenzió: a kommunikáció kifejlődött technológiája által létrejött interkommunikációs hálózatból egy bizonyos világkultúra született meg. Ezt a kultúrát főleg a fogyasztás jellemzi: élelmiszer, öltözködés, szórakozás. E szubkultúrának bizonyos jelei (jelenségei) először az Egyesült Államokban tűntek fel, majd Európában – a volt kommunista országokban is – elterjedtek: hamburgerek a McDonald’s vendéglőkben, Coca-Cola, rockzene, sportcipők, videokazetták, amerikai játékfilmek. . . Jóllehet ma a kulturális termékek és az életstílusok skálája szélesebb, mint régen, egy bizonyos szkepticizmus (relativizmus) jelentkezik az igazság megismerhetőségét illetően. A posztmodern szellemiség leépíti az értelmi szintézist.

Paradox módon a posztmodern különféleség (különbözőség) a kultúra egy bizonyos uniformizálását vonja magával. A globalizáció gazdasági formáinak uniformizáló erői azt a benyomást keltik, hogy nincsen alternatíva a neoliberális kapitalizmussal szemben. II. János Pál pápa a következőképpen írta le a piacgazdaságot a Centesimus annusban, miután bírálta a fogyasztói társadalom kirívó fogyatékosságait (39., 40.):

„Ezek a bírálatok nem is annyira a gazdasági rendszert, mint inkább az etikai-kulturális viszonyokat támadják. A gazdaság valójában csak az egyik összetevője és dimenziója az emberi tevékenység sokféleségének. Ha abszolúttá válik, ha az árutermelés és -fogyasztás a társadalmi életben a központi helyre kerül, és minden mástól függetlenedve a társadalom egyedüli értékévé válik, akkor az okot nemcsak és nem annyira magában a gazdasági rendszerben kell keresni, hanem abban, hogy a szociális-kulturális értékrend – minthogy nem ismeri el az etika és a vallás jelentőségét – meggyengült, és csupán a javak termelésének és a szolgáltatásoknak tulajdonít jelentőséget.

Mindezt összefoglalhatjuk még egyszer hangsúlyozva, hogy a gazdasági szabadság az ember szabadságának csak az egyik eleme. Amikor a gazdasági szabadság önállósodik, amikor az embert inkább a javak termelőjének és fogyasztójának tekintik, semmint személynek, aki azért termel és fogyaszt, hogy megéljen, akkor a szabadság elveszíti valós kapcsolatát az emberi személlyel, végül elidegeníti és elnyomja őt.

Az állam feladata, hogy a közösségi javak védelméről gondoskodjon, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet. Ezek védelmét nem képesek biztosítani kizárólag a piaci mechanizmusok. Miként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvető jogainak védelme, hasonlóképpen az újkapitalizmusban is neki és az egyetemes társadalomnak kell megvédeniük a közösségi javakat, amelyek többek között keretet alkotnak, amelyen belül mindenkinek módjában áll, hogy törvényesen valósítsa meg személyes céljait.”

Nem célom itt a globalizáció valamennyi szempontjának a megvitatása. A tárgyilagos kiértékelésnek ügyelnie kell a pozitív szempontokra is. Az egyháznak ebben a globalizált világban kell hirdetnie az evangéliumot; fel kell használnia a kommunikációs eszközök által felkínált lehetőségeket – és ezt a római központ is hangsúlyozza. (Legutóbb az Internet evangelizálásban betölthető szerepéről adott ki dokumentumot.) A kulturális globalizáció uniformizáló hatását sem kell eltúloznunk, figyelmeztet Paul Valadier.3

De most a háború és a béke kérdéséről szólva mindenképpen rá kell mutatnunk a technikai-gazdasági-politikai globalizáció negatív szempontjaira, amelyeket csakis valamiféle világetosz, a vallások dialógusa ellensúlyozhat. A gazdasági nyereség keresése minden áron, az ember termelő és fogyasztó lénnyé való lefokozása az alapvető emberi jogok lábbal tiprásához vezet. Az újkapitalizmus kiszélesíti a szakadékot a gazdagok és a szegények között, a fejlődésben élenjáró és az elmaradt országok között; a hatalmi versengésben óriási összegeket költenek fegyverkezésre, ahelyett, hogy a világban pusztító éhínség, az ivóvízhiány, a betegségek orvoslására fordítanák a pénzt; pusztítják és szennyezik a környezetet; etnikai, faji és egyéb konfliktusok miatt gyilkolnak, milliók válnak földönfutókká. És folytathatnánk a tragikus világhelyzet vázolását.

De most a világháborúval fenyegető iraki–amerikai konfliktusra fordítjuk figyelmünket.

Háború és béke

II. János Pál pápa újévi békeüzenetében (vö. Távlatok 58) utalt a negyven évvel ezelőtt megjelent Pacem in terris kezdetű enciklikára, amelyben XXIII. János a maradandó békének négy alappilléreként az igazságot, az igazságosságot, a szeretetet és a szabadságot jelölte meg. Az enciklika hangsúlyozta azt, amit azóta a pápák szüntelenül ismételtek: „a békesség felé vezető útnak az alapvető emberi jogok megvédésén és előmozdításán kell átvezetnie. E jogokat ugyanis minden emberi személy élvezi, nem mint egy bizonyos társadalmi osztálytól vagy az államtól juttatott jótéteményt, hanem mint előjogot, amely az embert mint személyt megilleti.” 1945-ben megalakult az ENSZ, 1948-ban pedig megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, de, sajnos, „az emberi jogok, a szabadság és a békesség szolgálatában álló nemzetközi közhatalom teljesen még ma sem valósult meg.” Ezt most, amikor az Irak elleni úgynevezett „preventív” amerikai háború fenyeget, naponta tapasztaljuk.

Tudjuk, hogy a katolikus vélemény az úgynevezett „igazságos” = önvédő háborúról az utóbbi évtizedekben módosult, árnyaltabb lett, minthogy lehetségessé vált az atomkatasztrófa és a vegyi fegyverek használata. A Katolikus Egyház Katekizmusa a háború elkerüléséről szólva hivatkozik a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióra (79–80. pontok). Idézzük a 2308–2309. pontokat:

„Minden állampolgár és kormány köteles azon munkálkodni, hogy elkerülje a háborút. Ezzel szemben mindaddig, amíg a háború kockázata fennáll, amíg nincs törvényes hatáskörrel és elegendő haderővel rendelkező nemzetközi tekintély, nem lehet megtagadni a kormányoktól a jogos önvédelem jogát, miután már minden békés rendezési lehetőség kimerült.”

„Nagy körültekintéssel kell megállapítani a katonai erők által használt jogos önvédelem szigorú feltételeit. Egy ilyen döntés súlyossága megkívánja, hogy az erkölcsi törvényesség szigorú feltételeinek legyen alávetve. Szükséges, hogy

 – a támadó fél által a nemzet vagy a nemzetek közössége felé elkövetett kár tartós, súlyos és kétséget kizáró legyen;

 – az annak megállítására bevetett minden eszköz használhatatlannak vagy hatástalannak bizonyuljon;

– hogy a sikerhez szükséges komoly feltételek együtt legyenek;

– hogy a fegyverek alkalmazása ne okozzon súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e feltétel megítélésében.”

Hogy konkrétan az iraki konfliktus megoldására erkölcsileg megengedhető-e a tervezett amerikai „preventív” háború, arról a német püspöki konferencia egy nyilatkozatot adott ki 2003. jan. 20-án4. A német főpásztorok, egyetértésben a pápával és a protestáns közösségekkel, a következőket szögezik le:

1) Helyeslik az ENSZ erőfeszítéseit, hogy nyomást akar gyakorolni Irakra, hogy megakadályozza az esetleges nukleáris vagy vegyi fegyverek bevetését. Ebben az esetben az elrettentés politikai stratégiája erkölcsileg igazolható.

2) A háború mindig igen nagy rossz. Ezért csak védekezés esetén vagy olyankor lehet hozzá folyamodni, amikor el akarják kerülni az emberiség elleni bűntényeket vagy népirtást. Aggasztó tehát az, hogy újabban kétségbe vonják a nemzetközi jog által leszögezett tilalmat minden preventív háborúra vonatkozóan. „Nem a preventív háború a tét, hanem a háború megelőzése! Az a biztonságpolitika, amely a preventív háborút hirdeti, ellentétben áll a katolikus tanítással és a nemzetközi joggal” – szögezik le a német püspökök, majd idézik a pápa békeüzenetét: „amint arra az ENSZ chartája és a nemzetközi jog emlékeztet, [. . .] a háborúhoz csak a legvégső esetben lehet folyamodni.” „A preventív háború tehát agresszió, és nem tekinthető igazságos önvédő háborúnak. Az önvédelemhez való jog feltételezi egy valóságos és küszöbön álló támadás fenyegetését, de nem elégséges önmagában egy lehetséges támadás egyszerű kockázata.”

3) „A katonai erő használata melletti döntés feltételezi, hogy számításba veszik e tett lehetséges következményeit. Ki kételkedne abban, hogy az Irak elleni háború nagy valószínűséggel számtalan embert ölne meg vagy sebesítene meg, továbbá hogy sok-sok embert kényszerítene menekülésre, és ezrek életét tenné tönkre? A háború igen súlyos politikai ellentéteket válthatna ki Közel-Kelet térségében, és ez veszélybe sodorná a terrorizmus elleni nemzetközi szövetséget. Egy háború Irak ellen biztosan hozzájárulna ahhoz, hogy az iszlám integristák és fanatikusok növeljék befolyásukat az egész térségben. Ez pedig kétségkívül növelné az arab és muzulmán világ fontos tartalékait a nyugati világgal szemben. Kérdéses, hogy egy háború után a régió a béke, a biztonság és az emberi jogok védelme jobb távlatainak örvendhetne-e.”

A német püspökök nyilatkozata végül hangsúlyozza: a nemzetközi közösség, amikor elítéli a háborút, nincs tétlenségre kárhoztatva; továbbra is szükség van arra, hogy nyomást gyakoroljanak Szaddam Huszein diktatórikus rendszerére, és korlátozni kell szabadságát katonai tevékenységében.

A keresztények pedig imában Krisztushoz fordulnak, kérve őt, hogy áldja meg a békességszerzőket.

II. János Pál ez évi békeüzenetében, miután a Pacem in terris nyomán hangsúlyozta az elszakíthatatlan kapcsolatot az igazságosság és a békesség között, a politikai hatalom gyakorlói és a „békességszerzők” (Mt 5,9) felelősségtudatára, elkötelezettségére utal.

„Nincs talán még egy olyan hely, ahol annyira világosan lehetne látni a politikai hatalom korrekt gyakorlásának szükségességét, mint Közel-Kelet és a Szentföld drámai helyzetében. A mindkét fél részéről napról napra, évről évre halmozódó elkeseredett elutasítás, az erőszakos cselekmények és megbosszulásuk vég nélküli láncolata mindmáig porrá zúzta a tulajdonképpeni kérdésekről folytatandó, komoly dialógus minden próbálkozását. A helyzet bizonytalanságát még drámaibbá teszik a nemzetközi közösség tagjainak fennálló érdekütközései. Mindaddig, amíg a felelős pozíciókban lévők nem fogadják el, hogy bátran meg kellene kérdőjelezniük hatalomgyakorlásuknak és a népeik java szolgálatának módját, nehéz lesz elképzelni, hogy valóban előbbre lehessen jutni a békesség felé.”

„A vallásnak létfontosságú szerepe van a békesség gesztusainak létrejöttében és a békesség előfeltételeinek megszilárdításában. E szerepének annál inkább meg tud felelni, minél határozottabban koncentrál arra, ami sajátja: az Isten iránti nyitottságra, az egyetemes testvériség tanítására és a szolidaritás kultúrájának előmozdítására. A »békességért végzett imanap«-nak, amelyet 2002. január 24-én Assisiben tartottunk számos vallás képviselőjével, éppen ez volt a célja: Azt a vágyat akarta kifejezni, hogy a békesség lelkiségének és kultúrájának terjesztésével a békességre neveljünk.”

Igen ám, de itt rögtön felmerül az ellenvetés: a vallás nemcsak a béke, hanem az ellenségeskedés és a háború, az öldöklés forrása is lehet, ha az igazság nevében vagy ellenében harcoló fanatizmus érvényesül. Az előzőeket megerősíti H. Küng tétele: „Nincs világbéke vallásbéke nélkül. Nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül.”5 De erről bővebben Nemeshegyi Péter itt közölt tanulmánya tájékoztat.

Jegyzetek:

1 Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Bp. 2001.

2 Francis George: „L’Eglise catholique unie pour relever les défis de la mondialisation”, La Documentation Catholique, 2000, február 20., 173–179.

3 Paul Valadier: „La mondialisation et les cultures”, Etudes, 2001, november.

4 La Doc. Cath. 2003. február 16., 207–208.

5 Hans Küng: Világvallások etikája, Egyházfórum könyvei 15., Bp. 1994.

Nemeshegyi Péter:

A VALLÁSOK BÉKETEREMTŐ POTENCIÁLJA

Nincs nagyobb vágya az emberiségnek, mint a béke. 1981. február 25-én II. János Pál pápa meglátogatta Hirosimát, ahol az első atombomba egy pillanat alatt emberek százezreinek életét oltotta ki.

Innen intézte a pápa az egész emberiséghez sürgető békeszózatát. Idézzük legfontosabb szavait:

„A háború az ember műve. A háború elrabolja az emberek életét. A háború maga a halál. Különösen érezzük ezt itt Hirosima földjén, itt a Béke Emlékparkban. Hirosima és Nagaszaki az a két város, amely egy elképzelhetetlen pusztító erőt emlékezetünkbe idéző szerencsétlenségnek volt színhelye. Ezért örökre emlegetni fogják ennek a két városnak a nevét. Ez a két város óva inti a következő nemzedéket: a háború lerombolja a világbékét építő emberek erőfeszítését!

Mély megrendülés vesz itt rajtam erőt. Azért kívántam a hirosimai Béke Emlékparkot meglátogatni, mert mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a múlt visszaidézése a jövő iránti felelősségvállalást jelent.

Üzenem minden ország vezetőjének, kormányának, politikusainak, gazdasági vezetőinek: esküdjünk fel az igazságosságon alapuló békére! Erősen határozzuk el magunkban, hogy a mai időben nem szabad a háború eszközéhez folyamodni viszályok megszüntetése érdekében. Ígérjük meg az emberiségnek a fegyverkezés csökkentését és az atomfegyverek megsemmisítését! Erőszak és gyűlölet helyett ápoljuk a bizalmat és az együttérzést! Üzenem a világ valamennyi emberének: lépjünk át az országhatárokon és a társadalmi osztályok korlátjain, és egymás iránti együttérzéssel gondolkozzunk a jövőről! A béke megvalósítása érdekében világosítsuk fel saját magunkat, és világosítsuk fel embertársainkat! Fejtsük ki minden erőnket, hogy többé ne legyen háború!

A világ fiataljainak pedig ezt üzenem: fogjuk meg egymás kezét, és építsük a barátság és összetartás jövőjét! Nyújtsuk ki kezünket a nyomorban élő testvéreink felé, adjunk élelmet az éhezőknek, adjunk szállást a hajléktalanoknak, szabadítsuk fel az elnyomottakat, vigyünk igazságosságot oda, ahol igazságtalanság uralkodik, hozzunk békét oda, ahol a fegyverek uralkodnak! A ti fiatal lelketeknek a jót és a szeretetet megvalósító hatalmas ereje van. Hasznosítsátok azt embertársaitok javára!”

A pápa szózatának elmondása után meglátogatta a hirosimai atombomba-múzeumot, ahol megrendítő fényképek örökítik meg a bomba borzalmas pusztításait: romba dőlt épületek, összeégetett emberi roncsok, letarolt városnegyedek, betegágyukon a sugárzás halálos kórját halálukig testükben hordozó emberek képei sorakoznak egymás mellett. A pápa mélyen megrendülve írta bele latinul a múzeum emlékkönyvébe Jeremiás próféta szavait: „Cogitationes, quas ego cogito super vos: cogitationes pacis et non afflictionis”, rátok vonatkozó gondolataim a béke gondolatai, és nem a szenvedésé. (Jer 29,11)

II. János Pál Japánba látogatásának egyik fő indítóoka éppen az volt, hogy Hirosimában, az első atombomba ledobásának helyén kiáltsa oda az egész emberiségnek: Soha többé háborút! E pápának a béke iránti elkötelezettsége egész működése alatt sokszor megmutatkozott. Felkereste Írországot, ahol évtizedek óta terrorcselekményekkel ölik egymást protestánsok és katolikusok, és a leghatározottabban elítélte azokat. Minden terrorcselekményt gyilkosságnak minősített, amelyet keresztény embernek semmiféle okból nem szabad elkövetnie. A Szentföldre is azért ment el a pápa, hogy az izraeliták és muzulmánok között évtizedek óta elhúzódó viszályban a béke mellett foglaljon állást. Felkereste a két szemben álló fél vezetőit; Betlehemben, ahol Jézus születésekor az angyalok békét hirdettek, különös buzgósággal imádkozott a békéért. Minden év január 1-én, a béke világnapján a pápa gazdag tartalmú beszédeket tett közzé a világ békéjének hathatós védelme és építése érdekében. Az Irak elleni háborús készülődés közepette pedig, minden eszközt felhasználva, a leghatározottabban állt ki a háború elkerülése mellett.

Háborúságot okozó vallások

Látjuk tehát, hogy a világ legnagyobb vallási közösségének, a katolikus Egyháznak a vezetője éppen vallási meggyőződése alapján törekszik minden erővel a béke fenntartására és előmozdítására.

Az a tény azonban, hogy a pápa – sajnos, kevés eredménnyel járó – békeközvetítései éppen az írországi protestánsok és katolikusok, valamint a palesztinai izraeliták és muzulmánok közötti viszályt igyekeztek fékezni, mutatja, hogy bizony a vallások nagy szerepet játszottak és játszanak a háborúk előidézésében is. Jézus Társaságának 34. rendgyűlése a vallások közötti dialógus előmozdításáról szóló határozatában kénytelen volt elismerni, hogy a vallások – a kereszténységet is beleértve – gyakran „az embereket szétválasztó, kizsákmányoló és összeütközéseket teremtő” szerepet játszottak a történelemben.

Az emberek egymás elleni háborúskodásának természetesen sok oka van. Eugen Drewermann taglalta egyik figyelemre méltó könyvében azokat a biológiai, pszichológiai, gazdasági, társadalmi, politikai és vallási okokat, amelyek az emberi történelemnek általunk ismert legrégebbi korától kezdve napjainkig szüntelen háborúskodásokba vitték az egyéneket és a népeket. Meg kell azonban vallanunk, hogy ezeket a sok okból eredő erőszakos konfliktusokat sokszor támasztották alá vallási motívumokkal.

Az ókori Közel-Keleten, mind Egyiptomban, mind Mezopotámiában, a népek istenségeik oltalma és vezetése alatt folytatták a háborúikat. Az egyiptomi fáraó egy-egy hadteste egy-egy egyiptomi istenségről volt elnevezve, és az illető istenség képmását hordozták a hadtestek élén. A babilóniai főisten, Marduk, a mítosz szerint véres harccal győzte le az őskáoszt, és ő jogosította fel a babiloniakat a világ meghódítására. A görögöknél Arész volt a vad háborúisten, és Pallasz Athéné is istennő létére háborús istenség volt.

A középkorban a mongolok az általuk legfelsőbb istenként tisztelt „Ég” felhatalmazására hódították meg a népeket Kínától Magyarországig. Meg voltak győződve a borzalmas kegyetlenségek elkövetésével és emberek százezreinek legyilkolásával folytatott háborúik isten adta jogosságáról.

Az egyistenhívő és ezt az egy Istent kinyilatkoztatása révén saját Istenüknek tartó nemzetek történetében a vallás és a háború összekapcsolódása különösen szembetűnő. Izrael népe a legrégibb koroktól kezdve Istent hatalmas harcosnak gondolta, aki más népeket legyőzve vezeti győzelemre népét, Izraelt. Ennek az istenképnek a hátterében ott sejthetjük az ókori Közel-Keleten elterjedt kozmogóniai elképzeléseket, amelyekben a harcos isten győzi le a sötétség kozmikus erőit. Ez az Isten lép fel a történelmi csatákban népének, Izraelnek segítőjeként: ő harcol velük, ő biztosítja győzelmüket (vö. Kiv 15,3–8; MTörv 33,1–29; Bír 5,1–32). Az izraeliták e harcos Isten segítségének biztosítására vitték magukkal háborúikba a szövetség ládáját (Szám 10,35–36; 1Sám 4–7). A monarchia kialakulása után tovább éltek Izraelben a harcos Istenről szóló elképzelések, és összekapcsolódtak a Dávid házához tartozó király uralmával. Sok zsoltár énekli meg ezt a gondolatot (Zsolt 2; 18; 24; 46; 48; 76; 89; 97; 132; 134). Különös élességgel fogalmaz a 2. zsoltár: „Odaadom neked a nemzeteket örökségedül, s osztályrészedül a föld határait. Kormányozd őket vasvesszővel, cserépedényként törd össze őket.” (Zsolt 2,8–9) Ugyanilyen éles hangú a 110. zsoltár: „Jobbod felől az Úr áll, királyokat tipor össze haragjának napján. Ítéletet tart a nemzetek között: halomba rakja a halottakat, fejeket zúz össze a széles földön.” (Zsolt 110,5–6) Szinte ijesztő a 149. zsoltár: „Szájukban Isten magasztalása lesz, és kétélű kard a kezükben, hogy bosszút álljanak a nemzeteken, megfenyítik a népeket, láncra verik királyaikat, vasbilincsbe nagyjaikat, és végrehajtják rajtuk a megírt ítéletet: dicsősége lesz ez minden szentjének.” (Zsolt 149,5–9)

A Jozija király uralkodása (i. e. 640–609) alatt íródott úgynevezett deuteronomisztikus történeti mű Isten harcias beavatkozásának keménységét még tovább fokozza. Itt jelenik meg a herem parancs: az izraelitákkal együtt harcoló Isten kötelezi őket, hogy a legyőzött népet mindenestül irtsák ki. (Józsue 6,1–24; 8, 1–29; 1Sám 15,1–33) Hátborzongató a parancs: „ölj meg férfit s asszonyt, gyermeket és csecsemőt, szarvasmarhát s aprójószágot, tevét és szamarat egyaránt.” (1Sám 15,3)

A szentírástörténészek nézete szerint ezekből a több száz évvel később íródott szövegekből alig lehet visszakövetkeztetni a régi történések valós lefolyására. Valószínűleg ezek a tömeggyilkosságok nem zajlottak le ténylegesen az itt leírt módon. Mégis ijesztő látni azt, hogy egy nemzeti Istenbe vetett hitből milyen elképzeléseket vontak le az ezeket a szövegeket papírra vető emberek.

Izraelben a népéért harcoló Isten képzetét némileg módosítják a próféták, akiknél ez az Isten a hozzá hűtlenné vált Izrael népe ellen is harcol, és idegen népek királyait, például Nabukodonozort, használja fel Izraelt büntető eszközéül.

A fogság utáni korban is megmaradt Izrael népében az a meggyőződés, hogy a harcos Isten segíti őket harcaikban. A vallásüldöző Antiokhosz Epiphanész elleni szabadságharc vezetői Istennek tulajdonították győzelmeiket (2Makk 15,27). Mikor pedig a Római Birodalom elnyomása alatt nyögött Izrael népe, akkor a zélóták abban a meggyőződésben szították a felkelést, hogy ha Róma légiói ellen hadba szállnak, Isten maga fog segítségükre sietni mennyei seregeivel. Ezt a reményt részletesen tárja elénk a Qumranban felfedezett, A világosság fiainak harca a sötétség fiai ellen című irat, amely a Róma ellen indítandó eszkatologikus háborúra hív fel. Ebben a kozmikus méretű háborúban maga Isten a fő harcos, de részletes utasítások szerepelnek arra vonatkozólag is, hogy az izraelitáknak miképpen kell hadisorba állniuk. Amikor e hit alapján a zélóták kirobbantották az első zsidó háborút, a qumrani szerzetesek is mind hadba vonultak. A háború a zsidóság teljes vereségével végződött, egy qumrani szerzetes sem tért vissza a csatatérről.

A zsidók e vereség után sem tudtak beletörődni sorsukba. Előbbi meggyőződésük alapján kirobbantottak még két további háborút, amelyek szintén sikertelenül végződtek, és mérhetetlen szenvedést okoztak a zsidó népnek.

Jézus viselkedése és tanítása élesen szembefordult ezekkel az ideológiákkal. Az ellenségszeretetet (Mt 5,43–48) és az erőszakmentességet (5,38–41) hirdeti. Demonstratív módon békekirályként, szamárháton vonul be Jeruzsálembe (Mt 21,1–9). A János-evangéliumban foglalt szavak helyesen tükrözik Jézusnak az Isten uralmáról szóló felfogását: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.” (Jn 18,36)

Jézusnak e felfogása a kereszténység első évszázadaiban meghatározó befolyást gyakorolt a keresztényeknek a háborúskodásra vonatkozó felfogására. Keresztényeknek tiltották a katonáskodást, az üldözésekkor pedig tiltották az üldözők elleni erőszakos fellépést.

Ez a háborúellenes felfogás azonban fokozatosan megszűnt, amikor a császár keresztény hitre tért, és a kereszténység a birodalom államvallásává lett.

A középkorban csak a treuga Dei intézményében és az egyházi személyek fegyvertelenségében mutatkozott meg Jézus erőszak-ellenessége. Sőt, részben ószövetségi szövegek hatására, az istenhitet ismét egyre inkább erőszakoskodások igazolására kezdték felhasználni. A pápák szólították fel a keresztény népeket a keresztes háborúkra „az Isten akarja!” jelszóval. Kezdeti sikerek után ezek a háborúk teljes kudarcba fulladtak, és már az első, sikeres keresztes háborúnál is az elfoglalt Jeruzsálemben rendezett vérfürdő, amelyben tömegesen gyilkoltak le zsidókat és muzulmánokat, szégyenfolt maradt a keresztes háborúk történetén.

Az Isten nevében folytatott erőszakoskodás aztán tovább fokozódott az eretnekek ellen vezetett keresztes háborúkkal és az inkvizíció intézményével. Az egész folyamat akkor érte el tragikus tetőpontját, amikor a jézusi kinyilatkoztatás helyes értelmezése körüli vita miatt katolikusok és protestánsok indultak egymás ellen háborúba. A harmincéves vallásháború mérhetetlen szenvedéseket zúdított Európa népeire, és sok embert kiábrándított a kereszténységből.

Sajnos tehát be kell ismernünk, hogy – a jézusi tanítás béketeremtő potenciálja ellenére –, a kereszténység történetében inkább a vallás háborúokozó potenciálja mutatkozott meg, semmint annak béketeremtő potenciálja.

Ugyanez fokozottan áll a muzulmán vallásra. A Koránban kimondott dzsihád-parancs, szó szerint véve, az iszlám uralmi területének terjedésére irányuló buzgólkodást jelenti, de ezt kezdettől fogva napjainkig számos muzulmán a fegyverrel történő terjesztésként értelmezte. Szökőárként zúdultak a muzulmán arab és török seregek Afrika, Spanyolország, Közép-Ázsia, India és Kelet-Európa térségeire, és hajtották azokat uralmuk alá. Korunkban a muzulmán fundamentalizmus újjáéledésével egyre több muzulmán hívő szenteli magát a dzsihád szolgálatára: felkelések a Fülöp-szigeteken, keresztényüldözések Indonéziában, gerillaháborúk Afganisztánban, öngyilkos merényletek Palesztinában és másutt, felszabadítási harcok Afrika több országában, gerillaharcok Csecsenföldön stb. Mindezek a harcosok Allah nevében indulnak harcba. Az algériai felszabadító háborúban elesett egyik harcosuk zsebében találták a következő felírást tartalmazó papírdarabot: „Allah az állhatatosokkal van.” Velük van az iszlámért folytatott, halálra szánt harcukban, és velük van a paradicsomban, ahol méltó jutalmukat fogják élvezni.

Az isteni kinyilatkoztatásra hivatkozó monoteista vallásokhoz viszonyítva a misztikus élményeken alapuló nagy keleti vallások ritkábban szolgáltak háborús cselekmények igazolására. Elszórtan azonban ezeknél is találunk eseteket, amelyek a háborús elszántság és a vallásos meggyőződés összefüggését mutatják. Ilyen volt például Japánban a szegény nép között széles körben elterjedt Amida felekezet esete. Amikor e felekezet hívői fellázadtak az őket elnyomó és kizsákmányoló hűbérurak ellen, csak hosszas harcokkal és a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült a hűbérurak harcosainak legyőzni ezeket a lázadó csoportokat, mert ők teljes halálmegvetéssel szálltak csatába. Az volt ugyanis a hitük, hogy haláluk után Amida, az irgalom buddhája, azonnal elviszi őket paradicsomába, a Tiszta Országba.

E példa jól mutatja a vallásos meggyőződés és a harcra való elszántság közötti kapcsolatot. A vallás a hívők számára abszolút érték. Meg vannak győződve arról, hogy a Végső Valósággal kerültek közvetlen kapcsolatba, és ezért semmilyen evilági hatalomtól nem rettegnek. Fájdalmas, de tanulságos példa volt erre az 1637-ben Japánban, a Sinabara félszigeten kirobbant parasztlázadás. E területen sok keresztény élt. A japán sógunok ekkor már szigorúan tiltották a kereszténységet. Két helybeli hűbérúr elviselhetetlen adókat vetett ki jobbágyaira, és zaklatta a keresztényeket. Ezek erre fellázadtak, 30 ezren bevették magukat Sinabara várába. A sógun 120 ezer főnyi hadsereget küldött ellenük, de csak több hónapos nehéz küzdelem árán sikerült elfoglalniuk a várat. Az életben maradt védőknek irgalmat kínáltak, ha megtagadják hitüket. Ők ezt visszautasították, és ezért valamennyiüket kivégezték.

A legtöbb vallás Istenhez hűséges híveinek haláluk utáni boldog örök életet ígér. Ezért fordul elő éppen a vallás által motivált küzdelmekben, hogy a küzdők saját biztos haláluk tudatában is ellenségeik halálára törnek. Már az i. e. 2. században vallási indokból kitört Makkabeus-szabadságharc történetében dicsérően említenek meg egy Eleazár nevű zsidót, aki „elszánta magát, hogy megszabadítja népét, és soha el nem múló nevet szerez magának”; ő az ellenségnek harci elefánton ülő vezérét úgy igyekezett ártalmatlanná tenni, hogy „az elefánt lába közé bújt, aláment és megölte. Az rázuhant, és ő ott halálát lelte.” (2Makk 6,44.46) A 2. világháború alatt a napistenség leszármazottjának hitt japán császárt éltetve vetették magukat a fiatal kamikaze-pilóták repülőgépükkel az amerikai hadihajókra. Napjainkban a muzulmán öngyilkos merénylőknél látunk ugyanilyen elszántságot. Mohamed azzal igyekezett megszüntetni az egymással vetélkedő arab törzsek szüntelen háborúskodását, hogy az iszlám hitével egy közös „törzset” teremtett belőlük. Így a törzs tagjait feltétlenül összetartó törzsi szolidaritás, az egyistenhittel alátámasztva, az egész muzulmán világra kiterjedt. A muzulmán felekezetek és csoportok egymással való viszályait ezzel nem sikerült ugyan teljesen megszüntetni, de az Allah iránt erősen elkötelezett muzulmánok között ez a szolidaritás és a belőle származó halálra szántság napjainkig tovább él. Tudnia kell ezért mindenkinek, hogy muzulmánok erőszakos elnyomása más muzulmánokból ilyen halálra szánt merénylők ellenhatását váltja ki. Minthogy pedig a világ muzulmánjainak száma ma már meghaladja az egymilliárdot, ez az egész világra nézve kiszámíthatatlan következményekkel járhat. II. János Pál pápa ismételten hangoztatta, hogy a háború és a terrorcselekmények egyaránt elítélendők. De éppen a vallási meggyőződés ösztökéli nemegyszer az embereket mindkettőre.     

A vallás és a háború közötti viszonynak fent vázolt története megérteti velünk, hogy a 20. és 21. században miért látunk még mindig vallásilag motivált háborúkat és erőszakoskodásokat. Igaz, ezeknek a konfliktusoknak a legtöbbször etnikai, gazdasági és társadalmi okai is vannak, de a vallási különbözőség az Abszolútumra való hivatkozással különösen kiélezi azokat. Észak-Írországban történelmi és gazdasági okok állítják szembe az íreket és az Angliából és Skóciából bevándoroltakat; de a konfliktust mérhetetlenül kiélezi az, hogy az előbbiek katolikusok, az utóbbiak pedig protestánsok. A volt Jugoszláviában történelmi, politikai és nemzetiségi okok állították szembe egymással a szerbeket, bosnyákokat, horvátokat és albánokat, de a háború kíméletlenségét rendkívüli mértékben fokozta, hogy a szerbek ortodoxok, a horvátok katolikusok, a bosnyákok meg albánok pedig muzulmánok voltak. Csecsenföldön nemzetiségi függetlenségi vágy és az olaj biztosítása állítja szembe a csecseneket és az oroszokat, de a konfliktust elmélyíti az, hogy az előbbiek muzulmánok, az utóbbiak pedig jórészt ortodox keresztények. Indiában Pakisztán és az Indiai Köztársaság közötti hosszú konfliktus fő oka éppen a vallási különbözőség. Nigériában törzsi vetélkedések okoznak konfliktusokat, de a keresztények és muzulmánok szembenállása fokozza azokat. Még hosszan folytathatnánk a felsorolást.

Amikor ezt a szomorú történetet látjuk, talán azt is gondolhatnánk, hogy a vallásosság befolyásának csökkenése segítené a népek békés együttélését. Ez egyes esetekben igaz is. A vallás befolyásoló erejét azonban alig áll módunkban szabályozni. 70 éven keresztül próbálkoztak ezzel a Szovjetunióban, eredménytelenül. A szociológusok rájöttek, hogy minden ellenkező jóslat ellenére a 20. század második felétől kezdve mindenütt növekszik a vallások ereje. Egyesek a „the revenge of God” (Isten visszaütése) kifejezéssel illetik ezt a jelenséget. Pityirim Szorokin hatalmas történelmi művében kimutatta, hogy az emberi társadalmak gondolkodásmódja az évszázadok során hullámszerűen változik. A 19. századi m�233;lyponttól a vallásossággörbe egyre emelkedik, és világméretű jelenséggé vált. Az egyetlen megoldás tehát az lenne, hogy a vallások béketeremtő potenciálját igyekezzünk felfedezni és érvényre juttatni.

A vallások béketeremtő potenciálja: vallási világétosz

A Jézus Társasága 34. rendgyűlésének említett határozata ennek a potenciálnak a növelését célozza. Vallások közötti dialógusra, párbeszédre van szükség, hogy „minden vallás egyesítő és felszabadító potenciálját” felfedezzük és felmutassuk. Ez nagyon is lehetséges.

A keresztény felekezetek közötti ökumenikus párbeszéd egyik legszebb gyümölcse az egymás megbecsülése, jobb megértése, az együttműködésre való készség és a közös értékek és kincsek felismerése. Manapság egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy a falak nem érnek az égig, és hogy Istenben és Jézus Krisztusban már egyek vagyunk.

A különféle vallások közötti párbeszéd nehezebb, mint az ökumenikus dialógus, mert alapfelfogásaik nagyon eltérőek. A sokfelé már megindult, vallások közötti dialógus azonban azt bizonyítja, hogy ha tanbeli, filozófiai, elméleti síkon nehéz is szót érteni egymással, az etikai cselekvés síkján nagyon is közel kerülhetünk egymáshoz. Egységes világdogmát nem vagyunk képesek megfogalmazni, de világétosz megfogalmazása lehetséges.

Törekvések a vallások közötti párbeszédre

A világ mai megosztott állapotát és a vallások és kultúrák közötti feszültségeket látva sok vallásos ember szívében megfogamzott a vágy, hogy a különböző vallások követői közötti párbeszéd révén megfogalmazzák azokat az erkölcsi tételeket, amelyekben a legtöbb mai vallás megegyezik, és amelyek alkalmasak a 21. század világközösségének építésére.

Ilyen törekvés részeként, több éves előkészület után, 1993-ban összeült Chicagóban a Világvallások Parlamentjének nevezett gyűlés. E parlament magánkezdeményezésre gyűlt össze 6500, különféle vallásokhoz tartozó résztvevővel. Élénk vita után közösen egy Világerkölcs Nyilatkozatot fogadtak el, amelyet aláírt az összejövetelen részt vevő Dalai Láma, a chicagói katolikus érsek, valamint zsidó, muzulmán és egyéb vallásokhoz tartozó számos vezető személyiség. A főképpen – a neves katolikus teológus – Hans Küng által előkészített nyilatkozat a vallásokat egybekötő értékekre, feladhatatlan mércékre és az emberek személyes alapbeállítottságára vonatkozó és a mai világban is érvényes, minimális alapvető megegyezést fejezi ki.

A vallások közös meggyőződéseként először is kijelenti, hogy minden ember sérthetetlen méltósággal rendelkezik. Minden embert jogalanynak és célnak kell tekinteni, és sohasem szabad puszta eszközként vagy tárgyként kezelni.

Az emberek közötti viszony legegyetemesebb elveként a nyilatkozat az úgynevezett aranyszabályt teszi magáévá: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik”, illetve: „Mindazt, amit nem szeretnétek, hogy megtegyenek veletek az emberek, ti se tegyétek velük.” Az előbbi megfogalmazás Jézusé (Mt 7,12), az utóbbi pedig az izraelita etikát kifejező Tóbiás könyvében (4,15) és a kínai bölcs, Kung mester (Konfucius) írásában olvasható.

Ezután a nyilatkozat minden vallás közös meggyőződéseként négy feladatot sorol fel:

1. Ápoljuk az erőszakmentesség kultúráját és a minden élet iránti tiszteletet. Minden embernek joga van az élethez, testi épségének megőrzéséhez, személyisége és képességei szabad kifejlesztéséhez, amennyiben ez nem sérti mások jogait. De nemcsak az emberek, hanem a növények és állatok életét is őrizni és ápolni kell, megőrizve a nagy természettel való közösség érzését.

2. Kötelezzük el magunkat a minden embert átfogó egyetemes szolidaritás kultúrájára és az egész világot átfogó igazságos gazdasági rend kialakítására. Mások tulajdonát nem szabad megsérteni, de saját tulajdonunkat sem szabad a társadalom és a föld igényeinek figyelembevétele nélkül használni. A gazdasági és politikai hatalom célja az emberek, különösképpen a szegények és a szenvedők szolgálata.

3. Kötelezzük el magunkat a kölcsönös toleranciára és az igazmondásra. Kerüljünk minden féligazságot és ferdítést.

4. Kötelezzük el magunkat a férfiak és nők egyenjogúságának előmozdítására. Ne engedjük, hogy embereket csupán szexuális gyönyörök tárgyaként kezeljenek. Legyen a szexualitás az életigenlő kapcsolat teremtésének módja, amelyben a partnerek hűségesen egymás boldogságáért vállalnak felelősséget.  

Ez a chicagói nyilatkozat az aláírók szándéka szerint még csak kezdet. Azt kívánják, hogy a vallások közötti párbeszéd további fejlődése segítse elő a napjainkban annyira szükséges világerkölcs további kialakulását.

A fenti megfogalmazásnál sokkal részletesebbek az emberi jogoknak azok a felsorolásai, amelyeket az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberjogi nyilatkozata vagy az Európai Unió emberjogi chartája tartalmaz. A vallási vezetők fent említett nyilatkozatának többlete abban áll, hogy kifejezetten vallási alapon álló emberek saját vallási meggyőződésüknek megfelelően fogalmazták meg ezeket a béketeremtő elveket és feladatokat, mégpedig abszolút érvényű kötelezettségként. Közösen kijelentették vallási meggyőződéseik alapján, hogy az embereknek emberségesnek, humánusnak, másokkal szemben szolidárisnak, szeretőnek, igazmondónak, őszintének, hatalmukat és képességeiket mások szolgálatára használónak, az emberek életét és szabadságát tisztelőnek és az emberek egyenlőségét elismerőnek kell lennie. E kijelentés megalapozása a különféle vallások szerint természetesen eltérő. Az indiai vallások követői szerint a Lét törvénye vagy a jóságosan hozzánk lehajló istenség kívánja ezt, a buddhisták szerint az ilyen életút vezet a végső, boldog felszabaduláshoz, az izraelita vallás szerint ez a kinyilatkoztató Isten törvénye, a muzulmánok szerint ezt parancsolja a mindenható, teremtő Isten. A keresztények az előbbi négy megalapozást magukévá téve hozzáteszik, hogy ezt kívánja az Atyaistennek Fiában, Jézus Krisztusban és a Szentlélekben mindenkit magához vonzó szeretete.

Keresztény megfogalmazásban a fenti etikai követelményeket így fejezi ki a 2. vatikáni zsinat: „Nem szólhatunk imáinkban Istenhez, mindenki Atyjához, ha az Isten képmására teremtett egyes emberekkel szemben nem vagyunk hajlandók testvérként viselkedni. Az ember kapcsolata az Atyaistennel és az ember kapcsolata az embertestvérekkel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: »Aki nem szeret, nem ismeri Istent.« ” (NAe 5) Ez a megfogalmazás fejezi ki legtömörebben a vallás és a béketeremtő erkölcs viszonyát.

Ha a különféle vallások követői nem a kontroverzia szellemében a különbségeket élezik ki, ha nem apologetikusan a másik vallás leértékelésével igyekeznek a saját vallásuk felsőbbrendűségét bizonyítani, ha nem vallási érvekkel próbálják alátámasztani a másvallásúak iránti lenézést és gyűlöletet, ha nem teszik vallásukat (bergsoni  értelemben) „zárt vallássá”, amely egy törzs, faj vagy csoport benső összetartását szolgáló „zárt erkölcsöt” ír elő, hanem vallási meggyőződésükkel a bergsoni „nyílt erkölcsöt”, vagyis az egész emberiséget, sőt az egész világot átölelő szeretet és irgalom erkölcsét alapozzák meg, akkor  nagyon segíthetik a világbéke megvalósulását és megőrzését.

Az egyes nagy vallások békét szolgáló tanításai

Soroljunk fel néhány elemet, amelyek a különféle vallásoknál az egyetemes békét támasztják alá.

Az ősi, úgynevezett természetes vallások követői nagyon is érzik a természet menetében és az emberi élet fontos eseményeiben jelenlevő és működő titokzatos erőt, és ez az észlelés megrendült csodálattal hatja át életüket. Nem zsarnokként akarnak uralkodni a növények és állatok fölött, hanem tiszteletteljes viszonyban állnak velük, és saját életük fenntartására hálásan használják fel azokat. A növényeket és állatokat oktalanul pusztító ember hajlamos arra, hogy oktalanul pusztítsa embertársait is. A minden életet tisztelő ember alkalmas arra, hogy tisztelje embertársai életét is.

Az ősi vallások másik szép öröksége az elhunyt ősök iránti hála és tisztelet. Ők nem annyira hajlanak arra, mint a fejlettebb vallások, hogy hittestvéreik lelkét a mennyországba, ellenfeleik lelkét pedig a pokolba szánják, hanem a szellemek világát inkább egy meghatározhatatlan, titkos és közös másvilágnak képzelik el.  Jób könyvében találjuk az ilyen felfogás nyomait: „Ott (a halál utáni állapotban) felhagynak a gonoszok a tombolással, és pihennek az erőben megfogyatkozottak. A foglyok mind bántódás nélkül vannak, és nem hallják többé a robottiszt szavát. Együtt van ott kicsiny és nagy egyaránt, s a szolga felszabadult urától.” (Jób 3,17–19) Dühöngő csata után is az elesettek felhagynak egymás bántalmazásával, és csendben hevernek egymás mellett. A közös halálban mintegy megbékél mindenki mindenkivel. Valamennyi halottról való tiszteletteljes megemlékezés relativizálja az élő, de biztosan a halál felé tartó emberek egymás elleni acsarkodását. A vallások konfliktusteremtő szerepének sajnálatos maradéka, hogy egészen napjainkig – még a keresztény felekezetek is – gyakran külön-külön temetőkbe temetik halottaikat. Ezzel szemben milyen jó, hogy a katolikus egyház valamennyi új misekánonjában a keresztény megholtakért történő imádság után, valamennyi megholtért imádkozik az Egyház.

Az indiai vallások nagy öröksége, hogy ráfigyelnek az ember belsejére, és minden dologban, minden eseményben, minden történésben megérzik a világmindenséget hordozó láthatatlan Végtelenséget. Megtanulhatjuk tőlük a csend kultúráját és az evilági dolgokkal szembeni belső szabadságot. Idézzünk néhány sort egy indiai szent embernek, Bankei Biharinak (1956) írásából, amelyben az indiai szentek életmódját írja le:

„A szentek egyszerűek, mint a gyermekek, és mindig készek mások szenvedését enyhíteni; a szentek nem szektáskodnak; a szentek önzetlenek, szerények és alázatosak; a szentek élik azt, amit mondanak; a szentek a pénznek még az érintését is kerülik; a szentek szeretnek.”

Az ilyen „szentektől” mi sem áll távolabb, mint a háborúskodás.

A buddhizmus nagy etikai értéke az erőszakmentesség, amely a belsőre való ráfigyelésből, az egyetemes, együtt érző jóságból és az evilági dolgokhoz való oda nem tapadásból származik. Idézzük egy indiai buddhista bölcs, Santideva (685–763) néhány mondását:

„Bárcsak meggyógyíthatnám a betegeket. Bárcsak bőséges étellel és itallal olthatnám mindenki éhét, szomját. Teljes szívemmel a világ szolgája leszek. Meg kell szüntetnem mások szenvedését, mert az övéké ugyanúgy szenvedés, akárcsak az enyém. Ha magadat szereted, ne szeresd magadat. Ha magadat akarod védeni, ne védd magadat. Akik boldogtalanok e világban, mindnyájan azért boldogtalanok, mert saját boldogságukra vágyódnak. Akik boldogok e világban, mindnyájan azért boldogok, mert mások boldogságára vágyódnak.”

Egy másik buddhista bölcs így ír:

„A haragot győzzük le kedvességgel, a rosszat győzzük le jósággal. A világban a gyűlöletet sohasem szüntethetjük meg gyűlölettel. A gyűlölet csak jóság által szüntethető meg.”

A kínai nagy etikusnak, Kung mesternek tanítását talán nem lehet vallásnak tekinteni, de meglátásai sokat segíthetnek a világétosz kialakításában. Szerinte minden embernek önmagát nevelve törekednie kell az emberiességre. Az emberiesség pedig abban áll, hogy szeretjük az embereket. Akkor lesz az ember emberiessé, ha ugyanúgy kívánja mások sikerét, mint a magáét, és azon gondolkodik, hogy mit tehet másokért.

Az így élő ember nem fog háborúskodni. Nem véletlen, hogy a Kung mestert országos mesternek elismerő kínai birodalomban a katonák álltak a társadalmi létra legalsó fokán, és az a gondolat is megfogalmazódott, hogy nem szabad örülni egy csatában elért győzelemnek, mert minden csata sok ember halálát okozza. A kínai császár volt régen az egyetlen uralkodó, aki sohasem viselt katonai uniformist.

A muzulmán vallás tanításaiban is fellelhetők a békét segítő elemek. Ilyen például a böjt parancsa és a szeszes ital tilalma. Az ezzel járó önfegyelem segítheti az agresszivitás kordában tartását.

A zsidó vallás nagy öröksége a tízparancsolat. A háborúkra az ölési és rablási vágy ösztökélte és ösztökéli az embereket. Ez a vágy régen nyíltan és durván jelent meg, későbbi korokban jogi fikciókkal és etikai álérvekkel palástolták. Ha a „Ne ölj” és „Ne lopj” parancsokat a mindenható Isten szavának hisszük, kevésbé leszünk hajlamosak ölni és rabolni. Az is fontos, hogy a zsidó hagyomány szerint Isten a szegények, gyengék és elnyomottak pártján áll.

A keresztény ember hiszi, hogy maga az Isten szeretet, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. A 2. vatikáni zsinat szerint az Isten Fia „megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22), és Isten Jézus által minden ember szívébe elküldi a Szentlelket, hogy őket ráhangolja az Isten szívére.

A keresztény ember hiszi, hogy Isten szereti őt, és szeret mindenkit, még a bűnösöket is. Hiszi, hogy ő maga és minden ember fontos az Istennek. Tudja, hogy megbocsátott neki az Isten, ezért ő is – egészen természetesen – megbocsát másoknak.

Jézus parancsolja: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”, és „Szeressétek ellenségeiteket”. Az ezt a parancsot követő életvitel a bennünk lakó Szentlélek belső energiájából származik. Hatalmas motívuma az a tudat, hogy Jézus meghalt, nemcsak értem (Gal 2,20), hanem mindenkiért (2Kor 5,15). Ezért a krisztusi szeretetnek nincsenek határai. Jézus tanítványa nem teheti fel a kérdést, hogy „ki az én felebarátom”, hiszen neki kell minden segítségre szoruló ember „felebarátjává lennie” (Lk 10,36–37).

A békés társadalmat a keresztény ember, XXIII. János pápa tanítása szerint (Pacem in terris körlevél), az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság négyes pillérére fogja építeni.

Nagyon találóan fogalmazza meg a 2. vatikáni zsinat e tevékenység perspektíváit: „Az emberi tökéletességnek és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet. Nem hiábavaló az egyetemes testvériességre irányuló törekvés. Az emberi méltóságnak, a testvéri közösségnek és a szabadságnak értékeit, természetünknek és munkálkodásunknak mindezen gyümölcseit – miután azokat Krisztus Lelkének erejével és Krisztus parancsa szerint a földön terjesztettük –, újra meg fogjuk lelni, mégpedig minden szennytől megtisztítva, fénybe öltöztetve és átalakítva, amikor Krisztus átadja az Országot az Atyának. Elmúlik ugyan a világ bűntől eltorzult alakja, de a szeretet és annak alkotása megmarad.” (GS 38–39) Az örökké megmaradó „szeretet alkotása” nem más, mint maga a szeretővé átalakult ember és az embereket összefűző szeretetviszonyok. Így részesednek az emberek, most és mindörökké, a szentháromságos Isten örök szeretetközösségében.

Egy ilyen hitre és reményre koncentrálódó kereszténység hatalmas erővé lesz a világbéke megteremtésére. Ezen fáradozik II. János Pál pápa, és erre kell törekednie Jézus minden tanítványának. Legyen lelkünkben béke, családunkban béke, közösségeinkben béke, magyar társadalmunkban béke, a nemzetek között béke, a vallások között béke. Messze vagyunk még mindettől. De reményünk mégsem fog megcsalni bennünket, „mert Isten szeretete kiáradt lelkünkbe a Szentlélek által, aki megadatott nekünk” (Róm 5,5).