MÁJUS 21. - A MAGYAR HONVÉDELEM NAPJA

A magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a honvédsereg három hetes ostrom után visszafoglalta Buda várát.

Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünneplik A MAGYAR HONVÉDELEM NAPJÁ-t.

A várnegyed déli részén található Dísz téren emelték 1893-ban a Honvéd-szobrot a budai hősök emlékére. A szobor egy zászlót tartó, harcba rohanó fiatal katonát mintáz, a talapzaton található felirata: „1849. május 21. Szabad hazáért!”.

A Magyar Honvédség

A Magyar Honvédség polgári irányítás alatt álló, függelmi rendszerben működő és centrálisan vezetett fegyveres állami szervezet, békében az önkéntességen, megelőző védelmi helyzetben és rendkívüli állapotban az önkéntességen és az általános hadkötelezettségen alapuló haderő.

A Magyar Honvédség alapvető kötelessége a haza katonai védelme és a nemzetközi szerződésből eredő kollektív védelmi feladatok ellátása. Egyes szervei törvényben meghatározott katonai igazgatási feladatokat is ellátnak. A Magyar Honvédség szervezeti felépítését a Honvédelmi Minisztérium, a honvédelmi miniszter közvetlen alárendeltségébe tartozó, valamint a Magyar Honvédség hadrendje szerinti szervezetek összessége képezi.

A katonai szervezeteket a szárazföldi csapatok, a légierő csapatai, a logisztikai és támogató erők, valamint a Magyar Honvédség feladatainak végrehajtása érdekében egyéb szaktevékenységet folytató szervezetek alkotják. A szárazföldi csapatok és a légierő csapatai haderőnemet képeznek. A haderőnemek fegyvernemekből és szakcsapatokból tevődnek össze.

A Honvédséget békében az Országgyűlés, a köztársasági elnök, a Kormány és a honvédelmi miniszter irányítja. Rendkívüli állapot idején a Honvédség legfelsőbb irányító szerve a Honvédelmi Tanács. A Magyar Honvédség vezetése a mindenkori Honvéd Vezérkar főnök (HM HVKF) joga és kötelessége. Gyakorolja jogszabályban rögzített hatáskörét, illetve végrehajtja az irányítására jogosultak utasításait. A Magyar Honvédség szakmai vezetését a Honvéd Vezérkar (HVK) és a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság látja el.

A MAGYAR HONVÉDSÉG NEMZETKÖZI SZEREPVÁLLALÁSA

A magyar békefenntartói szerepvállalás a 19. század végéig nyúlik vissza. Magyar katonák az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének részeként a világ számos pontján igyekeztek megakadályozni a konfliktusok eszkalációját: békefenntartói feladatot láttak el 1897-ben Kréta szigetén, részt vettek a kínai boxerlázadás (1901) utáni helyzet normalizálásában, óvták a békét Kosovóban (1902–1907) és Albániában (1902–1914). A második világháború után 1973–75 között egy 750 fős magyar kontingens tevékenykedett a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság égisze alatt Dél-Vietnamban.

Az 1990-es évek elejétől a nemzetközi békefenntartáshoz való magyar hozzájárulás folyamatosan fejlődött és erősödött. A Magyar Honvédség kezdetben ENSZ katonai megfigyelőket, néhány fős csoportokat küldött Afrika (Angola, Uganda, Mozambik) és a Közel-Kelet (Irak, Kuvait) válsággócaiba.

1995-ben Magyarország fegyveres békefenntartókat küldött a Sínai-félszigetre, Ciprusra és a Balkánra. Ugyanebben az évben biztosította a NATO-erők átvonulását szárazföldön és a légtérben, befogadó nemzeti támogatást nyújtott átmenetileg az IFOR/SFOR-erők részére, és egy műszaki zászlóaljjal járult hozzá a Camp David-i egyezmény megvalósításához. A boszniai rendezésben való részvétel rendkívül fontosnak bizonyult, mert a magyar hozzájárulásnak komoly súlya volt a NATO tagsági meghívásban.

1999 óta a Magyar Honvédség valamennyi NATO szárazföldi katonai békeműveletben részt vesz. 2003 és 2004-ben Irakban egy magyar logisztikai szállítózászlóalj működött, amely a lengyel vezetésű nemzetközi hadosztály logisztikai támogatását végezte. 2003-tól magyar katonák szolgálnak Afganisztánban is.

Az ország Európai Uniós tagsága óta részt vesz az EU Althea operációban egy katonai rendőri századdal, emellett 2005-től Magyarország részese a kongói EU missziónak is.

Az ENSZ-, NATO-, EU-műveleteken kívül magyar katonák szolgálnak EBESZ-missziókban, Afrikai Uniót támogató (EU–AU) műveletekben, és más nemzetközi megállapodásokon alapuló béke feladatokban is.

Az Országgyűlés 2006 őszén határőrök és katonai térképészek Libanonba küldéséről döntött, ahol az ENSZ UNIFIL kötelékében teljesítettek szolgálatot.

Az Országgyűlés határozata alapján Magyarország összesen maximum 1000 főt küld ezekbe a missziókba.

ARANY JÁNOS: NEMZETŐR-DAL

Süvegemen nemzetiszín rózsa,

Ajakamon édes babám csókja;

Ne félj, babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;

Zászló alá magam csaptam én fel:

Szülőanyám, te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;

Négy garajcár úgyse sokat érne;

Van nekem még öt-hat garajcárom...

Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat;

Fegyveremre senki se tart számot,

Senkié sem, igaz keresményem:

Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,

Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:

De a szabadságért, ha egy íznyi,

Talpon állok mindhalálig víni.

PETŐFI SÁNDOR: TISZTELJÉTEK A KÖZKATONÁKAT

Tiszt vagyok... ha lát a közlegénység,

Tisztelkedve megyen el mellettem;

Én pirúlok, gondolván magamban:

Nincs igazság, nincs igazság ebben.

Nekünk kéne köszönteni őket,

Mert minálunk sokkal többet érnek. –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Velök állunk a csaták tüzében,

De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,

Mert van, ami győzelemre buzdít,

Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,

S von előre csábító varázsa

A dicsőség ragyogó szemének. –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ők az elvet hirből sem ismérik,

És a haza? kemény mostohájok,

Izzadásuk díjában nekik csak

Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,

S zászlajához hogyha odaállnak,

Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

S mit tudják ők, mi az a dicsőség?

S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?

Nincsen lap a történet könyvében,

Ahol nevök följegyezve lenne.

Ki is győzné mind fölírni, akik
Tömegestül el-elvérezének? –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ha megtérnek csonkán a csatákból,

Koldusbotot ád a haza nékik,

S ha elesnek, a felejtés árja

Foly sírjukon s neveiken végig.

És ők mégis nekimennek bátran

Az ellenség kardjának, tüzének! –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

A MAGYAR HONVÉDSÉG TÖRTÉNETE

A modern magyar hadsereg megalakulása a gyakorlatban 1848. május végére tehető, amikor Batthyány Lajos miniszterelnök utasítására felszereltek tíz reguláris gyalogzászlóaljat, névlegesen a Nemzeti Őrsereg részeként – valójában ezt a seregtestet a hivatalos iratokban is „honvédségként” emlegették. A magyar állam ellen irányuló külföldi agresszió fenyegetése és belső nemzetiségi fegyveres mozgalmak veszélye miatt Kossuth Lajos kérésére 1848. július 11-én, Pesten az országgyűlés képviselői 200 ezer újoncot és a 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg – hivatalosan is létrehozva ezzel a nemzet reguláris véderejét, a Honvédséget. Az erélyes intézkedések nyomán Magyarországnak 1848 legvégén már 110 ezer főnyi serege állt hadrendben, amely végigharcolta a szabadságharcot. Az 1849. évi orosz cári invázió következtében az ország közel 20 évig tartó osztrák katonai megszállás alá került, ez idő alatt nemzeti rendelkezésű hadserege nem volt.

Az önálló magyar hadsereg ismételt felállítására 1868-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása után került sor. 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása. A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlődésében, de az 1900-as évek első évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderő-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a királyi magyar honvédség, illetve császári királyi Landwehr alkotta. Az európai nagyhatalmak felgyorsult ütemű fegyverkezését szem előtt tartva a hadvezetés a közös hadsereg tüzérségét óhajtotta fejleszteni, ami létszámnöveléssel járt együtt. Az I. világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, főleg az orosz fronton és az olaszországi Isonzónál. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre (nemzetállami mozgalmak), és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a külpolitikai helyzet még súlyosabb volt, mint a polgári kormányzat idején. Az események alakulását jelentősen befolyásolta a Vix-jegyzék, melyet 1919. március 20-án adtak át. Az ország vezetői úgy vélték, hogy 3-4 hónap alatt lehetséges egy körülbelül 200 ezer fős hadsereg létrehozása. 1919. március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg fölállításáról szóló rendelet. Április 16-án a román, majd április 27-én megindult a cseh csapatok támadása. A kezdeti katonai sikerek után azonban a Clemenceau-jegyzék hatására – ami kimondta, amennyiben a Vörös Hadsereg kivonul a Felvidékről, akkor cserébe a románok kiürítik a megszállt Tiszántúlt, és Magyarországot meghívják a béketárgyalásokra – a Vörös Hadsereg kivonult a Felvidékről, de a román csapatok nem távoztak, valamint Magyarországot nem hívták meg a béketárgyalásokra. A Vörös Hadsereg szétesett, amely a román csapatok elleni szolnoki ellentámadás sikertelenségével zárult.

A 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni. A Tanácsköztársaság kormányának lemondásával megszűnt hadsereggel párhuzamosan szerveződött a Nemzeti Hadsereg, melynek parancsnoka a Károlyi Gyula vezette szegedi kormány honvédelmi minisztere, Horthy Miklós lett. Létrehozására június 6-án Szegeden hirdette ki rendeletét, a fővezérség pedig augusztus 9-én felállt (a szervezet elnevezése 1922. január 4-én Magyar Királyi Honvédségre változott). Magyarország a területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd később (1933. után) a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. A Tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a II. világháborúba, melynek casus bellije Kassa augusztus 26-ai bombázása lett. A gyengén felszerelt magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak a keleti fronton, majd 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a Don folyó partján.

Később 1944–45 folyamán, az előretörő Vörös Hadsereg ellen a Honvédség főleg az ország területének védelmében vett részt, de 1944 nyarán az 1. Magyar Hadsereg például a Kárpát-medence keleti, észak-keleti előterében, Galíciában is vívott főleg páncéloscsatákat. Az ország védelmét a kiépített védelmi vonalakkal kívánták biztosítani, így az Árpád-vonallal, Szent László-állással, illetve Hunyadi-állással. Az ország 1944. március 19-én német megszállás alá került, ez év tavaszától angolszász hadászati bombatámadások színterévé lépett elő. Lévén az ország közlekedési szempontból immár kiemelkedő szerepet töltött be a német háborús célok elérése érdekében, az ország légvédelmét megerősítették, a magyar repülőcsapatok műszaki felszereltségét jelentősen növelték. A szeptembertől szárazföldi hadszíntérré váló országban a három honvéd hadseregen kívül jelentős számú német csapatok is tevékenykedtek. Az országba betörő szovjet és román csapatok az év végére elérték a fővárost, melyet végül sikerrel kerítettek be, majd az újév februárjában bevettek. A főváros felmentésére tett minden magyar–német kísérlet kudarccal végződött. A Királyi Honvédség és a német haderő csapatait az egyesített szovjet–román erők március végére kiszorították az országból a nyugati határon át Ausztriába. 1945. április végére gyakorlatilag a magyar haderő megszűnt létezni. A szovjet csapatok által elfoglalt területeken még a harcok alatt megkezdődött a németellenes csapatok szervezése. 1945 elején már aktív, kis létszámú „partizánhaderő” alakult, melyeket be is vetettek. Később a háború alatt hadifogságba esett magyar katonákat a Honvédelmi Minisztérium Igazoló Bizottsága volt hivatott átvilágítani és igazolni, vagy elítélni. A Bizottság már decemberben ítéleteket hirdetett. Az átvilágított, igazolttá nyilvánított tisztekből, tábornokokból létrehozták az újdonsült Magyar Honvédség törzsi, tiszti állományát. A honvédség ismét fejlődésnek indult, 1946-ban már aktív haderőnek számított. A tisztképzés 1947 decemberében indult, az immár Honvéd Hadiakadémián.

1947. február 10-én Párizsban aláírták a magyar békeszerződést, amelynek a hadseregre vonatkozó előírásai értelmében Magyarországnak jogában állt 70 ezer fős hadsereget szerveznie. 1948. végén megkezdődött a hadsereg gyorsított fejlesztési tervének kidolgozása. 1951. őszéig nyolc lövész- és egy páncéloshadosztály, hadseregközvetlen tüzérség, szerény légierő és légvédelmi tüzérség felállítására került sor. Még e nagyságrendileg nem túl jelentős haderő is rendkívüli megterhelést igényelt az országtól, 1950-ben például az állami költségvetés 25%-át. 1951. június 1-jén a Magyar Honvédség elnevezést Magyar Néphadseregre változtatták, az év végétől megkezdődött az állomány szovjet mintájú egyenruházattal való ellátása és a Jugoszlávia ellen esetlegesen indítandó invázióra alkalmas növelt létszámú haderő fejlesztése.

Az új Magyar Néphadsereg a szovjet katonai rendszeren és eszközökön alapult. A hatalmas hadi kiadások 1952. végére félbeszakadtak, az akkori haderő létszáma elérte a 250 ezer főt. Sztálin halálával a déli invázió lehetőségét elvetették, a haderő létszámát ismét csökkenteni kezdték. Ez az indokolatlan túlköltekezés az 1950-es évek közepére gazdasági csődközelbe juttatták az országot. Az 1956-os forradalom szovjet leverése után a Szovjet Hadsereg a Magyar Néphadsereg eszközállományának jelentős részét elhordta az országból, a haderő fejlesztését új koncepciókra kellett alapozni.

1968-ban a Prágai tavasz politikai változásokat hozott Csehszlovákia életében. A szovjet vezetés ezt nem nézte jó szemmel, így 1968 nyarán a Varsói Szerződés tagállamainak katonai egységei (Románia kivételével) bevonultak az országba. Magyar részről egy hadosztály vett részt a hadműveletben.

A rendszerváltozás a hadseregben már 1989-ben megkezdődött. A kormány 1989. november 30-i határozata szerint további 20–25%-os csapatcsökkentést kell végrehajtani, a néphadsereget nemzetközi haderővé alakítani és a diszlokációt egyenletessé tenni. 1990. március 15-étől a haderő hivatalos neve Magyar Honvédség.^[1]

Magyarország – a volt Varsói Szerződés tagországai közül elsőként – 1996. január 29-én jelentette be hivatalosan csatlakozási szándékát a NATO-hoz. 1997. július 8-án a NATO madridi csúcstalálkozóján a szövetség állam- és kormányfői úgy határoztak, hogy Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot csatlakozási tárgyalásokra hívja meg. 1999. március 12-én Magyarország felvételt nyert a NATO-ba.

Az Országgyűlés 2004 novemberében módosította az alkotmányt a sorkötelezettség felfüggesztésével kapcsolatban, ettől kezdve a Honvédség állományát békében kizárólag szerződéses katonák, hivatásos katonák, köztisztviselők és közalkalmazottak alkotják.

BONA GÁBOR: A szabadságharc honvédsége

1848-49 forradalmi mozgalmai közül csak a magyar volt képes társadalmi, illetve nemzeti céljai védelmére a kor színvonalán álló reguláris fegyveres erőt létrehozni. Ez magyarázza a magyar szabadságharc katonai sikereit, ezért tarthatott ki legtovább 1848-49 mozgalmai közül a kontinensen. A magyar honvédsereg a forradalom terméke volt, ám olyan haderő, melyet nem jellemzett a sebtében szervezett forradalmi hadseregekre általában érvényes profizmus hiánya. Éppen ellenkezőleg. A `48-as honvédsereg mind szervezését, szervezetét, mind pedig működési elveit tekintve a kor színvonalán állt. E sajátosságát az eseményekben, főként létrejöttének körülményeiben, valamint abban a tényezőben kell keresnünk, hogy alapját – legalább is részben – a császári-királyi hadsereg szabadságharchoz csatlakozott magyar alakulatai, tehát reguláris katonaság képezte.

Az 1848-49-es honvédsereg létrehozásának érdemét illetően a történeti szakirodalom, valamint a publicisztika és a köztudat véleménye megoszlik. Ki az első felelős magyar miniszterelnök, ki az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, ki pedig a magyar hadügyminiszter ezzel kapcsolatos tevékenységét helyezi előtérbe. Valójában egységes folyamatról van szó, melynek különböző periódusaiban előbb gróf Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos, illetve Mészáros Lázár játszott főszerepet, de másoknak is megvolt a maguk érdeme.

Az első honvédzászlóaljak

A kezdeményezés dicsősége kétségkívül a felelős magyar miniszterelnököt illeti, bár igen korán, már 1848 áprilisában napvilágot láttak a sajtóban olyan cikkek, melyekben a radikálisok a vér nélkül győzött forradalom eredményeinek védelmére kész reguláris fegyveres erő felállításának szükségességét hangoztatták. Ám ez egyelőre szükségtelennek tűnt. Hiszen az áprilisi törvények engedélyezték a nemzetőrség szervezését, egyúttal a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó részét – legalábbis elvileg – a magyar kormány hatáskörébe utalták. S bár ez utóbbi rendelkezés érvényesítése nem kevés utánajárásába került Batthyányinak, sikerült elérnie, hogy az uralkodó május 7-én, illetve június 10-én kiadja az ehhez szükséges konkrét utasításokat, egyben elvi beleegyezését adja a Magyarországon állomásozó idegen katonaság külhoni magyar ezredekkel történő felváltásához.

Ám miközben a nemzetőrség szervezése megkezdődött, s a magyarországi császári-királyi katonaság körüli huzavona még folyt, Magyarország viszonya egyre feszültebbé vált Horvát- országgal, a szerb-magyar politikai ellentétek kiéleződése pedig polgárháborúval fenyegetett. E helyzetben Batthyány nem habozott, s javaslatára a kormány május 15-én határozatot hozott egy 10 ezer főből álló „önkéntes sereg” létrehozásáról. Ez az ország tíz nagyvárosában – Pesten, Budán, Szegeden, Pozsonyban, Győrben, Veszprémben, Szombathelyen, valamint Pécsett, Kassán és Debrecenben – 10 reguláris zászlóalj önkéntes alapon történő szervezését jelentette. E zászlóaljak, valamint katonáik elnevezése a német Landwehr szó tükörfordításával hamarosan „honvéd” lett.

Az első 10 honvédzászlóalj, a honvédsereg későbbi mag- vának felállítása lényegében forradalmi tett volt, mivel ilyen jellegű alakulatok szervezésére a nemzetőrségi törvény csak a meglehetősen tág magyar értelmezés szerint adott lehetőséget. Bécs azonban nem emelt kifogást. Az udvar ugyanis a monarchia megrendült helyzetének megszilárdításáig – ami csak 1848 őszére következett be – a magyar kormánnyal való együtt- működésben volt érdekelt, ezért Magyarország „megregulázá- sának” tervét későbbre tartogatta.

Ennek eredményeképp az első honvédzászlóaljak szervezésének irányítását közvetlenül kezében tartó minisz- terelnök a magyarországi császári hadszervezetet is felhasz- nálhatta. A fegyverzet, a felszerelés, a ruházat jelentős része a császári-királyi hadsereg raktáraiból származott, s a tisztikar, valamint az altisztek nagyobbik része is a hadseregből önként jelentkezők közül került ki. A hivatásos katonák hozta, nélkülözhetetlen szakismeret szerencsésen ötvöződött a forradalmi szellemmel: a honvéddé lett önkéntesek mintegy 10-12 %-a ugyanis az ún. jurátus ifjúságból származott, akik tudatos hordozói voltak a koreszmének, a szabadság, egyen- lőség, testvériség, valamint a nemzeteszme gondolatának.

1848 nyarán a délvidéki véres polgárháború, illetve Jellasics mind szembeötlőbb készülődése egyre erőteljesebben vetette fel az önálló magyar hadsereg létrehozásának gondolatát. A magyar kormány rendelkezése alatt álló fegyveres testületek ugyanis – a honvédzászlóaljakat leszámítva – nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az országban állomásozó császári csapatok tábornoki és felsőbb tisztikara alig titkolt ellenszenvvel tekintett a forradalom nyomán kialakult magyarországi viszonyokra, a szerb felkelők elleni harcot ezért nem is tekintette szívügyének. De nem volt népszerű a szerbek elleni harc az országban állomásozó szláv – cseh, ukrán, lengyel – ajkú ezredek legénységének körében sem. Igaz, ezeket lassan kezdték a hazavezényelt magyar legénységű ezredek felváltani. Míg a császári ezredek tekintetében a megbízhatatlanság, addig a magyar nemzetőrség esetében az alkalmatlanság kérdése vetődött fel. A laza szervezetű, rosszul felfegyverzett és gyakran fegyelmezetlen nemzetőrség ugyanis inkább csak belső karhatalmi funkciók ellátására, semmint a kor rendes háborújának vívására volt alkalmas. Mindezeket figyelembe véve nem véletlen, hogy a Batthyány-kormány álláspontját kifejtő pénzügyminiszter, Kossuth Lajos július 11-én nagy hatású beszédben kérte az első népképviseleti parlamenttől a „magyar sereg létszámának 200 ezer főre emelését”, valamint az ehhez szükséges 40 millió forintnyi hadihitel megajánlását. A híres jelenetben felhangzó „megadjuk!” azonban csak elvi döntést jelentett: több mint egy hónapnak kellett eltelnie, hogy a Mészáros Lázár által kidolgozott konkrét törvényjavaslat augusztus 23-án törvénnyé váljon, életbe léptetését azt követően pedig az uralkodói szentesítés elmaradása hátráltatta.

Az 1848 szeptemberéig terjedi időszak a hadügy tekintetében mégsem telt el teljesen eredménytelenül. Batthyány július végén előbb négy honvédzászlóalj felállítását rendelte el Erdélyben, majd augusztus 13-án kiadta felhívását az ún. önkéntes nem- zetőri csapatok szervezésére. Ez utóbbi lényegében honvéd- toborzásnak tekinthető, csak bújtatott formában, mivel Batthyány nem óhajtotta újabb honvédalakulatok nyílt szerve- zésével rontani a Bécshez fűződő viszonyt. Jellasics támadásáig, illetve a pákozdi csatáig ez újabb tíz-egynéhány zászlóalj felállítását eredményezte, mintegy 10000 főnyi létszámal. Végül a horvát bán szeptember 11-én bekövetkezett inváziója radikális önvédelmi lépésre késztette a magyar miniszterelnököt: szeptember 14-20-a között kiadatott rendeleteivel életbe léptette a magyar országgyűlés által elfogadott, de az uralkodó által még nem szentesített újoncozási törvényt.

A honvédsereg születése

A katonaállítási törvény végrehajtásának, valamint a meglevő csapatokból egy egységes honvédsereg kovácsolásának feladata már a Batthyány-kormány örökébe lépő Országos Honvédelmi Bizottmányra, nem kis részben annak elnökére, Kossuth Lajosra maradt.

A törvény végrehajtásának zavartalanságát lényegében a bécsi forradalom biztosította: a Magyarország elleni katonai támadás előkészítése több mint két hónapot vett igénybe a császáriak részéről, ami ugyanannyi időhaladékot jelentett a magyar honvédelem megszervezése – elsősorban a honvédsereg tömeghadsereggé fejlesztése – számára. Ezt elsősorban az újoncozás biztosította. Szeptember végétől december közepéig a sorkötelesnek számító 18-19-20 éves korosztályokból mintegy 50 000 ezer újoncot állított ki az ország. A törvényhatóságok a kivetett kvótát – minden 127 lakos után két katonát kellett adni – kisebb részben önkéntesekből, jórészt az általános szokás szerint, sorhúzás útján teljesítették.

Az újoncozás központi felügyeleti szerve a Batthyány által korábban alapított Országos Nemzetőrségi Haditanács lett, amely azonban később beolvadt a hadügyminisztériumba. Ennek vezetője, Mészáros Lázár ily módon szintén a honvédsereg egyik szervezőjének tekinthető. A hadügyminiszter köteles volt időről időre jelentést adni az Országos Honvédelmi Bizottmánynak az újoncozás állásáról. Ezek elsősorban Kossuthhoz futottak be, miután ez a terület az OHB-n belül az ő reszortjához tartozott. Az egész mechanizmus azonban alapvetően a vármegyei önkormányzaton nyugodott: az újoncok kiállítását, gyülekeztetését, sőt felszerelését és honvédzászlóaljakba szervezését a megyei „védbizottmányok” intézték.

A honvédsereg kiépülését 1848 őszén jelentős mértékben elősegítette, hogy októberben, Bécs és Budapest szakításakor a császári-királyi hadsereg magyarországi sorozású és itthon lévő alakulatai néhány kivételtől eltekintve az alakuló honvédsereg részévé váltak. Ez 21 sorzászlóaljat, 1 grá-nátoszászlóaljat, 4 székely határőrzászlóaljat, valamint 76 huszárszázadot jelentett. Október-november folyamán további másfél ezer huszár és több száz gyalogos szökött haza külföldről, vagy állt át császári oldalon maradt alakulatától. Velük együtt mintegy 30 000-re – köztük hozzávetőlegesen 1 500 tisztre – rúgott a honvédsereghez csatlakozott császári-királyi katonák száma.

Így a honvédsereg egy masszív, katonamesterséghez értő és harci tapasztalatokkal rendelkező gerinccel rendelkezett, ami az új alakulatok szervezését is megkönnyítette. Ezek a csatlakozott császári-királyi csapatokból, valamint az első honvédzászló- aljakból kaptak kereteket, szakképzett tiszteket, illetve altisz- teket. Ugyancsak a honvédsereg részei lettek a Batthyány- kormány időszakában szervezett önkéntes nemzetőrzászlóaljak. Ezek ősztől kezdve folyamatosan alakultak át honvédzász- lóaljakká – miként a Jellasics támadása idején szerveződött önkéntes-csapatok többsége is.

Mindezek eredményeként a császári seregek 1848 december közepén bekövetkezet támadásakor a honvédsereg már mintegy 100-110 000 főt számlált. Fegyvernemenként ez a következőket jelentette. A gyalogság zászlóaljainak száma megközelítette a százat, melyből 62-t a honvédzászlóaljak, 26-ot az egykori császári-királyi zászlóaljak, a többit pedig a még honvéddé nem lett önkéntes nemzetőrzászlóaljak tettek ki. A hazatért huszárokkal 9 ezerre nőtt egykori császári- királyi ezredek mellé 8 új huszárezred szervezése kezdődött el. Ez 72 régi, valamint az alakuló ezredekből már bevethető állapotban lévő tíz-egynéhány új századot jelentett. A tüzérség december közepén 32 tábori üteggel – ütegenként 6-8 löveggel –, valamint mintegy 500 felszerelt vár- és ostromágyúval rendelkezett. A műszaki feladatok ellátására 3 utászzászlóalj alakult, létrejött a tüzérség vontatását és a hadiszerek szállítását végző szekerészkar, valamint több, speciális feladatokat ellátó testület: a vezérkar, a mérnökkar, a hadorvosi, a hadlelkészi és a hadbírói kar.

Az 1848 novemberében formálisan is egységesülő honvédsereg szervezésében, valamint felszerelésének és ellátásának biztosításában kiemelkedő szerepe volt Kossuthnak. Mindenre kiterjedő és gyakran operatív szervezőmunkáját azonban különböző szintű kormánybiztosok és szakértő tisztek tucatjai segítették. Így a fegyvergyártás területén például Láhner György, a későbbi honvédtábornok szerzett érdemeket, a honvéd vezérkar megszervezését Vetter Antal végezte, aki azután sokáig Kossuth első számú katonai tanácsadójának számított. A tüzérség szervezésénél Psotta Mór – és egy ideig Makk József – játszott fontos szerepet, nem szólva a későbbi székely tüzérség létrehozójáról, Gábor Áronról. A honvéd utászkar kiépítése Szodtfridt Ferdinánd, Kazinczy Lajos és Lázár Vilmos – az utóbbi kettő aradi vértanú – nevéhez fűződik. A lőszergyártásban többek között Ullrich Ágoston jeleskedett, a lovasság szervezésének ügyeit pedig Répásy Mihály irányította sokáig. E korántsem teljes névsor szereplői egykori hivatásos katonák, császári-királyi tisztek voltak.

A szervezés későbbi szakaszai

Az 1848 december közepén meginduló téli hadjárat a császári csapatok jelentős sikereit hozta: a kormány Debrecenbe mene- kült, s a honvédsereg hadműveleti tere a Tiszántúlra zsugorodott. Lényegében ennek tudható be, hogy a honvédsereg létszámában csak a hadiszerencse fordultával következett be komolyabb vál- tozás. Addig a Tiszántúlra korlátozott újoncozás csak a hadjárat folyamán bekövetkezett veszteségeket pótolta.

A hadihelyzet elsőként Erdélyben fordult meg. Bem tábornok csapatainak sikeres előrenyomulása eredményeként 1849 februárjában a Székelyföldön kezdődött el komolyabb had- szervező munka. A lelkesen csatlakozó székelyekből Gál Sándor ezredes március közepéig hozzávetőlegesen 10 000 embert állított fegyverbe. Ez 11 új honvédzászlóaljat – melyet később 76-86. sorszámot kaptak – jelentett. Országosan a ta- vaszi hadjárat győzelmei tették lehetővé a honvédsereg növe- lésének újabb ütemét. 1849. árpilis 24-én a törvényhozás Kossuth javaslatára újabb 50 000 újonc besorozásáról hozott döntést. A gyakorlatban májusban induló újoncozásnál azonban már az ország háborús kifáradására utaló jelek mutatkoztak. Az önkéntesek száma és aránya messze elmaradt az 1848 őszi adatokhoz viszonyítva, ami a lelkesedés megcsappanására utalt. Az eredményességet hátrányosan befolyásolta az orosz hadsereg benyomulása is. A központi kormányzat nagy erőfeszítések árán, a helyhatóságok – helyenként érezhetően lanyhuló – támogatásával még 50-60 ezer embert tudott a zászló alá állítani. A szabadságharc végéig szakadatlanul folyó újoncozás eredményeként a honvédsereg létszáma június közepére 150000, egy hónappal később pedig – legmagasabb létszámát elérve – 170 000 főre emelkedett.

Az új alakulatok azonban már nem érték el a korábbiak színvonalát. A gyalogság esetében például a május június folyamán szervezett 90-103. honvédzászlóaljak nagyobb részét a fegyverhiány következtében szuronyos puska helyett csak kiegyenesített kaszával vagy lándzsával lehetett ellátni. A július-augusztusban megalakult 129-148. zászlóaljak közül lőfegyvert jóformán egy sem kapott, s egyáltalán nem jutottak kiképző keretekhez a régebbi alakulatoktól. Az 1849 nyarán szervezett 18. Attila huszárezred felét nem tudták felszerelni, így az ezred négy századának a világosi fegyverletételkor nem volt mit letennie.

Viszonylag töretlennek csak a tüzérség fejlődése mondható. 1849 júliusában a honvéd tüzérség már mintegy 70 tábori üteggel rendelkezett, ami közel ötszáz löveget jelentett. Ez lényegében megfelelt a sereg létszámához viszonyított korabeli átlagos aránynak. (A szabadságharc végén Komárom, Pétervárad és Arad összesen mintegy ötszáz felszerelt várlövege szintén biztosította az említett várak, illetve erőd védelmét.)

A honvédsereg fő fegyvernemei mellett tovább fejlődtek a speciális alakulatok. 1849 tavaszán például megjelentek a vadász-csapatok. Néhány ilyen már korábban is szerepelt a hadrendekben. Zömük azonban 1849 tavaszán-nyarán vonult be a harcoló seregtestekhez. Ez elsősorban három vadászezredet jelentett, melyek szervezése Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes nevéhez fűződött. Az 1849 januárjától zömmel Nagyvárad központtal alakuló 1. ezred, az 1849 tavaszán Kolozsvárott és Tordán felálló 2. ezred, valamint a májustól Marosvásárhelyen szervezett 3. ezred összesen mintegy 7000 katonájának azonban csak felerészben volt lőfegyvere. (Ellentétben a császáriakkal, ahol ez az alfegyvernem nagy hagyományokkal, katonái pedig pontos találatot biztosító huzagolt csövű vadászkurtállyal rendelkeztek, s így elit alakulatoknak számítottak. )

A szűkebben vett honvédsereg 150, illetve 170 000 fős létszáma néhány reguláris, illetve félregulárisnak számító formációt is magában foglalt, így például a külföldi légiókat. A lengyeleknek 1849 nyarán már két légiójuk is volt: egy a felső-magyarországi hadszíntéren, egy pedig Erdélyben. Az előbbi három zászlóaljat, valamint négy dzsidás (ulánus) századot foglalt magába, létszáma mintegy 2 500 főt tett ki, parancsnoka Józef Wysocki tábornok, majd Jerzy Bulharyn ezredes volt. Az erdélyi légió két zászlóaljból – melyből azonban egy még szervezés alatt állt –, valamint néhány dzsidásszázadból tevődött össze. E légiónak gróf Franciszek Lós ezredes volt a parancsnoka. Az olasz légió ugyanekkor egy szabályos – hat századból álló –, valamint egy kétszázados zászlóaljból, továbbá egy vadászcsapatból és egy könnyűlovasszázadból állt báró Alessandro Monti ezredes vezetése alatt. A magyar oldalon harcoló osztrákoknak és németeknek három alakulatuk is volt: az Erdélyben küzdő híres bécsi légió, melynek életben maradt katonáit 1849 májusában hadnaggyá nevezték ki az alakuló honvédzászlóaljakhoz, továbbá a tiroli vadászzászlóalj, valamint a német légió.

Ugyancsak a honvédsereg hadrendjében szerepelt a felső-ma- gyarországi és a bácskai védsereg. Ezek területvédelmi céllal létrehozott félreguláris formációk voltak, mintegy átmenetet képezve a nemzetőrség és a reguláris honvédsereg között. A néhány gyalogos osztályból álló felső-magyarországi védsereget Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztos szervezte, a bácskai védsereg alakítása pedig gróf Batthyány Kázmér délvidéki kormánybiztos nevéhez fűződik. E néhány zászlóaljat, illetve egy lovas osztályt magába foglaló védsereg a Délvidék magyar menekültjeiből szerveződött 1849 február-márciusában. Ezekhez hasonló szerepet töltött be az Erdélyben felállított – hat vagy nyolc – ún. székely határvédzászlóalj is.

Végül a gerillacsapatokat kell még megemlítenünk, melyek elsősorban Kossuth 1848. december 18-án kiadott felhívása nyomán szerveződtek. E csapatok zöme nem felelt meg az elvárásoknak – partizánharc az ellenség hátában –, s többségüket 1849 tavaszán feloszlatták vagy beolvasztották a honvédseregbe. Néhányan azonban megállták a helyüket – mint például Corni- desz Lajos szepességi vadászzászlóalja. Közülük szomorú nevezetességre tett szert Hatvani Imre gerillacsapata, mely 1849 májusában meggondolatlan és véres következményekkel járó támadást indított az Erdélyi Érchegység román felkelői ellen. Ezzel meghiúsította az ígéretesen induló magyar-román béketárgyalásokat, a csapat nagy része pedig életét vesztette az Abrudbánya körüli harcokban.

A honvédsereg mellett, mint fegyveres testület, a szabad- ságharc során fennmaradt a nemzetőrség is. E polgár-kato- naságot korlátozott harcértéke miatt azonban csak „végszükség esetén” mozgósították a későbbiekben. Így például 1849 júliusában, a Tisza vonalának védelmére az oroszok ellen. Kisebb, jobban felfegyverzett nemzetőralakulatok mozgósítására azonban több alkalommal sor került, hosszabb-rövidebb időre a csatatérre vezényelték őket – elsősorban a hasonló harcértéket képviselő nemzetiségi felkelőkkel szemben.

A honvédsereg szervezete és összetétele

A honvédsereg hadszervezete szintén a korabeli formákhoz igazodott. Legkisebb taktikai egysége a dandár, általában a három fő fegyvernemből összeállított vegyesdandár volt. Ez 1-3 gyalogos zászlóaljból, 1-3 lovasszázadból és némi tüzérségből állt. De voltak tisztán lovas- vagy gyalogosdandárok is. 2-4 dandár alkotta a hadosztályt, s általában 3 hadosztály a hadtestet.

Ebben Görgey hadügyminisztersége hozott változást, aki 1849 júniusában elrendelte a honvédsereg átszervezését. Utasítása szerint a dandár, mint állandó formáció megszűnt, s a szervezés alapja a hadtest lett. Minden hadtestnek két gyalogos-, valamint egy lovashadosztályból kellett állnia, összesen 10 zászlóaljból, 16 lovasszázadból, valamint 5-6 ütegből. Az intézkedés azonban nem minden seregrésznél került bevezetésre.

Ez is jelzi, hogy a szabadságharc alatt az egységes központi irányítás akadozott a honvédseregben. Az egyes seregrészek parancsnokai 1848 őszétől a Szemere-kormány megalakulásáig általában Kossuthtal álltak közvetlen kapcsolatba, vele vitatták meg a teendőket. 1849 tavaszán a hadügyminiszteré kinevezett ideiglenes fővezér, Görgey a hadügyminisz-tériumot, valamint a feldunai hadsereg központi táborkari irodáját a honvédsereg irányításának központi szervévé szerette volna tenni, kísérlete azonban megtört a seregvezérek – Perczel, Bem és Dembinski – ellenállásán. Ebből nagyobb baj végül is nem származott, de a kormányzó, a miniszterelnök, a hadügyminiszter és a fővezér illetékességének és jogkörének tisztázatlansága a szabadságharc utolsó időszakában többször vezetett egymással ellentétes utasítások kiadásához.

Társadalmi összetételét tekintve a honvédsereg az ország tükörképe volt. Legénységének mintegy 80-85 %-át az agrárnépesség adta, elsősorban a szegényparaszti tömegek. A nemzetiségi megoszlást illetően azonban csak sejtéseink vannak, becsléseink szerint a honvédsereg soraiban kb. 25000 szlovák s ugyanennyi román anyanyelvű katona harcolt. A kivetett újonclétszám, valamint az egyes alakulatok szervezési helyének ismeretében ezek az adatok reálisnak tűnnek. Viszonylag nagy számban lettek honvédek a kárpátaljai ruszinok, az erdélyi szászokat leszámítva a magyarországi németek, a délvidéki bunyevácok, továbbá a zsidók. Mindezt egybevetve a honvédsereg közkatonáinak mintegy 40 %-át tették ki a nemzetiségiek. A tisztikarban eredetét tekintve három fő csoport különíthető el markánsan: a volt császári-királyi tisztek, a jurátus ifjúság, valamint az egykori császári-királyi altisztek rétege. Súlyát és szerepét tekintve az első csoport volt a legjelentősebb, ez adta a honvédsereg tábornoki karának nagyobb hányadát, valamint a középszintű katonai vezetők zömét. A jurátus ifjúság képviselői már az első honvédzászlóaljak szervezésénél jeleskedtek, s később is nagy számban álltak a zászlók alá. A szabadságharc folyamán a csapattisztek mintegy harmada közülük került ki. A szabadságharc során kinevezett mintegy 12 ezer főnyi tiszt harmadik csoportját az egykori császári-királyi altisztek alkották. Ők a tiszti pálya nyitottsága, valamint szakértelmük alapján lehettek a honvédsereg tisztjei. A tisztikar nemzeti megoszlás tekintetében eléggé tarka képet mutat. Közismert például, hogy az Aradon kivégzett honvédtábornokok többsége nem magyar származású volt. A tábornoki kar után következő sorban a törzstisztek – ezredesek, alezredesek, őrnagyok – között, ha nem is ilyen mértékben, de szintén hasonló volt a külföldiek, illetve a magyarországi nem magyarok aránya. A lengyeleket és olaszokat általában az vezette a magyar táborba, hogy saját nemzeti céljuk – a lengyel, illetve olasz egység – csak a Habsburgok legyőzése árán volt elérhető. A viszonylag nagyszámú német és osztrák honvédtisztet általában demokratikus felfogása miatt, vagy a német egység Habsburg-ellenes híveként – például Leiningen tábornok – állt a magyar szabadságharc mellé.

Politikai felfogás tekintetében a honvédsereg – miként az ország, valamint a politikai vezetés – nem volt igazán egységes. A honvéd a hazát védte, anélkül, hogy a politikai részletkérdésekkel foglalkozott volna. A volt császári-királyi tisztek általában az önvédelmi harc elvét vallották – ami azt jelentette, hogy a háború céljának az 1848-as áprilisi törvények végleges elfogadtatását tekintették. Ennek fejében hajlandóak lettek volna kiegyezni a dinasztiával. Velük ellentétben a jurátus ifjúságból származó tisztek többnyire mind társadalmi, mind nemzeti tekintetben a radikálisabb megoldás hívei voltak, a harc végső céljának Magyarország valódi függetlenségét tekintették. Az egymástól eltérő álláspontok azonban végül is megfértek egymás mellett, miután az alapvető feladat, a katonai győzelem kivívása közös érdek volt a hadseregben.

Hermann Róbert: A politikai és katonai vezetés viszonya 1848-1849-ben

Kié a hadsereg?

1848 előtt Magyarország nem rendelkezett hadügyi önállósággal. A rendi országgyűlés egyetlen jogosítványa e téren az volt, hogy megszavazza-e a király által kért újoncmennyiséget és hadiadót, vagy sem. Az újoncok kiképzésébe, állomásoztatásába, alkalmazásába, a hadiadó felhasználásába nem volt beleszólása. Az ország elvileg független kormányszervei, a Helytartótanács, a Kancellária és a Kamara is csak járulékos jogokkal, illetve kötelességekkel rendelkeztek e téren. A Helytartótanácsnak a katonaság ellátásában és elhelyezésében, az újoncok kiállításában, a Kancelláriának a katonai kinevezések körüli adminisztrációban volt szerepe, a Kamara a hadiadó beszedésével foglalatoskodott. A katonaság érdemi ügyeinek intézését azonban a birodalom központi hadügyi kormányszerve, az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat), illetve az ennek alárendelt főhadparancsnokságok (Generalkommandók) intézték. Ezek szervezeti és politikai szempontból függetlenek voltak a magyar kormányszervektől, s semmilyen szempontból nem tagolódtak be a magyar feudális államrendszerbe. Így hiába mondta ki az 1790:10. törvénycikk, hogy "Magyarország a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (beleértve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennél fogva (...) tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország". A valóságban Magyarország hadügyi vonatkozásban nem rendelkezett ezzel az önállósággal.

Az 1848:3. törvénycikk 6. §-a szerint "mindazon tárgyakban, melyek eddig a m[agyar] k[irályi] udvari kancelláriának, a k[irályi] helytartótanácsnak s a k[irályi] kincstárnak (...) köréhez tartoztak, vagy ahhoz tartozniok kellett volna, s általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgyakban Őfelsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni". A 8. § szerint "a magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazását, nemkülönben a katonai hivatalokra kinevezéseket" az uralkodó "személye körül leendő felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett" fogja elhatározni. A 8. § ugyan behatárolta a magyar kormány mozgásterét, s látszólag komoly befolyást engedett a hadügyekbe az uralkodónak és a Bécsben lévő külügyminiszternek. Ám az utóbbi csupán olyan katonai ügyeket továbbíthatott az uralkodóhoz, amelyek hozzá a kormánytól vagy a hadügyminisztertől felkerültek. A 14. § intézkedett arról, hogy a felelős magyar minisztériumnak lesz egy honvédelmi osztálya is. Ez volt az a törvényes alap, amelyen megszervezték az önálló magyar hadügyminisztériumot. A törvénycikkek nem szóltak a magyar kormány és a főhadparancsnokságok viszonyáról; nem tisztázták az Udvari Haditanács, illetve az örökébe lépő cs. kir. és a magyar hadügyminisztérium viszonyát. A törvény arról sem intézkedett, hogy mit is jelent a magyar katonaság: az ország határain belül állomásozó, vagy a magyarországi kiállítású cs. kir. ezredeket?

Fontos kérdések voltak ezek, hiszen az országban állomásozó katonaság nagyobb része nem magyarországi, hanem galíciai, csehországi, morvaországi, ausztriai, itáliai kiegészítésű ezredekből állott. A magyarországi ezredek többsége viszont Észak-Itáliában, Galíciában, Csehországban, az örökös tartományokban állomásozott. A tágabb értelemben vett történelmi Magyarországról származó alakulatok közül viszont kezdettől fogva bizalmatlanul, sőt, ellenségesen figyelték a magyar polgári átalakulást a horvátországi, szlavóniai, bánsági és erdélyi horvát, szerb és román határőr gyalogezredek. Ezek egy része szintén Itáliában állomásozott, a többiek viszont az ország déli és keleti határszéleit őrizték, s komoly fegyveres támogatást nyújthattak a magyarországi nemzetiségi mozgalmak számára.

A hadüggyel kapcsolatos bizonytalanságot fokozta, hogy az 1847-1848. évi rendi országgyűlés a polgári átalakulás keresztülvitele érdekében lemondott arról, hogy külön hadügyi törvénycikket alkosson. Még március 21-re elkészült egy négy paragrafusból álló törvénycikk. Ennek lényege az volt, hogy a katonaság esküt tesz a magyar alkotmányra, illetve hogy a létrehozandó magyar kormány intézkedik " magyar hadseregnek az ország határai közé leendő visszahozatala és a nem magyar katonaságnak az országbuli kivitele" iránt. (Lényegében ezt követelte a március 15-i pesti forradalom alapdokumentuma, a 12 pont is.) E törvénycikket azonban maga Batthyány Lajos gróf, a kinevezett miniszterelnök vonta vissza.

A törvények közül háromnak volt még hadügyi vonatkozása. A nemzetőrségről szóló törvényjavaslat 1848. április 3-án készült el. A törvénycikket a bécsi tárgyalások során az Államkonferencia több ponton is megpróbálta módosítani, de aztán a sok módosító javaslatból a várhatóan viharos magyar reagálásoktól tartva, a változásokból nem lett semmi. Az uralkodó április 7-én változatlan formában hagyta jóvá az 1848:22. törvénycikket "A nemzeti őrseregről".

A nemzetőrségi törvénynél jóval nagyobb ellenállásba ütközött Bécsben az 1848:5. törvénycikk az országgyűlési követek népképviseleti alapon történő választásáról. Ennek oka szintén katonai természetű volt. A törvényjavaslat 5. §-a ugyanis a választókerületek között felsorolta a katonai határőrvidék ezredeit is, az 55. § pedig a horvátországi határőrvidéken a horvát tartományi gyűlésre, a szerémségi és bánsági határőrvidéken, illetve a sajkás kerületben a magyar kormányra bízta a képviselőválasztás módjának szabályozását. A magyar közjogi felfogás szerint a Határőrvidék egész területe a Magyar Királyság része, az osztrák (birodalmi) felfogás szerint viszont mind Magyarországtól, mind a birodalom más területeitől független katonai gyarmat, amelyet legjobb lenne önálló tartománnyá szervezni. A tét persze nem csak ez volt. Bécsben attól tartottak, hogy ha a Határőrvidék visszakerül magyar fennhatóság alá, olyan magyar haderővé válhatna, amely az össz-Monarchia érdekeivel ellentétben is felhasználható. A magyar fél pedig - teljes joggal - attól tartott, hogy ha fennhatóságát nem sikerül kiterjesztenie a Határőrvidékre, e terület katonai szervezetben élő nem magyar lakosságát a magyar átalakulás ellenségei a magyar kormány ellen fogják mozgósítani. Hosszas viták után a két paragrafust mégis sikerült elfogadtatni, de az esküt tevő magyar miniszterek mindegyikének írásba kellett adnia, hogy a katonai határőrvidék belső igazgatási szerkezetét nem fogják háborgatni. A törvénycikk csak általában utalt arra, hogy a határőrvidék politikai rendezése iránt a törvényhozás részletesen intézkedni fog.

Végül szimbolikus jellegű, de a felsőbbség gyakorlását komolyan érintő törvénycikk volt a 21., amely arról intézkedett, hogy minden középületen és közintézetnél, minden magyar hajón a nemzeti zászlót és címert kellett használni.

Az 1848:3. törvénycikk értelmezése körül kezdettől fogva komoly viták folytak a magyar és az osztrák kormány között. Az osztrák miniszterek maguk között elismerték, hogy a törvény nemcsak a régi feudális kormányszékektől átvett ügyekre, hanem minden, Magyarországot érintő katonai ügyre vonatkozik. A magyar kormánnyal szemben azonban kezdettől fogva egy szűkített értelmezést képviseltek, tehát csupán a helytartótanács, a kancellária és a kamara hatáskörében ismerték el a magyar kormány intézkedési jogát. Ezáltal igyekeztek kezükben tartani a magyarországi katonaság ügyeit is. A helyzetet tovább bonyolította a Lombardia és Veneto birtokáért a piemonti-szárd királyság és Ausztria között kitört háború is. A magyar kormány nem követelhette az Észak-Itáliában állomásozó magyar nemzetiségű csapatok hazahozatalát, hiszen ezáltal abba a látszatba keveredhetett volna, hogy nem szándékozik eleget tenni a Pragmatica Sanctióból fakadó kölcsönös védelmi kötelezettségnek.

További problémát jelentett, hogy a király által kinevezett hadügyminiszter, Mészáros Lázár ezredes ebben az időszakban még nem tartózkodott Magyarországon, hanem Radetzky tábornagy észak-itáliai hadseregében egy huszárezredet vezényelt. Mészáros csak május 23-án tért haza Itáliából, ám a hadügyek megszervezése addig sem tűrt haladékot. Batthyány és Kossuth már az április 16-án tartott minisztertanácson az önálló magyar hadsereg létrehozása mellett érveltek. A minisztertanács határozatában megütközésének adott hangot, hogy az Udvari Haditanács, illetve az osztrák hadügyminiszter még mindig rendelkezik a magyarországi katonasággal, noha az 1848:3. törvénycikk értelmében erre csak a magyar kormánynak van joga. A minisztertanács sürgette az itáliai háború befejezését és az ottani magyar katonaság hazahozatalát, s egyben felszólította Mészárost, nyilatkozzon, részt akar-e venni a kormány munkájában. A sorkatonaság engedelmességét biztosítandó, Batthyány még ezen a napon átiratot intézett a budai, zágrábi, péterváradi és temesvári főhadparancsnoksághoz. Elsősorban a budai főhadparancsnokság engedelmességét akarta biztosítani. Ennek élén ekkor Ignaz Lederer lovassági tábornok állott. Batthyány felszólította, teremtse meg a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a kormány által kinevezett bizottmány megvizsgálhassa a budai fegyvertár készleteit. Lederer másnap közölte, hogy mivel eddig semmi olyan értesítést nem kapott az Udvari Haditanácstól, amelynek értelmében a magyar hadügyminisztériumnak engedelmességgel tartozna, a függelmi viszonyok tisztázása érdekében Bécsbe utazik. Bécsből azonban a magyar kormány számára kedvező határozat érkezett a fegyvertár megvizsgálása ügyében. Batthyány tehát újabb körlevelében határozottan leszögezte: a főhadparancsnokságok május 1-jétől felmentetnek az osztrák hivatalok iránti engedelmességtől, s ezt követően a magyar hadügyminisztertől és ennek útján fogják kapni a parancsokat. Apróság, de fontos: a rendelet szerint a főhadparancsnokságok pecsétjein a magyar címert és köriratot kell használni, a "császári" szó elhagyásával.

A játszma ezzel még nem ért véget. Zanini altábornagy, osztrák hadügyminiszter ugyanis egy átiratában visszakövetelte a főhadparancsnokság által titkon elszállíttatni akart s a pesti nemzetőrség által a budai Duna-parton lefoglalt lőport. Batthyány erre tudatta vele, hogy a törvény értelmében a magyarországi katonai hivatalok a továbbiakban a magyar kormánytól veszik parancsaikat. Ily módon hadiszerek országon belüli szállítása is a magyar hadügyminisztérium rendelkezései alá tartozik. Ha tehát az osztrák hadügyminisztérium akar valamit, lépjen érintkezésbe a magyarral. Amíg ez nem történik meg, "semminemű hivatalos kívánatai nem teljesíthetők".

Az osztrák hadügyminisztérium azonban nem látszott tudomást venni a magyar kormány intézkedéseiről. Egymás után küldte a magyar hadügyminisztérium megkerülésével a Magyarországon állomásozó csapatokhoz a kinevezési rendeleteket, s egymás után rendelte be az itáliai csapatok szabadságos katonáit további szolgálatra. Batthyány május 1-jén tudatta a magyar kormány Bécsben tartózkodó külügyminiszterével, Esterházy Pál herceggel, hogy a kormány sem a kinevezéseket, sem a behívó parancsokat nem tekinti érvényesnek. Ám az egész kormány érezte, hogy a nézeteltéréseket szükséges mielőbb tárgyalásos úton rendezni. Előbb Eötvös József báró, vallás- és közoktatásügyi miniszter utazott Bécsbe, de rövid tájékozódás után dolgavégezetlenül tért vissza. A minisztertanács ezért úgy döntött, hogy Batthyány és István nádor, királyi helytartó utazzon Bécsbe. István nádor azonban úgy vélte, legalább egyiküknek Pesten kellene maradnia, s így Batthyány egyedül utazott. A tárgyalások nem ígérkeztek könnyűnek: az osztrák kormányban ekkor már Theodor Baillet de Latour gróf, táborszernagy, az úgynevezett katonapárt képviselője, a császári udvar magyarellenes köreinek bizalmasa vette át a hadügyminisztérium irányítását. Batthyány tisztázni akarta a Magyarországon állomásozó sorkatonaság feletti rendelkezés jogát, s döntést akart kicsikarni a Magyarországon kívül állomásozó, magyarországi kiegészítésű ezredek hazahozatala ügyében is.

Batthyány közölte, hogy a kormány nem tart igényt az Itáliában harcoló ezredek hazahozatalára, hanem megelégszik a Galíciában, Cseh- és Morvaországban, illetve az örökös tartományokban állomásozó ezredekével. Az általa felterjesztett királyi kézirattervezetben azonban így is alapos változtatások történtek. Először is, Mészáros és a magyar hadügyminisztérium hatáskörének leírását nem a Mészároshoz, hanem a Latourhoz intézett királyi kézirat tartalmazta. Ez utóbbi szerint az uralkodó annak érdekében, hogy a hadsereg irányításában szükséges összefüggés fenntartassék, meghagyja, hogy minden olyan "rendeletekre nézve, melyek összes hadseregemre vonatkoznak, vagy melyek (...) a magyar seregnek külföldöni alkalmazását tárgyazzák", Latour előzetesen lépjen érintkezésbe a magyar kormánnyal, elsősorban a magyar hadügyminiszterrel. Erre azért van szükség, mert az ezzel kapcsolatos rendeleteket csak a magyar minisztérium adhatja ki a főhadparancsnokságoknak, amelyek egyébként a magyar kormány alatt állanak. Egy másik kéziratban az uralkodó felszólította a nádort, hogy minden olyan rendeletről, amelyek közvetve a monarchia egész hadseregét érintenék, előzetesen értekezzen az osztrák hadügyminiszterrel. Ezek az utasítások a katonai határőrvidékre is vonatkoznak. Az uralkodó külön kéziratokat intézett a magyarországi főhadparancsnokokhoz, amelyekben értesítette őket, hogy a magyarországi katonaság a továbbiakban minden parancsot a magyar kormány útján fog kapni, s jelentéseit is ehhez kell intéznie. Végül Mészáros Lázár is kapott egy kéziratot, hogy adja át ezrede parancsnokságát a rangidősnek, s foglalja el miniszteri állását.

A tárgyalások csak részben voltak sikeresek. Batthyány elfogadtatta az 1848:3. törvénycikk magyar, tehát bővebb értelmezését, de nem sikerült eredményt elérnie a magyarországi kiegészítésű, külföldön állomásozó katonaság hazahozatala tekintetében. Az osztrák hadügyminiszter a Magyarországon található birodalmi katonai intézmények, katonai ménesek, ruharaktárak, tüzérségi szertárak tekintetében továbbra is magának tartotta fenn a rendelkezés jogát. A főhadparancsnokságok magatartása továbbra sem volt egyértelmű. Lederer budai főhadparancsnok éppen a Batthyány hazaérkezése előtti napon, május 10-én veretett szét Budán fegyverrel egy tüntetést, noha ekkor már tudott a kibocsátott királyi kéziratok tartalmáról. (Lederer a felelősségrevonás elől Bécsbe menekült.) Jellačić a május 6-7-i kéziratok ellenére sem vett tudomást a magyar kormány intézkedéseiről (jóllehet a magyar hadügyminisztérium még 1848 őszén is küldött rendeleteket és átiratokat a zágrábi főhadparancsnokságnak). Hrabovszky János báró, altábornagy, péterváradi (szlavóniai) főhadparancsnok azt kérte, hogy a katonai határőrvidék ne kerüljön a magyar kormány alárendeltségébe, mert ez könnyen polgárháborúhoz vezethet. Ludwig Piret de Bihain báró, altábornagy, temesvári (bánsági) főhadparancsnok minden további nélkül kihirdette a kéziratokat, noha augusztustól érzékelhetően lazítani igyekezett kapcsolatait a magyar kormánnyal. Az engedelmesség, a nyílt engedetlenség, a passzivitás és a kivárás egyaránt jellemezte a főhadparancsnokságok reagálását. A budai főhadparancsnokság például arra hivatkozott, hogy a királyi kéziratokban csak a magyarországi kiegészítésű katonaságnak a magyar kormány iránt tanúsítandó engedelmességéről van szó, a nem magyarországiéról nincs. A Lederer posztját átvevő helyettesek, majd az augusztus végétől budai főhadparancsnokká kinevezett Hrabovszky pedig továbbra is érintkezésben maradtak az osztrák hadügyminisztériummal, s gyakran szinte kioktatták a magyar hadügyminisztériumot a csapatok feletti rendelkezés jogával kapcsolatban. A kérdések legalább elvi rendezését csak egy újabb, június 10-én kibocsátott királyi kézirat hozta el. Ez világossá tette, hogy az osztrák hadügyminisztérium illetékessége semmilyen tekintetben nem terjed ki a Magyarországon állomásozó katonaságra, illetve a magyarországi határőrvidékre, s az ezekre vonatkozó rendeleteket a főhadparancsnokságok ezentúl a magyar kormánytól veszik. Június 10-én az uralkodó - Jellačić engedetlensége miatt - felfüggesztette a bánt báni méltóságából és mindenféle katonai tisztségeiből. Ugyanakkor egy másik, ugyanezen a napon kelt királyi kézirat a magyar hadügyminisztériumot Dalmácia védelme érdekében éppen a bánnal való együttműködésre utasította.

Az 1848:7. törvénycikk ugyan már rendelkezett Magyarország és Erdély uniójáról, de ennek érvényesítéséhez és végrehajtásához szükség volt még az erdélyi országgyűlés határozatára is. Az erdélyi országgyűlés május 29-én nyílt meg, másnap, 30-án elfogadta az unióról szóló törvényt. A törvényt küldöttség vitte Innsbruckba, ahová az uralkodó és az udvar a május 15-i bécsi forradalom után menekült. V. Ferdinánd június 10-én szentesítette a törvénycikket, s még ezen a napon királyi kéziratban értesítette mind az osztrák, mind a magyar hadügyminisztériumot, hogy a továbbiakban az Erdélyben lévő katonaság is a magyar hadügyminisztertől fogja kapni a rendeleteket.

A magyar kormány fennhatóságának tényleges kiterjesztése azonban már korábban - igaz, némileg szabálytalan módon - megtörtént. A karlócai szerb nemzetgyűlés határozatairól értesülve, Batthyány május 19-én fegyveres segítséget kért a két erdélyi székely határőrezredtől, s egyben kérte Puchner Antal báró, altábornagyot, a nagyszebeni (erdélyi) főhadparancsnokot, hogy a székelyek kiindításában segítségére legyen. Lépését az uralkodónak azzal indokolta, hogy fegyveres erő híján így akart katonaságra szert tenni, s elkerülni azt, hogy kénytelen legyen az Itáliában állomásozó magyar katonaság hazahozatalát kérni. Az uralkodó méltányolta a magyarázatot, s május 29-én kiterjesztette István nádor királyi helytartói teljhatalmát Erdélyre is, s egyben értesítette Puchnert arról, hogy Batthyány lépését utólag helybenhagyta. Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok magatartását ugyanaz jellemezte, mint kollégáiét. Ez az idős katona, aki naplóját is magyarul vezette, nem rajongott különösebben a magyar polgári átalakulásért, de mindaddig, amíg az osztrák és a magyar kormány kapcsolata nem romlott meg végzetesen, együttműködött a magyarokkal. Arra vigyázott, hogy az erdélyi erődítmények a nem magyar katonaság kezében maradjanak, s a román és szász nemzeti mozgalom hallgatólagos eltűrésével, a magyar nemzetőrség felfegyverzésének késleltetésével állandósította a polgárháborús veszélyt Erdélyben.

A főhadparancsnokok magatartása már felvetette a kérdést, kikre lehet egyáltalán számítani a cs. kir. hadsereg felső vezetéséből? Ez a kérdés pedig 1848 májusától kezdve már egyáltalán nem akadémikus kérdés volt, hiszen Jellačić magatartása miatt a magyar kormánynak számolnia kellett egy horvát-magyar fegyveres konfliktus veszélyével; a szerb mozgalom magyarellenes irányba fordulása pedig felvetette egy magyar-szerb polgárháború, sőt, 1848 júniusától kezdve egy Magyarország és Szerbia közötti háború lehetőségét is.

A főhadparancsnokok és alárendeltjeik ugyanis egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy őfelsége tényleges akarata megegyezik azzal, amit az általa kibocsátott királyi kéziratok tartalmaznak. Ennek jellemző példája Hrabovszky János báró, altábornagy, péterváradi főhadparancsnok magatartása. Május 11-én a nádor a május 7-i királyi kéziratok szellemében királyi biztossá nevezte ki a horvát-szlavón területekre Hrabovszkyt. Hrabovszky azonban a rendelkezésére álló elégtelen haderőre hivatkozva nem mert élni megbízatásával, annál is inkább, mert Jellačić kijelentette: fegyverrel fog ellenállni Hrabovszkynak. Július 19-én Karlóca és Pétervárad között találkozott Hrabovszky Jellačićcsal, s a bán kijelentette: nem léphet vissza megkezdett útjáról. Ezzel is érzékeltette, hogy jelentősebb támogatók állnak mögötte, mint azt Hrabovszky gondolná. Megállapodtak, hogy fenntartják a status quót, a bán viszont nem tartotta be a megállapodást. Önhatalmúlag kinevezéseket eszközölt az elvileg még mindig Hrabovszky parancsnoksága alá tartozó határőrezredeknél, Szerém megye gyűlését nem Vukovárra, hanem Illokra hívta össze, s tisztújítást tartott. Ugyanakkor Hrabovszky határozatlanul bár, de fellépett a magyarországi szerbek ellen: június 12-én katonái megtámadták Karlócát, azonban a támadás oly csekély erővel történt, hogy inkább a helyzet elmérgesedéséhez, mint megoldásához vezetett. Hrabovszky 1848 szeptemberéig látta el a péterváradi főhadparancsnokság ügyeinek vitelét, ezt követően az év végéig budai főhadparancsnok volt. Noha kettős kötődése, engedelmesség a magyar kormányzat, hűség a birodalmi hadügyminisztérium iránt 1848 októbere után láthatólag konfliktusba került egymással, Hrabovszky csekély aktivitásával inkább a magyar önvédelmi harc ügyét szolgálta. Így aztán Windisch-Grätz a főváros elfoglalása után letartóztatta, s a cs. kir. hadbíróság előbb halálra, majd kegyelemből hosszú várfogságra ítélte, aminek végét az idős tábornok már nem élte meg.

Hasonló problémákkal találkozunk a drávai védvonalon is. Akárcsak a Délvidéken, a nem magyar kiegészítésű csapatokról itt is kiderült: nem lehet megbízni bennük. A Kress-könnyűlovasok tisztjei júliusban rendszeresen átjártak Varasdra, s ott tájékoztatták a horvát tiszteket a beérkező magyar erőkről. A Hardegg-vértesek parancsnoka utasította ezredét, hogy egy esetleges magyar-horvát konfliktus esetén viselkedjenek semlegesen. A drávai őrvonal parancsnokává kinevezett Franz Ottinger vezérőrnagy pedig augusztus elején megparancsolta sorkatonáinak, hogy ha a horvátok betörnének a Muraközbe, ne tanúsítsanak ellenállást, hanem harc nélkül vonuljanak vissza. A parancsról Csány László királyi biztos sem tudott. Csány erre lemondott a királyi biztosságról, de még el sem küldte erről szóló levelét, amikor maga Ottinger is bejelentette: leteszi a parancsnokságot. Augusztus-szeptember fordulóján Csány, majd Batthyány megpróbálta eltávolítani a megbízhatatlan alakulatokat a hadszíntérről, azonban a horvát betörés miatt ez a kísérlet sikertelen maradt.

A bizonytalanságot jól kifejezte az eszéki várőrség nyilatkozata. Az itteni cs. kir. tisztikar augusztus 31-én kijelentette, hogy egy bekövetkező magyar-horvát konfliktus esetén semlegesen fogja viselni magát, s az erődöt megőrzi őfelségének, V. Ferdinándnak. (Ez legalább annyira hátrányos volt a horvát, mint a magyar félnek, hiszen a nyilatkozat értelmében a horvátok nem használhatták az eszéki Dráva-átkelőt.) Így aztán nem engedték be a várba a magyar miniszterelnök által odaküldött honvédzászlóaljat, ugyanakkor a horvát fél sem tartotta egyelőre tanácsosnak Eszék város megszállását, éppen a várba bevonult magyar legénységű cs. kir. sorezredi zászlóalj miatt.

Az áprilisi törvények említett s a magyar fél által önkorlátozó módon vállalt hiányosságain 1848 május-júniusában még királyi kéziratokkal lehetett segíteni. Ezek a királyi kéziratok azonban - éppen azért, mert a birodalom "közös ügyeit" érintették -formai szempontból hibásak voltak, hiszen sem a május 7-i királyi kéziratokon, sem a június 10-én Jellačić felfüggesztéséről kiadott királyi kéziratokon nem volt magyar miniszteri ellenjegyzés. Ez utóbbi esetben a magyar kormány valószínűleg éppen azért tekintett el ettől, mert Jellačić a korábbi királyi kéziratokat többek között éppen a magyar miniszteri ellenjegyzésre hivatkozva, azaz azzal utasította vissza, hogy az azokban foglaltak nem lehetnek azonosak őfelsége akaratával, vagy hogy az uralkodót rákényszerítették e rendeletek kiadására. Jellačić felfüggesztésének azonban nem sikerült érvényt szerezni, sőt, a magyar kormány maga is a következetlenség látszatába került, mert a magyar minisztertanács Batthyány távollétében éppen a királyi kéziratok közzétételének napján kérte fel János főherceget a magyar-horvát vitában a magyar kormány és Jellačić közötti közvetítésre.

Az egész ügy éppen azt példázta, hogy az áprilisi törvények rendszere csak addig működtethető, amíg a szereplők mindegyike betartja a játékszabályokat. Amint azonban az egyik fél kivonja magát e szabályok alól, a másik fél is csak saját játékszabályainak átlépésével, a törvények hallgatólagos figyelmen kívül hagyásával kísérelheti meg álláspontjának érvényesítését. Jellačić engedetlensége miatt ez a fajta alkotmányos konfliktus a magyar alkotmányosság keretein belül megoldhatatlan volt, s ez lehetővé tette az összbirodalmi álláspont képviselői számára azt, hogy döntőbírói szerepkörben lépjenek fel a Magyar Királyság belügyeiben.

Erre jó példa volt 1848. szeptember 4-e, amikor az uralkodó egy - szintén ellenjegyzés nélküli - királyi kézirattal visszahelyezte Jellačićot báni méltóságába és katonai tisztségeibe. Szeptember 9-én a horvátok lezárták a varasdi Dráva-hidat. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a támadás már csak órák kérdése. Teleki Ádám vezérőrnagy, a Dráva-vonal újdonsült parancsnoka ezt jelentette a budai főhadparancsnokságnak. A jelentés szeptember 11-én, azon a napon, amikor a kormány lemondott, már Pesten volt. Teleki egyben megkérdezte István nádort, mit tegyen, ha a bán serege támadna? István nádor azt válaszolta, hogy mint Habsburg-főherceg nem adhat tanácsot. Mint magyar nádor csak azt mondhatja, hogy ha Jellačić nem tud az uralkodótól egyenes parancsot felmutatni, ami Magyarország megtámadására felhatalmazná, s ha Telekinek elegendő ereje van, fegyveresen szálljon szembe a betörő csapatokkal.

Teleki eleinte védeni akarta a Muraközt, de amikor megkapta a szeptember 4-i manifesztumot, lemondott szándékáról. Katonai szempontból kétségkívül igaza volt: a rendelkezésére álló erőkkel nem állíthatta meg az áradatot, a Muraközben pedig kétségkívül fölöslegesen kockáztatta volna értékes csapatait. Még szeptember 9-én kérte a bánt, hogy mindaddig, amíg hivatalos forrásból nem értesül a szeptember 4-i királyi manifesztumról, ne kezdje meg az ellenségeskedéseket. A bán válaszában közölte: a Batthyány-kormány nem létezik, Batthyány és Esterházy lemondtak, Széchenyi elmenekült Pestről. Csatlakozzon hát hozzá, hiszen a cs. kir. hadsereg 90 százaléka az ő, a bán ügyével azonosul. Teleki aznap írott válaszában közölte: még nem értesült a minisztérium lemondásáról, de amint ez megtörténik, az ő állása is megváltozik. Kérte Jellačićot, addig legyen türelemmel, hiszen a futár legkésőbb másnap reggel megérkezik. Ezzel egy időben általános visszavonulást rendelt el. Arra hivatkozott, hogy ha a horvátok Légrádnál is átkelnek, elvághatják a Muraközben és a Mura mentén állomásozó csapatok visszavonulási útját Nagykanizsa felé.

Szeptember 10-én Jellačić felszólította a Muraközben álló Franz Begg őrnagyot, a magyar 48. (Ernő) sorezred 3. zászlóalja parancsnokát, hogy előnyomulásakor vagy csatlakozzon hozzá, vagy vonuljon vissza. Franz Begg őrnagy a nyílt árulásra ugyan nem volt hajlandó, de hódolattól csöpögő válaszában arról biztosította a bánt, hogy igyekszik rábeszélni Telekit a csatlakozásra. A felszólítást vivő Hompesch őrnagy pedig már ekkor elkezdte osztogatni Jellačićnak a magyar oldalon található cs. kir. csapatokhoz intézett felszólítását. Ebben a bán kijelentette, hogy a horvátok és az uralkodó jogainak védelmére lép magyar földre. Megvádolta a magyar kormányt, hogy a birodalom és a hadsereg felbomlasztására törekedett, s kifejezte reményét, hogy bajtársai soha nem fogják fegyvereiket testvéreik ellen fordítani. Szeptember 11-én aztán Jellačić csapatai (51 117 fő, 1902 ló, 48 löveg) több ponton is átlépték a Drávát, és benyomultak a Muraközbe.

Begg őrnagy továbbította Jellačić felszólítását Telekihez, aki igazán kínos helyzetben volt. Megkapta a nádor ellenállásra buzdító levelét, s a horvát erőkkel való szembeszállásért könyörgött Csány László királyi biztos is. Az meg sem fordult a fejében, hogy Jellačić uralkodói felhatalmazás nélkül lépte át a magyar-horvát határt. Közben arról értesült, hogy a Batthyány-kormány tényleg lemondott, s hogy az országgyűlés a kormány két, radikalizmusáról ismert tagját, Kossuthot és Szemerét bízta meg a végrehajtó hatalom vitelével. Erre kijelentette Csánynak, hogy őket nem ismerheti el törvényes elöljáróinak, s inkább visszavonul csapataival. Begg útján megüzente Jellačićnak, hogy semlegesen fogja magát viselni. A bán az üzenetet félreértette (vagy Begg adta át azt félreérthetően, vagy eleve az volt), s utasította Telekit, hogy a minél teljesebb semlegesség érdekében vonuljon Stájerországba.

Közben Csány rá akarta bírni Telekit, hogy ha már nem hajlandó a hon védelmére, legalább a nála lévő lövegeket adja át. Ám Teleki arra hivatkozva, hogy azok a császár tulajdonai, megtagadta a kérést. Amikor pedig Csány arra hivatkozott, hogy a Teleki által a semleges állás elfoglalására kinézett területen (Keszthelyen és környékén) lehetetlen élelmezni a csapatokat, megfenyegette a királyi biztost, hogy ha Csány nem gondoskodik csapatai ellátásáról, egyenesen átvezeti őket a bán táborába. Ugyanakkor udvariasan visszautasította a bán parancsát is. Az öreg katonát nyilván sértette, hogy a frissen tábornokká avanzsált bán ilyen lekezelően bánik vele. Elhatározásába azonban még inkább belejátszhatott az, hogy szeptember 14-én már tudta: a nádor ismét Batthyány Lajost bízta meg a kormányalakítással, tehát hogy ismét van törvényes végrehajtó hatalom az országban.

Ugyanezen a napon komoly fordulat történt. A magyar tisztikar tagjai szeptember 14-én tanácskozást tartottak. Ebben elhatározták, küldöttség útján felszólítják Jellačićot: mutassa elő a Magyarország megtámadására őt felhatalmazó uralkodói rendeletet. Ha Jellačić fel tud ilyet mutatni, a sorezredek semlegesek maradnak, ha azonban nem, akkor amint lehetőségük lesz reá, szembeszállnak a bán csapataival. Az erről szóló levelet 50 tiszt, köztük maga Teleki is aláírta. A levelet Bárczay János, a 4. (Sándor) huszárezred kapitánya, Karl Bubna őrnagy, a 9. (Miklós) huszárezredből, és Alois Wiedersperg őrnagy a 60. (Wasa) gyalogezredből vitték a horvát táborba. Jellačić szeptember 16-án Kiskomáromban fogadta őket, s természetesen nem tudta előmutatni az uralkodói felhatalmazást. Tartott néhány hangzatos szónoklatot a fegyverbarátságról és a dicsőséges cs. kir. hadseregről, s igyekezett erkölcsi nyomást gyakorolni a küldöttekre. A küldöttség tagjai azonban kijelentették: az első adandó alkalommal szembeszállnak seregével.

Szándékukat erősítette, hogy szeptember 15-én Batthyány a nagyobbrészt volt cs. kir. tisztekből álló tisztikar hűségét biztosítandó elérte, hogy István nádor vállalja el a sereg parancsnokságát. A nádor megpróbált érintkezésbe lépni a bánnal, de ő szeptember 21-én egy meglehetősen színpadias jelenet kíséretében nem volt hajlandó megjelenni a tárgyalások színhelyéül szolgáló Kisfaludy-gőzös fedélzetén. A nádor látta, Jellačić azt is megengedheti magának, hogy megalázzon egy cs. kir. főherceget. Ezért átadta a főparancsnokságot Móga János altábornagynak, ő maga pedig elhagyta a tábort, visszatért Pestre, majd Bécsbe utazott.

A nádor Bécsben megpróbált közbenjárni a békés kiegyenlítés érdekében, s elérte, hogy az uralkodó 1848. szeptember 25-én a magyarországi fegyveres erők - tehát mind a magyar, mind a horvát csapatok - főparancsnokává nevezze ki Lamberg Ferenc gróf, altábornagyot, a pozsonyi hadosztályparancsnokot. Lamberg kinevezésére Jellačić visszahelyezéséhez hasonló módon került sor, tehát ezen sem volt magyar miniszteri ellenjegyzés, s az uralkodó ezt nem is igényelte. Amikor Pulszky Ferenc, a magyar külügyminisztérium államtitkára tudatta Latour osztrák hadügyminiszterrel, hogy a királyi kézirat formai szempontból törvénytelen, mert nincs rajta magyar miniszteri ellenjegyzés, Latour azzal vágott vissza, hogy a június 10-i, Jellačićot felfüggesztő kéziratokon sem volt ellenjegyzés, amivel arra utalt, hogy a magyaroknak az ellen nem volt törvényességi kifogásuk. Lamberg kinevezése azt jelezte, hogy az osztrák kormány szerint a hadseregen belüli konfliktus már csak államjogilag törvénytelen eszközökkel, az áprilisi törvények formális semmibevételével rendezhető.

A formai hibát azonban magyar oldalon egy másik, nem formai hiba követte. A magyar országgyűlés szeptember 27-én törvénytelennek nyilvánította Lamberg kinevezését, s a feldühödött nép másnap a hajóhídon végzett a Pestre érkező altábornaggyal. Lamberg kinevezése valóban törvénytelen volt, s kérdés, hogy mi történik, ha eljut a sukorói magyar táborba? Ám meggyilkolása lehetővé tette, hogy az abszolutizmus erői a rend helyreállításának jelszavával lépjenek fel a magyar forradalom ellen.

Előtte azonban még történt valami. Szeptember 28-án a sukorói magyar haditanács úgy döntött, hogy ha Jellačić folytatná előnyomulását a magyar főváros ellen, a magyar hadsereg visszaveri a támadást. A kényszerített fegyveres önvédelem koncepcióját azok a tisztek is elfogadták, akik nem szívesen szálltak szembe a volt bajtársakkal, s ennek eredményeként másnap, szeptember 29-én a Móga János altábornagy vezette magyar hadsereg Pákozd és Sukoró között visszaverte a horvát hadsereg támadását. A csatát követően a magyar fél visszavonult Martonvásárra, Jellačić viszont fegyverszünetet kért, s ezzel beismerte kudarcát. Sőt, október 1-jén elhagyta állásait, s megindult Móron át Győr, majd Moson és Magyaróvár felé.

A "sukorói alap" a kényszerített önvédelem koncepciója lehetővé tette a bán hadseregének megállítását. Kérdéses volt azonban, hogy a Lamberg halála által okozott sokkhelyzet (hiszen a magyar hadseregben szolgáló cs. kir. tisztek által nagyrabecsült tábornokról volt szó) nem teszi-e semmivé a bán támadása következtében keletkezett egységet? S képes lesz-e a politikai vezetés rávenni a hadsereget a sukorói alap kiterjesztésére, azaz a megvert (feltartóztatott) ellenség üldözésére is? A pákozdi siker és a bán menekülésként is értelmezhető oldalmenete azonban átlendítette a tisztikart azon a vákuumhelyzeten, amelyet Lamberg meggyilkolása, illetve Batthyány Lajos miniszterelnök távozása okozott. Október 3-án a magyar hadsereg megindult Jellačić hadai után - a nyugati határszél irányába.

Kié a törvényesség?

Pulszkynak Lamberg szeptember 25-i kinevezésével kapcsolatos kifogása szöget üthetett az osztrák kormányférfiak fejébe, mert Jellačić október 3-i dátumot viselő, főparancsnoki és teljhatalmú királyi biztosi kinevezését már szükségesnek látták magyar miniszteri ellenjegyzéssel elláttatni. Igaz, ez utóbbi miniszter, Récsey Ádám báró kinevezése s Jellačić kinevezésének általa történt ellenjegyzése a formai és tartalmi hibák tucatjával bírt, hiszen az új miniszterelnök kinevezése csak a Budapesten székelő miniszterek valamelyikének ellenjegyzésével lett volna érvényes, Récsey pedig Bécsben önmaga ellenjegyezte saját kinevezését, s szintén itt írta alá Jellačić kinevezését is. Ekkorra azonban az 1848:3. törvénycikk gyakorlatilag betarthatatlanná és alkalmazhatatlanná vált, hiszen egyetlen ténylegesen hivatalban lévő miniszter maradt csak a magyar oldalon, s ez Mészáros Lázár hadügyminiszter volt. Az uralkodó és környezete ekkorra már szakított a magyar alkotmányossággal, erre mutatott az a tény, hogy az október 3-i manifesztum - mind formai, mind tartalmi szempontból törvénytelenül - feloszlatta az országgyűlést, és a hadi törvények alá rendelte az országot.

Az október 3-i manifesztum kiadása után a kérdés nem kisebb tét körül forgott, mint hogy kié lesz a Magyarországon állomásozó cs. kir. hadsereg? Az abszolutisztikus hatalomgyakorlás szellemében felnőtt magasrangú cs. kir. parancsnokok egy része úgy vélte, hogy ha az uralkodó adhatott alkotmányt Magyarországnak, akkor az uralkodónak arra is joga van, hogy ezt az alkotmányt visszavegye. A magyar álláspont az áprilisi törvényeket nem adományként, hanem az alkotmányos állapot visszaállításaként fogta fel, s ezért tagadta az uralkodó ezen jogát. Az osztrák vagy birodalmi álláspont a magyar törvények szempontjából tökéletesen alkotmányellenes volt; a magyar álláspont képviselői az adott lehetőségek között igyekeztek megmaradni a formális törvényesség keretei között, bár erre egyre kevesebb lehetőségük volt. Az áprilisi törvényeknek megfelelő, s az uralkodó által megerősített végrehajtó hatalom hiánya azonban eleve behatárolta mozgásterüket. Október 8-án az országgyűlés úgy döntött, hogy nem fogadja el az október 3-i manifesztumot, s a végrehajtó hatalom gyakorlását a képviselőház és a felsőház tagjaiból álló Országos Honvédelmi Bizottmányra bízza.

Október 3-a után a tiszta logikák küzdelme folyt. A magyar fél az alkotmányos monarchia fogalmában az alkotmányra helyezte a hangsúlyt, akár magával az uralkodóval szemben is. Ezért legitimitását az 1848-as törvények egyik legfontosabbikából, a népképviseletből merítette. A másik fél számár a monarchia működőképessége volt a fontos - akár magának az alkotmányosságnak a feláldozása vagy megsemmisítése árán is. Ha a létrejött helyzetet az 1848. áprilisi konstrukcióhoz mérjük, azt látjuk, hogy mindkettő törvénytelen volt: hiszen az uralkodó ki akarta kapcsolni a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, a magyar fél pedig kénytelen-kelletlen mellőzte az uralkodót. Maga a helyzet volt olyan, amely lehetetlenné tette az áprilisi modell működtetését. Ha a felelősség szempontjából vizsgáljuk a kérdést, egyértelmű az uralkodó, pontosabban, az általa képviselt udvari körök és a birodalmi kormányzat felelőssége. A rendszer működtetését maga az uralkodó bénította meg, amikor szeptemberben nem volt hajlandó megállítani Jellačićot; amikor nem volt hajlandó szentesíteni a katonaállítási és a bankjegykibocsátási törvényjavaslatot, s ezáltal lehetetlenné tette a magyar önvédelem törvényes megszervezését; majd amikor szeptember végén a felelős kormányzati modellt megkerülve akarta kinevezni Lamberget.

Az abszolutizmus és a népképviselet eme konfliktusában minden résztvevőnek magának kellett eldöntenie, melyiket választja. Így aztán a bánsági és az erdélyi cs. kir. főhadparancsnokságok október 10-én, illetve 18-án felmondták az engedelmességet a magyar képviselőház és az általa a végrehajtó hatalom gyakorlásával megbízott Országos Honvédelmi Bizottmány iránt. A két főhadparancsnokság nyilatkozatai egyöntetűen törvénytelennek nyilvánították az Országos Honvédelmi Bizottmányt; míg azonban a temesvári várőrség nyilatkozata az október 3-i királyi manifesztumot a magyar áprilisi törvények szempontjából érvényesnek nyilvánította, s ezzel indokolta annak kötelező erejét, addig a nagyszebeni főhadparancsnokság az uralkodó akaratának mindenhatóságára helyezte a hangsúlyt. A bánsági és bácskai mozgó csapatok, az eszéki, péterváradi és komáromi várőrségek, a szlavóniai és a magyarországi főhadparancsnokságok viszont elfogadták a magyar értelmezést. Az ok persze nem annyira az eltérő jogértelmezésben rejlett, hanem abban a prózai tényben, hogy az erdélyi és temesvári cs. kir. csapatok nem magyar, az utóbb említett várőrségek és főhadparancsnokságok pedig magyar (vagy szlovák) legénységű alakulatokból álltak, illetve azok felett rendelkeztek. Ezek pedig nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy a továbbiakban az országot megtámadó szerb és horvát csapat oldalán harcoljanak magyar honfitársaik ellen.

Az első komoly konfliktust az okozta, hogy 1848. október 6-án Bécs népe felkelt, s leszámolt Latour hadügyminiszterrel, a helyőrséget pedig a város kiürítésére kényszerítette. A Mosonba érkező Jellačić a hírről értesülve úgy döntött, hogy ha már Magyarországon nem tudta megmenteni a monarchiát, megmenti Bécs alatt. Seregének értéktelenebb részét hazaküldte Horvátországba, a többi csapatokkal pedig Bécs alá vonult, és egyesült a városból kiszorított cs. kir. helyőrséggel.

A magyar politikai és katonai vezetés komoly dilemma elé került. A bécsi forradalom katonai szempontból a lehető legjobbkor jött, hiszen megakadályozta Jellačićot abban, hogy újrakezdje támadását, s két hónappal kitolta a cs. kir. csapatok Magyarország elleni összpontosított támadását. (A bécsi felkelők által felakasztott Latour hadügyminiszter október első napjaiban már kiadta a mozgósítási parancsokat.) Ugyanakkor politikai szempontból igen rosszkor jött, hiszen a magyar félnek választania kellett a Bécset elhagyó uralkodó és a "lázadó" bécsi nép között. A magyar fél Jellačićot is lázadónak tartotta, s a dilemma a következő volt: lehet-e szövetkezni lázadókkal a lázadó ellen? A dolgot tovább bonyolította, hogy maguk a bécsi hatóságok, az osztrák Reichstag, annak bizottmánya és a bécsi városi tanács sem volt hajlandó hivatalosan segítséget kérni a magyaroktól, mert abban reménykedtek, hogy az uralkodó - mint már egyszer megtörtént - visszatér a lázadó császárvárosba, s nem akartak szövetségi viszonyra lépni az uralkodóval nyíltan ujjat húzó magyarokkal.

A helyzetet az uralkodó által az itáliai hadsereg kivételével valamennyi cs. kir. haderő főparancsnokává kinevezett Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy október 17-én Móga Jánoshoz intézett felszólítása tisztázta. Ebben Mógát arra utasította, hogy ő maga, valamint a magyar oldalon szolgáló cs. kir. tisztek és alakulatok azonnal csatlakozzanak a Bécs előtt álló cs. kir. hadsereghez, máskülönben a haditörvények szigorával fog eljárni velük szemben.

Aki ez után a felszólítás után a magyar oldalon maradt, tudta, mit választ. Kossuth Lajos, az OHB elnöke, aki időközben a lajtai táborba utazott, felolvastatta a tisztikarnak a felszólítást, ennek ellenére viszonylag csekély számú tiszt távozott: a magyar főseregben szolgáló három tábornokból kettő, Teleki Ádám és Franz Holtsche lemondott, Móga viszont maradt. Sőt, október 30-án ő vezényelte a magyar hadsereget a cs. kir. főerők egy része ellen vívott schwechati csatában; igaz, a csata után ő is kérte nyugalmaztatását.

A schwechati csata egyértelmű választóvonal a szabadságharc történetében. A magyar hadsereg - a benne szolgáló cs. kir. tisztekkel - először szállt szembe a cs. kir. fősereggel; ettől a pillanattól kezdve minden magyar tiszt lázadónak minősült.

A hadseregirányítás alkotmányos modellje

Közben a magyar kormányzat igyekezett ügyesen lépkedni az alkotmányosság már említett keskeny ösvényén. Adminisztratív hiba folytán ugyanis V. Ferdinánd október 17-én megerősített néhány, a magyar hadügyminisztérium által felterjesztett kinevezést. (Mindez egy nappal azután történt, hogy az uralkodó főparancsnokká nevezte ki Windisch-Grätzet.) A kinevezések ugyan nem voltak igazán fontosak, de arra mutattak, hogy az uralkodó még mindig törvényesnek tekinti a magyar hadügyminisztérium működését. Tehát, aki a minisztérium utasításait követi, az törvényes téren áll. Ez pedig arra is mutathatott, hogy őfelsége akarata nem feltétlenül azonos az október 3-i manifesztummal. Elképzelhető, hogy őfelségét - mint annyiszor már - csak rossz tanácsadók veszik körül, akik elzárják őt a külvilágtól.

A másik nagy "találmány" a katonai kinevezések megerősítéséhez fűződött. Miután a szeptember-októberi napokban tucatnyi újabb alakulat állt fel, s tucatnyi cs. kir. törzstiszt adta be lemondását, újabb tiszti kinevezésekről kellett gondoskodni. Ezért az Országos Honvédelmi Bizottmány és a hadügyminisztérium a kinevezésekre az "Őfelsége utólagos jóváhagyása" reményében formulát írta rá. Ezzel határozatlan időre érvényesítette a kinevezéseket, ugyanakkor jelezte, hogy a magyar kormányzat bármikor kész a törvényes állapot helyreállítására, ha azt őfelsége is úgy akarja. A formula alkalmazása 1848 decemberéig tartott. Amikor a december 2-i trónváltozás, V. Ferdinánd lemondása és I. Ferenc József trónra lépésének híre megérkezett a magyar fővárosba, az OHB a katonai kinevezésekről elhagyta ezt a formulát, hiszen a magyar trón Ferdinánd lemondásával egyelőre üres volt, I. Ferenc József pedig semmilyen jelét nem adta annak, hogy az alkotmányos szabályok szerint kívánná elfoglalni Magyarország trónját.

Az OHB és az országgyűlés már Schwechat előtt megkezdte az eddig sokféle alkotóelemből álló honvédsereg nemzeti haderővé formálását. Az OHB október 8-án utasította a vár- és erődparancsnokokat, hogy hét napon belül írásbeli nyilatkozatban jelentsék ki engedelmességüket az OHB-nak, és tűzzék ki a háromszínű lobogót, máskülönben hazaárulóknak nyilvánítják őket. Október 10-én az OHB külön felszólította a főhadparancsnokságokat, hogy teljes személyzetük tegye le az esküt, miszerint az OHB valamennyi rendeletét teljesítik. Az egységes honvédsereg megteremtése érdekében a képviselőház október 15-én a lajtai tábor kormánybiztosainak javaslatára elrendelte, hogy valamennyi volt cs. kir. alakulat vegye fel a nemzeti színeket (azaz nemzeti színű sapkarózsákat és kokárdákat viseljen, illetve nemzeti színű zászló alatt szolgáljon).

A képviselőház október 10-én Kossuth javaslatára határozatot hozott a külföldön lévő magyar ezredek hazahívásáról. Kossuth azonban már korábban, ügynökei útján igyekezett elérni, hogy a Galíciában, Morva- és Csehországban, Ausztriában állomásozó huszárezredek hazaszökjenek. Összességében a huszárok 16 százada jutott haza 1848 őszén, a szökés során elszenvedett veszteségek miatt (ami nem minden esetben emberveszteséget, hanem tisztek elvesztését jelenti) azonban csak 8 volt közülük harcba vethető a cs. kir. hadsereg decemberben bekövetkezett általános támadásakor.

Az áprilisi törvények - a magyar történetírás megállapítása szerint - kerettörvények voltak, tehát nem terjedtek ki a létrejött új államszervezet valamennyi kérdésére. Az értelmezés, kiegészítés és korrigálás részint a népképviseleti országgyűlés által hozandó törvényekre, részint a minisztertanács határozataira és az egyes miniszterek rendeleteire várt. Az 1848. október 3-i fordulat után a népképviseleti országgyűlés csak formahibás (tehát királyi szentesítés nélküli) törvényeket hozhatott; a minisztertanács megszűnt, s a hadügy kivételével a minisztériumok élén államtitkárok maradtak. A végrehajtó hatalmat parlamenti határozat révén átvevő Országos Honvédelmi Bizottmány és a minisztériumok csak rendeleti úton kormányozhattak, a parlament pedig csak határozatokat hozhatott. A rendeleti és határozati úton, tehát az uralkodó kikapcsolásával történő kormányzás lényegében már szeptember 12-én, a Batthyány-kormány lemondása után megkezdődött, amikor a parlament határozati úton rendelte el az újabb honvédtoborzást (amivel életbe léptette az uralkodó által nem szentesített katonaállítási törvényt), s az újoncozás beindításáról Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnök e határozat alapján már rendeleti úton intézkedett. Maga Batthyány is úgy vélte, ha már életét és egzisztenciáját kénytelen egy nemzet védeni, a legalitás némi tekintetben akadállyá változik.

Mindez azért fontos, mert a megvívandó háború folyamán a politikai és katonai vezetés kapcsolatát nehéz volt az áprilisi törvények nyújtotta kereteken belül megnyugtató módon rendezni. 1848 októbere után adott volt egy, a végrehajtó hatalommal felruházott parlamenti bizottság, amelynek tagja volt a le nem mondott hadügyminiszter, Mészáros Lázár is. Adottak voltak az egyes hadseregparancsnokok, s továbbra is léteztek a magyarországi és szlavóniai főhadparancsnokságok. Adott volt ugyanakkor a hadügyminisztérium mellett a korábban kormányhatározat alapján létrehozott, de lényegében miniszteriális szintű hivatal, az Országos Nemzetőrségi Haditanács, s a honvédzászlóaljak egyes ügyeivel foglalkozó Honvédsereg Főparancsnoksága. Kevéssé voltak viszont tisztázva a jogkörök. A hadügyminisztérium adminisztratív, ellátási, diszlokációs stb. ügyekben a főhadparancsnokságok útján rendelkezett a volt cs. kir. sorkatonaságnál. Az Országos Nemzetőrségi Haditanács intézte a nemzetőrség s a Honvédsereg Főparancsnokságán keresztül a honvédség hasonló ügyeit. A katonai alkalmazás, a harctéri szolgálat ügyeiben azonban a hadügyminisztérium volt ezeknek az alakulatoknak a felettes hatósága is.

De ki rendelkezzen magával a hadsereggel? A hadügyminisztérium vagy az Országos Honvédelmi Bizottmány utasítsa-e hadműveleti ügyekben az egyes hadseregek és hadtestek fővezéreit? A "törvényes" időszakban az utasításokat a hadügyminiszter adta ki, s ő nevezte ki - minisztertanácsi döntés alapján - a fővezéreket. Így nevezték ki a délvidéki haderő élére Philipp Bechtold, a drávai haderő élére Franz Ottinger, majd Teleki Ádám vezérőrnagyot. Mészáros Lázár délvidéki szemleútjai során részint a hadügyi államtitkár, részint maga Batthyány intézkedett ezekben az ügyekben. Amikor az országgyűlés felkérte István nádort a dunántúli tábor vezérletének ellátására, s a nádor néhány nap múlva elhagyta a tábort, utódját, Móga János altábornagyot ő maga nevezte ki (igaz, Batthyány tudtával és beleegyezésével). A Bechtold helyét a Délvidéken ideiglenesen átvevő Mészáros Lázár a fővárosba történt visszajövetelekor maga bízta meg utódját, Friedrich Eder vezérőrnagyot a délvidéki csapatok vezérletével.

A helyzet Batthyány 1848. szeptember végén az országból történt távozása után változott meg gyökeresen. Elképzelhető volt olyan megoldás, hogy a hadügyminisztérium veszi át mindezen jogköröket, de elképzelhető volt az is, hogy a Batthyány-kormány gyakorlatát mintául véve, a fővezéri kinevezések és a haderő irányításának stratégiai kérdéseiben az OHB-é lesz a főszerep. 1848. október 8-a után lényegében ez utóbbi következett be. A Kossuth vezette OHB intézkedett a törzstiszti és tábornoki, valamint a hadtest- és hadseregparancsnoki kinevezések ügyében; ő nevezte ki a fel-dunai hadtest vezérévé Görgeit, az erdélyi hadtest élére pedig Bemet. Az OHB adta ki az általános hadműveleti utasításokat, sőt, a cs. kir. hadsereg decemberi támadása után ez intézkedett egyes alakulatok útbaindításáról is, s az OHB döntötte el, hogy melyik hadszíntérre milyen erősítéseket vezényeljenek, vagy milyen erőket vonjanak el onnan. A hadsereg adminisztratív ügyeinek intézését viszont egységesítették: az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot beolvasztották a hadügyminisztériumba, elrendelték a főhadparancsnokságok felszámolását, s létrehozták helyettük a honvéd kerületi vagy hadmegyei rendszert.

Maga a hadsereg is elfogadta ezt a modellt. Amikor V. Ferdinánd, majd I. Ferenc József, illetve Windisch-Grätz kiáltványok sorában vonta kétségbe az OHB működésének törvényességét, a Görgei Artúr vezette fel-dunai hadsereg nyilatkozatban jelentette ki, "most, midőn fejedelmünk és a nemzet közt minden törvényes érintkezés a reakció ármányai által lehetetlenné tétetett, s miután a király törvényes helytartója, a nádor, országunkat elhagyá, mi a nemzet képviselőiben ismerjük föl azon hatalmat, mely törvényesen egyedül intézkedhetik az alkotmányos Magyarország ügyei felett; hogy e hatalom kifolyását, a Honvédelmi Bizottmányt tökéletesen jogszerű kormánynak tekintjük; ennek rendeléseiben az összes nemzetnek az alkotmányos többségben nyilatkozó akaratát hisszük manifesztálva; és valamint e meggyőződésünkben eddig minden parancsait híven teljesítettük; úgy ezentúl is sem biztatás, sem fenyegetés által meg nem ingatva, rendeléseit kötelességünk szerint teljesíteni szentül fogadjuk".

Válság 1848-1849 fordulóján

A problémák 1848 decemberében kezdődtek, amikor megindult a cs. kir. fősereg összpontosított támadása, s 1849 januárjában tetőztek, amikor a katasztrofálissá vált hadihelyzet miatt a hadsereg egy része kétségbe vonta az OHB és a képviselőház autoritását. 1848 decemberétől 1849. január végéig a honvédsereg parancsnoki (tábornoki és törzstiszti) karának közel egyharmada hagyta el a honvédsereget, vagy úgy, hogy kérte nyugalmaztatását, vagy úgy, hogy betegszabadság ürügyével távozott, vagy egyszerűen faképnél hagyta alakulatát. A kilépettek valamennyien aktív cs. kir. tisztként kerültek a honvédseregbe. Egy részük egzisztenciális kényszerből maradt eddig, a népesebb csoport pedig azért, mert nem tudott dönteni az uralkodóra és a magyar alkotmányra tett eskü, a monarchia és az önálló Magyarország között. A kilépések különösen a két legprofesszionálisabb hadsereget, Görgei fel-dunai hadseregét, illetve a délvidéki haderőt érintették érzékenyen.

A válság kirobbanásának konkrét előzményei is voltak. 1848. december 30-án Mórnál súlyos vereség érte Perczel Mór vezérőrnagy hadtestét. A vereség következtében nem volt többé lehetőség arra, hogy Budapest előtt meg lehessen állítani a cs. kir. fősereg támadását. Másnap, 1848. december 31-én a magyar országgyűlés úgy határozott, hogy egy utolsó próbálkozást tesz a béke érdekében. A határozattal egy időben Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke több utasítást küldött Görgei Artúr vezérőrnagynak, a fel-dunai hadtest parancsnokának, hogy a főváros előtt vívjon csatát a cs. kir. csapatokkal. Ugyanakkor a békekövetség kiküldéséről nem tett említést. A követségnek azonban át kellett haladnia a magyar táboron, s a tisztikar egy része nem tudta összeegyeztetni a támadási parancsot és a békekövetség tényét. Sokaknak ez a kétértelmű helyzet adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy beadják lemondásukat. Ha ugyanis a békeszándék őszinte, nincs szükség támadásra, s a támadók csak súlyosabb megítélés alá eshetnek a béke után. Ha a támadási parancs veendő komolyan, akkor a békekövetség kiküldése csupán hadicsel; olyan hadicsel, amely Magyarország neves államférfiainak életét veszélyezteti. A katonákban tehát az a gyanú vetődött fel, hogy a békét az ő rovásukra és az 1848-as alkotmány feláldozásával kötnék meg; ezzel pedig végképp elveszítették volna eddigi küzdelmük morális alapját. Végül az a gyanú is felvetődött, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány - amely időközben elhagyta a fővárost - távollétében kikiáltja a köztársaságot; ez pedig a monarchikus szellemű tisztikar számára elfogadhatatlan volt. A tisztikar körében tehát megindult a bomlás. A lemondások különösen a katonai felső vezetést érintették érzékenyen. 1848. december 29. - 1849. január 5. között a két hadosztályparancsnokból egy, a hat dandárparancsnokból három mondott le tisztéről. Különösen súlyos veszteség érte a volt cs. kir. huszárezredek tisztikarát; a 9. (Miklós orosz cár) huszárezredből 16 tiszt távozott.

A válságot a politikusok nem tudták kezelni, hiszen a távozó (de a maradó) tisztek szemében ők maguk voltak annak okozói. A rendezés a katonákra várt. A tisztikar további bomlását meg kellett akadályozni. Erre két lehetőség volt: a szigor és a meggyőzés. Görgei tábornok ez utóbbit választotta. 1849. január 5-én Vácott egy napiparancsban és egy nyilatkozatban tisztázta a hadsereg politikai céljait. A nyilatkozat, amelyet a korábbi magyar történetírás eléggé egyoldalúan tárgyalt, olyan politikai alapot teremtett, amely továbbra is lehetővé tette a magyar alkotmányos királyságért folytatandó harcot. A nyilatkozatban Görgei készségét nyilvánította a külső ellenség elleni harcra, s kemény fellépést ígért azok ellen, akik az alkotmányos királyság azon rendjét, melyre a hadtest megesküdött, idő előtti republikánus izgatásokkal felforgatni megkísértenék. A nyilatkozat negyedik pontja szerint a hadsereg az ellenséggel folytatandó bármely alkudozás eredményét csak abban az esetben ismeri el, ha az egyrészt Magyarország azon alkotmányát, melyre a hadtest megesküdött, másrészt a hadtest katonai becsületét biztosítja. A nyilatkozat külön érdekessége, hogy szó volt benne az V. Ferdinánd által szentesített magyar alkotmányról; arról, hogy a hadtest Magyarország alkotmányos királyának akaratából tette le az esküt a magyar alkotmányra; - de egy szó sem esett benne magáról az uralkodóról. A dinasztikus legitimációt tehát felváltotta az alkotmányos monarchikus elv - megelőlegezve ezzel azt is, hogy valójában nincs szükség dinasztiára. Ugyanakkor Görgei kemény szavakkal ostorozta a hadsereget kétértelmű helyzetbe hozó Országos Honvédelmi Bizottmányt, s a magyar hadügyminisztériumnak ígért engedelmességet. Ezzel megadta az oppozíció látszatát elégedetlen tisztikarának - de nem mondta fel az engedelmességet Kossuthéknak.

Windisch-Grätz mindenesetre félreértette a nyilatkozatot. Miután nem tudta utolérni és bekeríteni Görgei csapatait, 1849. január végén amnesztiát és szabad külföldre távozást ígért Görgeinek, ha az leteszi a fegyvert. Mire Görgei a küldöttnek átadta a váci nyilatkozat egy példányát azzal, hogy adja át azt annak, aki küldte, azon megjegyzéssel, hogy ez a hadtest válasza és parancsnokáé.

A váci nyilatkozat volt 1848-49 történetében az első és egyetlen alkalom, amikor egy hadtest a politikai vezetés előzetes tudomása vagy biztatása nélkül politikai jellegű nyilatkozatot tett. Görgei korábbi nyilatkozatait vagy Kossuth inspirálta, vagy/és ott volt alattuk Csány László kormánybiztos aláírása is. Későbbi, 1849. áprilisi kiáltványai szintén Kossuth vagy a táborban lévő Vukovics Sebő kormánybiztos tudomásával születtek. A váci nyilatkozatot lehetett és lehet úgy értékelni, hogy a hadsereg önálló politikai tényezőként jelentkezett. Logikusabbnak azonban az az értelmezés tűnik, hogy a katonai vezetés kénytelenségből tévedt a politikai vezetés terrénumára, s amint a politikai (és katonai) válság rendeződött, vissza is vonult onnan.

A másik nagy lemondási hullámot szintén a hadihelyzet alakulása inspirálta. 1849. január 2-án a Pest-Budán tartott haditanács elhatározta, hogy a magyar hadsereget a Közép- és Felső-Tiszánál kell összpontosítani. Ennek érdekében elrendelték a Délvidék feladását is. A bácskai magyar hadtest 1849 januárjáig csak a szerb fölkelőkkel harcolt. Ekkor azonban kiderült, hogy néhány héten belül Windisch-Grätz cs. kir. katonáival kell szembeszállnia. A hadtest parancsnoka, Esterházy Sándor gróf, vezérőrnagy s a délvidéki erők megszemlélésére küldött Nádosy Sándor ezredes titokban agitált a határozat ellen. Ennek hatására tucatnyi tiszt benyújtotta lemondását. A helyzetet Vécsey Károly gróf, vezérőrnagy és néhány más tiszt fellépése mentette meg. Felszólították a kilépett tiszteket a távozásra, megtiltották a további agitációt, s a megürült parancsnoki beosztásokat alacsonyabb rangúakkal töltötték be. Az eljárás - szavakban - szigorú volt. Ám a zászlót elhagyó tiszteket nem érte megtorlás.

1849. január közepére tehát gyakorlatilag egységesült a magyar hadsereg tisztikara, megszűnt a bomlás. Sőt, a hónap végén már több kilépett tiszt kérte újraalkalmazását. A hadihelyzet megszilárdulásával az OHB és a képviselőház helyzete is megszilárdult, s a hadsereg továbbra sem vonta kétségbe rendelkezési jogát. Ugyanakkor maga Kossuth is vigyázott arra, hogy - ellentétben a decemberi gyakorlattal - egyenes hadműveleti utasításokat küldjön az egyes hadtest- vagy hadseregparancsnokoknak.

A fővezéri kérdés

A katonai és politikai vezetés közötti újabb konfliktus az úgynevezett fővezéri kérdés körül tört ki 1849 márciusában. 1849 februárjáig a honvédsereg egyes hadtestei lényegében egymástól függetlenül, központi irányítás nélkül harcoltak a Felvidéken, a Közép- és Alsó-Tiszánál, a Bánságban vagy Erdélyben. A főerők január-februári összpontosítása azonban szükségessé tette egy fővezér kinevezését. Kossuth erre a pozícióra Henryk Dembinskit, a Párizsból frissen érkezett, európai hírű lengyel altábornagyot nevezte ki. Dembinskiről azonban rövidesen kiderült, hogy alkalmatlan erre a pozícióra, s ezért a fősereg tisztikara 1849. március 3-án kérte a táborban tartózkodó Szemere Bertalan teljhatalmú kormánybiztost, az OHB tagját, vegye rá Dembinskit tervei közlésére és haditanács tartására. Miután Dembinski erre nem volt hajlandó, Szemere leváltotta őt, s a fővezérséget ideiglenesen a rangidős Görgeire bízta. A leváltás formálisan szabályos volt, hiszen nem a hadsereg, hanem a politikai hatalom képviselője eszközölte, de Kossuth számára mindez a katonai lázadás és hatalomátvétel rémképét idézte fel.

Igazából az eljárás módja rendhagyó volt ugyan, de nem példátlan. 1849. január elején a pancsovai vereség után a támadást vezető Kiss Ernő működésével elégedetlen tisztek szabályos "aláírásgyűjtési" akciót indítottak leváltása érdekében. A magasabb rangú tisztek - köztük Damjanich János - igyekeztek megvédeni Kiss - és vele a katonai felső vezetés - tekintélyét, de a parancsnok alkalmatlanságáról ők is meg voltak győződve. Kérésükre Vukovics Sebő kormánybiztos maga kezdeményezte az OHB-nál Kiss eltávolítását és Damjanichcsal történő felváltását.

Tiszafüreden is ugyanez történt. A fővezér bebizonyította alkalmatlanságát, s a sereg - tiszteletben tartva a politikai vezetés elsődlegességét - kezdeményezte az alkalmatlan parancsnok eltávolítását. Ebben az esetben a formákhoz - és az alkalmatlan személyhez - való túlzott ragaszkodás, a rosszul értelmezett tekintélytisztelet a hadsereg és a politikai vezetés közötti egyetértést veszélyeztette.

Dembinski fővezéri kinevezése úgy történt, hogy Kossuth előbb két, majd újabb egy-egy hadtestet adott rendeleti úton az altábornagy parancsnoksága alá. A fővezért az OHB egyik tagja váltotta le. Miután Kossuth nem akarta Görgeire bízni a fővezérséget, az új fővezér, Vetter Antal altábornagy számára erősebb legitimációról kellett gondoskodnia. Ezért - ellentétben Dembinskiével - március 8-án Vetter kinevezését a hivatalos lapban is közzétette, s a képviselőházban bejelentve azt, lényegében kikérte annak jóváhagyását is.

Vetter március végi megbetegedése után Kossuth Görgeire bízta a fővezérséget, azonban csak ideiglenesen. A megbízó okirat - ha volt ilyen - nem ismert, s ideiglenesnek szánt döntésről lévén szó, a parlamenti jóváhagyás is elmaradt. A tavaszi hadjárat után azonban Görgei elmozdítása nemcsak lehetetlen, de értelmetlen és indokolatlan is lett volna, s ezért a kormányzó elnökké választott Kossuth a fővezéri poszt megtartása mellett a hadügyminiszterséget is felajánlotta Görgeinek. Ez a lépés kiküszöbölte volna a hadsereg irányításával kapcsolatos eddigi konfliktusokat, hiszen a hadügyminiszter és fővezér mind stratégiai, mind adminisztratív szempontból rendelkezhetett a hadsereggel, s miután a hadügyminiszteri kinevezést a parlament is jóváhagyta, a döntés teljesen alkotmányos volt.

A fővezéri kérdés lényege mind ekkor, mind 1849 nyarán ez volt: lehet-e találni olyan fővezért, aki politikailag megbízható, s katonai szempontból is sikeres? Dembinskinél a válasz mindkét kérdésre "nem" volt, Vetternél "talán", Görgeinél az első kérdésre "talán", a másodikra "igen".

A Függetlenségi Nyilatkozat és a hadsereg

A kápolnai csatát követően Windisch-Grätz olyan, túlzott optimizmusról tanúskodó hadijelentést küldött az olmützi császári udvarba, amely Ferenc Józsefet és tanácsadóit téves következtetésekre ragadtatta. A cs. kir. fővezér jelentése szerint a magyar ellenállás felszámolása napok kérdése csupán. Ezért Ferenc József feloszlatta a Kremsierben ülésező birodalmi parlamentet, s március 4-én oktrojált alkotmánnyal ajándékozta meg a népeit, amelyben mintegy mellesleg, részekre szabdalta Magyarországot. Kossuth március közepén a cibakházi táborban értesült az olmützi alkotmányról. "Látni kellett volna mindezen dolgokra mint tomboltak káromkodó örömmel a vezérek, mondván, na most csak nem lesz már oly gyáva magyar, aki alkuról merjen álmodni - aki teszi áruló! most csak nem fog késni már az országgyűlés kimondani, hogy azt a hitszegő gaz házat (ti. az ausztriait) elcsapja örökre" - írta a hír hatásáról Kossuth titkára, Vörös Antal. "Ezáltal minden kötelék, a kiegyezés minden lehetősége megsemmisült. Amíg csak egy magyar él, ez az ország soha nem nyújtandja kezét az esküszegő osztrák háznak, nemes népei gyilkosának nyújtani" - vélte Kossuth Bemhez írott levelében. Mielőbb méltó választ kívánt adni a császári udvarnak a Magyarország alkotmányát és jogait semmibe vevő nyilatkozatra. Szándékát közölte a tábornokokkal, akik ezt tudomásul is vették.

A válasznyilatkozat kibocsátásának azonban két alapvető feltétele volt. Egyrészt az, hogy a magyar fősereg végre sikeres ellentámadást indítson a cs. kir. főerők ellen, hiszen amíg ez nem történik meg, a válasznyilatkozat semminemű külpolitikai befolyással nem bírhat Magyarország jövendőjére nézve. A válasznyilatkozat kibocsátásának másik alapvető feltétele az volt, hogy az a magyar országgyűlés nevében, tehát parlamentáris úton és felhatalmazással történjen.

A tavaszi hadjárat első szakaszában Kossuth is a hadsereg mellett tartózkodott, s lelkes hangú levelekben számolt be az egyes hadseregparancsnokoknak és az OHB-nak a Görgei vezette fősereg győztes előnyomulásáról. Az isaszegi győzelem után Gödöllőn négyszemközt közölte Görgeivel, elérkezettnek látja az időt a válasznyilatkozat kibocsátására. A beszélgetésről csak a két főszereplő visszaemlékezése maradt fenn, s csupán abban egyeznek meg, hogy volt ilyen megbeszélés. Görgei nem tiltakozhatott különösebben, mert Kossuth még ugyanezen a napon tudatta a többi tábornokokkal is a válasz tervét. Mivel különösebb ellenvetéssel nem találkozott, azzal a megnyugtató tudattal térhetett vissza Debrecenbe, hogy a fősereg tisztikara helyesli tervét. Úgy tűnik azonban, hogy Kossuth azt nem közölte: a válasz a függetlenség kimondását és a Habsburg-ház trónfosztását jelenti.

Nem tudni, hogy Kossuth egyeztetett-e a többi hadsereg vezetőivel? Bemnek már viszonylag korán megírta szándékát, Perczel Mórnak, a bácskai csapatok parancsnokának írott leveleiben azonban nincs erre utaló nyom. Mivel Perczel politikai szempontból Kossuthtól balra állt, vele kapcsolatban az OHB elnökének nemigen lehettek aggodalmai. A többi hadtestparancsnok politikailag annyira súlytalan (vagy megbízhatatlan) volt, hogy Kossuthnak velük kapcsolatban nem lehettek különösebb aggodalmai.

Kossuth Debrecenbe visszatérve, április 14-én elfogadtatta az országgyűléssel a függetlenség és a Habsburg-Lotharingia-ház trónfosztásának kimondását, s április 19-ére megszületett az ezeket formulázó Függetlenségi Nyilatkozat is.

Amikor a függetlenség és a detronizáció kimondásának híre megérkezett a magyar fősereg táborába, a tisztikar egy része hangosan elégedetlenkedett. De az ellenzők többsége egyszerűen az időpontot kérdőjelezte meg. Tehát azt mondta, hogy az ország egy része és a főváros még a cs. kir. csapatok kezén van, s így a függetlenség kimondása inkább kívánságot, mint tényt fejez ki. Görgei pedig csak annyit jegyzett meg, hogy akkor mi lesz, ha a magyar hadsereg valamelyik következő csatában vereséget szenved. Futárral pedig a következőket üzente Kossuthnak: "Annyit mondjon, hogy ha máskor oly fontos dolgot tenni akar, előbb legyen szíves velem közölje". A hír megérkezését követő második napon, április 19-én azonban a hadsereg Nagysallónál szétverte Ludwig Wohlgemuth altábornagy frissen létrehozott IV. cs. kir. hadtestét. Amikor Görgei a győzelem hírét közölte Vukovics Sebővel, a magyar hadsereg főkormánybiztosával, szarkasztikusan megjegyezte: "Ha az urak Debrecenben ennek a győzelemnek a hírét meghallják, nem kétlem, hadat üzennek Oroszország császárának is".

Tény, hogy az április 17-i morgolódást nem követte sem a tisztikar határozott fellépése, sem bomlása. A többi magyar hadseregnél sem tudunk komolyabb ellenzésről. A szabadságharc leverése után ugyan szinte mindenki azt állította, hogy nem helyeselte a függetlenség kimondását és a detronizációt, de a tényleges tiltakozásra nincsenek adataink. Igaz, arra sem, hogy a hadseregek különösebben lelkesedtek volna a döntésért. Görgei álláspontját pedig - amely az adott pillanatban meghatározta a tisztek véleményét is - jól mutatta a tavaszi hadjárat végén, 1849. április 29-én kibocsátott kiáltványa. Ebben a Habsburg-házat esküszegő rút dinasztiának nevezte, a háború időtartamáról és jellegéről pedig így nyilatkozott:

"Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül, - ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. - S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt!"

A kiáltvány azért is érdekes, mert jelezte egy szakasz lezárulását. A történtek után nem volt olyan politikai tényező, amely lehetségesnek hitte a békekötést. És bár sem az európai harcból, sem a népjog győzelméből nem lett semmi, Görgei egyvalamit jól látott: a császári udvarban nem volt kompromisszumkészség.

A hadsereg tiltakozásának elmaradása azonban nem jelenti azt, hogy hadsereg különösebben üdvözölte volna e lépést. Tudjuk, hogy április 28-án Komáromban egy díszszemle keretében kihirdették a fősereg jelen lévő alakulatainak a Függetlenségi Nyilatkozatot, de a jelenlévők többsége a Mednyánszky Cézár tábori lelkész által felolvasott szövegből egy kukkot sem értett, s inkább a ceremóniát követő kitüntetésosztás és parancskihirdetés érdekelte őket. Annak ellenére, hogy Kossuth valamennyi hadtestet és önálló csapattestet felszólított a hódolati nyilatkozatok beküldésére, ezek egyáltalán nem ömlöttek oly bőségben, mint ahogy a megyék és városok tisztelgő iratai. A katonák részéről beküldött nyilatkozatok szerzői többnyire a hadseregben szolgálatot vállalt, radikális meggyőződésű tisztek tollából kerültek ki, s közös jellemzőjük az, hogy szerzőik 1849 április-májusában valamilyen szempontból "bizonytalan egzisztenciának" minősültek. Így hódoló nyilatkozatot küldött be Perczel Miklós ezredes, Perczel Mór öccse, akit bátyja önhatalmúlag nevezett ki Pétervárad parancsnokává, s akinek kinevezését a kormány nem akarta megerősíteni. Nyilatkozat érkezett Czetz János ezredestől, az erdélyi hadsereg ideiglenes parancsnokától, akit Bem hetekig hiába próbált tábornokká kineveztetni Kossuthtal. Megírta a maga nyilatkozatát Hatvani Imre szabadcsapatvezér, aki ellen négy ügyben is vizsgálat folyt a hadügyminisztériumban, s Bangya János, akinek az északi hadsereg egyes parancsnokaival támadtak nézeteltérései.

A katonai hatalomátvétel lehetősége

1849. május közepén bizonyossá vált, hogy Ausztria Oroszország fegyveres segítségével kísérli meg rendezni a magyar kérdést. A diplomáciai megoldás - a magyar ügynökökkel való kapcsolattartás esetlegessége miatt - sem kecsegtetett gyors sikerrel. Természetes tehát, hogy felvetődött egy "hamis realista" megoldás lehetősége is. E megoldás arra a téves gondolatmenetre épült, hogy Ausztria a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után nyúlt az orosz segítséghez, tehát nyilvánvalóan a magyar belpolitikai fordulat kényszerítette erre a végső megoldásra. Ha tehát a kiváltó ok megszűnik, nem kerül sor az intervencióra sem. A megoldás egyszerű: belpolitikai fordulatot kell végrehajtani, azaz el kell távolítani a hatalomból a függetlenségi politika híveit, s olyanokat kell a helyükre ültetni, akik az Ausztriával való megegyezésre hajlandóak.

Ez a téves gondolatmenet nem volt előzmények nélkül. Fordítottjával magának a trónfosztásnak az elfogadásánál is találkozhatunk. Hiszen Kossuth belpolitikai célja a függetlenség kimondásával az volt, hogy az erősödő "békepártot" lehetetlenné tegye. Számításai azonban nem igazolódtak. A békepárt ugyanis nem volt olyan erős, s főleg, Kossuthtal szemben nem tudott olyan ellenjelöltet felléptetni, hogy megfordíthatta volna az ország politikai hangulatát, s elvtelen kiegyezésbe hajszolhatta volna a nemzetet (amit nem is akart). Tehát mind Kossuth, mind ellenfelei abból a téves feltételezésből indultak ki, hogy a magyar belpolitika irányváltása hasonló politikai váltást okozhat Ausztriában is.

Holott a bécsi forradalom leverése, illetve a Schwarzenberg-kormány megalakulása óta Bécsben és Olmützben nem volt olyan számottévő politikai erő, amely bárminemű megegyezésre hajlandó lett volna a magyarokkal. Erre utaló jeleket még a tavaszi hadjárat magyar sikerei idején sem találunk, s az orosz intervenció elhatározása után ennek valószínűsége már csak negatív számokkal fejezhető ki. Ferenc József, Schwarzenberg, Windisch-Grätz, Welden és a többiek számára Kossuth maga volt Lucifer, de a pesti, majd debreceni országgyűlés valamennyi résztvevőjét egyaránt az ördögök közé sorolták. Azok a politikai árnyalati különbségek, amelyeket a magyar politikusok akkor, s a történészek később oly jelentősnek tartottak, a birodalom politikusai számára érzékelhetetlenek voltak. Számukra kétfajta politikus létezett: az egységes és erős Ausztria hívei s ennek ellenségei.

A magyar belpolitikai fordulatot azonban nem lehetett csak a politizáló elitre építve végrehajtani. A magyar országgyűlésben ugyanis nem volt egyetlen olyan karizmatikus politikai vezető sem, akit Kossuthtal szemben a siker reményében fel lehetett volna léptetni. Szemerének kétségkívül komoly ambíciói voltak, de alkotmányos úton ő sem tudta volna megszerezni a hatalmat. Maradt a polgári forradalmakban nem ritka megoldás: a katonai segédlettel végrehajtott hatalomváltás, rosszabb esetben a katonai hatalomátvétel lehetősége.

A terv felvetődését az tette lehetővé, hogy a függetlenség és a trónfosztás kimondására a hadsereg nem reagált különösebb örömmel. Amikor a lévai főhadiszállásra megérkezett a trónfosztás híre, több tiszt nyíltan kikelt ellene.

Az orosz intervencióról érkező első hírek hatására a Görgei helyettesítésére Debrecenbe érkező Klapka György vezérőrnagy, helyettes hadügyminiszter érintkezésbe lépett Kossuth parlamenti ellenzékével. Klapka elmondta, hogy a függetlenség és a trónfosztás kimondása milyen rossz hatással volt a hadseregre, a képviselők (Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kubinyi Ferenc, Kemény Zsigmond és társaik) pedig arról beszéltek, hogy Kossuth a hadsereg kívánságára hivatkozva vitte keresztül a határozatot április 14-én. Az is világos volt mind Klapka, mind a képviselők előtt, hogy egyelőre a határozat alapjául szolgáló külpolitikai várakozások sem teljesültek, s Klapka - a kormány tagjaitól kapott információk alapján - alaposan kételkedett abban is, hogy valaha teljesülni fognak. A kialakuló terv a katonai segédlettel végrehajtott politikai fordulat lehetőségével számolt. Klapka megígérte, hogy Debrecen környékén egy tartalékhadtestet von össze, amely kellő nyomatékot biztosít a politikai akcióhoz. Kossuth ellenzékének erre támaszkodva kellett volna felvetnie a Függetlenségi Nyilatkozat visszavonását a képviselőház ülésében. Klapka szükségesnek vélte még a tábornokok közül Dembinski és Perczel elmozdítását is.

A képviselők - így Csengery Antal és Kemény Zsigmond - érintkezésbe léptek Szemere Bertalan miniszterelnökkel és belügyminiszterrel is. (Kemény és Csengery a belügyminisztérium tanácsosai voltak.) Szemere beavatása két dolog miatt is fontos volt. Először is, a politikusok közül ő volt az egyetlen, akit a siker reményében fel lehetett léptetni Kossuth ellen, s komoly segítséget nyújthatott a kormányváltás alkotmányos végrehajtásához. Másodszor, Szemere mint belügyminiszter irányította és ellenőrizte a titkosszolgálati feladatokat is ellátó rendőrséget, s ő intézte az országgyűlési pótválasztások ügyeit is. A kellő képviselőházi súly megteremtéséhez pedig a lemondott vagy elmozdított képviselők helyére megbízható személyeket kellett választani. Mindenesetre Szemere elérte, hogy Klapkát és Görgeit Borsod megyében képviselővé válasszák, s a trónfosztás ellen kikelő Damjanich megválasztatását is megkísérelte.

A tervről előbb május közepén Klapka, majd a hónap végén Kazinczy Gábor tájékoztatta a Budán lévő Görgeit. Június elején maga Görgei is Debrecenbe érkezett, s tárgyalt a képviselőkkel. Ekkorra azonban a békés hatalomátvétel lehetőségei alapvetően megváltoztak. A Debrecenben és környékén összevont csapatok egy részét május közepén a Felvidékre, nagyobb részét pedig az abrudbányai katasztrófa miatt Zaránd megyébe irányították. A képviselőház pedig május 31-én Szemere indítványára július 2-ig elnapolta üléseit, s így a Debrecenben történő váltás lehetetlenné vált. Görgei június 1-jén vagy 2-án tárgyalt Kazinczy Lajossal és társaival. A tárgyalásról ugyan több visszaemlékezés is beszámol, de ezek meglehetősen ellentmondásosak. Kemény Zsigmond felszólította Görgeit, hogy lépjen fel a parlamentben, "tűzzön ki egy nemesebb irányt, mi pártolni fogjuk Önt, s többsége lesz". Görgei erre azzal válaszolt, hogy az már késő. "Űzze hát az országgyűlést szuronyokkal szét" - folytatta Kemény. "De meggondolta-e Ön - válaszolta Görgei -, hogy a szurony sohasem áll ott meg, ahová intéztetik? Megakadályozhatom-e, hogy azon katonák, kik egy testületet, mely tekintéllyel bír, széthajtanak, megakadályozhatom-e, hogy ne gyilkoljanak, ne raboljanak?" Erre a képviselők - Görgei emlékiratai szerint - rémülten kiáltozni kezdtek: "Nem kell katonai forradalom! Nem kell karduralom!" Végül Kazinczy megjegyezte: "Legjobb lenne egy rendelet által az országgyűlést, mely úgyis csak négy hét múlva gyűl össze, szétoszlatni, s aztán új választásokra hivatkozni azon kérdés eldöntésére nézve, hogy: ne vétessék-e vissza az április 14-iki határozat?" A probléma csak az volt, hogy e rendeleti szétoszlatást nem lehetett alkotmányos úton végrehajtani. (Az 1848:IV. tc. 6. §-a csak az előző évi zárszámadás és az új költségvetés elfogadása után tette lehetővé az országgyűlés feloszlatását. Az országgyűlés jobboldala 1849 tavaszán éppen Kossuth diktatúrájától rettegve tartotta fenn a parlamentnek önnön feloszlatása jogát.) Így maradt a hosszabb út: a képviselőházi pótválasztások révén megteremteni a parlamenti többséget. Mire azonban ennek gyümölcsei beérhettek volna, az osztrák és orosz csapatok már olyan mélyen behatoltak az országba, hogy az alkotmányos hatalomváltás helyett a képviselőket egyre inkább a túlélés lehetősége foglalkoztatta.

A képviselők hezitálásánál érdekesebb Görgei magatartása. Megnyilvánulásai alapján bizonyos, hogy a trónfosztás és a függetlenség kimondását egyre súlyosabb hibának tartotta. Ám mint katona tudta, hogy a kellő támogatás nélkül végrehajtott erőszakos belpolitikai fordulat csak anarchiához vezethet, ez pedig az újabb hadjárat küszöbén nem szolgálja az ország érdekeit. Görgei hajlandó lett volna a katonai hatalomátvételre is, ha ez biztosítja az ország békéjét, de nem akart mindenáron diktátor lenni.

A többi polgári forradalomhoz hasonlóan a jakobinus modell érvényesítése is felmerült. Ezt a köznemesi baloldal tagjai képviselték, s jelöltjük Perczel Mór, a republikánus nézeteiről ismert tábornok volt. A baloldal hatalomátvételi tervezgetései 1848 szeptemberétől végigkísérték a szabadságharc történetét, s többször is komolyabb formát öltöttek. A probléma az volt, hogy hol a katonai, hol a politikai támogatás hiányzott hozzájuk. Amikor Perczel Mór 1849 januárjában Debrecen felé közeledett seregével, a baloldal megfelelő kormányképviselettel rendelkezett. 1849 júliusában Szeged felé tartva viszont csak csapatai nyers erejére számíthatott. 1849. március végén a viszonylag kiegyenlített parlamenti erőviszonyok közepette a köznemesi baloldal tagjai Kossuth diktatúrája révén kívántak leszámolni ellenfeleikkel. 1849 júniusában harminc-negyven képviselő Perczelnek ajánlotta fel a diktatúrát, ám a derék tábornok ekkor éppen sereg nélkül volt. Így aztán a baloldali diktatúra az erők tér- és időbeli egyesítésének lehetetlensége miatt hamvába holt.

A hadsereg kísérlete a diplomáciai rendezésre

Az orosz beavatkozás után a magyar hadsereg támadási kísérletei nem jártak sikerrel. A július 15-17-i váci csata után Görgeit követő Hruljov orosz ezredes attól tartott, hogy túlzottan előreszaladt különítményét a magyarok megsemmisítik. Ezért két tisztjét Görgei rimaszombati főhadiszállására küldte. Ezek előadták, hogy őket Paszkevics megbízásából Rüdiger lovassági tábornok küldte azért, hogy fegyverletételre szólítsák fel a magyar parancsnokot. A két tisztnek nem volt megbízólevele, s amikor Görgei ezt kérte tőlük, közölték, hogy meglesz, de előbb 48 órai fegyverszünetet kellene kötni. Görgei átlátta, hogy egyszerű hadicselről van szó, de abban a reményben, hogy valamilyen érdemi adathoz juthat az orosz fősereg állásáról, kérte a fegyverletételi ajánlat formulázását. Az ajánlatok azonban csupán a hadsereg tagjai számára tartalmaztak engedményeket, mire Görgei kijelentette, hogy - "a hadseregnek mindenekelőtt az ország jövőjére kellenek biztosítékok". Görgei ezt követően a hadikövetekkel folytatott beszélgetésből pontos adatokhoz jutott az orosz főerők mozgásáról. A formulázott ajánlatot eljuttatta hadtestparancsnokaihoz, s kérte véleményüket. Majd ennek alapján július 21-én közölte Paszkeviccsel, hogy a hadsereg hű marad az 1848-as alkotmányra tett esküjéhez, "és fegyvereit csak akkor fogja nyugodni hagyni, ha ezen alkotmány újból biztosítva lesz, és Magyarország területéről minden ellenséges hatalom kiszoríttatik". Görgei azt is elmondta a két követnek, hogy Magyarország "legszorongatóbb állásában inkább orosz fejedelmet fogadna el, mint osztrákot", s hogy ha az oroszok alkudozni akarnak, forduljanak a magyar kormányhoz, "magam nem kormányférfiú, hanem pusztán csak seregvezér lévén".

E hadicsellel majdnem egy időben, július 19-én Rüdiger lovassági tábornok, a IV. orosz hadtest parancsnoka is egy levelet juttatott el Görgeihez. Ebben kérte, tudassa azokat a föltételeket, "amelyek mellett lehetőnek tartaná az Önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek végét vetni". Görgei közölte, ha csak csapatairól lenne szó, kész lenne alkudozni a békekötésről, "de itt szegény szorongatott hazám megmentéséről van szó, melynek politikai életét az osztrák császár és legközelebbi környezete meg akarják semmisíteni". Ezért azt javasolta, hogy Paszkevics a magyar kormánnyal kezdjen tárgyalásokat.

Az oroszok célja a tárgyalásokkal az volt, hogy mielőbb fegyverletételre bírják a legeredményesebb magyar hadsereget. Görgei felvette a tárgyalások fonalát, mert abban reménykedett, hogy sikerül éket verni az osztrák és orosz szövetségesek közé. A tárgyalásokról a kormányt is értesítette, amely július 29-30-án folytatásukra Görgei táborába küldte Szemere Bertalan miniszterelnököt és Batthyány Kázmér külügyminisztert.

A két miniszter előbb egy Görgeihez intézett memorandumban foglalta össze Magyarország sérelmeit, majd ezt francia fordításban eljuttatták az orosz táborba. Az irat a magyar-orosz szövetségi viszony létrehozására tett nehezen kihüvelyezhető ajánlatot. A következő, augusztus 6-án fogalmazott államirat tartalmilag nem mondott ennél többet. De Kossuth aznap érkezett levele alapján a két miniszter felhatalmazta a kézbesítéssel megbízott Poeltenberg Ernő vezérőrnagyot és Beniczky Lajos alezredest, hogy "az ausztriai házon kívüli király elfogadását megemlíthetik". A tárgyalások alapfeltétele azonban az 1848. évi alkotmány és az ország függetlenségének elismerése lett volna.

I. Miklós többször is megtiltotta Paszkevicsnek, hogy politikai jellegű tárgyalásokat folytasson a magyar féllel, s az orosz fővezér is csupán a háború befejezése, tehát a magyar fegyverletétel érdekében tartotta lehetségesnek az alkudozást. Így aztán a két hadikövetet nem is bocsátotta maga elé, hanem Rüdiger útján, levélben közölte Görgeivel: az orosz hadsereg rendeltetése az, hogy harcoljon, s ha Görgei "a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni", forduljon a cs. kir. fővezérhez. A kör tehát bezárult. A válasz augusztus 9-én kelt; azon a napon, amikor a magyar fősereget Temesvárnál katasztrofális vereség érte. Az orosz fővezér ekkor erről még nem tudott, de még ebben, a magyar fél számára kedvezőbbnek látszó helyzetben is csupán a feltétel nélküli megadást volt hajlandó elfogadni.

Augusztus 10-én - a csatavesztésről még mit sem tudva - a magyar minisztertanács elhatározta, hogy felajánlja a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. áprilisi törvényeket. Feltételként azt szabta, hogy Magyarország az orosz birodalmon belül olyan státust kapjon, mint amilyennel a kongresszusi Lengyelország rendelkezett 1815-1830 között. Alternatív javaslatként kész volt visszavonni a Függetlenségi Nyilatkozatot, s az 1848. áprilisi államjogi helyzet elismerése fejében elfogadni Ferenc József uralkodását is. A minisztertanács egyben kijelentette, hogy ha az orosz fél nem hajlandó erről tárgyalni, sem pedig Ferenc József felé közvetíteni, a magyar hadsereg a döntő csata után hajlandó letenni fegyverét az oroszok előtt. A magyar kormány tehát fontosabbnak tartotta a polgári fejlődés eredményeinek biztosítását, mint az ország függetlenségét. Az egyesült orosz-osztrák hadak túlereje és a teljes katonai vereség azonban ennek megvalósítását is lehetetlenné tették.

Az est folyamán Kossuth és Görgei még utoljára találkozott az aradi várban. Kossuth megkérdezte Görgeit, mit tenne, ha Temesvárnál a magyarok győznek, s ő kapja a fővezérséget. "Akkor támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen" - mondta a tábornok. "És ha Temesvárnál az osztrákok győznek?" -kérdezte a kormányzó. "Akkor leteszem a fegyvert" - hangzott a válasz.

Éjjel megérkezett a jelentés a temesvári vereségről. Augusztus 11-én Kossuth és a kormány tagjainak nagy része lemondott. Kossuth diktátorrá nevezte ki Görgeit, majd elhagyta Aradot. Kossuth lemondásának vétele után Görgei kiáltványban közölte a kormányzó és a kormány lemondását, s azt, hogy ő vette át a katonai főparancsnokságot és a polgári főhatalmat. "Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet" - fejezte be kiáltványát.

Temesvár után Görgei fel-dunai hadserege maradt az egyetlen harcképes haderő, s ebben kb. 5000 fegyvertelen újonc szolgált. A seregnek utánpótlásra nem volt lehetősége. Katonai szempontból Görgei hadseregének helyzete sokkal rosszabb volt, mint Temesvár előtt. Az oroszok pedig már akkor is csak a feltétel nélküli fegyverletételről voltak hajlandók tárgyalni.

Augusztus 13-án a csapatok megindultak a szőllősi síkra, ahol megtörtént a fegyverletétel. Ezután Görgeit Paszkevics főhadiszállására kísérték. Itt tudta meg, hogy Paszkevics csak az ő életét tudja garantálni. A legénységet szintén Nagyváradra irányították, a tiszteket pedig Gyulára szállították, ahol átadták őket az osztrákoknak.

A magyar hadsereg az osztrák fővezérséggel is érintkezésbe léphetett. Görgei és tisztjei azonban csak annyit tudtak, hogy Haynau kezdettől a kíméletlen leszámolás hívének mutatkozott. Ha Görgei Haynau előtt teszi le a fegyvert, a cs. kir. fővezér a honvédseregben szolgálatot vállalt többszáz volt cs. kir. tisztet gyorsított eljárással elítéltette és kivégeztette volna. Görgei tehát a kisebbik rosszat választotta az oroszok előtti fegyverletétellel.

A hadsereg politikai szerepvállalása 1848-49-ben tehát nem haladta meg azt a mértéket, amelyet egy polgári forradalomban még normálisnak tekinthetünk. Nem alakítója, hanem szolgálója volt a politikának, azzal a kiegészítéssel, hogy 1849 januárjában, majd 1849 tavaszától kezdve időnként korrigálni törekedett a politikai vezetés döntéseit.

További fotók a honvedelem.hu oldalon

Bíró László püspök, katonai ordinárius imádsága

Hazánknak a történelemben újra meg újra visszatérő, sötét elnyomások reménylankasztó évtizedei után szüksége volt olyan férfiakra, akik a lelkesedés tüzét fellobbantották, és a nemzet maradék erejét reményben erősítették meg. Ezt tette 164 évvel ezelőtt kiváló politikusaink, költőink és polgári felemelkedésünk számos tetterős személyisége.

A világító és útmutató lángot felemelők mellett ugyanakkor szükségünk volt mindig és mindenkor olyan személyiségekre is, akikből talán hiányzott a karizmatikus lelkesedés kiválósága, de nem hiányzott a nemzet és a haza ügye melletti feltétlen elkötelezettség. Megvoltak bennük azok az erények, melyek lelkes nagyjainkból hiányoztak, vagy nem voltak akár kellő pontossággal akár kellő súllyal felismertek, vagy képviseltek. Ilyen erények a józan ítélő alkotás, a felelősségérzet, a szilárd szervezőképesség – a korszerű szakértelem – a szigorú következetesség – az okos kockáztatás – az egyes helyzetek, feladatok árnyoldalának: bajainak és hiányosságainak ismerete és tudomásulvétele. Főként akkor kiemelkedőek ezek, ha érezzük mögötte azt a nemes szívet, hogy mindezen erények gyakorlásában önmaguk életét a hazáért kockáztatják, de sem a hazát, sem a nemzetet nem kockáztatják soha. Ha a szigor mögött szilárd emberszeretet is megmutatkozik, akkor a katonai példát illetően a toborzott parasztlegényből hamar lett a győzelem reményében hősiesen küzdő katona.

Ilyen személyiség volt, ilyen erényeket hordozott Görgey Artúr, az 1848-as forradalom és szabadságharc legfiatalabb tábornoka. Mivel sok tehetség adatott neki – Tőled Urunk -, ezért a nemzet ügye sokat is követelt tőle. Nem roppant bele, és a próbákat kiállta a földi csatákban, a legnehezebbet is, amihez nem kötődhetett a siker lelkesítő érzülete. Ugyanakkor személyileg még ennél többet is: volt ugyan kezdetekben, hogy kormányzója csak benne bízott - tudván róla, sohasem lesz a nemzeti ügy árulója - mégis alig egy évvel rá száműzetése keserűségében Görgey Artúr tábornokot ország-világ előtt árulónak bélyegezte. A keserűség kelyhét ki kellett innia Görgey tábornoknak.

A magyar ifjúság a nemzet gerince, a jelen valósága és a jövő záloga. A magyar ifjúság kell, hogy hazát szerető, istenfélő, hagyományokat tisztelő, a történelmet ismerő, a társadalmi életet magas nívón tartó oszlopa legyen a nemzet életének, a haza védelmének, az ország biztonságának. Őszintén kívánom, hogy ezen  intézmény falai közül kerüljenek ki olyan altisztek, akik életüket tudják az örök értékekért áldozni, legfőképpen hazájuk szolgálatával eljegyezni önmagukat, mint a névadó Görgey tábornok tette egykoron.

KÖNYÖRÖGJÜNK!

Áldott a mi Istenünk öröktől fogva most és mindenkor és örökkön-örökké!

ÁRASZD KI BŐSÉGES ÁLDÁSODAT ERRE A CSAPATZÁSZLÓRA,

hogy mindazok, akiknek ez a lobogó az otthon, a haza, és az élet becsületes védelmét szolgáló egységét jelenti, akiket áldozatvállalásra is kész és erényekben gazdag életre lelkesít, Tőled nyerjenek testi – lelki erőt a haza nemes ügyének szolgálatára.

Áldásod eredményezze azt is, gondviselő Istenünk, hogy e csapatzászló megbecsült történelmi emlék legyen a jövendő magyar nemzedék életében, és mindazok, akik e zászlót magukénak vallották, Tőled, az igazságos bírótól, és a jutalmakat osztó Úrtól nyerjék el az örök boldogságot! Ámen.