A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg 1943. évi doni hadműveleteinek 69. évfordulója alkalmából tartottak emlékünnepséget január 12-én, csütörtökön a fővárosban, amelyen részt vett Hende Csaba honvédelmi miniszter is.

A megemlékező szentmisét Berta Tibor ezredes, a HM  Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke celebrálta a budavári Mátyás-templomban, a püspökség lelkészeinek részvételével.

A megemlékezésen – többek között – jelen volt Schmittné Makray Katalin, a köztársasági elnök felesége, Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Boross Péter volt miniszterelnök is.

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán a lélekharang hangjait és a Himnusz elhangzását követően Vihar Béla „Egy katona megy a hóban" című versét Németh Sándor mondta el, majd Körömi Ferenc szavalta el saját művét „Édesanyám titka”  címmel.

Hende Csaba honvédelmi miniszter beszéde kezdetén kiemelte: emlékeznünk kell, hogy „megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke. Emlékeznünk kell azért is, hogy a sorsukon keresztül megértsük, milyen drága a magyar haza, és milyen érték a piros-fehér-zöld zászló”.

A honvédelmi miniszter hozzátette: különösen tisztelni kell a még élő tanúkat, hiszen egyre kevesebben vannak. A tudománynak, a (had)történészeknek nagy szerepük van és lesz abban, hogy minél jobban megismerjük a csaknem hét évtizede történteket.

A tárcavezető kijelentette: a hadtörténészek szerint az akkori „Magyar Honvédséget arra készítették fel, hogy Közép-Európában esetlegesen megvívandó fegyveres konfliktusban, hasonló erejű ellenfelek ellen meg tudja védeni a nemzet szabadságát és érdekeit. Nem pedig arra, hogy a világ legnagyobb hadseregével szemben, megoldhatatlan feladatot teljesítve vérezzen el.”

A ma ismert adatok szerint a 2. magyar hadsereg csaknem 42 ezer halottat vesztett; mintegy 26 ezren hadifogságba estek, több mint 28 ezren megsebesültek és igen sokan eltűntek.

Hende Csaba szólt azokról is, akik hazatértek: „Hazajöttek, mert itthon várták őket. Rájuk is kell emlékeznünk, rájuk, akik hazatértek, és akiknek ezt negyven esztendőn keresztül soha nem köszönte meg senki, rájuk, akik 40 esztendőn át a társadalom peremén éltek hűséges és hősies szolgálatuk miatt.”

A miniszter ezt követően napjainkról szólva megemlítette: minden nemzedéknek, minden kornak megvan a maga feladata. „Nekünk is jut bőven, ha nem is háborúból, de küzdelemből és munkából. Ezek megoldásához minden erőnkre, minden akaratunkra, minden elkötelezettségünkre szükség van.”

Ezután Jákob János ezredes, a Protestáns Tábori Püspökség hivatalvezetője emlékezett kegyeleti imával a hősökre és áldozatokra, majd koszorúzás következett.

Elsőként Hende Csaba és dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke helyezték el a kegyelet virágait a doni emléktáblánál. Utánuk Schmittné Makray Katalin és Szegő László dandártábornok, főhadsegéd, valamint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes képviseletében kabinetfőnöke, Csallóközi Zoltán is koszorúzott. Ugyancsak elhelyezték az emlékezés virágait a bajtársi egyesületek, a különböző közösségek és intézmények vezetői, képviselői.

A koszorúzást követően a Magyar Tartalékosok Szövetsége  hagyományőrző tagozatának katonái, Jásdi Balázs főhadnagy parancsára, díszlövéssel emlékeztek a doni hősökre és áldozatokra.

Az ünnepség végén ismertették a Honvéd Vezérkar főnökének díszparancsát a XII. Doni Emléktúra útnak indításáról, majd a honvédelmi miniszter, az emléktúra fővédnöke átadta a parancsot Jásdi Balázs főhadnagynak.

A megemlékezés a Szózat és a Magyar Takarodó hangjaival zárult.

Fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária

További képek a honvedelem.hu oldalon

A DONI MEGEMLÉKEZŐ SZENTMISÉN ELHANGZOTT PRÉDIKÁCIÓ 

 „Hálát adhat a jó Istenek az, aki odahaza maradt és nem kellett oda a pokolba jönnie, oda ahol az ágyúk, géppuskák szólnak, ahol a repülők berregnek, szórva mindenütt mindenfelé a nyomorult halált, vagy a megcsonkítottságot, örök nyomorúságot. Igen. Nagyon sokan vannak odahaza,... akik egy vállrándítással intézik el a háborút. Nem kívánok nekik rosszat csak annyit szeretnék, hogy legalább egy kicsit messzebbről belenézhetnének a háború borzalmaiba anélkül, hogy valakinek valami baja esne. Hiszem, hogy mindenkinek megváltozna a véleménye és utána egy kicsit jobban megbecsülné azokat a magyar testvéreket akik nemcsak életüket, de családjuk boldogságát is feláldozták, kockára tették..”  (Részlet Bartha József naplójából)

Az emlékezés az igazságosság erényéhez tartozik, ezért okos tisztánlátást és nagy fegyelmezettséget kíván és követel tőlünk, kései utódoktól.

A mai napon emlékezünk és felidézzük katonaelődeinket, akiknek helytállása és szenvedése fejhajtásra késztet, akik a Don melletti csatákban haltak meg, akik a harcok után veszítették el életüket, akik katonaként, munkaszolgálatosként, hadifogolyként hunytak el. Ez az emlékezés az emberség kötelessége. Ugyanakkor évről évre – amióta csak emlékezhetünk – láthatjuk milyen nehéz feladat ez, hiszen ilyenkor kevésnek bizonyul az értelmi megfontolás, az okos gondolkodás is megbicsaklik a számok, az adatok, a történelmi tények, megannyi szóbeli és írásos visszaemlékezés szorító bilincsében. Ilyenkor empátia is kell és emóciók, hogy az emlékezés óráiban megpróbáljuk felidézni azok helyzetét, akiket magukra hagytak, akik sokszoros túlerővel találták szemben magukat, és elképesztő hidegben hiányos ellátással harcoltak.

Tudjuk, hogy a fájdalmakat nem lehet valóságosan átélni és átérezni, de talán valamennyire el lehet képzelni a tehetetlenséget, a félelmet, a csalódást és az erőfeszítést. Mind ezt természetesen nem a merő búsongás miatt tesszük, hanem annak végiggondolása végett, hogy mekkora súlya van az emberi gondolatnak, a kimondott szónak, de még annak is, hogy milyen történeteken nevetünk.

A világ ugyanis - a kinyilatkoztató Isten szent hitünkben megmutatkozó tanítása szerint - az Inkarnáció, a Megtestesülés mintájára teremtetett. Ahogyan a keresztény hitvallás alapmondatában valljuk: „az Ige testé lett”, úgy a teremtett világban is így van: amit gondolunk, amit kimondunk, az testet ölt. Be kell látnunk, hogy a háború nem tőlünk független, szerencsétlen körülmények összjátéka, nem sötét erők összeesküvése ellenünk, hanem az ember belső világának kivetülése, az emberi gondolatok és szavak megtestesülése. A gonoszság a gondolatok szintjén kezdődik, ott érlelődik, aztán egyszer csak kimondjuk, aztán meg is cselekedjük, és sajnos ahogy Radnóti Miklós írta: „kéjjel, nem csak parancsra”.

Amikor most emlékezésünkben a II. Magyar Hadsereg katonáira tekintünk, fontos lehet a felismerés: okulni kell történelmünk gyászos eseményéből, okulnunk kell katonabajtársaink sorsából. Annak idején a pántlikás gondolatok jeges és keserű véget értek.

Az antik bölcsesség szerint, a kezdetben elkövetett kis hiba, a végkifejletben nagy torzulást okoz. Éppen ezért kell a rosszat és a gonoszságot csírájában elfojtanunk, mégpedig elsősorban saját magunkban. Kereszténységünk tagadja a fatalizmust, – pedig az roppant kényelmes dolog – az ember szabadságában, és abban az Istenben hiszünk, aki megadta nekünk ezt a szabadságot. Nem mindegy tehát mit teszünk, mit mondunk, és mit gondolunk. Mert mindennek súlya van.

A kereszténység nem mennyei fenyegetéssel lép elénk, hanem a hétköznapi realitásokra figyelmeztet minket, melyeket a megszokás miatt sokszor már észre sem veszünk. Amikor Urunk Jézus azt mondta, hogy „minden feleslegesen kimondott szóról számot fogtok adni”, nem fenyegetőzött, hanem a realitásokhoz utalt bennünket. Nem mindegy, hogy mit beszélünk, mit gondolunk, minek örülünk. Ma egy olyan hadsereg katonáira, emlékezünk, akiket olyan eszme vitt a vágóhídra, amelyet emberi indulatok hoztak létre.

Hívő emberként, nézzünk mindent a hit szemével. Ebben a szentmisében azokért imádkozunk, akik szörnyű körülmények között, magányosan haltak meg, menekültek és vívódtak a természet és az emberi erőkkel. És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai példamutatásnak, az erőn felüli teljesítménynek.

Rájuk emlékezünk most ebben a szentmisében és azt értük, és üdvösségükért felajánlva mi mást tehetnénk, mint a kereszten haldokló Megváltónk zsoltárt idéző szavát idézzük: „Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Mi is tegyük őket, életüket és emléküket az Örökkévaló Isten, az élet ura kezébe. Ámen.