Január 20.
BOLDOG ÖZSÉB
áldozópap, rendalapító

* Esztergom, 1200 körül
† Pilisszentkereszt, 1270. január 20.

Nevéhez fűződik a magyar eredetű szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is. Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát – mint minden szentét – a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.

Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szülei gondos nevelésben részesítették s az 1028-ban Szent István által alapított káptalani iskolába járatták. Életrajzírója szerény, hallgatag, komoly fiúnak jellemzi. Hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Szembetűnő vonása volt a magány
szeretete, akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban.
Pap lett. „Minden nap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és
szokatlan dolog volt.” Gyöngyösi Gergely írja róla: Olyan filozófiát tanított, amely
nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. Az esztergomi főkáptalan tagjai
közé iktatta. A papi zsolozsmát, a szentmise bemutatását annyi áhítattal végezte,
hogy mély benyomást tett mindenkire, aki csak látta.
Jövedelmét a szegényeknek osztotta szét, olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte
magát. Följegyezték róla, hogy „egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul”:
könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy későbbi századok pusztításai ezeknek még
a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, így pl. az
akkor fölkapott Gratianus Dekrétumainak magyarázatát, „mivel a kánonjog
tudományában kiválóan járatos volt”. Vágyódott a pilisi erdők vadonába, de
tervének keresztülvitelét az országra zúduló tatár betörés késleltette. Akkoriban
sok remete élt Esztergom környékén, a pilisi hegyekben. Amikor bent jártak a
városban, hogy készítményeiket eladják és azok árából szükségleteikről
gondoskodjanak,rendszerint Özséb vendégszerető házát is fölkeresték. A velük
való beszélgetés Isten ösztökéje lehetett, ami a magány felé hajtotta.
A tatár pusztítás a fiatal kanonok lelkében komoly szemléletváltozást okozhatott, s
még inkább a remeteség felé hajlíthatta. De négy évig még segítenie kellett a
rábízottakat testi és lelki felépülésükben. Az óhajtott magányba az út a
szenvedések keresztútján át vezetett.
Feladatának a kor sötét történelmi és erkölcsi viszonyai között a lelki élet
megújítását tekintette. Örömmel és elismeréssel szemlélte az Esztergomban máris
megtelepedett, nemrég alakult két kolduló rend, a domonkosok és ferencesek
munkáját, de nem csatlakozott hozzájuk. Úgy érezte, hogy kortársainak még több
kell: példaadás az engesztelésre és vezeklésre. Kortársai lelkéhez csak úgy
férkőzhet hozzá, ha saját élete föláldozásával utat és irányt mutat. Nem bírálgatta
mások fölfogását, csak várt türelemmel, míg Isten kegyelme és az idő meghozza
számukra is a megfelelő belátást. Miután négy éven át kivette részét az
újjáépítésből, lemondott a kanonokságról, javait szétosztotta a rászorulók között, és
Vancsai István érsek engedélyével 1246-ban Szántó közelében a sziklás rengetegbe
vonult. Már megtanulta, hogy mi a mulandó, mi a maradandó érték, hiszen hamuvá
és porrá vált minden nagyszerű alkotás, amelyet a keresztény áldozatkészség
hazánkban létrehozott. Azért választotta a remeteéletet, hogy az ima, böjt és
engesztelés által esdjen kegyelmet mostoha sorsú nemzetének. Ezzel érseke
kívánságát is teljesítette, aki imádságába ajánlotta megyéjét és az országot.
A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt, a forrás mellé
letűzte a szent keresztet. Ma is ott áll az utódja, talán ugyanazon a helyen, az
útszélen: esőmosta, vaskorpuszos, egyszerű feszület. In Cruce salus, ‘a keresztben
az üdvösség’: ez volt a jelszava és meggyőződése. Ezért szentelte később az
egyesült remeték templomát a Szent Kereszt tiszteletére, s ezért hívják középkori
oklevelek évszázadokon át, még Mátyás korában is intézményét „a Szent Kereszt
testvéreinek”. Minden középkori és későbbi pálos templomban a főoltáron kívül a
legszebb oltárt mindig a Szent Kereszt tiszteletére szentelték. Az Ő nyomán
szaporodtak el mindenütt a keresztek a Pilisben az utak mentén, házak eltt,
erdőmélyen.
Személye a realitás talaján áll, nem szövik át a legendák aranyszálai. Egy
alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további
életútjára. Egy éjjel, ima közben az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A
lángocskák egymás felé tartottak, s végül tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Úgy
érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy egyesítse a
szétszórtan élő remetéket. Belátta, hogy Ő egyedül kevés, önmagában semmi,
szükséges az összefogás.
1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol
hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt
megtalálásának emlékére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes
monostor csatlakozott a társas remeték számára, magas fallal körülvéve. Özséb
azután sorra járta az országban a nagyobb remetetelepeket. Először a Pécs melletti
Szent Jakab-hegyi remetékhez megy, akik már 1225-től közös életet éltek. Elkéri
szabályukat, egyesíti a két monostort, és társai őt választják meg első
tartományfőnökké. Rómába megy társaival, hogy a szerzetalapításhoz a Szentszék
jóváhagyását és megerősítését megszerezze. Sikerül megnyernie Aquinói Szent
Tamás (lásd január 28-án) pártfogását IV. Orbán pápánál (1261–1264). Az
jóváhagyja a rendet, de nem engedi meg, hogy átvegyék Szent Ágoston (lásd
augusztus 28-án) rendi szabályait, mert a szükséges anyagi feltételek még nem
voltak biztosítva. Egyelőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes
szabályok megszerkesztésével.
Huszonnégy évet töltött Özséb a Pilisen, húsz éven át szervezte, irányította,
kormányozta rendjét. Remete Szent Pál (lásd január 15-én) oltalma alá helyezte,
mert mint első remete Ő volt ennek az életformának az elindítója. Szerénységében
mintegy el akarta hárítani magáról a rendalapítónak kijáró tiszteletet, és Remete
Szent Pál palástja alá rejtőzött. De amint láttuk, a rendalapítás teljesen az Ő
érdeme. Az 1256. évi esztergomi zsinaton mint tartományfőnök vett részt. A
zsinati jegyzőkönyvet is aláírta: „Eusebius prior prov. Ord. S. Pauli Primi
Eremitae” (Özséb, Első Remete Szent Pál rendjének provinciális perjele). Ebből a
hivatalos elnevezésből rövidült le a rend népies neve: pálosok.
Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten, súlyos betegség után.
Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, testvéri szeretetre és jó
példaadásra buzdította testvéreit. Jézus és Mária nevével ajkán lehelte ki lelkét. Az
általa alapított templom sírboltjában temették el. Oda kerültek tanítványai s
későbbi utódai is: Benedek († 1290) és István († 1300) rendfőnökök. A végleges
egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston
szabályai szerint való életre.
Özsébet a renden belül boldognak tisztelik.