AHOGY SZENT ÁGOSTONNAK SIKERÜLT

Interjú Dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, tábori püspökkel

Magyar Honvéd, 1995. november 25.

Mióta tábori püspökké szentelték, dr. Ladocsi Gáspár rendre szerepel a sajtóban. Itt valaminek a felavatásán vesz részt, ott szentmisét celebrál, és így tovább. Többé- kevésbé azt is tudjuk, mit tesz a tábori lelkészi szolgálat megszervezéséért. De fogalmunk nincs arról, milyen ő, mint magánember. Nem is sejtjük, milyen évek állnak mögötte, milyen hatások érték ifjúként. Kérdéseinket neki magának tette fel munkatársunk.

Püspök Úr, az egyházi elnevezésekben, címekben a laikusok kissé tájékozatlanok. Mindenekelőtt azt szeretném pontosítani, önt valójában milyen címmel illethetjük, katolikus, vagy római katolikus tábori püspök?

Katolikus tábori püspök a helyes megnevezés. A katolikus egyházon belül vannak a római katolikusok, akik a latin liturgiát követik, és vannak a görög katolikusok, akik a bizánci rítussal élnek, de egységben vannak Rómával. Magyarországon a görög rítus szerint élők egyházmegyébe szerveződtek, Nyíregyháza székhellyel. Az ő tábori püspökük is vagyok. Ezeken kívül más rítusok is tartoznak a katolikus egyházhoz. Tehát, ha azt akarjuk kiemelni, hogy Péter utódával, a pápával egységben lévő hívek közösségéről van szó, akkor odatesszük a "római" jelzőt. De amikor arra is tekintettel vagyunk, hogy nem csak a latin liturgiát követik ebben az egyházban, hanem számos más, a keresztény ókorban kiforrott és tiszteletre méltó liturgikus hagyományokat, akkor csak a katolikust hangsúlyozzuk.

Tapasztalatom szerint a nem hívő ember is megkülönböztetett tisztelettel szól a paphoz. Például: pap jelenlétében még véletlenül sem hagyja el mosdatlan beszéd a legmegátalkodottabb káromkodó száját sem. Ön is így tapasztalja? Ráadásul a katonák között?

Igen, magam is így érzem, s ráadásul a katonák között is. A papnak kétségtelenül bizonyos értelemben kiemelt szerepe van az életben, de magam nagyon neheztelnék, ha ezt úgy értené bárki, hogy a papra csak föl lehet nézni. A kiemelt szerep a pap kiemelt felelősségének a következménye. Mint ahogy az orvost is nagy tisztelettel vesszük körül, mivel életünk súlyos óráiban van rá igen nagy szükségünk. A papra is súlyos órákban támaszkodnak a hívők, s a nem hívők közül is sokan. Magam nem is szeretek úgy fogalmazni, hogy nem hívő, hanem a hétköznapi értelemben nem hívőnek nevezett embert úgy jellemzem, mint akinek még nem adatott meg, hogy a hit értékeit elfogadja, magához közel engedje. Az — úgymond — nem hívő emberek túlnyomó többsége is tiszteli a hit értékeit, ha önmagában nem is tudja azokat hordozni. A papnak óriási szerepe van abban, hogy az emberek lelkivilágát kiteljesedésre, egészségre, kibontakozásra segítse. Aki ezt közvetlenül, vagy akár közvetve megtapasztalja, az természetesen érzi, és természetesnek érzi a pap ilyen értelemben vett kiemelt szerepét. Az ilyen ember érzi, hogy a pap fontos szerepet tölt be az ő életében, ezért tiszteli. Igen, ezt tapasztalom a katonák között is.

Mielőtt katona lett, mit tudott a honvédségről, ismerte-e valamelyest is a katonaéletet?

Őszintén szólva nemigen figyeltem oda a honvédségre az utóbbi években, évtizedekben, mindazonáltal van katona tapasztalatom. Ugyan több mint két évtizede, de leszolgáltam az annak idején kötelező két évet. Lentiben töltöttem a soridőt. Ez már régen történt, újabb tapasztalatom mindössze annyi volt, hogy a lelki gondozás tekintetében a katonák és a civilek között nincs olyan nagyon nagy különbség. A katonának is vannak súlyos percei, órái, napjai, amikor lelki gondozást igényel. Még az akadályoztatás idején is sok esetet ismertem meg paptársaimtól, amikor katonák — noha titkolózva — paphoz fordultak bizonyos nehézségeik megoldásának érdekében. Aztán számos esetben lehetett tapasztalni, hogy tiszt urak, például édesanyjuk temetésén, bizony kértek papi szolgáltatást, ami részükről természetesen nem jelent buzgó vallásosságot, de annyit azért igazol, hogy tőlük a hit értékei nem idegenek, a hit értékeit másban tisztelik, elfogadják. Nem volt ritka a katonatiszt az egyházi esküvőkön, amikor is gyermeke egy katolikus fiatallal kötött házasságot, a polgári szertartást követően, templomban.

Ön tábori püspökké való felszentelését megelőzően hol szolgált?

Papszenteléstől fogva mindvégig az esztergomi Hittudományi Főiskola tanára voltam. Nagyon fiatalon lettem teológiai tanár, és elég töretlen pályát adott meg nekem az Úr.

Mikor jutott eszébe először, hogy esetleg katona lehet?

Mint már említettem, voltam katona, két teljes esztendőn keresztül, és úgy gondolom, nagyon jó katona voltam. 1970. augusztus 3-án vonultam be és két év múlva, augusztus elsején szereltem le. Egyszerű lövész voltam, egy ideig golyószórósként szolgáltam, mivel elég magas vagyok és elég erős, gondolták, bírom a terhet. Megjegyzem, bírtam is. Bizonyos idő után előléptettek, tisztes lettem. Magam is kiképzőként tettem a dolgomat. Szakaszvezetőként szereltem le. Nem tudom, mennyire kíváncsi rá, mindenesetre megemlítem, mivel hozzátartozik az életemhez és büszke is vagyok rá, hogy szolgálatommal elnyertem a Kiváló Katona címet.

Ha most még azt is megjegyzi, hogy fontolgatta, továbbszolgáljon-e, akkor igen meglepődöm.

Nem, ilyesmi fel sem merült. Én már bevonulásom előtt jóval úgy döntöttem, hogy életemet a papi hivatásnak szentelem, mivel készséget éreztem az egyház szolgálatára. Ennek próbájához hozzátartozott, hogy a szemináriumba való bekerülés előtt katonai szolgálatot kellett teljesítenem, akárcsak a többi, úgynevezett kispapnak. Abban az időben az egyetemi és főiskolai előfelvételisek csak tíz hónapot szolgáltak a hadseregben, de nekünk, papi pályára készülőknek nem adták meg ezt a kedvezményt, ezért két évet katonáskodtunk. Lenti annak idején határozottan kemény helyként élt a köztudatban, és meg kell mondanom, az is volt. Nem kivételeztek velünk, kispapokkal, mindent pontosan ugyanúgy megköveteltek tőlünk, mint bárki mástól, igaz, többet se követeltek. Néha meg-megsértettek minket, de, hogy úgy mondjam, nem intézményesen.

Nem érzett ellentmondást abban, hogy papi pályára törekszik, ugyanakkor legjobb tudása szerint készül annak a hazának a megvédésére, amelyik a papi hivatást nem túlzottan becsüli?

Nem, nem éreztem ellentmondást, ehhez valószínűleg nagymértékben hozzájárult az, hogy minket, kispapokat, a tiszt urak becsültek. Megbízhatóak voltunk, a feladatokat csakugyan legjobb tudásunk szerint hajtottuk végre, továbbá, hogy úgy mondjam, nem voltunk fiatalosan zsiványok, hiszen papnak készültünk. Aggályosan betartottuk a szabályzatokat, és nem belső védekezésként, hanem belső késztetésnek engedelmeskedve. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a katolikus egyházban, de a többi magyarországi történelmi egyházban is, komoly hagyománya van a katonai szolgálatnak. A magyar honvédség, a magyar katonaság az elmúlt ezer évben számos alkalommal kiérdemelte a jelzőt: a kereszténység pajzsa. Az Árpádok alatt lett kereszténnyé az ország, de attól fogva mindig védenünk kellett az európai kereszténységet, kezdetben a népvándorlás utolsó hullámaitól, meg a különböző kóbor mozgalmaktól is, amelyek nem csak az egyház, hanem az egész társadalom szétzilálására törekedtek. Gondolok itt például a bogumilok közösségére, amellyel az Árpád-házi királyok oly sokat küszködtek. A történelmi egyházak a katonaság létének fontosságát soha nem tagadták, sőt, éppen ellenkezőleg... Mostani szentatyánk, II. János Pál pápa nagyon sokszor hangsúlyozta, hogy a keresztény katona a békesség Istenének a szolgája, vagyis a békét akarja megőrizni, nagy határozottsággal, készen az áldozatvállalásra. És a békét akarja elvinni oda, ahol az emberi jogokat eltapossák.

Ha leszerelésekor századparancsnoka azt közli önnel, hogy Ladocsi Gáspár szakaszvezető, legközelebb, évek múltán, egy szép napon, abból az alkalomból találkozunk majd, hogy ön dandártábornok lesz és tábori püspök, mit szól hozzá?

Hát...! Ilyesmi föl se merült. Mi akkor arra készültünk, hogy egy szabadságában nagyon korlátozott egyházat fogunk szolgálni. Ki gondolta akkor, hogy micsoda változások állnak előttünk! Mi több, minket, kispapokat, úgy szereltek le, hogy tartalék-állományba se vettek, ellentétben a többi leszerelővel. Szóval, mindenki úgy gondolta, hogy részünkről a katonai szolgálat egyszer s mindenkorra megtörtént, többé nem fordulhat elő. Ennek a magatartásnak, az állam részéről, feltételezem, ideológiai okai voltak. Egyébiránt most nagyon szívesen megkérdezném a volt századparancsnokomat, Dombai százados urat, de nem tehetem, mert elhunyt. Nagyon becsültem, nagyon tiszteltem őt, végtelenül katonásan és végtelenül emberien bánt velünk. E pillanatban eszembe jutott, hogy egy alkalommal valóságos lelki gondozásban részesített. Baj ért engem, nagy nehezen sikerült úrrá lennem rajta, és a százados úr azzal billentette helyre a lelkemet, hogy azt mondta: „Ladocsi, kibírta, nem?!” Boldog örömmel hívtam volna meg a felszentelésemre is.

Ön az előbb ejtett néhány szót a korábbi magyar hadseregek keresztényi történelmi örökségéről. Mi a benyomása, a mai honvédség is őriz abból valamit?

Nagy örömmel konstatáltam, hogy igen. Ezt úgy fogalmazom meg, hogy a nehéz években a hamu alatt parázs maradt, nemes katonai hagyományaink tekintetében. Csak egy példát hozok fel, igazolásul: a tábori lelkészek védőszentje, Kapisztrán Szent János, aki Nándorfehérvárnál Hunyadi mellett mozgósította a keresztény katonákat a török elleni harcra, ma is él a honvédség szívében, pedig évtizedeken át meg se említették a nevét. Büszkék lehetünk arra, hogy magyar katonák a közelmúltban berendezték, tisztelettel, megbecsüléssel vették körül Capestrano-ban Szent János szülőházát.

Akkor térjünk vissza az eredeti kérdéshez: mikor találkozott először azzal a gondolattal, hogy esetleg katona lehet?

Akkor, amikor először szembesítettek azzal a közléssel: a Szentszéknek az a szándéka, hogy engem nevezzen ki tábori püspöknek. Ez március közepén történt meg.

Hogyan? Én nem ismerem a katolikus egyház belső működését, de, gondolom, ott is készülnek előterjesztések, javaslatok. Azt is gondolom, hogy II. János Pál pápa nemigen tartotta számon Ladocsi Gáspár teológiai tanárt, mint potenciális tábori püspököt a magyar honvédségnél. Egyszóval hogyan esett önre a választás?

Nyilvánvaló, hogy amikor a rendszerváltás után felmerült a gondolat, hogy Magyarországon újra felállítják a tábori lelkészi szolgálatot, akkor körülnéztek a klérusban, a papságban, alkalmas jelöltet keresve.

Kik néztek körül?

Nyilvánvalóan a Római Szentszék illetékes szervei. A Római Katolikus Egyházban a Szentszékre tartozik a jelöltek kiválasztása, a közöttük való mérlegelés és a döntés is.

Miként fogadta a felkérést?

Minden ilyesfajta kérdésre két válasz adható: igen vagy nem. Nagyon nehéz lenne rekonstruálni, hogy mi történt bennem a felkérés hallatán, mindenesetre annyi megfellebbezhetetlenül bizonyos, hogy igent mondtam.

Amennyire tudom, ön nem, hogy úgy mondjam, szokásos időben lett püspök, hiszen ön még ehhez nagyon fiatal, alig múlt 40 éves. Nem gondolt arra, hogy Istenem, köszönöm, hogy ilyen karriert adtál nekem?

Negyvenharmadik évemben vagyok, és csakugyan fiatalon szenteltek püspökké, éppen ezért vívódtam. Másrészről viszont megértettem, hogy a katonasághoz csak bizonyos koron belül alkalmas az ember, már csak azért is, mert a katonatiszt 55 éves korában nyugdíjba megy. A tábori püspök feladata elsősorban is a tábori lelkészi szolgálat újrafelállítása, működésének megszervezése, az alapok lerakása, s mindez bizony jó néhány évre ad munkát. Ami kérdésében a karrierre vonatkozik, nos, katonaembernél eléggé természetes, hogy tábornok akar lenni, de a papnövendékek nem úgy készülnek a hivatásukra, hogy püspökként szeretnének nyugállományba vonulni. A papneveléshez hozzátartozik az a kitétel, miszerint a pap ott álljon helyt, ahová az egyház állítja. A papnak az egyház szükségleteit és a hívőket kell szolgálnia a tehetségével. Ez nem címtől függő feladat.

Tanít még Esztergomban?

Nem. Hetenként két órát tartok ókeresztény irodalomból — ez a kedvenc tárgyam, ez a hobbim — a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, minden más időmet a katonai lelkészi szolgálat újraszervezése köti le.

A tábori lelkészség, ha nem is ezen a néven, sok-sok éve létezik szerte a világon. Van-e olyan elődje, akit példaképének tekint, akinek ismert cselekedeteiből erőt, bátorítást merít vállalt feladatának ellátásához?

Igen, van. Szent Ágoston. Ő a már keresztény Római Birodalom idején Africa provincia egyik stratégiailag fontos városának, Hippónak a püspöke volt. Ugyanezen időben, Kr. u. 420 körül, amikor a vandálok leigázták a virágzó tartományt, a provincia katonai parancsnokaként Marcellinus szolgált. Ez a Marcellinus gyakorta kétségek közt gyötrődött, mivel szolgálatának ellátása közben tágabban is kitekintett a világra. A parancsnok, lelki egyensúlyának megtalálása érdekében, rendre Szent Ágostonhoz fordult tanácsért, vagy egyáltalán, csak egy jó szóért. Dicséretes módon együttműködtek a vezetésük alatt álló provincia békéjének biztosításában, az emberek, a hívők gyarapodásának érdekében. Én azt mondom, ha Szent Ágostonnak és Marcellinusnak sikerült a közös munka, akkor miért ne sikerülne itt, Magyarországon, kései utódaiknak.

Mónus Miklós