A küzdők között a helyünk

Húsvéti MH-extra Ladocsi Gáspár katolikus püspökkel

Mit tapasztal: mennyire él a remény a mai magyar társadalomban?

Változatlanul borúlátó nemzet vagyunk, főként a fiatalokból és a középkorúakból álló nemzedékekben sok a reményvesztett ember. Keserűséget árasztó hangjuk néha nagyon fölerősödik, s mindenhonnan hallik. Én azonban látom azokat is, akik nem adják fel a reményt. Nem tudom, miként alakulnak az arányok, nem tudom, éppen melyik tábor a népesebb. Az én helyem mindenképpen azok mögött van, akik eltévedtek a reménytelenségben. Igazságosabb és testvériesebb világ berendezésének kötelezettségére hívja fel a figyelmet a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele, márpedig sem igazságosság, sem testvériesség nem létezhet remény nélkül. Azt feléleszteni vagy ébren tartani elsőrendű kötelesség - természetesen nemcsak a papé, nemcsak a hívő emberé, hanem mindenkié akinek céljai vannak az életben.

Mi a gyakori reményvesztettség oka?

A megszámlálhatatlanul sok ok közül kiemelkedik a létbizonytalanság, az idős magára hagyatottsága, a fiatal munka nélkül múló élete, az erősnek hitt eszmények meggyengülése s az, hogy az emberek nem ismerik saját magukat. Nem készültek fel az életre, annak megpróbáltatásaira, nincsenek tisztában gondot legyúró képességeikkel és igazi erejükkel. A tétovaságban bizonytalan az értékválasztás is. Én nemcsak gonoszságot látok a lassan mindent megrengető erőszakban, abban, hogy oly sokan semmibe veszik az emberi életet. A legelvetemültebb rablógyilkos is keresi a fölmelegítő, csillogó boldogságot. Azt a megszerzett pénzben véli fölfedezni, annak eltékozlásában. A legtöbben tudják, hogy rövid ideig tarthat ez az örömérzet, mégis kergetik a széthulló ábrándokat.

Ki a hibás azért, hogy annyian nem valódi örömöket keresnek? Milyen az a világ, amelyben ennyire láthatatlanok az értékek?

Az igazi értékeket az ember egyetlen korban sem kapta ingyen. A valódi értékekért dolgozni és szenvedni kell. A ma látható világ hasonlít a hanyatláshoz közelítő Rómához, amikor minden szertefoszlik, amikor nincsenek kötődések, amikor az a hazug látszat uralkodik, hogy következmények nélkül lehet átlépni maradandónak tapasztalt igazságokon. Mégsem mondom, hogy a világnak Róma sorsára kell jutnia. A Megváltó által azt üzeni a keresztény hit, hogy mindenhonnan van feltámadás, a mások számára gyalázatosnak tűnő halálból is: A Jézus oldalán keresztre feszített latorra is várhat feltámadás. A reménytelenség korában igen nagy a szükség azokra, akik hordozzák és továbbítják ezt az üzenetet. Akik hirdetik, hogy a megtisztult öröm megőrzi az embert és a jövendőt.

Miért nem nyilvánvalóbbak ezek az értékek az ember számára? Mit tehetnek a hirdetők?

Az emberi lélek olyan, mint a tükör, annak azzal a tulajdonságával együtt, hogy elhomályosodhat, s gondozatlanná válhat. Kell valaki, aki letisztítsa, a fényét visszaadja, s láttassa e tükörben, hogy milyen a való élet. Az ember egyedül gyakran gyönge. Nincs ereje ragaszkodni az értékekhez, pedig látja vagy sejti azokat.

Mennyire függ ennek a tükörnek a tisztasága attól, hogy az ember milyen társadalmi rendben él?

Nem nagyon. Az ember - igaz, eltérő mértékű áldozat árán - minden társadalmi rendben járhat a jó ösvényen. A hibák jó része független a rendszerektől, hiszen a valódi baj az emberi szándékokkal van. Igaz szavú íróink és költőink Balassitól Kosztolányiig, Móráig és Móriczig gyakran rámutattak a lényegre: alkotásaikban lépten-nyomon találkozhatunk azokkal, akik a nyomorúságban is a tisztaságot, a békét és a boldogságot keresik, akiknek mindennél fontosabb a becsület.

Nem okoz gondot, hogy visszafelé kell tekinteni a példáért?

Senecától fogva minden kor felpanaszolta, hogy a jelen korban kevés a jó példa. Kétségkívül, a történelemben nagyok a hullámzások. Volt olyan időszak, amikor Párizs utcáin hat kanonizált szent járt, volt olyan kor, amelyet egyszerre fémjelzett Loyolai Szent Ignác, Szent Kamill, Borromeo Szent Károly, Kalazanci Szent József, Szalézi Szent Ferenc, Néri Szent Fülöp és Ricci Szent Katalin neve. Igen, magam is szerettem volna ilyen korban élni, amelyet áthatott az igazak munkálkodása. Ám nem lehetünk igazságtalanok a mai korral, amelynek szintén megvannak a nagyszerű példái. Nem jelent-e csodálatra méltó értéket nyomorultjainak környezetében a Kalkuttai Teréz anya? Nem hoznak-e tisztaságot magukkal Roger atya és mások világot átjáró mozgalmai? Bizonyára jót tennének a közelebbi példák, ha a közvetlen környezetünkből is megnevezhetnénk azokat, akik a mindennapos taposómalomból kirángatnak bennünket, akik fölemelnek és reményt adnak. Mindig csak várunk. Nekünk vajon nem kellene ugyanezt tennünk másokkal? Mi nem törekedhetnénk arra, hogy példaképpé váljunk?

Mitől válik valaki példaképpé az ezredfordulón?

Ez az évszázad Szarajevóval kezdődött, és Szarajevóval végződik. Ez a század a forró és hidegháborúk jegyében telt. Azok lettek az igazi példaképek, akik ki tudtak állni a kiszolgáltatott ember igaza mellett. Akik senkit sem aláztak meg. Akik nemcsak a szóra, hanem a cselekedetre is alkalmasságot mutattak. Egyébként sem elég kimondani egy igazságot, azt úgy kell továbbadni, hogy a kibontakozó élet forrása legyen a másik emberben.

Az egyre gyakrabban hallható aggodalmak szerint a világ s benne Európa megosztottsága tovább tart. Most nem katonai vagy politikai, hanem gazdasági, kulturális, etnikai és egyéb megosztottságok választják el egymástól a nemzeteket és az egyes embereket. Hogy Szarajevónál maradjunk adhat-e bárki a másik félnek is elfogadható egyetemes példaképeket? Szó lehet-e ilyenről, amíg nem gyógyulnak be a sebek?

Nagyon fontos, hogy ki és hogyan gyógyítja be a sebeket, maradnak-e eltüntethetetlen sérülései. Mert a sebesült is átélhet nagy örömöt, azt, hogy törődő gondossággal gyógyították. Ez pedig egy idő után meghatározóbb lehet, mint a sérülés. Az a fontos, hogy legyenek, akik elindulnak a másik felé, legyenek, akik oda viszik a világosságot. Ki volt az Assisibe való Ferenc, amikor mezítláb elindult, hogy megmagyarázza az értetlen világnak: a lélek öröme többet ér, mint a vagyon és a csillogás? Isten igazsága elégnek bizonyult a győzelméhez. Mindig voltak, akik túlléptek az akadályozó határokon. A keresztény Európából érkezett Kalkuttai Teréz anya vállára vette a hindu istenasszony, Khali leprás papját.

A különböző vallások összefogása vagy vetélkedése milyen hatással lehet az örök emberi reményre?

Az emberiség mindig vallással volt, és vallással lesz. Vannak vallásgyakorlatot elhagyó korszakok, és vannak vallástalannak tűnő társadalmi rétegek. Hosszú távon minden vallás hasznosságának az a titka, hogy hatékonyan tudja-e képviselni az embert felkaroló jóságot. E téren válhat az ostoba vetélkedésből nemes versengés, de kitörhet ellenségeskedés is. Ez nem az Üzenet hibája, hanem a gyarló emberé. Éppen ezért a vallások követőinek tévedései nem rombolhatják le az Istenhez vezető örök emberi reményt.

Magyarországot ma mennyire jellemzi a vallási türelmesség?

A történelmi egyházak egyértelműen arra törekednek, hogy Isten és ember tiszteletében az eddigieknél közvetlenebb és tisztább kapcsolatot tudjanak kialakítani. Elképzelhető, hogy e törekvés során identitási gondok lépnek fel, ettől azonban nem kell félni, hiszen a tökéletesebbre törekvő ember nem bábként, hanem küldöttként akarja misszióját teljesíteni. A Magyar Katolikus Püspöki Kar ökumenikus bizottsága elnökeként is mondom, hogy jó lenne végre a kezünkben ökumenikus Bibliát tartani, amely nem megosztott szövegű. Talán már nem kell sokat várni rá, ahogy arra a liturgiára sem, amelyben - például a házasságkötés során - nem sérül a különböző felekezetekhez tartozó felek hitbeli identitása.

Az állandóan változó viszonyok között eljuthat-e akadálytalanul a tanítás az emberekhez?

János Pál pápa gyakran beszél arról, hogy elérkezett Európa újraevangelizálásának ideje. Ahogy Európa nagy népeit ezer évvel ezelőtt evangelizálták, úgy ma ismét el kell végezni ezt az óriási feladatot. Az ókeresztény egyház nagyon gazdag kultúrkörnyezetben teljesítette küldetését, eredménnyel vívta meg küzdelmeit Isten igazságának felmutatása terén. A feladat ma sem csekély. A világ elbizonytalanodott, sok folyamat ellenőrizhetetlenné vált, az emberi látás pedig homályossá lett. Az önmaguk elhatározásából vagy tévedéséből zuhanók és a letaszítottak megmentésére ki kell feszíteni az Evangélium hálóját.

A sokfelé húzó Európában mi lehet az újraevangelizáció első általánosan elfogadott gondolata?

Emberi elfogadhatóság és más esetlegesség alapján nem lehet rangsorolni az Evangélium igazságait, azokból senki sem válogathat kénye-kedve szerint. Az Evangélium egységes és egyetemes. Amikor megkérdezték, mi szükséges ahhoz, hogy valaki az üdvösséget, az életet szolgálja. Jézus így válaszolt: szeresd Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat. Hogy hogyan kell szeretni, ahhoz meg kell ismerni Istent, hogy hogyan kell a felebarátot szeretni, ahhoz önmagunkat kell megismerni. Önmagunkban kell látni, hogy mi az, ami szeretetre méltó. Isten nagy ajándéka a kiengesztelődés és a megbékélés: A világ akkor találja meg a békéjét, ha jobban megismeri az Istentől kapott békét és magát az Istent, aki Krisztusban kiengesztelődött a világgal.

Az egyre önzőbb világban hogyan válik képessé az ember a szeretetre?

Szent Ágoston úgy gondolta, hogy az emberben kétféle szeretet mozog. Az egyik az Isten iránt tanúsított szeretet, amelyben az ember önként fölajánlja magát, s e cél teljesülésében látja élete értelmét és örömét. A másik az önszeretet, amelyért az ember mindenkit feláldoz, még az Istent is. Minden azon dől el, hogy az ember képes-e mások szolgálatára, annak az átélésére, hogy ő maga mások szolgálata által gazdagodik. Aki a másik embert nem szereti, Istent sem szereti.

Hogyan építkeznek ebből az igazságból a társadalmakat alkotó ideológiák és politikai irányzatok?

Minden társadalmi erő legfontosabb feladata a közjó előmozdítása. A felelős társadalmi erőnek pedig gyakran kell vállalnia az orvos szerepét, és nem mindig az a valóban jó, ami pillanatnyilag kedvezőnek látszik. Az igazi orvosság néha nagyon keserű. A betegnek bíznia kell gyógyítójában, és a gyógyítónak ezt a bizalmat ki kell érdemelnie E tekintetben gyakran válságos helyzetek tanúja szinte minden társadalom.

Ez milyen mértékben írható a kommunikációs zavarok számlájára?

A zavar és a válság elkerülhetetlen, ha a kommunikáció középpontjában nem az értékek felmutatása és érvényre juttatása áll. Ez alól nincs kivétel.

Rosszul választott értékekért, elrontott életekért, rontó hagyományok követéséért kevesen vállalnak felelősséget. Van-e egyént és társadalmat építő remény, ha nincs felelősségvállalás?

Közelítsünk kevésbé konfrontatív módon, s mindjárt nyilvánvalóbb lesz az igazság. E paradoxon szerint akinek van reménye, az felelősséget is vállal, és csak az vállal felelősséget, akinek van reménye. A felelősségvállalás legközvetlenebb és felülmúlhatatlan helye a család. Ha egy család működik, ott mindenki megtalálja a megfelelő magatartásformákat, ott mindenki tudja, hogy hol a helye. Nagyon rossz, ha az apaszerep nem az édesapáé, és az anya nem tölti be az édesanya szerepét. Ezek nem fölvett szerepek, ezeket az örök rend, az élet és az éltetés parancsa osztja az emberre. Ez a rend a felelősségvállalás kötelezettségével is azonos. Egyik nem létezhet a másik nélkül.

A növekvő társadalmi feszültségek és az elmagányosodó egyéni életek miért nem kovácsolják össze a családokat? Miért rontják tovább az esélyeket?

Az élet soha sem megy vízszintesen. Az ember vagy lejtőn van, vagy kapaszkodón. Ha az ember lecsúszóban van, nehéz megállnia. Ráadásul csupa olyan dolgot lát maga körül, ami látszatra azt bizonyítja, hogy minden elmúló nappal rosszabb a helyzet. Ilyenkor kell valami, amit ingyen és szeretetből adnak. Hihetetlen hatása van az önzetlen szeretetnek családban, baráti körben és társadalmi környezetben egyaránt. A széthulló családok szeretetlenségben élnek, és a legtöbbször egyetlen ember sem akad, aki önzetlenségével más útra terelné a maguk tehetetlenségébe fordultakat. Nem indul meg a láncolat, az egyik ember nem segít a másiknak. Ez pedig nemcsak képletes értelemben vezet a halálhoz.

E szemlélet ellen mennyire eredményesen képes fellépni a katolikus egyház Magyarországon?

A katolikus egyház - más egyházakhoz vagy társadalmi szervezetekhez hasonlóan - csak akkor eredményes, ha valamit adni tud. A vigasztalás mindig és mindenhol nagy ajándék, de sokszor ez nem elég.

Javakat kellene adni?

Inkább értéket, amely kifejeződhet anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben. Ha például hátrányos helyzetű gyermekek számára megnyitunk egy kollégiumot, e hármas értéket nem is tudjuk szétválasztani. A gyereknek az ennivalóra, a teremtett világ megismerésére és a megértő szóra egyaránt szüksége van.

Az ilyesfajta kötelezettségek erősítik vagy megrendítik az egyházat?

Próbára teszik. Néha meg kell rendülnünk ahhoz, hogy erősödjünk. Néha pedig nagyon erősnek kell lennünk ahhoz, hogy a megrendülést elviseljük. Akár egy egyházi iskola életben tartásához is kimeríthetetlen lelki erőre van szükség, a szinte minden pillanatban mutatkozó akadályok nem őrölhetik fel az embert és a célt. Egyetlen küldetést sem könnyű teljesíteni, talán ezért is van akkora értéke minden eredménynek. S jönnek az újak, jönnek papnak, jönnek szerzetesnek. Intézményeink szaporodnak, ahogy azoknak a száma is, akiknek a napi megélhetése függ az egyházi támogatástól. Már megszoktuk, nem számít hírnek ebben az országban, ha egy faluban összeáll egy katolikus és egy református lelkész, s ellátja a nélkülözőket. Nem lehet szenzáció az sem, amit évek óta csendesen és egyre szélesebb körben végez a katolikus pap által vezetett Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Nem méri föl senki, hogy a magyar szellemi életnek mit jelent a katolikus könyvkiadás. Nem panaszként említem mindezt, inkább biztatásul azoknak, akik attól félnek, hogy kifullad az egyház. Erőnk nem másban, az elesettek fölemelésében, a megbillenő igazságok helyreállításában van. Krisztus egyháza másfajta hatalmat nem akarhat magának. „Bízzatok, én legyőztem a világot!” - mondta Jézus az utolsó vacsorán. Ne felejtsük el, ekkor indult a szenvedés útjára, ezután csúfolták meg, ezután sorolták a gonosztevők közé, ezután helyezték lepecsételt sírba; hogy fel ne támadjon. Jézus azt a világot győzte le, amely hatalmat akart szerezni a jó fölött, s a világ már soha sem lesz megszerezhető a rossz számára. A küzdők között a helyünk.

Pintér Dezső