Miért megyünk a NATO-ba?

IGEN, 1997. november 1.

Miért megyünk a NATO-ba? A kérdés keresetlen kitalált enigma. Kétértelmű, sőt ironikus is lehet. Erről vitázik most a nagybetűkkel írt TÁRSADALOM, és a kisbetűkkel írt utca embere. A kérdést a hazai politikai közélet feldobta - visszavonhatatlanul választ várnak rá Budapesten és Brüsszelben egyaránt; az „Észak-Atlanti világ nem közömbösen figyel ránk, sőt Washingtontól Moszkváig elhat szavunk”.

Mi az alternatíva? Patetizmus nékül: a magyar sors, a jövő. „Két pogány közt egy hazáért hullik ki vére” - idézhetjük nosztalgikusan a történelmi múltunkat summázó kuruc éneket. Mert hát Európa Kárpát bérceitől védett, ám „huzatos pontján” nyertünk, szereztünk, akartunk szép hazát. Alig hunyta le SZENT ISTVÁN királyunk a szemét, a velencei PÉTERREL megjelentek „a bivalyként bömbölő németek” és „a fecskeként csivitelő olaszok” - igaz, e nemzetek nem tudták elfelejteni „baráti segítségnyújtásainkat” (mi kalandozásnak mondjuk) -, aztán hamarosan ránk törtek a besenyők és a kunok. A következő évszázadban jött Bizánc, majd a tatár, a szent császárság meggyengülésével a török. A birodalmi és dinasztikus érdekeket szolgálva „törököt fogtam módjára” pedig a vallásháborúk.

Mi ez? Eddig csak megosztott Európába mehettünk? Vagy ide, vagy oda? Pápa vagy császár pártjára, katolikus vagy protestáns ligákba? Keserű tapasztalat. Az ország is állandó megosztottságban élt. SZENT LÁSZLÓ sírját sem a török dúlta fel. A fékevesztett torzsalkodásban két bíboros koncoltatott fel: a hírneves GYÖRGY barát és BÁTHORI ANDRÁS.

Aztán csináltunk néhány forradalmat is. Függetlenségünk elnyerése nemcsak véráldozatot követelt: a hatalmasságoktól „jól kimódolt” modus vivendi tudomásulvételét is következményeivel együtt.

Egy ábránd mindig kísértett bennünket: a semlegesség. Élni és berendezkedni úgy, mint Svájc vagy Ausztria. Nem volt hozzá szerencsénk. Történelmi múltunk, földrajzi adottságaink nem tették érdekeltté a nagyhatalmakat abban, hogy azzá tudjunk lenni. Magunk akaratából megteremteni lehetetlen volt és maradt. Az „egy szent akarat” és az érte adott áldozat csak a forradalmak szalmalángjaiban világítottak. Sajnálom ezt, sőt fájdalmas, de a ténnyel szembesülni kell. Talán ez is egyik gyökere annak, hogy miért nem tudunk igazán optimisták lenni.

Az ábránd mellett vannak, akik naiv idealizmusba menekülnek: mégpedig az evangélium radikális megélésére hivatkozva meg kell tagadni minden fegyveres szolgálatot. Valóban jó lenne, ha fegyverekre nem lenne szükség, de nem hiszem, hogy az evilágot kovászoló egyház eljut erre az állapotra. A keresztény etikát komolyan vevő katona nem él vissza a fegyverével, hanem olyanokat akar megfegyelmezni, akik visszaélnek vele. Honvédelmi múltunkban éppen elég tapasztalatunk van e téren is, a vitézkedő egri nőkig bezárólag.

Európa most nem megosztott, nem polarizált. Az egyesült Európa általános kívánalom. A nemzetek többnyire komolyan veszik és sokat áldoznak rá, okulva a 20. század kontinensünket érintő borzalmain a végéhez közelítő századunkban. Bár a teljes közösség megvalósulását illetően itt-ott fenntartások vagy elvárások is jelentkeznek. A katonai stabilitást a NATO hivatott megadni. Magyarország földrajzi helyzete Európában nem elhanyagolható.

Nekünk, magyar állampolgároknak kell megfontolni: átjáróházzá, kibérelt földdé vagy idegen támaszponttá leszünk-e, vagy inkább vendéget fogadó, érdekeinket az ő érdekeikkel egyeztetni készséges országot építünk. Nemzeti értékeink az állampolgárok közjavát hivatottak szolgálni, ezek felismerésére, okos felhasználására és következetes gyarapítására van szükség. Ezért is elsőrendű feladat a kiművelt polgárokká való nevelés mind a jelenben, mind a jövőben. Az országnak sokrétű nemzetközi kapcsolatokra - főleg Európában - és stabilitásra van szüksége: társadalmi, gazdasági vagy katonai területen egyaránt. A NATO tagállamai közé tartozás ennek megvalósulását kínálja. Természetesen nem a puszta ajándékozás szintjén. Aktív tevékenykedést vár el tagjaitól. Magával a kapcsolódással nem intéződik el minden, sőt az újabb feladatok kihívását jelenti. Egy bizonyosra vehető: Európa aktív népei között tétlenek és nemtörődömséggel elszigeteltek nem maradhatunk. Okulásul éppen elég negatív példát láthattunk már.

A csatlakozással járó, kihívást jelentő feladatok között számomra az egyik legjelentősebb annak megoldása, hogy a békemissziókkal hogyan tudjuk képviselni a honvédelem eszméjét. És a másik: a szerződéses katonák hivatástudata mellett hogyan tudjuk megőrizni, vagy inkább megerősíteni a magyar polgárok lelkiismeretében a honvédelem iránti áldozatos elkötelezettséget.

Manapság sokat emlegetik azt, amit én SENECÁTÓL tanultam. Ő az életet (a történelmet) egy lakomához hasonlítja. Tálakat visznek körül, ahonnét akkor kell levenni a kínált ételt, amikor ez elénk kerül. Illetlennek tartják ugyanis azt, ha valaki nem tudja kivárni a sorát; ostobának pedig az olyanokat, akik elszalasztották a kínálatot, de később észbe kapva tolakodnak utána.
Hát így állunk a NATO-val mi is.

Ladocsi Gáspár tábori püspök