Hőseinkre emlékeztünk

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a Don folyónál a szovjet csapatok megkezdték támadásukat a 2. magyar hadsereg arcvonala ellen. Kétszázötven ezer magyar katona állt a Don partján. A magyar hadsereg hősiesen kitartott addig, amíg egyáltalán lehetséges volt. A kb. 200 km-es arcvonalat a kegyetlen orosz télben hiányos felszereléssel és öltözékkel lehetetlen volt tovább tartani. Az akkumulátorok befagytak, a katonák keze ráfagyott a fegyverekre, elfogyott az üzemanyag és az élelem.

Bár a harcok tragikus véget értek, a magyar katona becsületén nem esett csorba, a csapatok a végsőkig kitartottak. Hírmondó is alig maradt közülük. A szovjet megszállás évtizedeiben beszélni sem lehetett erről a tragédiáról. Meg sem gyászolhattuk hőseinket. Emléküket nem őrizték emlékművek: a győztest kellett ünnepelni.

A rendszerváltás után megtörténhetett az "áttörés" a doni fronton. Ma már szabadon megemlékezhetünk a II. világháború hőseiről és áldozatairól, és a végzetes helyszín közelében emlékmű hirdeti a magyar katonák szenvedéseit.

Az élő emlékezet ünnepe volt január 9-én a görög katolikus templomban, ahol ismét kegyelettel emlékezhettünk az elpusztult honvédekre és a munkaszolgálatosokra.

A szentmise után Kelemen Imre őrnagy, református tábori lelkész mondott beszédet, majd Spillinger Ferenc római katolikus kisegítő tábori lelkész szólt a katonai és polgári hallgatósághoz: "A mai napon egy kései, de nem elkésett siratóra gyűltünk össze. Hitünk szerint az őszinte imádság, az együttérző sírás soha nem késő. Ebben a világot legyőző hitben küldjük fohászunkat a Seregek Urához, az Igazságos Bíróhoz 150 ezer katonatestvérünkért, honfitársunkért: Emlékük legyen áldott, és nyugodjanak békében Istennél! Ámen."

Maláj János nyá. őrnagy