A MEGÚJULÁSBAN REJLŐ TÖRTÉNELMI ERŐ

Napi Magyarország, 1998. augusztus 13.

Szent István királyunk ünnepe a megújulásban rejlő történelmi erőre emlékeztet bennünket. Halálakor ugyanis az alaposan átgondolt tervei közül sok minden romba dőlt. Az általa felépített nagy mű ezt mégis túlélte, hiszen olyan szilárd alapokat hozott létre, amelyre népünk egy évezreden át bizton építkezhetett. Egész életében azt kereste, hogy lehet megerősíteni azt a területet, amit a honfoglalással hazának nyertünk. Ezért az augusztus 20-i ünnep mindig azokra a szilárd alapokra figyelmeztet, amin keresztül népünk és hazánk folyamatosan meg tud újulni - mondta Ladocsi Gáspár püspök, katonai ordinárius, akivel szent királyunk ünnepéről, napjainknak is üzenő emlékéről, illetve nemzetünkről és hazánkról beszélgettünk.

Augusztus 20-a azonban nem csak egyházi, de állami ünnep is. Erről Ladocsi Gáspár kijelentette: épp olyan káros az állam és az egyház egybemosása, mint az elkülönítő szétválasztása. Véleménye szerint a dolgokat polarizáltan kell szemlélni. Mint mondta: amikor az egyházi élet és a közélet közötti kapcsolatról beszélünk, mindig a kohéziós gyűjtőpontokat, s nem a szétforgácsoló erőket kell keresni. Az sem jó, ha e kettő végletesen összekapcsolódik, de az sem, ha úgy eltávolodik, hogy a köréje gyűlteket is elidegeníti egymástól.

Milyen népi vallásos szokások kapcsolódnak az ünnephez?

Szent István napjához kifejezett népi szokások szerényen kapcsolódnak. Mindenki ismeri az új kenyér ünnepét. Az elmúlt évtizedek során hatalmon lévők ezt emelték ki az egyházi és a nemzeti ünnep rovására. Szép szokásnak tartom, hogy ezen a napon a hívők a Szent István-ereklyékhez és templomokhoz zarándokutakat vezettek, hogy közösen ünnepeljenek. Az is fennmaradt a középkorból, hogy a többi jámbor és igazi keresztény királyhoz hasonlóan neki is gyógyító karizmát tulajdonítottak. Szent István égi közbenjárását a szembetegségek orvoslásáért kérték.

Véleménye szerint a mai magyarság Koppány vagy Szent István népe?

Úgy gondolom, hogy Szent István népe, csak egy kicsit elkoppányosodott. Jól tudjuk, hogy Szent István környezete még nem volt egészében igazi keresztény. Valójában az egész Xl. század, vagyis a két nagy szent király, István és László közötti évek a keresztény kovász időszaka volt. Csak Szent László és Könyves Kálmán után lett a magyarság olyan néppé, amelynek keresztény jó hírét szertevitték Európában. De az, hogy ilyenné válhattunk, hogy az európaiság a magyarság sajátossága lett, Szent István érdeme.

Aktuálisak-e még a Szent Istváni gondolatok? Miben látja ennek lényegét?

Azon személyek közé tartozik, akinek történelmi példája és az Intelmekben leírt gondolatai mindig aktuális marad. Szent István a keresztény király és keresztény vezető példáját mutatja. Fontosnak tartotta, hogy törődjön a népével. De arról sem szabad elfelejtkezni, hogy hívő ember volt. Az hordozza ugyanis a reményt, aki hinni is tud. A hitet most nem zárom be a vallás falai közé. Olyan ember volt tehát, aki nem adta fel a reményt, mert a hitből élt, és felelős szeretetet érzett azok iránt, akiket a gondviselés a gondjaira bízott. Ugyanakkor jótékony is tudott lenni, hiszen a közjó gyarapítását, előremozdítását kereste.

Szent István az Intelmeiben azt írta, hogy „gyenge, s esendő az egy nyelvű s egy kultúrájú nemzet”. Véleménye szerint mi a helyesebb: ha a magyarság a multi-kultúra fokozottabb befogadása, vagy inkább a nemzeti hagyományok felújításának, s megerősítésének irányába fordul?

Egyik sem helyes. A követésre méltó út a kettő között található. Úgy kell tehát megtartanunk és megőriznünk a nemzeti azonosságtudatunkat, hogy közben tudjuk: Európa népeinek közösségében is méltó helyünk van. Mi nem egy idegen klisére kialakított nemzet akarunk lenni, hiszen a sajátos magyar értékeinkkel kívánunk a népek közösségének egyenrangú tagjává válni. Sokszor mondják azt, hogy Európába nem mehetünk be üres zsebbel. De egy másik nemzet kultúrájára alakítottan sem állhatunk be az európai népek közösségébe. Hiszen az, hogy „magyar”, nem azt jelenti, hogy ki milyen származású, hanem azt, hogy ezt a földet, a mi földünket, hazájának és otthonának tartja. És ebbe az otthonba, a saját otthonába, mindenkit hajlandó befogadni. Ezért tartom szépnek, hogy mi a történelmünk során mindig befogadó nemzet voltunk - még akkor is, ha nagyon sokat áldoztunk ezért az eszméért. Helyes országot vagy helyes demokráciát csak ilyen gondolkozással lehet építeni. Előítéletekből és félreértésekből ugyanis nem lehet virágzó államot építeni.

A tábori püspökség élén eltöltött idő tapasztalatai alapján hogy látja: munkájukra, lelki szolgálatukra igényt tartanak a sorkatonák?

Az igényt nem lehet látványosan felmutatni. Négy év alatt nem lehet jelentősen előre lépni. A honvédségnél is meg kellett szokni a jelenlétünket, és azt, hogy mi nem az egykori politikai tisztek utódai vagyunk. Az igény ugyanis sokszor csak a „szükség” idején jelentkezik, vagyis akkor, amikor keresztelőt vagy esküvőt kell tartanunk. Ezek azonban olyan pontok, amikor a közösség véleményét úgy tudjuk formálni, hogy közben koptatjuk a múlt örökségét. De az a fiatal, aki a bevonulása előtt semmilyen kapcsolatot sem tartott az egyházzal, valószínűleg a hadseregben sem keresi meg a tábori lelkészt. Mi tehát az egész magyar katolikus egyháznak segítünk abban, hogy felmérjük: valójában milyen kapcsolatban is vagyunk a fiatalokkal. Mert a bevonuló kiskatonák megmutatják, hogy mi található a „felvert hab” alatt. Ehhez azonban a tábori lelkésznek ott kell lennie a laktanyában.

És ott van?

Nagyon kevesen vagyunk. Az előre bejelentett időpontok alapján kialakított „fogadóórák” rendszere nem hozhatja meg a kívánt eredményt. Ma a laktanyák az ünnepeken és a hétvégéken szinte kiürülnek. Csak a szolgálat és a szolgálattartalék van bent. Ezért szerencsés, ha a tábori lelkész a laktanyához közeli város plébániájához kötődik. Az ottani programokba bevonja a hivatásos katonák családtagjait, illetve a sorkatonákat. De a legfontosabb, hogy lehetőség szerint mindenkivel élő, személyes kapcsolatot alakítson ki. A szentatya meghirdette Európa újraevangelizálását az ezredfordulóra. Nekünk, a katonák között, a pre-evangelizálást kell megvalósítanunk. A magyar papság átlagéletkora közelít a hatvanhoz, s a megkeresztelteknek csupán 14-18 százaléka gyakorolja aktívan a hitét. Ilyen körülmények között sikeres lehet a pre-evangelizálás? Ilyen körülmények között kell nevelni. A tényeket pedig el kell fogadni. Nagyon sok oka van annak, hogy jutottunk ide. Természetesen az okokkal is tisztában kell lenni, de mégsem ez a lényeg. Nagy szükségünk lenne például egy olyan vonzó személyiségre, mint egykoron Szent Ferenc volt. De az elmúlt évezredek során hányan jósolták már meg például azt, hogy befullad a pápaság intézménye? Ezzel szemben a szentatya olyan nemzetközi tekintéllyel rendelkezik, hogy még azok is tisztelik, akik nem tagjai a katolikus egyháznak.

Tőkés László a közelmúltban kijelentette: a magyarság erkölcsileg is és tudatában is megroppant. Egyetért ezzel?

Igen. Valóban nagy megroppanást örököltünk. Az Evangéliumban egy helyen Jézusról azt lehet olvasni, hogy „Ő a megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécs fényét nem oltja ki”. Lehet, hogy nagyon kormosan ég nemzetünk fáklyája, az is lehet, hogy nagyon megroppant a gerince, de mégsem tört össze. Nekünk pedig, mint egy jó orvosnak, azon kell lennünk, hogy minél előbb visszanyerje az egészségét. A keresztény ember ugyanis - mivel hisz a jóságban - nem tud pesszimista lenni. Természetesen azon el lehet gondolkozni, hogy nekünk miért nem adatott olyan történelmi múlt, mint Európa szerencsésebb nemzeteinek. De Szent Ágoston számomra azért is vonzó, mert éppen akkor tudta megírni a középkor egyik legnagyobb hatású művét, az Isten városát, amikor a környező világ, vagyis a Római Birodalom összeroppant. Szent Ágoston ebben a könyvben egy olyan világot vázol, amely nem tagadja meg a régit, hanem átépíti azt. A magyar nép is addig tud magyarként élni, amíg megőrzi azt a hagyományos, nagylelkű, befogadó értékrendet, amelyről történelme során oly sokszor tett bizonyságot.

Jezsó Ákos