ARCKÉP

Ladocsi Gáspár, katolikus tábori püspök

Magyar Demokrata, 1999. augusztus 12.


Negyvennyolc éves vagyok, negyvenegy évesen lettem püspök. Én magam is meglepődtem rajta, mert ez többnyire nem az a kor, amikor az embert ilyen helyzetbe hozzák. Nagyon nagy kihívás tábori püspöknek lenni, ötven év kimaradás után. Ez alatt az ötven év alatt nagy a homály, a titkolódzás hiányérzet ebben a dologban. A legtöbben arra gondolnak, hogy a kiskatonákkal van az ember, pedig nagyon fontos a katonacsaládok viszonyulása a valláshoz, vagy a hitéletük megélése a mindennapokban. Az átlag magyar család a lelke mélyén vallásos; a nagyszülők templomba jártak, a második nemzedék elszakadt és vallás nélkül nőtt fel, a harmadik nemzedék pedig keresi. A kereső nemzedék - én így szoktam jellemezni a fiatalokat. Manapság tipikus, hogy a szülők a gyerekeiket megkeresztelik, szeretnék olyan iskolába járatni - ha nem is egyháziba, - de olyan helyre, ahol az értékeket megőrzik, és jelentős részben templomban esküsznek. Lehet, hogy divatból, de tételezzük fel, hogy nem, ennél többről van szó. Végül, mert erről is beszélnünk kell – a szüleiket, a házastársukat, természetes, hogy pappal szeretnék a legtöbben temettetni. Persze Isten óvjon attól, hogy fiatal katonákat kelljen temetnem.

Miféle többletet kell nyújtania egy tábori lelkésznek?

Az én feladatom attól több és nehezebb, hogy egy ateista-marxista múltú hadseregbe kerültem szolgálni a kezdet kezdetén. Amikor a munkámat kezdtem, alapvető magatartásom a figyelés volt. Pontosan tudtam, hogy nem azzal kell kezdeni, hogy lerohanom a katonatiszteket az evangéliummal. A dolgok ennél egyszerűbbek. Leülök valakivel beszélgetni, hogy van a családja, hogy látja a dolgokat, s egyszer csak megszólal a telefon, hogy az édesanyja kórházban van, műtik. Ilyenkor kérdeznek meg engem, hogy ki tudnék-e küldeni egy papot? Sokáig ókeresztény irodalomtörténetet tanultam, tanítottam, görögből, latinból megcsináltam egy csomó fordítást, mégis az volt számomra a legnagyobb tanulság, hogy az emberekre is oda kell figyelni. Nemcsak a vallási életüket érintő problémákra, hanem mindenre, ami az emberi életben előfordulhat.

Hogyan fogadták önt a hadseregben?

Nagyon érdekesen. Én az életem nagy részét papnevelő intézetekben töltöttem, Esztergomban, Budapesten, Rómában. Huszonhat évesen már tanítottam, részt vettem a világiak teológiaoktatásában. Püspökké szentelésem előtt öt intézményben oktattam. Hihetetlen volt az első karácsonyom a hadseregben, hiszen én addig mindig szép latin énekekkel, papok között ünnepeltem, és egészen új volt számomra a világi környezet. Akkoriban még nem volt meg a püspöki székház a Szabadság téren, hanem Solymáron, egy áldott emlékű plébános, Mitsch János fogadott be engem. Ez az idős pap felismerte azt, hogy egy fiatal püspöknek szüksége van a segítségére. Hallatlan lelki erővel támogatott. Egy kb. 4x4 méteres szobában volt a tábori püspökség, fürdőszoba nélkül. Mindig három táskával jártam: az egyikben a ruháim, a másikban az aktáim és az irodai kellékek, a harmadikban pedig a főpapi dolgaim.

Igazi hadiállapot...

Igen. Az volt a nagy segítség az életemben, hogy kaptam kölcsön egy tizenkét éves Skodát. Elgondolkodtató volt és leírhatatlan érzés, amikor először átszálltam egy Passatba és kinyitották előttem az ajtót, hogy szálljon be, püspök úr. Szeretem, ha szép a ház, ha jól mennek az ügyek, ha tudok tenni az emberekért. Megpróbálom őrizni a püspökség identitását. Nagyon szeretek öreg bútorokat beszerezni, és nem drágán. Tábornok vagyok, rendes fizetéssel. Ebből a pénzből igyekszem antikváriumokból visszavásárolni olyan könyveket, melyeket annak idején a kommunisták hajigáltak ki az egyházi könyvtárakból. Látja ezt a század eleji Mikes Kelemen kiadást? A szívemhez szorítva hoztam haza. Itt a folyosón berendezünk egy kis múzeumot, ahol például be szeretném mutatni a második világháborúban megégett ostyákat, aztán a két világháborúban elhunyt tábori lelkészek nevét márványtáblára véstük. Ez az épület eredetileg egy leánynevelő intézet volt a múlt században, a második világháború után pedig a munkásőrök székháza. Én még láttam a berendezkedés nyomait. Volt az alagsorban egy lövészeti gyakorló. Beszéltem olyan emberrel, aki itt volt a pincében, fogalmazzunk így, munkásőr-felügyelet alatt. Azt szoktam mondani, hogy ebbe az alagsorba kötelessége a püspöknek rózsafüzérrel lemenni. Itt nagyon sok fiatalt aláztak meg! A munkásőrök ifjúsági nevelőintézete ma Szent Ignác Kollégium, a jezsuitáké, vagy a Kádár-villa Dobogókőn szintén az övék. Az a terem, ahol Kádár elvtárs a nagy beszélgetéseit folytatta, ahol sakkozni szeretett, ma kápolna. Ítélje meg mindenki a maga lelke szerint. Azért, ha arra gondolok, hogy egy nálamnál alig idősebb volt munkásőr elmegy a ház előtt, és látja a homlokzaton a Magyarok Nagyasszonyának timpanonját...

Ön szerint mit gondol?

Szerintem ő is elgondolkodik, hogy a történelemben vannak maradandó és mulandó dolgok. Én ítélni sose szoktam. Sok jót kaptam egy öreg kommunistától, de sok rosszat is a régi rendszertől. Az ítéletet Isten kezébe kell tenni. Ez amolyan ars poeticám.

Engem mindig elképeszt, amikor szektavezetők fenyegetőznek Istennel.

Én annak idején dogmatikát tanítottam és ilyenkor idéztem Illyés Gyulának egy nagyon szép versét, az a tartalma, hogy a keresztre hiába acsarkodtok, hiába tesztek mindent - mondja Illyés Gyula. Nem tudom pontosan idézni, de az a vége, hogy „szörnyű a fegyverem, mert mindent megbocsátok”. Ez nem felelőtlen, könnyű megbocsátás. Ezt az érti meg, aki tudja, hogy mi az igazi bűnbánat. Azt tartom a mai társadalom legnagyobb bajának, hogy az emberek nem képesek bűnbánatot tartani. Nem az a legnagyobb tragédia, hogy az elmúlt rendszerben bűnöket követtek el, hanem az, hogy nem képesek ezeket megbánni, sőt felismerni sem azt, hogy ezek bűnök voltak.

Hogyan látja, milyen erkölcsi állapotban van a magyar hadsereg?

Elsősorban minden embert a jó oldaláról kell megközelíteni. Keresztelő Szent János sem küldte el a katonákat, hanem azt mondta, hogy elégedjetek meg a zsoldotokkal és ne erőszakoskodjatok. Észre kell venni a kafarnaumi századosokat, akik ugyanúgy érzik, nem méltók Krisztushoz, mégis a közelében akartak lenni. Kérni akarnak tőle. Észre kell venni azt a katonát - akit én nagyon tisztelek -, aki nem engedett senkit oda a megfeszített Krisztushoz, csak az édesanyját és a szeretett tanítványát. Érdekes, az Újszövetség tele van századosokkal. Jézus keresztjénél százados volt, aki azt mondta: ez valóban Isten fia volt. Gondoljuk meg, az első hitvalló katona. Előbb-utóbb minden katona találkozik azzal, hogy jöhet olyan helyzet, hogy az élet felett rendelkeznie kell. De ne adja az Isten, hogy magyar katonák ilyen helyzetbe kerüljenek.

Ilyenkor egy pap mit mondhat?

Egy orvos barátom azt szokta mondani, hogy a pap, a katona és a sebész kicsit hasonló. Azt meséli, hogy amikor először műtött a Szent János Kórházban, egy karambolozott családot hoztak be neki. Négy ember feküdt előtte. Nem tudta, hogy melyikkel kezdje. Volt közöttük egy huszonéves fiatalember, és vele kezdte, mert az életerő benne volt a legnagyobb. A papnak, a katonának és az orvosnak mindig azt kell néznie, hogy az életerőt hogyan tudja támogatni. II. János Pál pápa nagyon szépen szól a katonákhoz. Azt mondja, hogy a békesség istenének van szüksége rátok. A legnagyobb dolog megvédeni az életet és a békét. Én mindig azt szoktam mondani a katonatiszteknek, hogy vegyenek bennünket úgy, mint az orvost, hogy jó, ha vagyunk, csak nagy szükség ne legyen ránk. Isten őrizzen attól, hogy helikopterrel vigyenek valahova, mert olyan sürgősen szükségük van rám. Amikor kineveztek tábori püspökké, az esztergomi bazilika sekrestyése átadott nekem egy kölcsön pásztorbotot a készletből. Amikor átvettem, humorosan kérte tőlem: excellenciás uram - mert így is szólítják a püspököket -, írja alá, hogy átvette, hogy ha elviszik Szibériába, akkor tudjuk, hová tartozik. Persze ez azért túlzás, komolyan nem fenyegetett bennünket semmi, mindössze annyi volt, hogy a '94-es kormányváltáskor azt mondták, felülvizsgálják, hogy megszüntethető-e a tábori püspökség. Szerencsére erre nem került sor.

A hadsereg pontos keresztmetszete a társadalomnak. Milyennek találja a mai fiúkat?

Sőt, vannak már katonalányok is. Amikor odamentem hozzájuk reverendában, akkor azt mondtam, hogy két dologban megelőzlek benneteket: a drágább ékszert én hordom, és a hosszabb szoknyát is én viselem. A Kádár-rendszerben hittanra többnyire a jobb családok gyermekei jártak, azok a gyermekek, akiknek a szülei komoly gondot fordítottak a tradicionális polgári nevelésre. Óriási veszteség az egyház részéről, hogy a munkásfiatalokat nem tudták felkarolni. Ha én még egyszer kezdhetném a papi életemet, inkább kollégiumot alapítanék, mint iskolát. Annyira fogékonyak a fiatalok. Tehát a rendszerváltozás előtti egyházzal kapcsolatba kerülő fiatalok rendkívül szűk rétegét alkották a társadalomnak. A katonaságnál, ha tetszik, ha nem, a borsodi együtt van a szombathelyivel. A művelt polgári családból való gyerek, ne féljünk a szótól: a proletárgyerekkel. Nemcsak nekünk, tábori lelkészeknek, hanem a magyar oktatásügynek is jobban oda kellene figyelnie erre a helyzetre. Annak idején két évig húztam ezt a bakancsot, mert a kispapokat két évre vitték el katonának. Sok paptársam vallja velem együtt, hogy nem volt kárunkra ez a két év, mert ez idő alatt szembesültünk azzal, hogy milyen társadalomban élünk. Ha egy szóval kellene jellemezni a magyar fiatalságot, azt mondanám, hogy nevelendő. Rengeteg az érzelmileg elhanyagolt gyerek. Itt a püspökségen három-négy katona is teljesít szolgálatot. Nagyon igyekszem odafigyelni rájuk. Sokan visszajárnak hozzám, vagy a szabadnapjukat itt töltik az udvaron. Felszereltem nekik lengőtekét, van darts, itt mindig várja őket valami gyümölcs, egy kis sütemény.

A gyógynövényeket ki ültette?

A nővérem. Folyton félt engem, és gyógyteákat itat velem. Azért van itt annyi növény, hogy a katonáknak legyen kedvük bejönni ide, ha nem akarnak diszkóba menni, csavarogni, vagy egyszerűen nincs pénzük. Nagyon szeretném hangsúlyozni a püspökségnek ezt az emberi oldalát. Valamelyik nap jövök haza, és ott sír az egyik gyerek a portán. Egy tizenkilenc éves, hatalmasra nőtt kisfiú. Leültem mellé, megkérdeztem, hogy mi a baj, és elmondta, hogy mind a két szülője egyszerre lett munkanélküli, most telefonálták meg. Elbeszélgettünk arról, hogy milyen lehetőségeik vannak, a házuk, a földjük, mit lehet ilyen helyzetben tenni, és én, amikor bajban voltam, mit csináltam. Nekem is tizenhat évesen halt meg az apám, félig volt kész a házunk, egyházi iskolába jártunk... Nehéz volt, de dolgoztunk, túléltük, mert akartunk élni. Most ti csináljátok ezt, mondtam a fiúnak, most rajtatok a sor, hogy megálljátok a helyeteket. Az én munkámnak, azt hiszem, ez a legfőbb értéke. Sokszor viszem zarándoklatra ezeket a gyerekeket, kirándulni és nagyon sokat jelentenek azok az apróságok, amiket az összeadott pénzükből vettek nekem. Például egy-egy képet, melyet mindannyian aláírnak, mert náluk ez a szeretet jele. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok közt nagyon sok a sérült lelkületű. Az egyiknek a családi helyzete miatt vannak gondjai, a másikat nem vették fel az egyetemre. A mai fiatalok nagyon megtanulják és megtapasztalják azt, hogyan kell a sérülést elfogadni, lenyelni, nem kell ehhez külön médiakampány. Nekünk viszont az a feladatunk, hogy megtanítsuk őket ezen a sérültségen túllépni. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk fölöslegesek.

A posztkommunista katonatiszti réteg nem akadályozza a munkáját?

A magyar hadsereg is olyan, mint a tenger fövenye. Hiába taposták akármilyen erős lábbal, akár katonabakanccsal, a víz azért idővel elmossa ezeket a nyomokat. Én öt éve szolgálok, és azt hiszem, hogy ez alatt az idő alatt is javultak a viszonyok. De azért annyira nem vagyunk naivak, hogy azt gondoljuk, hogy minden megváltoztatható. Ahhoz is idő kell, hogy a katonák megértsék, mi pontosan a feladatuk. Nem tartozunk a humán tiszti réteghez, nem tartozunk a pszichológiai réteghez, mi lelkipásztorok vagyunk. Természetes, hogy minden problémának vannak kulturális, pszichológiai vonatkozásai, de egy lelkipásztornak egészen másképp kell kezelni ezeket a dolgokat, mint az említetteknek, elsősorban Istenre kell irányítani a figyelmet.

Hogyan fogadják a papot a fiatalok, hiszen nem csak vallásellenes közegben nőttek fel, de a mai liberális közélet sem támogatja az Istenhez való fordulást.

Kaposvári püspök kollégámnak van egy nagyon szép példázata, amit én nagyon szeretek használni a munkámban, nevezetesen, hogy az evangélium is csak arról beszél, hogy három véka lisztbe teszik a kovászt, azt nem mondja, hogy mennyi az a kovász. Mindenki csak a lisztre kérdez rá. A kovásznak egyszerűen csak tennie kell a dolgát, így nekünk is. Annak idején a „názáreti ács fia” is úgy kezdte, hogy elindult és tette küldetését. Amikor felszenteltek, elmentem a makkosmáriai kegyhelyre imádkozni.

Mit kért?

Nyitott szívet. Abban bíztam, hogy a jó Isten adott elég észt és erőt, de nyitott szívre szükségem volt.

Farkas Adrienne