INTERJÚ DR. LADOCSI GÁSPÁR VEZÉRŐRNAGY, TÁBORI PÜSPÖKKEL

Nyugati Tükör, 1999. október 4.

A püspök úrnak beszélgetésünk előtt megmutattam lapunk néhány számát. Budai Ilonát felfedezve első megjegyzése az volt: „Vele egy vidékről jöttünk!” Szigetközből származunk, Nagybajcson, Győrtől tíz kilométerre születtem 1952. nyarán, a Nagy-Duna partján, amit mi mindig öreg-Dunaként emlegetünk.
 

Mindig azon a vidéken élt a család?

Anyai nagyszüleimet ismertem. Apai nagyszüleim meghaltak a világháború alatt, illetve közvetlen utána. Abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy apám, anyám egyedüli gyermek volt, a testvéreik meghaltak kisgyermek korukban. A nagyanyámék viszont tizenketten voltak testvérek, közülük tíz megérte a nyugdíjas kort. Ennél összetartóbb testvéri közösséget nem láttam egész életemben.

Földműveléssel foglalkoztak a szülei?

Igen. Ebből próbáltak eltartani, taníttatni bennünket. Hárman vagyunk testvérek, van egy bátyám és egy nővérem. Katolikus család a miénk, ahol a templombajárás az imádkozás magától értetődő dolog volt. Ezért ma, a katonák közt is észreveszem, kinek magától értetődő, családból hozott szokása a szentmisén való részvétel, az ima...

A paraszti munkában mennyire vett részt a tanulás mellett?

Nyáron segédkombájnos voltam három évig. Apám akkor már meghalt, nem volt pénzünk. Az egyházi kollégiumra kellett a pénz. Nyaranta ötven napot arattam, négy órakor keltem, tíz órakor feküdtem. Nem voltam jó szakember, megmondom. A szomszéd bácsi volt a főnököm, aki segített, ahol tudott. Viszont megkerestem annyi pénzt, illetve gabonát, ami a kollégiumi díjat nagyjából állta. Tanulni akartunk, egyházi iskolába akartunk járni, azért meg kellett dolgoznunk.

Gyerekkorában ministrálni is szokott?

Hat éves koromtól, mint a falusi gyerekek általában. Nagyon beszabályozott volt a ministrálás öltözék szempontjából is. A plébános úr nagyon adott arra, hogy a ruhánk a liturgikus színeknek, formáknak megfelelő legyen, ahogy a két világháború közötti képeken lehet látni.

Kinek mondta el először, hogy erre a pályára készül?

Harmadikos gimnazista koromban az egyik osztálytársamnak. Belőlem mindig három embert néztek ki. Apám szerette volna, ha állatorvos leszek, biológiából is érettségiztem, mert ő mindig az szeretett volna lenni, csak a háború megakadályozta benne. Baráti körünk pedig építészt akart belőlem faragni. Tanultam is építészeti műszaki rajzot. Bennem viszont búvópatakként mindig ott volt, hogy pap szeretnék lenni. Végül ez valósult meg.

Tehát tizennyolc évesen elhagyta a szülői házat? Vagy a közeli Győrben tanult?

Én papnevelő intézetben voltam még pappá szentelésem után is Esztergomban, egészen a püspöki kinevezésig. Szigetköz Esztergomhoz tartozott, és az Öreg plébánosom nagyon fegyelmezett ember volt, óraütésre pontosan kezdte a misét is mindig. Számára nem volt kérdés, hová megyek szemináriumba, Győr föl sem merült. Pedig előtte csak egy kiránduláson láttam Esztergomot. De az érettségi után nem következhetett azonnal a szeminárium! Két évig katonának kellett lennem Lentiben.

El tudtak járni Lentibe misére?

Nem annyira Lentihez szoktunk hozzá, hanem Pákára jártunk. Pákán az öreg plébános, Torma József atya áldott jó ember volt, életem egyik legszimpatikusabb papi arcéle. Mariska nénit, a házvezetőnőjét tavaly még meglátogattam. Két káplánja volt akkor, mindkettő életvidám ember. Volt, hogy tizenöt-húsz kispap is kiment hozzá egyszerre a laktanyából. Mindig rántott vagy töltött csirkével vendégelt meg bennünket. Mindig éhesek voltunk! Az esperes úr soha nem mondta, hogy nincsen! Ha valaki elmaradt, mindjárt rákérdezett, miért nem jött... Aztán, még amikor papi otthonba került is, nagyon sokáig tartottuk vele a kapcsolatot. Sok ilyen papra volna szükség.

A két év katonaság után kezdődött a teológia?

Igen. 1972. augusztus 1.-én szereltünk le, napra pontosan két év után. Szeptember 14.-én van Esztergomban mindig a „Veni Sancte”, a tanévnyitó szentmise, Szent Kereszt felmagasztalása.

Az öt év a teológián mivel telt?

Tanultam. Szendi József veszprémi érsek úr volt a spirituálisom. Ő mondta azt nekem mindig: „Te csak tanulj!”

Az újmise?

Odahaza volt. Szendi érsek úr volt a szónokom. A Jóisten különös ajándéka volt, hogy 25 éves koromban, pont a születésnapomon volt az újmisém. A másik különös ajándéka volt az életemnek, hogy három évvel ezelőtt a pappá szentelésem, illetve az újmisém huszadik évfordulóját a veszprém-hajmáskéri lőtéren, katonák előtt, álcaháló alatt tartottam. Akkor volt a nagy hadgyakorlat.

Ekkor már főtisztelendő úrnak szólították! De mikor tudta meg kispapként, hogy hol lesz az új állomása?

Az újmisémen. Június 26. volt, nagyon meleg. Szendi érsek úr lehívott a plébánián a lugasba. Azt mondta, nagyon nagy szükség van az egyházmegyében olyan emberre, aki tanítani tud, és van hozzá diplomája. Így ne csodálkozzak azon, ha azonnal bevisznek engem tanítani. Egy pillanatra elgondolkoztam. A közelben állt jó néhány egy-két évvel fiatalabb kispap társam. Rájuk néztem azzal a szemmel, hogy szeptembertől már tanítani fogom őket... Nem volt ez olyan könnyű, hisz magázniuk is kellett engem, akivel egy éve még egy sorban voltak, együtt kirándultunk, másztunk velük hegyeket!

Gondolom, önnek sem volt könnyű!

Annyira nem is volt igény rá, hogy bármelyiküknek is lelki atyja legyek. De egyre mindig vigyáztam, nem gyóntattam őket. Szigorú tanár voltam, s nem akartam a kettőt összekapcsolni. De ha valaki hozzám jött tanácsot kérni, az mindig számíthatott rám. Az a meglátásom, hogy lehet valaki jó tanuló és rossz kispap, de ugyanúgy lehet valaki ugyan nem túl jó tanuló, de kiváló kispap. Az egyik szakmai kérdés, a másik pedig életvitel kérdése. Mikor aztán kimentem Rómába tanulni, mire visszajöttem, már kiment az a nemzedék, akikkel korábban együtt tanultam. Így akkor már más volt.

Hogyan került Rómába?

A Lékai bíboros úr emlékét csak áldani tudom. Amikor bementem tanárnak, megígérte nekem, hogy amikor kész lesz a Magyar Intézet (77-78-ban történt a restaurálás), kimehetek Rómába. Rómában én patrológiát tanultam, azaz dogmatörténetet, az egyház ideológiáját. Egy évfolyamon 15-20 fő tanult. Az előadások olaszul, illetve franciául folytak, az előadóktól függően. Három évnek megfelelő anyagot sajátítottam el két év alatt. Tőlem függött, hogy milyen tantárgyat mikor veszek fel, és mennyiből tudom letenni a vizsgákat...

Aztán végzett és hazajött... A vidék ezzel „elvesztette” Ladocsi Gáspárt? Szinte biztos volt, hogy a sok összegyűjtött tudást a kispapoknak kell továbbadnia...

Akkor még, ne felejtsük el, a szocializmusban éltünk! Én fel voltam készülve minden lehetőségre azzal a bizalommal, hogy az egyház biztos nem azért taníttat, hogy ne vegye ennek hasznát. De ha az élet úgy hozza, akkor nem fogja hasznát venni. Hány jól képzett, kitűnő pap volt „kidobva” valamelyik kis plébániára! De hála Istennek, visszajöhettem a szemináriumba. Az 1981-től 1994-ig, a püspökké szentelésemig eltelt tizenöt esztendőben majdnem minden évben valahol máshol is kellett tanítanom. Jött a világi teológiai képző. Először csak Budapesten. Aztán a vidéki városokban is beindult a hitoktatók képzése. Aztán a középiskolában is lehetett vallástörténetet. Az esztergomi Dobó Gimnáziumban megkértek, hogy tanítsam ezt a tantárgyat. Nagyon aranyos évfolyam volt különben. A különböző újra éledő szerzetesrendeknél is tartottam teológiai napokat. Az utolsó évben már hat intézetben tanítottam huszonnégy-huszonöt órában, kocsival jártam, ha fújt, ha nem fújt...

A Dobó Gimnázium, nem egyházi gimnázium...

Nem. Világi. És a vallástörténet nem is osztályozott tantárgy. Az mindig a témától (és szerintem az előadótól is - szerk.) függ, hogy mennyire lehet megfogni a hallgatóságot. A Pázmány Egyetem bölcsészkarán is adok elő. Én azt mondtam a diákoknak: Az én órámon mindent lehet csinálni, csak zavarni nem. De jegyezzék meg, önök lesznek szegényebbek, ha nem ismerik meg az ókeresztény egyház kultúráját.

Aztán egyszer csak tábori püspök lett önből...

Én előre semmit nem tudtam a dologról. Tudtam, hogy készülődnek, főleg a Lipp László atya vette kézbe a minisztériumban ennek az ügyét. Néha eljött hozzám, bizonyos dolgokban kikérte a tanácsomat, egy katonáknak szóló etikai könyv kapcsán. Még amikor a nunciatúrára hivattak, akkor is azt gondoltam, hogy az épület átrendezésével, vagy a pápalátogatással kapcsolatosan van rám szükség. A nunciatúráról már úgy jöttem ki (ez márciusban volt), hogy tudtam, mik a várható események, hogy a tanítást úgy kell rendeznem, hogy semmi ne maradjon félbe.

A hadseregben nem csak a katolikus vallást képviselik. A többi történelmi keresztény egyháznak is vannak lelkészei...

Ez nem jelenthet gondot! Egy olyan zárt körben, mint a hadsereg, minden törvényes egyházat, vallást el kell fogadnunk. Egy családban is különféle emberek vannak. A püspöki karban is az ökumené bizottságnak vagyok a tagja...

Tábori püspökként Esztergomot el kellett hagynia. Hol lett a tábori püspökség székhelye?

Valahogy úgy voltam eleinte, hogy két szék közt a pad alatt! A tábori püspökség föl lett állítva, és akkor jött a szocialista és liberális kormányzat. Akkoriban elég sok visszhangja volt a sajtóban annak, hogy felülvizsgálják a tábori püspökségek létjogosultságát. Ezzel el is ment úgy fél év. Az alapozó munka megkezdése helyett bizonyos döntéseket ki kellett várni. Ma egyébként Budapest közepén, a Szabadság tér 3.-ban. Az egyház kártalanításakor kapott egy szép épületet a belvárosban, amelyet egy ideig a katolikus egyetem is használt. Ezt az épületet alakította át aztán a hadsereg a tábori püspökség számára. 1995. októberében volt a ház átadása. Fenntartását is a hadsereg finanszírozza.

Hogyan fogadták a hadseregben?

Vegyesen. Nagyon sok múlik azon, hogy emberileg hogyan tud az ember kapcsolatot teremteni. Volt, aki csak nézett... Volt, aki összetévesztett bennünket a politikai tisztekkel. Ezt a tévedést el kellett oszlatni. Volt, aki nagyon pozitívan állt hozzá. A tábori lelkész feladata nagyon sokrétű. Egyrészt többségben vannak a kiskatonák, akik ma már egy évig sincsenek a laktanyában. A másik réteg a tisztek, tiszthelyettesek és ma már a szerződésesek, és a családjaik. A harmadik pedig a katonai intézetek területe a minisztériumtól kezdve egészen az óvodáig. Vannak iskolák, kollégiumok, öregotthonok, kórházak és katonai fogdák is. Én nagyon szeretek minél több helyen jelen lenni, de ez nem jelenti azt, hogy mindent én csinálok. A lelkészi hálózat kiépült, most már a tartalmi építkezésnek kell következnie. Az ember már megépített bizonyos falakat, van amire már tető is került, de egy házépítés sem fejeződik be ezzel.

Úgy tudom, a közelmúltban Doberdóban járt. Hivatalos látogatás volt?

Az első világháborúban mindkét nagyapám ott volt, elsősorban személyi indíttatásból mentem el. Az íróasztalomon ott van egy katonafénykép, a nagyapámé, aki ugyanazt a nevet viselte, mint én... Nagyon látni akartam, az ottani katonasírokat, azt, hogy hol volt a határvonal a Piavénál. Csak napokat töltöttem ott. A doberdói templomtoronyból a legszebb a táj.

Az előttünk álló ezredfordulót többféleképpen értelmezik az emberek. Püspök úr számára mit jelent?

A legszebb az lenne, ha tartalmasan meg tudnánk ünnepelni. Nagy dolgok vannak készülőben! Nem kis dolog megélni az ezer éves magyar államiságot, egyházi szervezetet. Krisztus születésének 2000. évfordulóját tartalmasan, méltóan megünnepelni nagyon szép dolog lenne. Ezen a téren nekem van egy nagy álmom, melynek megvalósításához a Jóisten talán hozzásegít: Nincsen katonai templomunk! A várban lévő helyőrségi templomot bombatalálat érte. Helyre lehetett volna állítani, de inkább lerombolták, csak a torony áll. Bennünk megvan a jó szándék, megvan hozzá a közakarati és politikai támogatás is. Pénzt kell szerezni, és jó tervekkel előállni. Ez most a feladatom!

Gombás Imre